„I was busy thinking about boys”, énekli felszínes-nyálas sorait egy felszínes-nyálas popsztárocska a legelső pillanatokban, én meg már azt hiszem, rossz filmet nézek, egyáltalán hogy kerül ez ide, nem egy tini szexkomédiára fizettem be. Aztán az első képeken seggek rázódnak meg, ágyékok ringanak előre-hátra, mellek dobódnak be a táncparketten, nyelvek siklanak végig az ajkakon, természetesen érzéki lassításban. Csakhogy mindezt nem lenge öltözetű, fiatal, szexi lányok csinálják – hanem középkorú férfiak. Az Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman, 2020) már a nyitányt is totális szubverzióval kezdi, ráadásul ez még kifejezetten visszafogott és gyengéd a későbbiekhez képest.
Rape & revenge-területen járunk: ez a ’70-es évek exploitationjeiben szárba szökkenő alzsáner mindig is egyfajta bizarr, konstans kognitív disszonanciában létezett, amennyiben a female empowerment zászlaját lobogtatta, ugyanakkor kéjes örömmel tárgyiasította a női testet, és szemérmetlen explicitással ábrázolta a kisajátítását. Ezt a képletet már több film megbuherálta, árnyalta, mondhatni: aktualizálta a 2010-es évek második felében, így Paul Verhoeven Elle-je vagy Coralie Fargaret A bosszúja (utóbbiban vagy egy jelent, amely hasonló a fentebb leírthoz: az egyik szereplőt zuhanyzás után meztelenül kergetik végig egy luxusházban – csakhogy ez a szereplő, a műfajtól szokatlanul, férfi).
Az Ígéretes fiatal nő azonban nem csupán részleteiben forgatja ki magából a rape & revenge-tematikát, hanem teljes egészében. Az általában jó fej és komikus szerepeket játszó színészek és az infantilis zene kiválasztásával, az élénk-meghitt-rózsaszínes színvilággal, a cselekmény durva fordulataival, a zsánerelemek minimálisra szorításával (csaknem száműzésével), a főhősnő lelki elbaszottságának, kiüresedettségének ábrázolásával. És még a címmel is: az „ígéretes fiatal férfi” kifejezést a Stanford Egyetem szexuális erőszakért elítélt hallgatójára, Brock Turnerre használták sokat a médiában, azt sugallva, micsoda pályafutást tört derékba holmi részegségében öntudatlan „cafka” vádaskodása.
Egyáltalán: a rape & revenge-filmek klasszikus három felvonása is megy a levesbe. Az atrocitást magát sosem látjuk, és még csak nem is a főhősnővel történik meg (1), az atrocitásból való felépülés mint olyan nem létezik (2), utóélete örök és könyörtelen. A bosszú (3) pedig eleinte nem is annyira bosszú, mint inkább folytonos, soha célt nem érő traumafeldolgozás (ahogy Batman vagy a Megtorló, vagy még inkább – ha abból indulunk ki, hogy önmagát kínálja fel csalétekként – Paul Kersey esetében), később pedig, amikor azzá válhatna, a cselekmény gonosz módon csavarodik egyet. Mindez a szubverzió nem csupán műfaji játékosság és/vagy művészi melldöngetés, hanem metsző társadalmi vádirat, Emerald Fennell író-rendező ugyanis így nemcsak a tényleges elkövetőket találja meg, ennél jóval tovább megy. Előveszi az elkövetőeket mentegető, védelmező, kimagyarázó rendszer egészét (a barátoktól az intézményeken át a jogrendszer működéséig) és a „minek ment oda”/„miért öltözött úgy”/„jobban is tudhatta volna” borzalmasan elavult, az élethez mégis makacsul ragaszkodó kultúráját is.
Cassie alakjával a film végképp elveszejti a rape & revenge minden tipikusan harsány (male gaze-re és fizikai-szexuális explicitásra bazírozó) ismertetőjegyét: nem gyilkol, „csak” szembesít és roppant kínos szituációkat idéz elő, egzisztenciákat renget meg. Ő maga mindeközben szürke, eseménytelen, befelé forduló életet él (a traumának az efféle hosszútávú hatása tipikusan nem témája a rape & revenge-filmeknek), és még bosszúhadjáratának pillanataiban sem egy badass nőstény ördög, hanem csak egy szomorú és elveszett ember (szüleivel való kapcsolata éppoly hatásosan példázza lelki gyötrelmeit, mint az a jelenet, amelyben feszítővassal reagál egy noha kétségkívül bunkó, de ártalmatlan sofőr – ráadásul jogos – kifakadására). Carey Mulligan óriási a szerepben, és a műfaji elemek dekonstrukciójához már a puszta jelenlétével is hozzájárul mint olyasvalaki, aki eddig főleg bájos, egyszerű, naiv lányokat formált meg pályafutása során (a producerként közreműködő, femme fatale és thriller/akciószerepeiről ismert Margot Robbie kézenfekvőbb – és ezért erőtlenebb – választás lett volna).
Az Ígéretes fiatal nő harsány műfaji és hangvételi váltásokkal operál, melyek első látásra akár indokolatlannak és érthetetlennek is tűnhetnek, valójában azonban a romantikus komédiába hajló jelenetek és a rózsaszínes-tinilányos, már-már meseszerű inzertek éppúgy a főszereplő lélekrajzát színesítik és mélyítik, mint a nyers, drámai pillanatok. A forma (sőt, a film mindenkori realisztikussága, hihetősége) folyamatosan igazodik a tartalomhoz, vagyis ez esetben a borzalmas traumával együtt élő, rég változatlan helyzetébe hol sztoikusan beletörődő, hol váratlan reménnyel eltelve kiutat és normális életet kereső Cassie instabil érzelmi állapotához. Ez igaz a sokakat megosztó utolsó fél óra vad, de a maga módján nagyon is következetes sokk- és meglepetés-sorozatára is.
Az Ígéretes fiatal nő okos, vicces, kényelmetlen, ravasz és bátor – bátorsága nem abban áll, hogy pellengérre állítja a nőkkel szembeni erőszakoskodás kultúráját, az azt lehetővé tevő társadalmi berendezkedést (ez manapság akár trendi is a metoo/time’s up korában, melyeknek ez egyfajta emblémafilmje), hanem abban, ahogyan teszi. Nem feltétlenül provokatív film, mégis kétségkívül provokálni fogja a közönség egy részét – csak figyeld, kik azok, akik nem filmnyelvi/esztétikai szempontok, hanem pusztán a témája, mondanivalója miatt ítélik el, vagy akár: háborodnak fel rajta. De hát ők meg „minek mentek oda”, ugye.