Batman jelmezének, egész megjelenésének alapja az a gondolat
(ld.: Batman #1, 1940), hogy a bűnözők babonás, gyáva népek, akik az éj
sötétjében suhanó „denevérlény” láttán alapból összeszarják magukat – a főhős
célja, hogy a puszta felbukkanásával félelmet plántáljon a gazemberek fekete
szívébe. Ezt a koncepciót azonban könnyebb volt eladni a 30-as évek környékén,
a ponyva és a gótikus fikció aranykorában, mint manapság, vagy akár a 20.
század második felében. Az árnyékoktól megrémülő, babonás haramia ideája éppúgy
elavult, mint a sötét lovag első, 1939-es, vörös Batmobile-ja.
Tim Burtont ez persze nem akadályozta meg abban, hogy az 1989-es Batman első jelenetét teljes egészében erre a gondolatra építse fel, de az ő látványosan túlstilizált, a hétköznapi realistásból kiragadott Gothamjébe ez bele is fért. A menekülő bűnözők rettegnek a sötét lovagtól, akár gyerekek az ágy alatti mumustól – mielőtt a cselekmény továbbgördülne, az ő szempontjukból látjuk a főhőst, aki így kis túlzással egy horrorba illő rémalak. Ennek egyértelmű képregényes előzménye Steve Englehart (író), Vin & Sal Amendola (sztori és rajz) és Dick Girodano (kihúzó) 14 oldalas története, a Night of the Stalker – ez akár egy 70-es évekbeli exploitation vagy 80-as évekbeli slasher címe is lehetne –, amely a Detective Comics #439-ben jelent meg, 1974-ben.
Az első oldalakon négy menekülő bankrabló agyonlövi a nyílt utcán egy kisfiú szüleit – Batman egy háztetőről látja a gyilkosságot, bevillan neki saját szülei elvesztése, mire természetesen teljesen begőzöl, és iszonyú dühvel veti magát a bűnözők után. A Night of the Stalker (ahol a „stalker” természetesen maga Batman) végig a tettesek szempontjából mesél – Batman egyetlen szót sem szól benne, maga a semmiből felbukkanó, hirtelen lecsapó, egyre rémültebb áldozatait egyenként elragadó, a halál torkából is visszatérő, kinyírhatatlan szörnyeteg. Egyáltalán nem túlzás párhuzamot vonni az itteni Batman és az ekkoriban még csak épphogy éledező slasherműfaj között (ebben az évben mutatták be a Texasi láncfűrészes mészárlást, de a slasherhullám igazi elindítójára, a Halloweenre még négy évet várni kellett).
Sajnos a Night of the Stalker koncepciója sokkal erősebb, mint a kivitelezése. Englehart feleslegesen túlszövegezi, narrációjával csaknem megnyomorítja az egyszerű sztorit, az Amendola-Giordano csapat rajzai pedig túlságosan merevnek, beállítottnak tűnnek, a jelenetváltások hektikusak, hiányzik az oldalakból a cselekmény megkívánta pokoli dinamika. Vizuálisan egyetlen izgalmasabb, érdekesebb megoldása van a képregénynek, amikor az utolsó még talpon lévő bűnöző azt hiszi, sikerült belefojtania Batmant a folyóba, mire a sötét lovag vicsorogva lerántja magához a víz alá.
De ez a sztori ma a kuriózum mivolta mellett inkább csak azért érdekes, mert 2005-ben 13 oldalon feldolgozta Darwyn Cooke Deja Vu címmel a Solo #5-ben. A „remake” nem csupán jobb, mint az eredeti – egyenesen zseniális. Ami egyébként nem csoda: Amendoláék tehetséges iparosok, Cooke viszont a szakma mestere, első osztályú író, rajzoló és színező, minden porcikájában igazi képregényes (ld.: DC: The New Frontier, Parker-adaptációk). Megtart a sztoriban mindent, ami jó, és száműz belőle mindent, ami felesleges, kezdve a narrációval. A szülőgyilkosságok közti párhuzamot egyetlen tökéletesen elhelyezett panellel érzékelteti, Batman dühét egyetlen arckifejezéssel. A ballaszt kidobása és az egyszerűségében hatásos panelezés, a jól átgondolt beállítások következtében a cselekmény rakétaként lódul neki – Cooke, akinek pedig vér helyett noir folyt az ereiben, sokkal hamarabb hagyja hátra az urbánus közeget, mint elődei, az ötödik oldalon már vidéken járunk, ahogy a bűnözők (hasztalan) igyekeznek meglógni kocsijukkal Batman elől.
Cooke itt persze már nagyon is tudatosan játszik rá arra, ami az 1974-es eredetiben még csak érdekes véletlen volt: a slasherrel való párhuzamokra. A rablók a 70-es, 80-as évek horrorfilmjeinek emblematikus helyszínén, egy kis erdőbeli viskóban húzzák meg magukat (egyébként az eredetiben is, de ott ez a helyszín sokkal kevésbé realizált grafikailag). A képregény csúcspontján az utolsó megmaradt bűnöző remegő kezekkel tölti meg puskáját a Batman által ostromlott házikóban, miközben odakintről lövések és sikolyok szűrődnek be – az oldal utolsó képkockáján úgy jelenik meg a rettegő rabló előtt az ő alakjánál legalább ötször nagyobb, vöröses színbe vont árnyék, mintha valami démon jött volna fel érte a pokolból. A The Culttól a Sötét lovag, sötét városig bőségesen akad példa horrorba hajló Batman-sztorikra, de egyik sem teszi ennyire egyértelműen és látványosan magáévá a műfaj tematikai és vizuálisa elemeit (lásd még az ajtóban pépesre verten felbukkanó, majd összeeső rablót mint az akkor már halottnak hitt „rém” közeledtének hírnökét).
A Deja Vu így nemcsak egy nagyszerűen elmesélt sztori, nemcsak a képregény hatásmechanizmusának profi demonstrációja, hanem műfaji játék és stilisztikai Batman-ínyencség is egyben. Darwyn Cooke igazi mester volt. 2016-os halálakor nagy űrt hagyott maga után az amerikai képregények világában.
(A Deja Vu megtalálható a Batman – Ego and Other Tales és a DC Comics: The Art of Darwyn Cooke című kötetekben.)
