panelprogram

Batman, a szörnyeteg – Avagy a sötét lovag és a slasher-kapcsolat

Batman lenne a hiányzó láncszem Norman Bates és Bőrpofa vagy Michael Myers között?

Panelprogram: Jack Kirby – Utcagyerekből Király

A legendás rajzoló az utcán bunyózva nőtt fel, és erről képregényt is készített.

Hogyan működik Batman? - Ötödik rész: Őrület

Sötét udvar, őrült ház.

Hogyan működik Batman? - Negyedik rész: Generációk

A köpeny súlya: öröklődő harcok és traumák.

Hogyan működik Batman? - Harmadik rész: Az akció

Sötét lovag, gyors autó, nagy csattanás.

Hogyan működik Batman? - Második rész: A köpeny

Köpenye van, veszélyes!

Hogyan működik Batman? - Első rész: A trauma

Halott szülők, lobotomizált kisfiú, árnyékokba öltözött bosszúangyal.

Panelprogram: Egy tinédzser szuperhős hálószobatitkai

Az Ultimate Spider-Man-széria egyik legemlékezetesebb jelenete bizalomról, barátságról, szerelemről és felnőtté válásról szól.

Panelprogram: The Incredible Hulk #140

A Planet Hulk "0. része", amely egészen a 70-es évekig nyúl vissza.

Panelprogram: The Untold Legend of the Batman #1

Azt hiszitek, Bruce Wayne volt az első Batman? A frászt!

Panelprogram: The Brave and the Bold #197

Tegye fel a kezét, aki tudta, hogy régebben egyszerre több Batman is ténykedett egy időben.

PanelProgram: Batman #404 (Az első év) - A sötét lovag születése

"Denevér leszek." Frank Miller klasszikusának meghatározó pillanata.

Panelprogram: Parker: The Score

Kétféle ember van. Aki olvasott már Parker-könyvet, és aki nem. Előbbiek: keblemre cimborák! Utóbbiak: nem tudom, hogy vagytok képesek így élni. Donald E. Westlake (álnéven: Richard Stark) 1963-tól 2008-ig (haláláig) 24 regényt írt Parkerrel, a metodikus, jéghideg, karrierista bűnözővel, minden idők egyik legnagyobb antihősével a főszerepben. A karaktert többször is próbálták filmvásznon visszaadni olyan színészekkel, mint Lee Marvin, Robert Duvall, Peter Coyote, Mel Gibson és legutóbb Jason Statham, de persze egyik sem ér az eredeti nyomába. És a legjobb Parker-adaptációk úgysem vászonra készülnek: Darwyn Cooke, akinél jobban kevesek értenek a képregény nyelvén a mai Amerikában, 2009-ben dobta piacra első graphic noveljét Stark halhatatlan figurájával. Ezt (The Hunter) eddig még három követte (a legutóbbi, a Slayground, nemrég jelent meg), és ha minden igaz, Cooke még többet is tervez. A Panelprogram rovat felélesztéséhez bármelyik eddigi kötetből választhattam volna tucatnyi képet, de…

…valahogy mindig ehhez tértem vissza. A harmadik graphic novel (az ötödik regény alapján, amiben a főhős és társai egy egész kisvárost rabolnak ki), a The Score elején található ez az egészoldalas panel, amin  Parker úgy dönt, feltesz néhány kérdést a fickónak, aki azóta követi őt az utcán, mióta kilépett a hotelből. Namost, Parker baszomnagy ember, jókora kezekkel és masszív erővel, úgyhogy a kés előrántása az utolsó dolog, amit nyomoronc ellensége csinál ebben az életben (ennyit a kérdésekről), de a lényeg nem is ez. Hanem a kompozíció. A színek. A szöveg és a kép harmóniája – ha valaki valaha kételkedett volna abban, hogy Stark és Cooke kreatív házassága a mennyekben köttetett, csak nézzen rá erre a gyönyörűségre. A dinamizmus a lehulló kalappal, az, ahogy a késes férfi fehérrel való „kiemelése” jelentéktelenné teszi a fenyegetést, amit képvisel, a főhős arcát takaró árnyék és a homlok súlyos barázdái (I’m coming for you, mothefrucker), és persze azok a kezek, kiegészítve Stark szavaival… Félelmetes stilisztikai bravúr.

