A közkeletű vélekedés szerint Jim Thompson az az író, aki szépirodalommá formálta a krimit. E bölcsesség krimizsánert sznob módon lesajnáló kiindulási pontjába most ne menjünk bele, mindenesetre tény, hogy Thompson hangja legalább annyira egyedi, mint Elmore Leonardé, Richard Starké vagy David Goodisé. A hozott példák nem véletlenek: bár Thompson nem hasonlít ezekre az írókra (elvégre épp arról beszélünk, hogy mind egyediek), néha mégis mintha Leonard pörgősen száraz, mesterien lecsupaszított narrációja, Goodis gondos lélekrajza és Stark sötét cinizmusa keveredne benne.
E műfaji óriásnak mindeddig csak két regénye jelent meg magyarul (a Szökésben és a Svindlerek – leghíresebb műve, a The Killer Inside Me még mindig várat magára), az 1280 fő a harmadik: gonosz humorú, szikár pszichopata-analízis, intellektuális bűnben dagonyázás, utazás a lélek sötétségének mélyére, ki itt belépsz, hagyj fel az emberség reményével.
Nick Corey egy semmittevő, semmirekellő, lusta és ostoba seriff egy 1280 főt számláló déli kisvárosban, valamikor az 1920-as években – legalábbis ez a gondosan felépített látszat. Nick Corey valójában egy rendkívül intelligens, számító, manipulatív, amorális, korrupt geciláda, aki az egész kisvárost a kisujja köré csavarta, hogy kiélvezhesse a nyugodt vidéki élettel együtt járó előnyöket: csak eszik, dug és alszik egész nap, minden nap, és ez így neki tökéletesen megfelel. A közelgő seriffválasztás azonban felborítja a szokásos rendet, és Nick kénytelen keményen kezébe venni a dolgokat, mind a közügyeket, mind a magánéletét illetően. A temetkezési vállalkozó jön majd ki a legjobban az ügyből.
A megbízhatatlan narrátor maga Corey, vagyis egyenesen a pszichopata fejéből indulunk: a szándékos (ön)ellentmondások, a röhejes közhelypufogtatások és a semmitmondó szófordulatok az olvasó összezavarását, mi több, átverését szolgálják, ahogy a könyv az ártalmatlan, bumburnyák seriff körüli vidéki idillből fokozatosan átcsúszik a velejéig romlott, pszichopata seriff körüli sárban-mocsokban dagonyázásba – abból pedig végül az egocentrikus tévképzetek mentális széthullásába, a teljes degradációba.
Thompson vaskos fekete humorral béleli ki a cselekményt, már ha lehet cselekményről beszélni egyáltalán, mert az 1280 fő tipikusan nem sztori-, hanem karaktervezérelt. Corey metodikusan veszi sorra megoldandó problémáit, pipálgatja a célja elérésének útjában álló kétlábú akadályokat (a könyv vércinizmusához nagyban hozzájárul, hogy ez a cél nem a gazdagság, a hatalom, vagy bármi ehhez hasonló, ami méltónak hevezhető, hanem csak az, hogy tovább döglődhessen tétlen seriffként), és közben végig ott vagyunk a fejében, és egyetlen oldalon, vagy akár egyetlen mondaton belül zuhanunk a frenetikus humorból az elborzasztó atrocitásba, és vissza. És Thompson mindezt elsőre hányavetinek, pongyolának tűnő, valójában csúcselegánsan, céltudatosan szerkesztett ravaszul humoros narrációval adja elő.
Corey intellektuális fölénye nem csupán a környezete manipulálásában mutatkozik meg: tisztán látja a társadalom problémáit a szegénységtől és a rasszizmustól a hatalmi visszaéléseken át a képmutatásig és az osztálykülönbségekig, és a kínos igazságra véletlenül, kvázi öntudatlanul rátapintó idióta maszkjában rá is olvassa ezeket a körülötte lévők fejére. Nem mintha őt magát akár csak minimálisan is érdekelnék a szóban forgó problémák, viszont arra jók neki, hogy aljas vigyorral gyártson magának önigazolásokat: vagyok, amilyen vagyok, de nézd, mások sem különbek nálam. Sőt. Az ilyen mindent átjáró megvetésnek, cinizmusnak és keserűségnek persze a teljes kiüresedettség az édestestvére. Corey csak sodródik egy mocskos világ nihiljében.
Így lesz egy gyilkos pszichopata alakjából gonosz humorú, viszolyogtatóan szórakoztató tükör. Thompson kurvára értette a dolgát, na.
Eredeti cím: Pop 1280, fordította: Tamás Gábor
Agave Könyvek, 2021, 208 oldal
