Hatalmas jégeső sújt le egy iskolára, kősivatagos tájon, egy száraz hónap közepén. A gyerekeket az épületbe menekítő tanárnő értetlenül pislog a tájra, ébredő balsejtelmét talán önmaga előtt sem ismeri be. Ezen esemény többet nem kerül elő, csak egy mozaikdarab volt egy lassan kibontakozó nagy képből, amelyet - ezt sugallja a jelenet térbeli és cselekménybeli szeparáltsága is - egyetlen ember át sem láthat. Később egy még nyíltabban biblikus eseményt, békaesőt láthatunk a főhős szemszögéből, ezúttal már modern nagyvárosi környezetében. Látomás vagy isteni csapás...? Egy biztos: senki nem ér rá elgondolkodni rajta. Az élet megy tovább, az autók dudálnak, az emberek sietnek... Pedig valami éppen kibontakozóban van. Valami felé haladunk.
A természeti csapások epizódjai sokáig nem épülnek be szervesen a központi cselekménybe, melyben egy védőügyvéd (Richard Chamberlain) öt, gyilkossággal vádolt ausztrál őslakos védelmét vállalja el. Hamarosan rá kell döbbennie, semmit nem tud kultúrájukról, társadalmi közegükről, így nem is ért szót velük, márpedig egyre inkább úgy érzi, a háttérben egy puszta bűncselekménynél sokkal nagyobb, misztikus rejtély lappang. Az ügyvéd lassan megismeri az őslakosok helyzetét, de a nézőnek nem könnyű követni őt, mert a filmnek nincs sok ideje részletesebben bemutatni például az idáig vezető történelmi folyamatokat. A rendező, Peter Weir (későbbi híresebb hollywoodi filmjei: Kis szemtanú, Holt költők társasága, Truman Show, Kapitány és katona) utólag azt mondta, jobban és explicitebben fel szerette volna tárni az őslakosok kultúráját, de nem tudott időben elég anyagot szerezni hozzá. David Gulpilil, az egyik őslakos színész így is az első filmnek nevezte a The Last Wave-et (1977), amely hűen írja le az Álomidő fogalmát.
Az “ausztrál bennszülött” ugyanis nem csak köznyelvi kifejezésként, de jogi kategóriaként is létezett a kontinens gyarmatosításától kezdve egészen az 1980-as évekig: az édesanya személye, vagy - ha ő nem volt ismert - külső fizikai jegyek alapján sorolták ide az embereket. A bennszülöttek csak arra kijelölt területen élhettek, fejadagért dolgozhattak, minimális oktatásban részesültek, és csak állami engedéllyel házasodhattak, utazhattak vagy használhattak elektromos berendezéseket(!). Ausztrália polgárjogi kiigazítása később és csendesebben zajlott, mint az Egyesült Államoké, hiába szoros a kulturális és gazdasági kapcsolatuk. Gazdag hitviláguk és kultúrájuk pedig nagyrészt ismeretlen volt angolszász uraiknak - márpedig a The Last Wave rejtélye éppen e területre vezeti az ügyvédet, rázós eseményeken keresztül.
Még fontosabb azonban az őslakosok hitvilágához tartozó Álomidő ismerete (ezt elmagyarázni már a filmnek is jut ideje), mely a lineárisan megélhető téridő mellett párhuzamosan, de valójában is létezik, és csak egyesek számára érzékelhető. A film őslakosai valóban tisztán értik az Álomidő üzeneteit, de az arról (eleinte) semmit sem tudó, az őslakosok felé azonban némi nyitottsággal álló fehér szereplők (az ügyvéd és családja) is felfogják éjszakai látomásaik jelentőségét. Ez egyszerre spórolja meg a karakterek hitetlenkedésének sabonlos köreit, és ad implicit bizonyságot az álmok erejéről és tisztaságáról.
A New York Times korabeli kritikája szerint a The Last Wave briliáns nyitánya annyira sokat ígér, hogy nem is csoda, hogy a zárlathoz közeledvén egyre csökken az apokaliptikus vízió ereje. A mai néző azonban talán éppen fordítva lesz ezzel: a katasztrófafilmeket idéző természeti jelenségek a mai CGI-orgiák fényében szerényen hatnak, a bírósági dráma hátterében irracionális kérlelhetetlenséggel kibontakozó baljós fenyegetés őszinte, spirituálisan töltött üzenete viszont annál frissítőbben hat, mint ahogy a gyönyörű, allegorikus zárlat is, melybe ma könnyen beleremeg az ember szíve (és melyet az említett kritika antiklimatikusnak nevezett).