Panelprogram: Superman véget vet a II. világháborúnak

A II. világháborúban a szuperhősök gyakran töltöttek be propagandaszerepet - minden rajongó tudja, hogy az első Amerika Kapitány képregény címlapján a csillagos-sávos hérosz magának a Führernek mosott be egy nagyot (1940 december, egy évvel Pearl Harbor előtt). Korábbi, de jóval kevésbé ismert az a mindössze kétoldalas Superman-sztori, a How Superman Would End the War , amit a karakter kiötlői, Jerry Siegel és Joe Shuster írtak és rajzoltak a Look magazin 1940-es, februári számának. Ahogy lent látható, a főhős különösebb erőlködés nélkül áttör az ellenséges vonalakon, és egyenesen berobban Hitler menedékházába, megragadja a "röhejes bajszú" (copyright by Joe Simon) vezírt, és miután tesz egy kis kitérőt a Szovjetunióba, hogy begyűjtse Sztálint is, megérkezik a genfi bíróságra, ahol aztán rács mögé dugják az Európát lángokba borító, morcos képet vágó gazembereket. A színek kissé viccesek, mivel a magazin nyomtatásánál csak fehéret, szürkeárnyalatot és pirosat tudtak használni, ráadásul még azokat sem túl jól: ezért tűnik úgy, mintha Superman rövidgatyában akciózna (csizmájának vonala látszik a lábszárán, de elfelejtették kiszínezni).

Ebből nem is volt rest gúnyt űzni a náci propaganda, ami az SS saját, ingyenes hetilapja, a Das Schwarze Korps 1940. április 25-i számában támadta a "fizikát, logikát és életszerűséget ignoráló", a szegény amerikai fiatalok elméjét gyűlölettel, bűnnel, gonoszsággal mérgező karaktert. És persze azt sem felejtették el kihangsúlyozni, hogy Superman egyik teremtője, Jerry Siegel zsidó származású (másik teremtője, Joe Shuster mellesleg szintén, de hát mindenre a derék náci propagandisták sem gondolhattak). A képregénynek természetesen létezik utólag normálisan kiszínezett verziója is, de itt és most álljon az eredeti.

Panelprogram: 2000 AD prog 71 (Judge Dredd)

A képregény, amiben a McDonald’s és a Burger King ölre ment. A Judge Dredd még csak alig több mint egy éve futott, amikor a mögötte álló fejesek, leginkább John Wagner és Pat Mills, kezdték kapizsgálni, hogy ebben a karakterben, ebben a világban több van az átlag, egy-két éves szavatossági idővel pályára lőtt 2000 AD-s szériánál. Az 1978 tavaszán indult, Roger Zelazny Damnation Alley című könyvének alapvetését kölcsönző The Cursed Earth volt az első nagy, fél év alatt leközölt Dredd-eposz, ami nem csak hossza, grandiózus mivolta, hanem hangvétele miatt is fontos a sorozat életében. A kis túlzással szimpla sci-fi akcióként elstartolt Judge Dreddben már azelőtt is voltak szatirikus, agyament kilengések, de Wagnerék gyógyszere itt gurult el először úgy igazán (az ezután indult The Day the Law Died-hoz már ők maguk hajították el jó messzire). Dredd és társai egy vakcinával igyekeznek Mega City One-ból a járvány tizedelte Mega City Two-ba, a posztapokaliptikus Amerika dinoszauruszokkal, mutánsokkal, őrültekkel, óriásokkal, robotokkal és egyéb finomságokkal teli senkiföldjén át.

