Az abszolút legkevesebb, amit a horror olasz nagymesteréről, a giallo és a slasher életre hívójáról, Mario Baváról el lehet mondani, hogy filmjeinek mindig izgalmas a vizualitása. A The Girl Who Knew Too Much sűrű árnyékokkal, rémült tekinteteket keretező sötétséggel játszadozó fekete-fehér képi világától a Vámpírok bolygója kissé olcsóságszagú, mégis hatásos, fenyegető színpompásságáig a rendezés stílusérzéke kikezdhetetlen. És bár lehet, hogy merész kijelentés egy ilyen felbecsülhetetlen értékű életműről, hajlok rá, hogy a Diabolik (nemzetközi címén: Danger: Diabolik, 1968) Bava egyik, ha nem a legerősebb vizualitású filmje – vagy legalábbis ehhez adja hozzá a vizualitás a legtöbbet.
A Diabolik az azonos című, 1962 óta a mai napig futó olasz ponyvaképregény-sorozat, vagyis fumetti alapján készült (ezekből pár kötet már magyarul is elérhető) – fő(anti)hőse a briliáns és amorális mestertolvaj címszereplő, aki partnerével és szerelmével, Eva Kanttal keveredik hullákkal gazdagon fűszerezett bűnkalandokba, miközben nemezisük, Ginko felügyelő fáradhatatlanul lohol a nyomukban. A filmet Dino De Laurentiis producerlegenda gondozta, és Bava már akkor került képbe mint megbízható és költséghatékony rendező, amikor az első forgatási próbálkozás katasztrófába torkollott a fogyatkozó pénz, a felvett anyagok hitvány minősége, a menekülő befektetők és a pereskedések következtében.
Bava tehát megmentőként röppent a színre, és laza profizmussal, a rábízott 3 millió dolláros költségvetés csaknem nyolcadrészéből készítette el az olcsóságában is impresszív végeredményt – ráadásul úgy, hogy tematikailag és stilisztikailag is lapot húzott a 19-re. A képregény ugyanis egy szégyentelen, nyílegyenes ponyva szögegyszerű fekete-fehér képi világgal, Bava azonban egyrészt hamisítatlanul campes, pofátlanul szórakoztató, helyenként harsányan komikus bohóckodást, másrészt stilisztikai erődemonstrációt faragott belőle.
A Diabolik nagyjából olyan, mintha összeházasítanánk a korabeli James Bond-filmeket az 1966-os Batman-tévésorozattal, és ráeresztenénk a legkirívóbb giallók vizualitását.
E vizualitás nem csupán a Bava egyik legfőbb ismertetőjelének tartott virtuóz színkompozíciókról szól, hanem a szenzációs díszletekről (mint Diabolik futurisztikus „denevérbarlangja” a szobaméretű forgó ággyal és hasonló gátlástalan látványosságokkal), az extrém közelikről, a fetisiszta jelmezekről és kellékekről, az elegáns beállításokról és a képregényes panelekre emlékeztető, a „kimerevítettség” érzetét keltő darabos karaktermozgásokról, pozőrködésekről is. Sőt, ide sorolhatók egyes szándékosan harsány, már-már rajfilmszerűen látványos alakítások is, mint Terry-Thomas brit komikus szenzációs politikusparódiája vagy a Tűzgolyó szemfedős Bond-gonosza, Adolfo Celi kíméletlen bűncézára, akinek tényleg csak egy gonoszan közönyös macska hiányzik az öléből. Ennek a felszabadultan pszichedelikus összképnek a durván fél óránál beúszó éjszakai klubjelenet az egyik csúcspontja Ennio Morricone vérpezsdítően szexi zenéjével.
(A Diabolik pszichedelikus kvalitása valószínűleg nem kizárólag Bava érdeme: ugyanebben az évben forgott egy másik erősen pszichedelikus képregényes adaptáció szintén Di Laurentiis keze alatt, a Diabolik nem egy stábtagjának közreműködésével – a Barbarella.)
A sztori a stílushoz illeszkedően színes, elszállt és szégyentelen. Diabolik merész akciói annyira felzaklatják a karhatalmat, hogy Ginko felügyelőre már kormányzati nyomás nehezedik, és az elfogása érdekében lepaktál az alvilág urával, Valmonttal (az említett Celi), aki a magánrepülőgépe csapóajtaján hajigálja ki engedetlenebb alattvalóit, szóval tényleg kiköpött Bond-gonosz. Mivel a képregényekben csak évekkel később finomodott-nemesedett Diabolik ekkoriban még igencsak durva és lelkiismeretlen karaktere (és mivel mégiscsak Baváról van szó), a rezzenéstelen arcú John Phillip Law alakította főhős szakmányban kaszálja le a zsarukat a tragikus sorsú Marisa Mell alakította biodíszlettel, Eva Kanttal az oldalán, és nem nagyon érdekli őt senki és semmi önmagán meg a szerelmén kívül. Ámokfutását kés- és tűzharcok, ejtőernyős ugrások, excentrikus mutatványok, autósüldözések, grandiózus átverések és államháztartásnyi vagyonok eltűnései jelzik.
Nincs a filmnek két olyan perce, amiben ne történne stilisztikai, tartalmi vagy bájosan öncélú ponyvaszempontból valami említésre méltó. Egy alkalommal Diabolik csak a poén kedvéért Joker-féle nevetőgázzal dobja fel a rá vadászatot hirdető politikus sajtótájékoztatóját – és egyébként ez az egyetlen olyan jelenet, amely egyértelműen előrevetíti a finálé utáni finálét. Merthogy Bava simán továbbmegy a cselekmény szálainak elvarrása, a rosszak bűnhődése és a kicsivel kevésbé rosszak megjutalmazása után: Diabolik félig az üldöztetése miatti bosszúból, félig „mi a faszér’ ne” alapon magánháborút indít az ország pénzügyi rendszere ellen. Vagyis lényegében terroristává lép elő, de a karhatalom karikatúraszerű ábrázolása olyannyira kacsintgat a társadalmi szatíra felé, hogy a címszereplő robbantgató akciósorozata inkább érződik egy vásott árvagyerek csínyének a korrupt javítóintézet ellen, mintsem tényleges, veszélyes aljasságnak.
A Diabolik izgalmas, ízes, egyedi korlenyomat (ahogy a Barbarella is, de annál jobb): csak ott, csak akkor, csak azokkal az alkotókkal készülhetett el. Ha csak egyetlen alkotóelemét megváltoztatnánk, már egy egészen más – és érdektelenebb filmet kapnánk.