Négyórás szuperhőseposz R-es besorolással, 4:3-as képarányban – még az agresszív rajongói kampány ellenére is el kell ismerni, nem semmi, hogy a Zack Snyder: Az Igazság Ligája így, ebben a formájában létrejöhetett. Mert félreértés ne essék, ez az ún. Snyder Cut (továbbiakban: SC) tényleg nem létezett, de talán még papíron sem, mielőtt a Warner a külső nyomásra (valamint az HBO Max közelgő indulását szem előtt tartva) elkötelezte magát mellette, és beleölt extra 70 milliót. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy mindig is ez volt a terv, hogy ha 2017-ben eleve Snyder verziója készül el, az tényleg egy négyórás, R-es film lett volna? Nem, már sosem tudjuk meg, milyen lett volna az eredeti Snyder Cut. Van helyette ez.
A 2017-es és az új verzió az azonos alapszerkezet meg (főleg az első felében) a rengeteg közös jelenet ellenére szinte teljesen más – mérhető minőségi különbséget azonban nehéz tenni köztük. Az SC-ben kétségkívül egységesebb a hangvétel, kerekebb a történet, kidolgozottabb a mitológia, az új karakterek pedig részletesebb háttérrel csöppennek bele az akcióba. De ez a hangvétel csak a rendezőtől már megszokott erőltetett (érzelmi alap nélküli) komolykodás, a történet továbbra sem érdekesebb vagy rafináltabb a „jönnek a rosszarcok, le kell verni őket” szuperhősös átlagánál, az említett karakterhátterek (Cyborg, Villám, Aquaman) pedig szintén csupán felskiccelt, sablonos eredettörténetek (igaz: legalább vannak). A mitológiaépítés az SC egyetlen igazán nagy előrelépése a 2017-es verzióhoz képest, Steppenwolf és az eredetiből még hiányzó Darkseid (röhejes desingjuk ide vagy oda) karakterének és fenyegetésének sokkal nagyobb súlya van. Ez a mitológiaépítés azonban – mivel Snyder nem dolgozik többet a DC-nek, és a DCEU-filmek eleve más irányba mennek – a semmibe tart, nem lesz kiteljesedése, így legfeljebb a képregényrajongók örülhetnek neki.
Hogy mindez mit jelent? Azt, hogy az SC tényleg sokkal összeszedettebb,
mint… nos, mint a röptében behozott pótrendezővel (Joss Whedon), különböző üzleti érdekeknek
megfelelően szanaszét cincált-nyesett és félpánikos utóforgatásokkal
kiegészített mozis változat. Azért ez nem egy nagy fegyvertény. És amit az SC nyer
a „vízió” teljességével, kompromisszummentességével, azt nagyjából el is
veszíti azzal, hogy nem kettő, nem is három, hanem NÉGY kibaszott óráig kell szenvedni
rajta nézni.
A dupla hosszú játékidő ráadásul nagyrészt lusta expozícióval, elnyújtott jelenetekkel és cselekménylogisztikai vakerolással telik, hogy tudniillik ki hová menjen, mit csináljon (na jó, az akciójelenetek is korrektebbek egy fokkal, a fináléban még néhány igazán élvezetes pillanat is akad a rusnya-közepes CGI ellenére… de semmi kiemelkedő), és nem pedig mondjuk karakterrajzzal. Például az alkotóknak az a régóta hajtogatott tétele, hogy az SC-nek Ray Fischer Cyborgja a szíve-lelke és kvázi főszereplője, legalábbis orbitális túlzás: a hat epizódra (és egy epilógusra) felosztott játékidő csak egyetlen szegmensében, illetve a finálé kulcsmomentumában van jelentősen nagyobb szerepe, mint a többieknek. És akkor sem azért, mert emberileg bemutatják, hanem mert ugyanaz az idegen technológia tette őt kiborggá, amellyel a gonoszok most a Földet akarják elpusztítani. Vagyis praktikus védelmi fegyver az invázió ellen – nem szíve-lelke ő a filmnek, hanem puszta eszköze, plot pointja.
Apropó, eszköz és karakter… Beszéljünk a film legnagyobb, abszolút megbocsáthatatlan, ocsmány és dilettáns bűnéről: Supermanről.
Nem akarom újra elővenni az Acélembert meg a Batman V Supermant, de azok ismeretében nincs min csodálkozni. Snyder annyit ért a kryptoni túlélő karakteréből, hogy baromi erős, és nagyon durván tud zúzni. Meg még annyit, hogy megváltószerepet tölt be, ezért folyton krisztusi pózokban ábrázolja – de csak pózokban. Az egész filmben nincs Supermannek egyetlen igazán emberi/krisztusi pillanata (ahogy nem volt az előző két Snyder-opusban sem), sosem lép érdemi interakcióba sem csapattársakkal, sem civilekkel: egy távoli, elérhetetlen, emberfeletti lényként jelenik meg, holott neki pont az volna a lényege, hogy ő egy mélységesen emberi isten. Nem a muszklija meg a hőlátása teszi azzá, aki, hanem az együttérzése, a szíve, a kedvessége, a szeretete, a melegsége, az erkölcsi tartása, az, hogy a puszta létezésével többre, jobbra inspirál másokat. Superman nem egy érinthetetlen hérosz, aki mindig lassításban lebeg magasan a fejünk fölött a nap ellenfényében, mögötte daliásan lobogó köpennyel, hanem egy közülünk. Igen, a legjobb közülünk, de akkor is egy közülünk. A legjobb történetek mindig azok, amelyekben ezt sikerül érzékletesen bemutatni, legyen szó akár Richard Donner Supermanjéről, akár Grant Morrison All Star Supermanjéről.