Az egész epizodikus szerkezetű eposz leghírhedtebb állomása a kétrészes ún. Burger Wars, amiben a McDonald’s és a Burger King véres-brutális-kegyetlen háborút folytat egymásért a senkiföldje népének kizárólagos étkeztetéséért. Mindkét étteremlánc, izé, őrült gyilkosbanda célja, hogy az ő hamburgerük legyen az emberiség egyetlen tápláléka. Dreddéknek fogalmuk sem volt, mibe léptek, amikor egyikük egy koszos városka étkezőjében hamburgert kért a pultnál – a Burger és a McDonald’s fiúk (élükön magával Ronald McDonalddal) a következő percben beviharzottak a városba, és azon nyomban mészárolni kezdték egymást. A Burger Wars egy maróan gúnyos, cinikus, gyönyörűen over-the-top szatíra, amihez azonban a két cégnek döbbenetes módon nem volt humora: a McDonald’s és a Burger King is perelt, és ezt a kétrészes sztorit szégyenszemre soha nem nyomtathatták újra, azóta is hiányzik minden Dredd gyűjteményes kötetből.

Panelprogram: Uncanny X-Men #211

Gyerekkoromat képregényes szempontból kétségkívül az X-Men határozta meg. Ugyan gyűjtöttem én szinte mindent, ami a ’90-es évek első felében gyűjthető volt, Supermantől Pókemberen át a Transformersig, de egyik sem hagyott bennem olyan maradandó nyomot, mint a félt és gyűlölt mutáns hősök kalandjai. Olyannyira, hogy mikor hosszú évekkel később újra rászoktam a képregényekre (volt egy elég hosszú kihagyás ugyanis), és már nem csak olvastam őket, hanem a hátterükbe, történetükbe is belekóstoltam, és azt találtam, hogy Chris Claremontnak ez a sorozata legendás, és mindenhol az amerikai szuperhősképregény egyik etalonjának tartják, úgy éreztem, jól működik a világ és az emberiség.

Azt külön nehéz kifejezni, hogy a Mészárlás című történet (a magyar széria 11. száma, eredetileg: The Uncanny X-Men 211 – nem mellesleg, ez vezetett az azóta is felülmúlhatatlan Rozsomák-Kardfogú harchoz) milyen hatással volt rám. Ugyan a szintén akkoriban megjelent Batman sorozatnak szinte minden számában találkozhatott a tizenéves lurkó válogatott, véres (és nem egyszer kényelmetlenül realisztikus) brutalitással, a Martalócok ámokfutása valamiért sokkal jobban az elevenembe talált. Az egész annyira felháborítóan értelmetlen, oktalan, kegyetlen, és valahogy már akkor is éreztem, hogy mindezek ellenére, sajnos nagyon is „emberi” volt, hogy rettenetes érzés volt olvasni. És még csak nem is ez vágott igazán gyomorszájon, hanem az egyik hős, Kolosszus reakciója. Ez a hatalmas erejű „acélember”, aki a kemény külső alatt szelíd, kedves, jámbor és csupa szív, úgy bepipult, hogy egy pillanat alatt elroppantotta véreskezű ellensége nyakát. Pedig az X-Men nem öl. Főleg Kolosszus nem. Az a panel, amin John Romita Jr. egy merő, remegő dühnek ábrázolja villámló szemekkel, ahogy kilátásba helyezi a következő megtorlást – félelmetes. Amikor pedig ígéretét nem tudta beváltani, mert a martalóc meglógott, határozottan csalódott voltam.

Panelprogram: Spectacular Spider-Man #189

A cikk új vendégbloggerünk, weapon x munkája.

