A fantasy csak a huszadik századra változott irodalmi műfajjá, mindaddig a hétköznapok szerves része volt onnantól kezdve, hogy Gilgames elindult megkeresni a halhatatlanságot. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy jobb lenne mondjuk egy olyan világban élni, ahol nyikhaj istenkék óriásfarkasokat nemzenek a világvégét előidézendő (jelen állás szerint amúgy is megoldja ezt az emberiség saját erőből), ahol gonosz tündérek mindenféle ocsmányságot csempészhetnek a kereszteletlen újszülöttek helyébe, vagy ahol csoportosan, fakarókkal felszerelkezve látogatnánk a temetőket a nem kívánt éjszakai látogatások megelőzése érdekében, de egy biztos: sokkal izgalmasabb.
Az emberiség közös kultúrkincse ezen a téren úgyszólván kimeríthetetlen, az írók szemszögéből nézve a téma az utcán hever, a zsánernek ugyanakkor kisebb részét képezik azok a szövegek, amelyek az általunk ismert univerzum múltjában játszódnak, vagy legalábbis direkt módon táplálkoznak abból. Lehet persze, hogy a bennem élő kultúrsznobnak is köze van hozzá, de történelem- és fantasyrajongóként ezért volt színtiszta felüdülés olvasni például Susanna Clarke Hollókirályát vagy éppen a legkülönfélébb mitológiákat olyannyira briliánsan fosztogató Neil Gaimant – zongorázni lehetne a különbséget azokhoz a nem elenyésző számú, jellemzően angolszász szerzőkhöz képest, akikről ordít, hogy olvasottságuk nem terjed túl a többi fantasyszerzőn, vagy ha úgy tetszik, a kortárs popkultúrán.
Andrzej Sapkowski Huszita-trilógiájának első része, a Narrenturm a XV. században játszódik, amely az egyik legzűrzavarosabb időszaka volt az európai civilizációnak. Alig volt ország, mely nem háborúskodott volna valamelyik szomszédjával, vagy ne gyötörte volna belviszály. Isten földi helytartójának címét olykor hárman is maguknak vindikálták, ezzel összefüggésben pedig a társadalmi berendezkedés spirituális fundamentumát, a vallást egyre erőteljesebb belső meghasonlás fenyegette. Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején ugyanakkor hazánk relatíve a béke szigetének számított, amit viszont nem lehetett elmondani Zsigmond birodalmának többi szegmenséről, különös tekintettel a testvérétől einstandolt Csehországra. Zsigmondnak az utókor szemszögéből nézve bizonyosan rosszabb híre van annál, mint amit érdemel (a témában lásd a Tört királytükör című regényt Passuh Lászlótól), a kortársak azonban bizonyosan nem rótták fel neki, hogy két legfontosabb céljának az egyházszakadás megszüntetését és a huszitizmus (melynek erőszakos eszkalálódásában maga is masszívan bűnrészesnek tekinthető) eltiprását tekintette – legfeljebb azt, hogy csak az előbbiben ért el tartós eredményeket.
A Narrenturm a Közép-Kelet Európát emésztő vallásháborúk zenitjén játszódik, egy olyan korban - mert itt jön egy pici csavar -, ahová egy másik, ugyancsak Sapkowski által kreált párhuzamos univerzum is eljutott volna idővel, többek között a vajákok áldásos tevékenységének hála: a mitikus szörnyek nagyrészt kihaltak, a mágia és a boszorkányság underground műfajjá váltak, művelői pedig egyfajta láthatatlan testvériséget alkotnak mind a jók, mind a rosszak oldalán. A fantasy-szál ennek megfelelően csak színesíti, és nem dominálja a cselekményt: fejezetekre el-el tűnik, hogy aztán búvópatakként bukkanjon fel újra mondjuk egy boszorkányszombat helyszínén.
A régmúlt kor felelevenítéséhez Sapkowski egy hasonlóképpen régi műfajt, a pikareszket választotta: az orvosi és az okkult tudományban egyformán jártas fiatalember, Reynmar egy nőügy miatt keveredik bajba, hogy aztán két segítőtárs kíséretében (az egyikük egy minden hájjal megkent, bűnei miatt kolostori vezeklésre ítélt egykori felforgató, a másik pedig egy hallgatag szerzetes, akinek bőrében egy balul elsült ördögűzés miatt talán egy démon lakik, talán nem) próbáljon meg egymással jóformán felcserélhető időrendű kalandok közepette eljutni Sziléziából a biztonságosnak gondolt (!) Magyarországra. Ezzel nagyjából le is írtuk a fő cselekményszálat, s hogy a kötet majd ötszáz oldalra rúg, annak köszönhető, hogy a kis csapat semmivel sem végez jobb munkát, mint négyszáz év múlva Svejk, aki elvileg Budejovicébe akart eljutni, a gyakorlatban meg végig Putim körül csavargott. Sikertelenségük leginkább persze a főhősnek köszönhető, aki rosszabb pillanataiban már-már irritálóan naiv (ha még megvan az az érzés, amely eltöltötte 4-5 éves énedet – most értelemszerűen a hozzám hasonló vén trottyokhoz beszélek –, amikor torkod szakadtából üvöltöd Vitéz Lászlónak, hogy ragadja meg végre a palacsintasütőt, mert felbukkant az ördög, tudod miről beszélek), de épp úgy helyén van a szíve, mint a szegény ember legkisebb fiának.