Bármilyen ócska is a 2017-es verzió (és itt most megkövetem magam, amiért négy évvel ezelőtti cikkemben középszernek neveztem, és ezzel csúnyán túlértékeltem – pár napja újranéztem, bár ne tettem volna), Whedon egyvalamit nagyon jól csinált: igazi Supermant írt bele.
A mozis változat első percei másról sem szólnak, csak arról, milyen sokat jelentett Superman a világnak, mennyire jobb hellyé tette, mennyire elveszett és kétségbeesett nélküle mindenki. Később féltucatnyi dialógus regéli el, hogy az emberiségnek szüksége van rá, mert ő egy reménysugár, és hogy a többi szuperhősnek is szüksége van rá, mert ő tudná csak igazán összetartani a csapatukat – megint csak: nem az izmaival, hanem a természetével. Batman egyenesen kimondja, hogy Superman emberibb volt nála. Whedon verziójában azért hozzák őt vissza a halálból, hogy reményt adjon, hogy inspirálja és vezesse őket, hogy kihozza belőlük – és az egész világból – a legjobbat. Hogy fény legyen a sötétségben. Ezért, és nem másért.
Mindennek írmagja sincs az SC-ben, Snydert minimálisan sem érdeklik a karakter esszenciáját adó fenti aspektusok (azok az utolsó nanoszekundumig Whedontól származnak): az ő Supermanje egy sima verőlegény. A jelleméről egyetlen büdös szó nem esik. Eleve, az invázió is azért indul meg, mert meghalt, és nincs már nagy erős embere a Földnek, hogy megvédje. Aztán azért hozzák őt vissza a halálból, hogy leverje Steppenwolfot. Ezért, és nem másért. De tényleg valahogy úgy hangzik a dialógus, hogy: „Nincs esélyünk Steppenwolf ellen, senki sem olyan erős, mint ő. Talán csak Superman.” „Akkor támasszuk fel, majd ő lefejeli a gecit!” Ez a film értelmi színvonala, ha Supermanről van szó. Snyder szemében ő az izomagy, akit akkor hív, ha le kell ütni a kötekedő kemény csávót a helyi kocsmában. Néha persze elejti valaki a „remény” szót, meg bejátsszák Superman két apjának korábbi filmekből vett monológjait az emberiség inspirálásáról, de ez csak a kötelező körök gyors lefutása, nincs mögötte tartalom, érzés, igazi megértés.
Lehet persze azt is mondani, hogy ezek a modern szuperhős-őrületek úgyis csak a csinnadrattáról szólnak, menjen a zúzás, kit érdekel bármi más? De ha így van, akkor ahhoz felesleges a szűk egyórás zúzást kitölteni háromórás töltelékpofázásokkal. És persze nem így van. Vegyünk példaként két filmet két olyan karakterrel, akik nagyon hasonló értékeket képviselnek, mint Superman: a Bosszúállók: Végjátékot Amerikai Kapitánnyal és a Wonder Womant Dianával. A Kapitány öt évvel Thanos csettintése után önsegélyező csoportot vezet a gyászolóknak, Diana pedig a sokkal fontosabb küldetést kockáztatva ront ki a senkiföldjére, mert képtelen elviselni, hogy ártatlanok szenvednek a túloldalon. Az egyik csendes, melankolikus pillanattal, a másik látványos akciójelenettel beszél arról, mi mozgatja a hőst, mi a fontos neki, milyen elvek szerint él.
Snyder Supermanje tehát nem mély, rétegzett művészfilmek, hanem hasonló, kortárs szuperhősös alkotások karakterrajzához képest vérzik el borzalmasan (miközben Snyder pont azt hirdeti, hogy ez egy komoly, felnőtteknek szóló drámai mű). Az Acélember figurája bő 80 éve létezik – bődületesen sok képregényét olvastam, az összes filmjét és a legtöbb animációs és élőszereplős sorozatát is láttam, mégis meg merem kockáztatni, hogy egyetlen olyan értelmezésével sem találkoztam még, ami ennyire következetesen rossz, félreértett, primitív és ostoba lett volna. Mivel a Zack Snyder: Az Igazság Ligája minden más téren generikus és lapos, kétségkívül ez a legnagyobb teljesítménye. Gratulálok hozzá.