Batman, a szörnyeteg – Avagy a sötét lovag és a slasher-kapcsolat

Batman jelmezének, egész megjelenésének alapja az a gondolat(ld.: Batman #1, 1940), hogy a bűnözők babonás, gyáva népek, akik az éjsötétjében suhanó „denevérlény” láttán alapból összeszarják magukat – a főhőscélja, hogy a puszta felbukkanásával félelmet plántáljon a gazemberek feketeszívébe. Ezt a koncepciót azonban könnyebb volt eladni a 30-as évek környékén,a ponyva és a gótikus fikció aranykorában, mint manapság, vagy akár a 20.század második felében. Az árnyékoktól megrémülő, babonás haramia ideája éppúgyelavult, mint a sötét lovag első, 1939-es, vörös Batmobile-ja.

Tim Burtont ez persze nem akadályozta meg abban, hogy az1989-es Batman első jelenetét teljesegészében erre a gondolatra építse fel, de az ő látványosan túlstilizált, ahétköznapi realistásból kiragadott Gothamjébe ez bele is fért. A menekülőbűnözők rettegnek a sötét lovagtól, akár gyerekek az ágy alatti mumustól –mielőtt a cselekmény továbbgördülne, az ő szempontjukból látjuk a főhőst, akiígy kis túlzással egy horrorba illő rémalak. Ennek egyértelmű képregényeselőzménye Steve Englehart (író), Vin & Sal Amendola (sztori és rajz) ésDick Girodano (kihúzó) 14 oldalas története, a Night of the Stalker – ez akár egy 70-es évekbeli exploitation vagy80-as évekbeli slasher címe is lehetne –, amely a Detective Comics #439-benjelent meg, 1974-ben.

Az első oldalakon négy menekülő bankrabló agyonlövi a nyíltutcán egy kisfiú szüleit – Batman egy háztetőről látja a gyilkosságot, bevillanneki saját szülei elvesztése, mire természetesen teljesen begőzöl, és iszonyúdühvel veti magát a bűnözők után. A Nightof the Stalker (ahol a „stalker” természetesen maga Batman) végig a tettesekszempontjából mesél – Batman egyetlen szót sem szól benne, maga a semmibőlfelbukkanó, hirtelen lecsapó, egyre rémültebb áldozatait egyenként elragadó, ahalál torkából is visszatérő, kinyírhatatlan szörnyeteg. Egyáltalán nem túlzáspárhuzamot vonni az itteni Batman és az ekkoriban még csak épphogy éledezőslasherműfaj között (ebben az évben mutatták be a Texasi láncfűrészes mészárlást, de a slasherhullám igazielindítójára, a Halloweenre még négyévet várni kellett).

Sajnos a Night of theStalker koncepciója sokkal erősebb, mint a kivitelezése. Englehartfeleslegesen túlszövegezi, narrációjával csaknem megnyomorítja az egyszerűsztorit, az Amendola-Giordano csapat rajzai pedig túlságosan merevnek,beállítottnak tűnnek, a jelenetváltások hektikusak, hiányzik az oldalakból acselekmény megkívánta pokoli dinamika. Vizuálisan egyetlen izgalmasabb,érdekesebb megoldása van a képregénynek, amikor az utolsó még talpon lévőbűnöző azt hiszi, sikerült belefojtania Batmant a folyóba, mire a sötét lovag vicsorogvalerántja magához a víz alá.

De ez a sztori ma a kuriózum mivolta mellett inkább csakazért érdekes, mert 2005-ben 13 oldalon feldolgozta Darwyn Cooke Deja Vu címmel a Solo #5-ben. A „remake”nem csupán jobb, mint az eredeti – egyenesen zseniális. Ami egyébként nemcsoda: Amendoláék tehetséges iparosok, Cooke viszont a szakma mestere, elsőosztályú író, rajzoló és színező, minden porcikájában igazi képregényes (ld.: DC: The New Frontier, Parker-adaptációk). Megtart a sztoribanmindent, ami jó, és száműz belőle mindent, ami felesleges, kezdve a narrációval.A szülőgyilkosságok közti párhuzamot egyetlen tökéletesen elhelyezett panellelérzékelteti, Batman dühét egyetlen arckifejezéssel. A ballaszt kidobása és azegyszerűségében hatásos panelezés, a jól átgondolt beállítások következtében acselekmény rakétaként lódul neki – Cooke, akinek pedig vér helyett noir folytaz ereiben, sokkal hamarabb hagyja hátra az urbánus közeget, mint elődei, azötödik oldalon már vidéken járunk, ahogy a bűnözők (hasztalan) igyekeznekmeglógni kocsijukkal Batman elől.

Cooke itt persze már nagyon is tudatosan játszik rá arra,ami az 1974-es eredetiben még csak érdekes véletlen volt: a slasherrel valópárhuzamokra. A rablók a 70-es, 80-as évek horrorfilmjeinek emblematikushelyszínén, egy kis erdőbeli viskóban húzzák meg magukat (egyébként azeredetiben is, de ott ez a helyszín sokkal kevésbé realizált grafikailag). Aképregény csúcspontján az utolsó megmaradt bűnöző remegő kezekkel tölti megpuskáját a Batman által ostromlott házikóban, miközben odakintről lövések éssikolyok szűrődnek be – az oldal utolsó képkockáján úgy jelenik meg a rettegőrabló előtt az ő alakjánál legalább ötször nagyobb, vöröses színbe vont árnyék,mintha valami démon jött volna fel érte a pokolból. A The Culttól a Sötét lovag,sötét városig bőségesen akad példa horrorba hajló Batman-sztorikra, deegyik sem teszi ennyire egyértelműen és látványosan magáévá a műfaj tematikaiés vizuálisa elemeit (lásd még az ajtóban pépesre verten felbukkanó, majdösszeeső rablót mint az akkor már halottnak hitt „rém” közeledtének hírnökét).

A Deja Vu ígynemcsak egy nagyszerűen elmesélt sztori, nemcsak a képregényhatásmechanizmusának profi demonstrációja, hanem műfaji játék és stilisztikaiBatman-ínyencség is egyben. Darwyn Cooke igazi mester volt. 2016-os halálakornagy űrt hagyott maga után az amerikai képregények világában.

(A Deja Vumegtalálható a Batman – Ego and Other Tales és a DC Comics: The Art of DarwynCooke című kötetekben.)