A Csodálatos Pókember első sorozatában megjelent történetek közül a J. M. DeMatteis által jegyzett füzetek mindig is kimagaslottak. A Kraven utolsó vadászata, és az Egy manó halála című sztorik mellett az egyik legemlékezetesebb munkája a 100. számban (eredetileg pedig a Spectacular Sipder-man sorozat 189. számában) megjelent Osborn örökség volt. Hiába jelent meg pár hónappal korábban a Spawn 3. száma, benne a full beteg, gyerekgyilkos Billy Kincaiddel ("Hókusz-pókusz, csoki, kókusz", megvan?), 14 évesen mégis sokkal jobban belém égett Harry Osborn pszichózisa. Talán ennek is köszönhető, hogy Harryt sokkal fenyegetőbb Zöld Manónak láttam mindig, mint Normant, aki akkoriban csak Pók-összefoglalók, és klasszikus sztorik legendás ellenfele volt. Harry viszont maga volt a téboly, a tudathasadásos barát, aki a szomszédban lakik, néha viszont elborul, és egyetlen célja van csak: tönkretenni az ízeltlábú Parkert. Mert Harry tudja... Időlegesen leszállt neki ugyan a lila köd, de amikor az emlékezete kitisztult (és egyben tudata ismét elborult), visszatért a maszk, a Manó. A Manó, aki Gwen Stacey gyilkosa, aki elvette Peter Parkerék fiatalkorát, és minden ártatlanságukat.

Az Osborn örökségben Harry az apja örökségét akarja továbbvinni, és mindent megtesz azért, hogy a családja megértse, mit jelent Osbornnak lenni, és miért is Pókember a legátkozottabb lény a számára. Képregényben ritkán látni olyan feszült jelenetet, mint a vacsora, ahol Harry a lelkileg széttrancsírozott feleségével, a soha be nem gyógyuló sérüléseket összeszedő fiával, a tehetetlen sógorával, Olvasztárral, és ősellenségével, Pókemberrel ül egy asztalnál, és a családról szónokol. Sal Buscema kemény, minden szenvedést, tépelődést és tehetetlen dühöt tökéletesen megragadó rajzai teszik tökéletessé a drámát. És miután mindez a feszültség kirobban, a Manó és a Pók összecsapása elkerülhetetlenné válik. Pókember győz ugyan, de amikor Harryt átadja a rendőrségnek, ő még egyszer, utoljára szót kér magának. És Parker pontosan tudja, hogy az élete össze fog omlani. Tudja, hogy Harry beváltja a fenyegetését, és világgá kürtöli Pókember kilétét. Mégis szembenéz minden félelmével, mert már megcsömörlött az örökös meneküléstől és rettegéstől. És a Zöld Manó beszélni kezd:

"-Hölgyeim és uraim, valamint apróságok... Egy kis figyelmet kérek! Rendkívüli bejelentenivalóm van! Én tudom, hogy ki van a maszk alatt! Tudom, hogy ki a Pókember! És el is mondom mindenkinek."

A monológ után az oldal alján van még egy "néma" képkocka Pókember maszkjáról. Vár. Olvasóként pedig tudod, hogy lapozni kell, csak egyetlen egyet, és Pókember világa felrobban, és millió szilánkra törik.

Panelprogram: The Punisher v3 #05

Akiben valaha is megfogalmazódott a gondolat, hogy képregény olvasásra adja a fejét, és képes volt elrugaszkodni a szuperhősöktől, az előbb vagy utóbb tuti kapcsoltba került Garth Ennis nevével. Emberünknek olyan zseniális címekhez volt köze, mint a Hitman, vagy a Preacher, és hát Ír révén természetesen a pályája elején ő is sokat hozzátett a 2000 AD világához.

