(Platformok: PlayStation 4, PlayStation 4 Pro, PlayStation 5)
A Miles Morales a 2018-as Spider-Man játék amolyan félig-meddig folytatása, spin-offja, amivel azért nem árt tisztában lenni, mert jó ha az elvárásainkat ehhez szabjuk: vagyis méretét, a potenciális játékidő hosszát tekintve a Miles Morales rövidebb az alapanyagnál, ami legfeljebb 10 órát jelent, ha valaki kényelmes tempóban átlötyög a történeten. (Ez persze jócskán növelhető az opcionális mellékküldetések teljesítésével.) Ezen kívül a Miles Morales valóban nem tekinthető olyan előrelépésnek sem mechanikai, sem világépítési, esetleg grafikai szempontból, hogy valódi folytatásnak tekinthessük. Fontos hozzátenni, a fejlesztők soha nem is szánták annak, és a Miles Morales körülbelül úgy aránylik a 2018-as Pókemberhez, mint az Uncharted: The Lost Legacy az Uncharted 4-hez. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a Miles Morales a Lost Legacyhoz hasonlóan kicsit kísérletezőbb kedvű, mint az alapokat gondosan lefektető elődje.
A történet szerves folytatása az első résznek, de mivel Peter Parker gyorsan lefalcol, Miles pedig magára marad – ha nem is egész New York, de Harlem védelmével –, így ez talán az előzmény ismerete nélkül is élvezhető. (Más kérdés, hogy normális ember nem hagyja ki a 2018-as Spider-Mant, amely egyike a nagyon kevés, valóban élvezetes szuperhősös videójátékoknak.) Miles útja egy szuperhősös bildungsroman: vagyis csetlő-botló Pókemberből iszonyat baszós szuperhőssé válunk, miközben hősünk mindezzel parallel egyre jobban megismeri az őt körülvevő helyet, az embereket, és saját magát is.
A sztori pedig épp olyan jól működik, mint korábban. Visszaköszönnek például a Miles Morales-Pantheon karakterei, de a 2018-as címhez hasonlóan mindegyikükön csavartak épp annyit, hogy a rutinos képregényfalóknak, valamint az újoncoknak egyaránt érdekesek legyenek. A Miles Morales simán működne HBO-sorozatként is, ami a narratíva minőségét illeti.
A mechanika két lényeges ponton változott, és mindkettő a méretbeli változásból fakad, legalábbis részben. Milesnak szerencsére nem kell ismét kitanulnia azokat az alapképességeket, melyekkel Petert 2018-ban kicsit talán elnyújtott tempóban sikerült felruházni, hanem alapból tisztában van olyan technikákkal, mint például a fegyver hálóval kiragadása az ellenfél kezéből, és hasonló, hasznos dolgok – a 2018-as címben tapasztalthoz hasonló, hosszas szenvedésre pedig nem is nyílna lehetőség a rövidebb játékidő miatt. Ennek köszönhetően viszont a harcok itt alapból olyan élvezetesek, mint amilyenné az alapanyagban kábé a játékidő harmadában váltak. Miles képességei azonban még erre is rá tudnak dobni rengeteg szeneslapáttal. Az első különbség Peterhez képest a jelenlegi főhősünk bioelektromos képessége, amely pár, némileg gimmick-szagú puzzle-feladványon kívül a harcokban meglepő gyakorisággal elsüthető szuper támadásként, esetleg nagyon hasznos kiegészítőként jelenik meg: például már nem csak kiragadjuk a hálóval gonosz ellenünk kezéből a fegyvert, de jól meg is rázzuk őt. Ennél is fontosabb viszont a láthatatlanság, mely teljesen újradefiniálja a harcok folyását.
2018-ban Peter osonhatott, és nindzsaként – az Arkham-játékok Batmanjéhez hasonlóan – csaphatott le a csúnya emberekre. Ha egyszer észrevették őt, akkor viszont véget ért a lopakodás, és kezdődött a sokszereplős csihi-puhi, ami praktikusan azt jelentette, hogy képtelenség volt eltűnni üldözőink elől. Miles azonban csata közben is láthatatlanná válhat, így mintegy rebootolhatja a lopakodást: vagyis a kétféle taktikai megközelítés – nyílt harc és észrevétlen lecsapás – sokkal könnyebben variálható. Lehetőség nyílik tehát akár arra is, hogy bunyó közben köddé váljunk, szépen kiemeljük a különösen problémás elemeket (például pajzsos egységeket), majd folytassuk a rejtői értelemben vett svéd tornát, ahol abbahagytuk.
A fentiek miatt viszont a játék elég könnyű, legalábbis az alapból felajánlott nehézségi szinten tényleg csak akkor sikerült vesztenem, amikor a haddelhadd közben elolvastam egy emailt a telefonomon. Ha viszont nem használjuk a speciális támadásokat, a különböző képességeket, úgy a bunyó rettenetesen leül, vagyis a játék inkább monotóniával büntet, ha nem megfelelően játsszuk, nem pedig a Game Over felirattal.
A másik, immár kevésbé szerencsés hozadéka a méretbeli változásnak, hogy a Miles Morales elvesztette a nyitott világ kiépülésének azt a visszafogott, már-már finom tempóját, amely az elődjét jellemezte. A 2018-as címben lehetőség nyílt arra, hogy az összes opcionális ikont és tennivalót ne egy dömper platójáról döntsék ránk, hanem a különféle mellékmissziók egyfajta nyugodtabb ritmusban nyíljanak meg, és akkor érkezzenek, amikor az előbbi tennivalókra már ráuntunk. A most vizsgált cím esetén azonban erre esély sincsen, szóval ezerféle tennivaló, kihívás, gyűjtögetni való és éppen zajló bűntény terheli Miles Pókemberkedésre szánt idejét. Ez pedig óhatatlanul járhat egyfajta gyorsan megjelenő fásultsággal a játékos részéről: egyszerűen szólva a játék túl gyorsan dobja le a textilt, és mutatja meg pőre önnönmagát.
Ami a két (pontosabban három, de a sima PS4-verziót nem próbáltam) platform közötti különbségeket illeti: habár a játék iszonyat jól fest Prón is, mégis igazán – a várakozásoknak megfelelően – PlayStation 5-ön teszi magát oda. Nagyon nehéz lenne egyetlen pontra rámutatni, ahol a változás igazán látványos, mert az összkép lépett brutálisan szintet. A töltési idő szinte nem érzékelhető a Pro változathoz képest, a másodpercenkénti hatvan képkockás képfrissítésnek hála folyékony az animáció, a látótávolság megnőtt, rengeteg kiegészítő effekt jelent meg. Az a karácsonyi vásáros/választási beszédes jelenet a New York-i hóesésben, amelyet már a bejelentéskor is mutogattak, például annyira jól fest PS5-ön, hogy a PS4-es verzióhoz képest mintha egy filmbe léptünk volna át, pedig az a változat sem éppen csúnya.
Összességében egy szépen átgondolt, körültekintő alapossággal felépített cím a Miles Morales, ami hozza azt a bizonyos Sony-minőséget. Nem hibátlan, a mellékküldetések és a tennivalók strukturálása például kevésbé sikerült jól a méretbeli különbségek miatt, de így is olyan játékról van szó, amit vétek kihagyni. Mivel pedig egy relatíve könnyed, de eszméletlen szórakoztató cím, ideális arra, hogy valaki a karácsonyfa alatt vigye végig, most hogy a rokonlátogatás nagy eséllyel amúgy is elmarad.
(Kép: PlayStation Review Assets)