Kezdjük egy találós kérdéssel: mi a közös Christopher Priestben, Ian Watsonban, John Brunnerben és Terry Pratchettben? A válasz nem feltétlenül az, amire elsőként gondolnánk: 1987-ben a Games Workshop – nyolc másik elismert sf-szerzővel egyetemben - valamennyiüket megkörnyékezte az ügyben hogy, lenne-e kedvük tie-in regényeket írni a Warhammer-univerzumhoz. A tucatnyi megkeresettből hárman, a fenti kvartettből pedig (bármilyen hihetetlen) egyedül Pratchett mutatott érdeklődést – igaz, a maga utánozhatatlan stílusában utóbb azt nyilatkozta: Heródes érezhette volna hasonlóképpen magát, ha felkérik hogy írjon hírlevelet a Betlehemi Játszótér Szövetségnek.
A Rincewind-regények olvasói hozzávetőleges képet persze alkothatnak arról, milyen a Pratchett-féle olvasata annak, amikor mindenféle megnevezhetetlen szörnyűségek kívánkoznak más dimenziókból az anyagi világra, de a fenti GW-projektből akkor még nem lett semmi. A sors aztán később mégis úgy hozta, hogy az első megkeresést visszautasító Ian Watson tollából született meg az első önálló WH40K-regény, az Inkvizítor. Ma már sem ez, sem három folytatása (már ha a Harlekinen és Káoszgyermeken túl az Űrgárdistát is ide vesszük, amely inkább oldalról csatlakozott be a ciklusba) nem képezi a kánon részét - ugyanabból az okból kifolyólag, amiért a Star Wars kiterjesztett univerzumának jelentős része is „legendává” minősült át: a brand, amelyhez kötődő primér termékek értékesítését elősegíteni születtek, időközben többszöri fazonigazításon esett át, és ma már számos dologban inkompatibilis a regényben foglaltakkal.
Ugyanakkor ami az igazán elkötelezett, naprakész rajongók szemében akár purgálni való eretnekség is lehet, az attól minden más olvasó részéről mégiscsak tiszta haszon, leginkább azért, mert – és ez értelemszerűen minden nagy franchise-ra igaz, amely elsősorban üzleti, és nem alkotói vállalkozásnak minősül– itt is bebizonyosodik a tétel, miszerint minél kötöttebb pályára van egy szerző kényszerítve a lore tekintetében, annál valószínűbb, hogy a keze alatt formálódó szövegre sem fog túl sok kreativitást vesztegetni.
Az Inkvizítor és folytatásai néhány évvel a WH40K univerzumát nagyüzemi termeléssé alakító Black Library „kompilálását” megelőzően, s ebből fakadóan úgyszólván kegyelmi állapotban születtek: Watsonnak persze el kellett merülnie az akkor éppen rendelkezésre álló háttéranyagban, de a sztori alakításában olyan szabad kezet kapott, amelyről utódai már nem is álmodhatnak. Gyorsan el is spoilerezem: a végeredmény az apokrif beütések ellenére – vagy éppen ezek miatt – a saját jogán is élvezhető, hangulatos horror-fantasy hibrid lett.
A cselekmény nem különösebben bonyolult, egyetlen bővített mondattal össze lehet foglalni. Jaq Draco inkvizítor - a hivatalos álláspont szerint a Vadászat a Vörös Októberre Ramius kapitányát, azaz az ereje teljében lévő Sean Conneryt kell magunk elé képzelnünk, miközben róla olvasunk - és háromfős csapata egy fertelmes abominációra, ezzel összefüggésben pedig egy elképesztő összeesküvésre akad egy isten(császár) háta mögötti bolygón, amely alapjaiban rengeti meg a világuk berendezkedésébe vetett hitüket, és amelynek felgöngyölítése során egészen a Császár trónterméig vezet az útjuk.