Panelprogram: Detective Comics #572

Egymástól független történetekben/fiktív világokban létező popkultúrális ikonok összeboronálása nem Alan Moore-nak jutott először az eszébe, sőt, többen is évtizedekkel megelőzték őt. Az egyikük Mike W. Barr volt, aki egy 1987-es Detective Comicsban megírta Batman és Sherlock Holmes találkozását. Persze nem véletlenül pont akkor: a Sötét Lovag 1937-ben, vagyis pontosan fél évszázaddal korábban bukkant fel először a sorozat lapjain, és a DC valami különlegessel akarta megünnepelni a jubileumot. A The Doomsday Books című sztoriban Moriarty egyik leszármazottja kever akkora galibát, hogy Batmannek, Robinnak, Elongated Mannek (nem kell szégyellned magad, ha nem tudod, ki az) és a mindig rosszkedvű Sam Bradley-nek (ha őt sem tudod, hogy ki, akkor viszont kell), vagyis a kiadó nagy „nyomozó” karaktereinek Gothamtől Londonig kell hajkurászniuk őt.

A brit királynő köreiben megbúvó áruló elfogásához pedig maga a fináléban pár oldal erejéig feltűnő mesterdetektív is hozzájárul (Hát nem cool, ahogy először csak pipás-sapkás árnyékát látjuk, ahogy rávetül az ámuló-bámuló Batmanre? Alan Davis tud.), mielőtt készségesen elmagyarázná kollégáinak, hogy lehet, hogy ennyi idő után még mindig életben van, és hogy ugye a Sötét Lovag nem gondolta komolyan, hogy olyasvalaki, mint ő, nem lát át azonnal az álcáján. Batman pedig jó kisfiúként már gyújtaná is az öreg pipáját… Legendák, ha találkoznak.

Panelprogram: Identity Crisis #6

A Brad Meltzer-Rags Morales duó Identity Crisisa a lehető legkevésbé tipikus szuperhős-crossover, avagy event, ami valaha napvilágot látott az egyik nagy kiadótól. Nincsenek benne héroszi pózolások, hatalmas, a világegyetem sorsáról döntő csaták, a DC karaktereinek színe-javát felvonultató történet ugyanis nagyrészt érzelmi síkon játszódik – és nem akció-kalandba, hanem egy krimibe csomagolva, kifinomult alapossággal tárva fel egy gyilkossági ügyet, ami a szereplők nagy részét kényelmetlenül személyesen érinti. Meltzer legnagyobb érdeme – amiről az egyébként valóban durva retconok, mint holmi, a rajongókat dühítő vörös posztók, elterelik a figyelmet – hogy képes volt giccs és toposzok nélkül ábrázolni a hősök és családtagjaik kapcsolatát, éppúgy, mint az őket érintő tragédiákat.

És az egyik legnagyobb tragédia Robin (Tim Drake) apjának halála volt. A lenti oldal, amelyen Batman rábukkan a holttest fölött gyászoló fiúra, letaglózó, nyers emocionális erővel bír, köszönhetően részben a felvezetésnek (Batman tekintete, ahogy a batmobilban száguld a tett helyszínére, mellette Robinnal), részben a képi világnak. Morales az egész miniben fantasztikus érzékkel ábrázolta a karakterek arcára kiülő érzelmeket, és bár itt csak Robin riadt, kétségbeesett szeme látszik, az sokkoló fókuszpontként vonzza a tekintetet (még Batman köpenyének redői is arra vezetik az olvasó szemét), meghatározva az egész oldal hangulatát. Gyönyörűen átgondolt kompozíció, amelynek hatását a hősöket megnevező és leíró szövegdobozok fokozzák tovább (a sorozatban minden karaktert hasonlóképpen identifikálnak): „Batman és Robin. Árvák.

