Fülsértő kattogás, agresszív dobszólam, barátságtalan, karcos férfinarrációval kísérve: egy vonat nagy robajjal tör ki a fénybe a sötét alagútból, ahogy „Baby Boy” Frankie Bono megérkezik New Yorkba, hogy megöljön egy embert. Ahogy Frankie is nagy robajjal tört ki a fénybe az anyaméhből: „Remembering, out of the black silence… you were born in pain.” Egy bérgyilkos sivár, jéghideg lelkivilága az egzisztencialista dráma és a film noir illúziók és romantika nélküli határvidékéről.
Az egyes szám második személyben beszélő, és a nézőt a főszereplő szerepébe ily módon belekényszerítő narrátor már a nyitójelenetben megmondja: Frankie beépített dühvel és gyűlölettel született. Üvöltve érkezett a fénybe, mintha csak tiltakozna ellene, mert ebben a fényben nincs semmi keresnivalója. Mert gyűlöli. Gyűlöli a nagyvárost, gyűlöli az áldozatait, gyűlöli az embereket úgy általában. Árvaként egyedül nőtt fel, és egyedül is maradt egész életében. Mindig jéghideg tenyere hirtelen izzadni kezd, ha másokkal kell emberi interakcióba lépnie. Gyűlöli a karácsonyt is. Ahogy december 24-én sétál New Yorkban, hogy véres munkája előtt elvegyüljön a tömegben, az ünneplő emberek, a parádézó télapók és a lélekemelő dalok között, az a karácsony esszenciájának meggyalázása.
Allen Baron filmje a totális elidegenedés szuggesztív erejű látlelete. Frankie a filmtörténet talán leginkább kompromisszummentesen ábrázolt bérgyilkosa (maga a legkevésbé sem sztárarcú Baron alakítja, tökéletesen), akinek létezését teljes üresség és cél nélküli gyűlölet jellemzi. Legalább utóbbival kezdenie kell valamit, irányítania kell valamerre, ezért aztán abból él, hogy öl. „Valahogy mindig meggyűlölöd a célpontjaidat, mielőtt megölöd őket.” Egy csendes szociopata, akiben sokáig csak tudat alatt villan fel néha-néha a vágy egy normális életre („Nevetséges. Te is megengedhetnél magadnak egy ilyen házat, ha akarnád.”), amikor pedig végül tudatosan is, akkor már túl késő, addigra már örökre elidegenedett az őt körülvevő világtól. A mindennapi, torkolattüzeket nem tartalmazó emberi kapcsolatokról olyannyira nincs fogalma, hogy egy régi nőismerősének néhány egyszerű, kedves szavára agresszióba csapó szexuális közeledéssel reagál. Elveszett lélek ő, aki nem tartozik ide. Nem tartozik a világba, nem tartozik az életbe.
A Blast of Silence-nek úgy kellene élnie a köztudatban, mint a késői film noir (avagy a korai neo noir, ahogy tetszik) legnagyobb mesterműve. Sajnos Baron remekét annak idején senki sem karolta fel, valamirevaló forgalmazó nélkül nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben, és csak 1990-ben figyelt fel rá pár kiváltságos mozirajongó, amikor a Müncheni Filmfesztivál felfedezte magának. Mióta 2008-ban a Criterion kiadta DVD-n, már sikerült egy lelkes rajongótábort gyűjtenie magának, de igazi rehabilitációja még mindig várat magára.
Baron fillérekből összerakott filmje mind gyönyörűen kifejező képi világát, mind témáját és stílusát tekintve valahol félúton van a Truffaut- és Godard-féle egzisztencialista francia újhullám és a főleg Jules Dassin nevével fémjelzett hiperrealista film noir között. A cselekmény szinte lényegtelen, a fordulatok triviálisak, és már az első pár perc után tudjuk, hogyan fog végződni Frankie története – még azt is sejtjük, hogy miért. De nem erre megy ki a játék; hanem a hidegvérű bérgyilkos lélekrajzára, mellyel Baron messzire elkerüli a popkultúrának a típusfigurával kapcsolatos romantizálását és idealizálását, és ezzel megfesti a filmtörténet egyik legmagányosabb antihősének portréját. Milyen beszédesek a képek, melyeken hotelszobájában, nagy árnyékot a falra vetve cigizik, vagy a hajnali New York kihalt utcáit rója, és még inkább azok, amelyeken egy karácsonyi partin ül, messze az ünneplő sokaságtól, némán bámulva a padlót. Emberek közt van csak igazán egyedül.
Végül persze még neki is a nő lesz a veszte (igen, mindig a nő, még akkor is, ha ez esetben Lorrie a noir történetének egyik legártatlanabb femme fatale-ja – sőt, még csak nem is igazi femme fatale). A nő, aki összezavarja, elbizonytalanítja, és tudtán, akaratán kívül is célpontot csinál belőle. A nő, aki, bár fogalma sincs róla, ostoba, logikátlan, nevetségesen naiv és végzetes reményeket ébreszt benne egy másfajta élet iránt, melynek megélésére pedig csak annyira képes, amennyire egy hal képes elélni egy doboz száraz homokban. Szinte várod, hogy a narrátor figyelmeztesse minderre, de nem teszi – és ez így van jól. Mert Frankie nem tartozik ebbe a világba, számára csak a magány és a sötétség nyújt menedéket, és végül oda is tér vissza: „a hideg, fekete csendbe”, ahol végre teljesen egyedül van, ahol végre abbahagyhatja az üvöltést. Mert üvöltött egész életében, születése óta. Most végre elnémul, és megbékül. Happy end.
A cikk eredetileg 2010-ben jelent meg a geekz.blog.hu-n.