A cselekmény kibomlását izgalmas kettős dinamika jellemzi: egyszerre mozog "kintről be" és "bentről ki". Kintről be, globálistól a személyes felé haladnak a film közvetlenül hozzáférhető, drámai feszültségét adó eseményei: eleinte a bírósági ügy nyilvánosság előtt zajlik, az események követik a világi törvényeket, innen vált a fókusz szép lassan az ügyvéd családi válságára, majd a főszereplő egyszemélyes, saját tudatába zárt jelképes vezeklésére. Eközben pedig bentről kifelé, vagyis egyéntől a társadalom felé halad a film lényegi mondanivalója, eszmeisége: kezdetben csak néhány őslakos (törvény előtti) sorsa a tét, ebből kiindulva ismerjük meg a törzs életkörülményeit, mely az egész ausztrál őslakosság helyzetét példázó parabolává, végső soron a modern globalizmusra és kolonializmusra is értelmezhető mondanivalóvá duzzad. A természetfeletti hangján ezúttal talán éppen a Természet szólítja meg a civilizációja kényelmében vele kapcsolatot vesztett embert...
A film sokféle markáns műfaji elemet használ, mely némi disszonanciát kelthet a nézőben, aki akaratlanul is kiszakad a fikcióból, amíg eltöpreng: mire számítson? A misztikus horror, a bírósági film, a thriller, esetleg a fantasztikus horror keretében próbálja értelmezni az eseményeket? (A cím borzalmas magyar fordítása, az Utánam a vízözön ráadásul újabb zsánereket – romantikus vagy kalandfilmet – sugall, talán marketingszempontok miatt.) Ám egyik sem válik elég dominánssá ahhoz, hogy a filmnek erős, ismerős vázat adjon, hiszen e műfajokra támaszkodó, de alapvetően szerzői filmet látunk, mely a gőgös kolonialista mentalitás kritikáját - talán a didaktikusság elkerülése végett - annyira visszafogottan fogalmazza meg, hogy akár el is kerülheti az ember figyelmét. De hiszen kegyesen engedélyezte a gyarmatosító nép a törzsi jog alkalmazását! (Kit érdekel, mit csinálnak egymással az abók...?) - Igaz, szűk a kiskapu (a városban nem élnek törzsek!). De hiszen technológiát, civilizációt, közműveket hoztunk nekik…! - Igaz, elektronikai eszközöket ők nem kapnak, szennyvízzel pedig aggodalom nélkül elárasztjuk a szent helyüket, ha épp rossz helyen fekszik...
A film gazdag szimbólumtárának középpontja a víz. Banális, mégis elfelejtjük olykor, amikor városgépeink uralma alá hajtjuk: a víz a Földön létrejött szerves élet ősforrása, de pusztító, biblikus erő is. Természetes és isteni - de olvadó jég, cunami, váratlan és hatalmas záporok formájában, melyet a klímaváltozástól felborult ökoszisztéma okoz, egyben emberi és mesterséges is, a “nyugati világ” (mára nagyrészt értelmét vesztett kifejezés) ipari fejlődésmániájának következménye. A víz az első és utolsó jelenetben más-más formájú természeti erőként lép fel, az álomidős látomások állandó eleme hírvivőként és üzenetként is - szennyvízként pedig a kulturális süketségként jelentkező morális romlottság jeleként.
Véletlen avagy sem (interjúkban nem találtam nyomát), de a film több helyen is erősen rímel a Twin Peaksre, olyannyira, hogy akár David Lynch ihletője is lehetett. Mindkét fikció hátterében felsejlik az őslakosok hitvilága, és kontrasztot képez azzal az arra nem nyitott fehérek (gyarmatosítók leszármazottai) anyagias-világias korlátoltságával. Mindkettőben kiemelt jelentőséget kap egy nem akárki számára hozzáférhető, banalitást és természetfelettit egyaránt tartalmazó szent hely, és egyaránt szerepel bennük a vándor lélek motívuma, aki meg tud szállni embereket. A főszereplő mindkét történetben a (közegének, státuszának, származásának ellentmondóan) a transzcendensre nyitott, a jelenségeket passzívan befogadni és elfogadni kész karakter. A legerősebb hasonlóság pedig az egyaránt emlékezetes, érzelmi csúcspontnál megjelenő beltéri eső jelenete. Ki tudja? Talán a transzcendens után a kollektív tudattalanban kutakodó szerzők keze szükségszerűen ugyanazokra a szimbólumokra talált rá. Végül is nem kell és nem is lehet minden véletlent megmagyarázni - olykor az élet efféle önkényes rímei a leggyönyörűbbek.