Panelprogram: Daredevil #232

Nincs még egy „szuperhőspózolásos” cliffhanger a képregények történetében, amit látva az olvasó így maga alá szarik a gyönyörűségtől. Frank Miller és David Mazzuchelli mérföldkőnek számító Born Againjében (Daredevil 227-233, 1986) a Vezér megtudja Fenegyerek titkos identitását (drogfüggővé süllyedt exbarátnője, Karen Page árulja el egykori szerelmét egy adag heroinért), és módszeresen tönkreteszi őt. Háza, munkája, egzisztenciája elvesztése után Matt Murdock, immár egy hajléktalan roncs, az őrület határán vegetál – amíg a Vezér be nem küldi a Pokol Konyhájába a tébolyulttá kondicionált szuperkatonát, Nuke-ot, hogy végezze be a munkát. A fél városrészt lángok emésztik, mire a főhős beavatkozik. Nuke, akinek adrenalinszintjét (és így pusztításfaktorát) különböző színű pirulákkal szabályozzák (a vörös az „ultimate”, a harci pirula), egy helikopterből osztja a halált, amikor a főhős elhajított botja megtalálja a fejét. „Give me a red!” fordul a pilótához, az ezt követő (szöveg nélküli) képen pedig ott áll maga a vörös ördög, mint valami rettenetes, dühös isten, csatára készen, lángokkal a háttérben. Nuke is fucked.

A jelenet felépítése, dinamikája lehengerlő, és ne felejtsük el, hogy ekkorra ráadásul Fenegyereket már a sztori első száma óta (a megjelenések idejét nézve, fél éve) nem láttuk jelmezben.  Ez a definitív, kvintesszenciális „a hős belép” momentum, amit Nuke egysorosa briliánsan készít elő – ugyanakkor messze több egyszerű hatáskeltésnél. Egyrészt ez a panel jelképezi Murdock újjászületését, másrészt, ahogy Mazzuchelli rajzolja őt, ellenfényben (szinte minden, amit a tűz általában szimbolizál, ott van a képen), kis túlzással csak a sziluettjét mutatva, egy végsőkig elszánt pózban, sötétbe burkolózva, arcvonások nélkül, mintha nem is ember volna, hanem egy pusztító természeti erő, ami a gonoszt készül elsöpörni.

Panelprogram: Watchmen #11

Új sorozatunkban egy-egy nagy képregényes pillanatot (panelt, paneleket, oldalt) emelünk ki., mutatunk meg, és okoskodunk róla néhány keresetlen sor erejéig.

Mindenki ismeri azt a klisét, amikor a gonosztevő türelmesen és hencegve megosztja gaz mestertervének részleteit a fogságába esett főhőssel, aki így, kiszabadulva, percek alatt keresztülhúzza a számításait – James Bond ekképpen elveszejtett szájmenős ellenségeivel egy egész köztemetőt meg lehetne tölteni, a hasonlóan elbukott képregényes gazemberek sora pedig végtelen. Klasszikus comicjában, a Watchmenben, Alan Moore sok más toposszal együtt ezt is gúnyosan és kíméletlenül kiforgatta – bár sok ilyen fogásával ellentétben ez pont nem elsősorban a szatirikus éle miatt vált emlékezetessé, hanem mert ténylegesen meg merte tenni, hogy passzivitásra kárhoztassa a nap megmentésére kardcsörtetve érkező hősöket.

Ozymandias, mint minden gonosztevő, előzékenyen, szinte atyai türelemmel osztja meg tervét Rorschach-kal és a Bagollyal, csak hogy a végén őszintén elcsodálkozzon rajta, hallgatósága mennyire naiv: miért mondaná el mindezt az ellenségeinek, ha azoknak még volna esélyük az útjába állni? Pörölycsapással felérő, higgadt monológzárása („I did it thirty-five minutes ago”) még úgy is meglepte az olvasókat, hogy az első 10 rész után már teljes joggal számíthattak rá, hogy Moore-t csak addig érdeklik a szuperhősképregények sematikus megoldásai, amíg ki nem forgathatja őket. A következő panel, amin Rorschach és a Bagoly döbbenten, „we are all fucked” arc- illetve maszkkifejezéssel, némán állnak a képregényben a világvégét szimbolizáló órák előtt (egy perc múlva éjfél), még a pusztítást ezután bemutató képek nélkül is brutális erejű. És végre kapott a képregényművészet egy karizmatikus szupergonoszt, aki elődeivel ellentétben végig tudta vinni mesteri tervét...