Amikor a lőporfüst elülése után az amerikai katonák nekiállnak közönyösen és szisztematikusan leölni a csatatéren jajgató sebesült vietkongokat, az addig gyanútlan nézőben is mocorogni kezd a gondolat, hogy bár ez a film amerikaiakról szól, jó eséllyel nem amerikaiak készítették. Merthogy ők, fessenek bármilyen beteg képet a csillagos-sávos nemzet (politikai) érdekében fegyvert ragadó egyes bakákról vagy a háború mögötti romlott gondolkodásmódról A szakasztól az Acéllövedékig, addig sosem merészkednek el, hogy az egész háborús erőfeszítést a hadvezetéstől a legutolsó besorozott zöldfülűig veszett gyilkosok hordájának ábrázolják. A The Siege of Firebase Gloriát (1989) azonban ausztrálok készítették, és náluk bizony nincs holmi ártatlan újonc, aki a lángoló-robbanó, drogokkal és őrülettel mérgezett dzsungeles pokolbugyorban nem annyira a fizikai, mint a lelki megsemmisülése ellen küzd. És az ellenséges sereget sem arctalan, szadista mészárosok alkotják – vagy legalábbis csak annyira, mint az amerikai csapatokat.
De mielőtt teljesen félrevinném a dolgot: a The Siege of Firebase Gloria nem igazán egy szívinfarktus-komoly vagy főleg, anyámborogass, művészi háborúellenes dráma mélyre vágó kérdésekkel és a fegyveres konfliktusok lélekrajzának mélyanalízisével – egy nagy lófaszt. A rendezői székben a 70-es és 80-as évek legendás ausztrál műfaji ámokfutásainak (a Turkey Shoottól a Dead End Drive-Inig) legnevesebb pápája, Brian Trenchard-Smith ült, úgyhogy színtiszta exploitationnel van dolgunk. Ez legkésőbb akkor válik teljesen világossá, amikor a két főszereplő meztelenül és totál beszívva találja egy amerikai harci bázis vezetőjét, és úgy váltják le a posztjáról, hogy az éj leple alatt ellenséges támadást mímelnek, és egy gránátvetővel kirobbantják a székéből. Nem egy kifinomult módszer, de hát éppen ez az: maga a film sem kifinomult.
Pedig a felütése alapján akár az is lehetne. 1968. január 30-án, az addig főleg gerillataktikával harcoló vietkong és észak-vietnami csapatok megindították a Tết-offenzívát, és az egész ország területén nagy erőkkel estek neki nyugati ellenségeiknek. Hafner őrmester (R. Lee fucking Ermey, az örök kiképzőtiszt) és jobb keze, Di Nardo szakaszvezető (Wings Hauser) csapatát egy Gloria nevű bázisban éri a roham, és napokon át kénytelenek kitartani az ötszörös túlerő ellen egyre rosszabb körülmények között, egyre fogyatkozó lőszerrel és egyre kevesebb emberrel. Tehát: klasszikus Alamo-szcenárió, ezer ilyet láttunk már ezer háborús filmben.
Trenchard-Smith részben annak köszönhette a népszerűségét, hogy nevetségesen kis összegből tudott kihozni meglepően drágának tűnő filmeket. A The Siege of Firebase Gloriát aprópénzből (alig több mint egymillió amerikai dollárból) forgatták a Fülöp-szigeteken, a százperces játékidő legalább fele, ha nem egyenesen kétharmada valahogy mégis faltól-falig akció grandiózus totálképekkel és tömegjelenetekkel, egymásnak rohanó statiszták körül robbanó bombákkal, géppuskázó és rakétákat lövő helikopterekkel. Gőzöm sincs, hogyan csinálták, és az is igaz, hogy a láthatóan ad hoc filmkészítés következtében sokszor kilóg a lóláb (nem mintha baj lenne, hogy egy háborús csatajelenet kaotikus, ugye), mindenesetre valami ilyesmire lehetne kitalálni a „kézműves eposz” kifejezést.
A cselekmény nem nagyon torpan meg a háborún elmélkedni, szomorkodni és filozofálni, és akkor a legkevésbé élvezhető, amikor néha-néha mégis megteszi. Wings Hauser különösen szánalmas látványt nyújt, amikor drámázásra kényszerítik, bár legalább a fegyvert és a macsós egysorosokat közel ugyanolyan hévvel képes pufogtatni, mint a megunhatatlan R. Lee Ermey. És mivel egyrészt háborús filmről, másrészt exploitationről van szó, fröcsög a vér, szakadnak a végtagok, nőket lőnek-robbantanak cafatokká, gyerekhullák hevernek egymás hegyén-hátán (utóbbinál még öt perc sem telt el a játékidőből), az amerikaiak és a vietnamiak is szakmányban kínoznak foglyokat és ölnek sebesülteket, közben álszent dühvel szidalmazzák az ellenséget mindazokért az atrocitásokért, amelyeket ők maguk is szemrebbenés nélkül követnek el.
A The Siege of Firebase Gloria legalább annyira embernek ábrázolja a vietkongot, mint a főszereplőket. Az ellenséges parancsnok nyilván kevesebb játékidőt kap, de ő sem küldi szívesen halálba az embereit, neki sem mindig tetszenek a felettesei parancsai (a vietnami belpolitikai konfliktusok még oly futólagos megjelenése is unikum a műfajban), ő is viccelődik néha a katonáival, sőt: még heroikusnak mondható gesztusa is van a cselekmény egészén végigvonuló, a harc mindkét oldalát megjáró árva vietnami kisfiú sorsával kapcsolatosan. Ugyanakkor ezeket a meglepően intelligens és megfontolt húzásokat Trenchard-Smith rendre a 80-as évek legizomszagúbb akciófilmjeit idéző jelenetek közé ékeli be, amelyekben viszkető ujjú amerikai katonák olyan lelkes ujjongással kaszálják le a vietkongot, hogy Kilgore alezredes becsinálna az örömtől, és nekik ajándékozná a szörfdeszkáját.
A néző pedig nem egészen érti, hogy ez most valamiféle háborúellenes szatírára tett kísérlet, vagy csak a pofátlan háborús exploitation teljes elszabadulása. Avagy ha nagyon akarom, tudok olvasni a sorok között, de talán csak azért, mert addig hunyorgom az erőlködéstől, hogy már bármit odaképzelek.
Van egy olyan érzésem, hogy Trenchard-Smith bizonyos tematikai elemeket tényleg őszinte komolysággal vitt bele a filmbe, és talán eredetileg jobban ki is szándékozta fejteni őket, de aztán túlságosan élvezte, hogy minden egyes forgatási napon hígszarrá lőheti és robbanthatja a fülöp-szigeteki helyszíneket. Nos… mondanám, hogy kár, de ahhoz én is túlságosan élveztem.