A vaják is lazán egymáshoz fűződő elbeszélésekből nőtte ki magát regényciklussá, és a Narrenturmnak is csak egy fokkal kötöttebb a szerkezete. A hősök a műfaj hagyományainak megfelelően egyik veszedelemből a másikba esnek: a Reynmarra pályázó fejvadászokon túl többek között rablólovagokkal és a Szent Inkvizícióval is összetűzésbe keverednek, miközben a háttérben egy démoni szervezet meg persze a magasztos elvek mögött is csak a saját pecsenyéjüket sütögető egyházi és világi hatalmasságok játszmái fokozzák a zűrzavart. A magyar fordítás fülszövege kicsit csalóka: a Narrenturmnak mint konkrét épületnek nincs központi szerepe a cselekményben (talán ha két fejezet játszódik a falai között), a cím inkább arra az állapotra utal, amelyet felvilágosodás ide, ipari forradalom oda, azóta sem tudott levetkezni az emberiség, nevezetesen hogy mindannyian egy bolondokházában élünk.
Rendes körülmények között egy idő után frusztrálni szokott, ha egy történet ennyire lassan csordogál előre, de Sapkowski kifogyhatatlannak tetsző történetmesélő kedve, gördülékeny stílusa és a kalandok szarkasztikus humorral átitatott, sötét hangulata bőven kárpótol a tempó megfontoltságáéért. Mindezek miatt könnyen megbocsátható (és ha úgy vesszük, magától értetődő, hiszen a főhőse nem egy szuperhumán kardvívóbajnok, csak egy kiugrott egyetemi hallgató) az a körülmény is, hogy a szerző az általában szokásosnál valamivel többször kénytelen a deus ex machina intézményéhez folyamodni, hogy hőseit kirángassa a slamasztikából, amibe ő maga keverte őket. A struktúra lazasága kapcsán az már inkább tehető kritika tárgyává, hogy – szigorúan az összképet tekintve – a Narrenturm inkább tűnik hosszú felvezetésnek, mint teljes értékű önálló regénynek: inkább csak véget ér, mint hogy tényleg befejeződne.
Aki olvasott már interjút a szerzővel, az tisztában lehet vele, hogy relatíve kevéssé fogékony mások véleményére (már ha az nem vág egybe az övével), és azt hiszem, ez a Narrenturm szerkesztőjére is igaz lehetett. Az amúgy sem feszes cselekményvezetést még lazábbra engedi, hogy két csetepaté között hőseink hajlamosak eszmét cserélni a világ – mármint az akkori világ – nagy dolgairól. Ezen a téren vannak egészen parádés mutatványok – az egész regény talán legszellemesebb, metapoénokkal teli fejezete az, amelyben hőseink egy bizonyos Gutenberg társaságában vitatják meg az úgynevezett nyomtatásában rejlő perspektívákat (és veszélyeket) –, mindemellett azonban vannak olyan dialógusok is, amelyek szinte élvezhetetlenek mindazok számára, akik nem szakértői például a késő középkori eretnekmozgalmaknak. Ha nagyon jóindulatú akarok lenni, persze írhatnám azt is, hogy ezek a kitérők, plusz bizonyos helyeken a rengeteg név szerint felsorolt, érdemben nem sok vizet zavaró mellékszereplő pusztán a sienkiewicz-i historizálás előtt tiszteleg, de valószínűleg közelebb áll a valósághoz, hogy Pan Andrzej egyszerűen csak a műveltségét akarta itt-ott fitogtatni.
Nem kell bizonygatni, hogy Sapkowskinak van érzéke a fantasyhez, s a Narrenturm a bizonyság rá, hogy történelmi kalandregények terén is az első ligában játszik. A zsáner angolszász sikerszerzőinek jelentős részéről elmondható, hogy inkább a történelem érdekli, mint a történet (ami nem is csoda, fajlagosan rengeteg közöttük a történelemprofesszor). Az embernek könnyen támad az az érzése, nem elmesélni, hanem írás közben átélni (a csatajelenet-fetisisztáktól óvj meg uram minket) akarják a cselekményt Az Elbától inneniek között pedig az a fránya mondanivaló az úr, amely késztetéssel alapvetően nem lenne semmi probléma, ha nem szolgálna mozdíthatatlan igazodási pontként a cselekményben (és akkor még nem is szóltunk a totálisan indokolatlan kisebbrendűségi érzés káros hatásairól).
Sapkowski hálistennek nem esik bele egyik csapdába sem. Nem nyújtja el végtelenségig a kardcsattogást meg a töltelék-akciót, és van benne elég józanság és humorérzék ahhoz is, hogy érzékeltesse, az őseink és hőseink is emberek voltak, méghozzá sok szempontból egész másféle emberek: másként befolyásolták őket hiedelmeik és a világ működéséről elérhető tudásanyag szűkös mivolta, másként viszonyultak az erkölcsökhöz és az erőszakhoz, ahogyan a testi szükségletekhez és a szabados beszédhez is. A regény nyelvezetében erősen visszaköszönnek a klasszikusok - egy rész Sienkiewicz, egy rész szláv folklór –, de az, ahogyan Sapkowski azt a világot látja és láttatja, már nagyon is huszadik századi, mentes a naiv és idealizáló romantikától. De minek is ragozzam: ha szerettél Nilfgaardban vagy Temeriában kalandozni, ezt is szeretni fogod.
Utóirat: remélhetőleg a trilógia soron következő részei is olyan gyorsasággal érkeznek majd, ahogy a Vaják-kötetek újrakiadása, de addig is, aki enyhíteni akarná kicsit az elvonási tüneteket, szerezze be Jókaitól az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból című regényét.
Eredeti cím: Narrenturm, fordította: Hermann Péter
GABO, 2020, 592 oldal
