A civilizációra nagyon rájárt a rúd a 20. század első felében. Először Dashiell Hammet, Raymond Chandler és társaik költöztették el a bűnt az elegáns arisztokrata kúriákból a nagyvárosi utcákra, aztán a horror lopakodott egyre közelebb a dolgos hétköznapokhoz az addig rejtekéül szolgáló gótikus rémhelyszínekből, sötét vadonokból és elhagyatott, bepókhálózott szellemkastélyokból. Jack Finney klasszikus horrorában, az 1955-ös The Body Snatchersben szokatlan csillagközi invázió zajlik egy álmos és látszólag idilli kisvárosban: nem repülő csészealjak vagy tripodok pusztítanak, hanem űrcsírák cserélik le az emberi populációt bizarr tokokból kikelő tökéletes másolatokra. A lemásolt alany elporlad, helyettesítője pedig a hangja és a külseje mellett rendelkezik minden emlékével és tudásával is. A szomszédod nem a szomszédod többé. A barátod nem a barátod többé. A gyereked nem a gyereked többé. Nem bízhatsz már sem orvosban, sem rendőrben, sem házastársban, sem szülőben. Totális egzisztenciális rettegés.
Ezt a csúcsra tekert paranoiát persze nagyon könnyű, sőt kézenfekvő lenne a hidegháború vörös- és atomfrászának számlájára írni; és részben meg is tehetjük, de a The Body Snatchers mélyebbre vág az aktuálpolitikánál. A korszak tipikus, millió sci-fiben és horrorban manifesztálódó félelmei alatt komisz vigyorral bújik meg a kisvárosi idillt belülről emésztő sivárság és mocsok univerzálisabb témája – évtizedekkel Stephen King, a Twin Peaks vagy az Amerikai szépség előtt. Már a két főszereplő puszta személye is a vidéki „drágám, megjöttem”-féle amerikai álom megpiszkálása, hiszen mindketten elváltak – ami egy mai sztoriban nem sokat jelentene, az ötvenes években azonban a válás még szinte tabunak és társadalmi stigmának számított (a hírhedt hollywoodi Hays-kódex pedig többé-kevésbé száműzte a témát a filmvilágból).
Az idegen „fertőzés” vírusként, kórságként terjed megállíthatatlanul, minek következtében maga a közösség hullik darabjaira, a kisvárosi lét sajátossága, a „mindenki mindenkit ismer” jó szomszédsága rohad szét. A The Body Snatchers azért mutat túl a hidegháborús paranoián, mert a mindenkori vidéki közeg legnagyobb pozitívuma fordul benne gonosz negatívumba: épp a kényelmes ismerősségből, kontrollálhatóságból fakadó biztonság garanciája torzul halálos veszedelemmé az elborzasztóan és felfoghatatlanul idegen befolyás roppant súlya alatt. Ha pedig innen nézzük, még a befejezés sem olyan szuperpozitív, amilyennek első pillantásra tűnik: az invázió lecsengésével a hátramaradt idegenek egyszerűen belesimulnak az amerikai hétköznapokba, és idővel egyszerűen kihalnak. Mintha ugyan nem is lenne bennük semmi különös. Mintha mindig csak a felszínt látnánk, és képtelenek volnánk (vagy még inkább: nem is akarnánk) észrevenni, hogy általában van alatta valami ocsmányság, amiről nem szívesen veszünk tudomást.
A tekintélyes tempóval elstartoló, és a szorongás, a reménytelenség, a tehetetlenség érzetét egyre fokozó The Body Snatchers inváziója azért is olyan felzaklató és félelmetes, mert az idegen létforma külseje, működési mechanizmusa, mi több, motivációja látványosan eltér a műfajban annak idején és azóta is megszokott, így még potenciális borzalmasságában is ismerős ábrázolásmódtól. A növényalapú organizmusok nem gonoszak, nem hódítani és uralkodni akarnak – hanem egyszerűen csak élni. A legalapvetőbb biológiai késztetéseknek engedelmeskedve teszik az evolúció által rájuk testált dolgukat, a pusztítás csupán az életformájuk mellékterméke: miután áldozataikat lemásolták, szaporodásra nem képesek, életciklusuk pedig öt év alatt véget ér – vagyis ennyi idő elteltével kopár, halott bolygókat hagynak maguk után, tokjaik pedig továbbállnak, hogy új világokat keressenek. A könyv egyik leghátborzongatóbb fejtegetése az emberi és a földönkívüli életforma közti hasonlóságról szól, mondván, az ember sem csinál mást, mint önnön túlélése és fejlődése érdekében feléli környezete erőforrásait, és tönkreteszi az ökoszisztémát.
Hát, a picsába… Sok klasszikus műről mondják, hogy ma is épp olyan aktuális, mint egykor, a The Body Snatchers azonban nem tartozik közéjük: még aktuálisabb, mint egykor.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
MAGYAR KIADÁS? Nincs nagy lelkesedés mostanság az aranykori sci-fik/horrorok iránt, úgyhogy aligha. (A csoda nem is az, hogy most nem jelenik meg, hanem hogy a 80-as/90-es években nem jelent meg például A triffidek napja társaságában.)