Az Inkvizítor messze nem tökéletes - erről kicsit később –, de két nagy erénye mindenképpen van. Az első, hogy Watsonnak volt mersze kicsit csavarni egyet a sematikus alapvetéseken, például kispadra ültetni az immatériumbéli ocsmányságokat, és eljátszani azzal a kérdéssel, amellyel alig egy-két évvel azelőtt egy torzonborz szakállú másik angol örök időkre beírta nevét a képregényes Dicsőség Csarnokába – nevezetesen hogy ki őrzi azokat, akik bennünket őriznek. Mert ne legyen kétségünk felőle: egy olyan jövőben, ahol az emberek világa permanens ostromállapot alatt áll, és amelynek a tekintély feltétlen tisztelete, a célt minden körülmények között szentesítő eszközökbe vetett hit (az egész planétákat eltörlő exterminatus úgyszólván szimpla közigazgatási aktus, csóri Tarkin nagymoff legfeljebb ipari tanuló lehetne az Alderaan kiradírozásával) meg a konstans paranoia a fő rendezőelve, ott a kiválasztott kevesekben előbb-utóbb maguktól is óhatatlanul kicsírázik az istenkomplexus, és ehhez Tzentchnek, Slaaneshnek meg a többi rosszcsontnak ki sem kell dugnia az orrát a hiperűrből. Az meg már kifejezetten blaszfémiaszámba megy, hogy Watson magát a császárt (akivel a kánonban látványosan nem tudnak/akarnak mit kezdeni, képernyőn-kívüli színtelen-szagtalan entitássá dermedt, kábé mint Columbo felesége) sem félt a szájára venni – másfelől persze meg nem tett egyebet, mindössze logikusan végiggondolta, hogy mi történne akár a legragyogóbb és legmagasztosabb elmével is, ha évezredeket kellene egy aranyprotézisba zárva töltenie.
Az Inkvizítor másik nagy erénye, hogy Watson erőlködés nélkül, játszi könnyedséggel, s ami még fontosabb: a franchise futószalagon készült darabjaiban gyakorta túlburjánzó, izzadtságszagú pátosz nélkül teremti meg azt atmoszférát, amelyért ezt a grandiózus futuro-gótikus díszletek között játszódó, embertelenségében is lenyűgöző fasiszta disztópiát szeretjük. Az objektivitás kedvéért tegyük rögtön hozzá: egy indoktrinált gyilkológépeket meg fanatikus inkvizítorokat felvonultató, akció-orientált military sci-fitől nem feltétlenül várható el, hogy a véresen komolynak szántnál akár egy fokkal is lezserebb stílussal meg a kétbitesnél árnyaltabb lélekrajzzal operáljon (bár ártani biztosan egyik sem ártana), de azokban a történetekben, melyekben a káosz kísértő ocsmányságaival folytatott horrorisztikus küzdelem a domináns, kifejezetten üdítően hat egy-egy szusszanásnyi önreflexió. Watson nem is spórol ezzel, sőt, helyenként vészesen közel kerül ahhoz a keskeny mezsgyéhez, amely a groteszket a paródiától elválasztja (személyes kedvencem a macska különös esete az exterminatussal, de persze az abszolút csúcspont minden kétséget kizárólag a saját magával üzekedő város a Káosz Szemében), de összességében ügyesen, és ha a dogmák betűjét nem is, azok szellemiségét tiszteletben tartva egyensúlyoz.
Ha voltak is fenntartásai, azok menet közben bizonyosan elillantak, és az olvasói számára is nyilvánvaló élvezettel dobálta be egyik őrült ötletet a másik után. Elég felidézni az első fejezeteket, például azt a részt, ahol az elkorcsosulás legkülönbözőbb válfajait felvonultató génorzók és a birodalomhoz hűséges erők közti polgárháború dúlta föld alatti csatornákban az ideiglenesen szörnyeteggé torzított szexi orgyilkos és az őt harci triciklin követő zömik (ez utóbbi szerepeltetése az egyik fő oka a kánonból való utólagos kitörlésnek) lohol egy harlekin nyomában, aki egyébként egy mágikus tarot-pakli üzenetein keresztül trollkodva vezeti el a csapatot egy olyan szörnyűség nyomára, amelynek egy közeli rokona egy egész generáció retinájába égett bele az Alfa-holdbázis legemlékezetesebb részében. Személy szerint lassan, de biztosan haladok előre a Horus Heresy-ciklusban, és ebben például a Fulgrim (ötödik kötet) dramaturgiai csúcsáig kellett várnom arra, hogy valami, ehhez akárcsak megközelítőleg is hasonló wtf-élménnyel gazdagodjak. Ha idáig eljutsz, és nem vágod a falhoz a kötetet, már kapiskálni fogod, hogy ezzel a történettel teljesen felesleges kötözködni, egyszerűen csak élvezni kell.
A jóból pedig sosem elég, és ha van, amit kifejezetten felróhatunk Watsonnak, az az, hogy a cselekmény durván fejnehéz: a Sztálindrómon történtek - narratív szempontból kvázi a bevezetés - fel is emésztik a rövidke, alig több mint kétszázhúsz oldalra rúgó cselekmény felét. Ez leginkább azért bosszantó, mert (már pusztán csak a helyszíneket tekintve is) a történet másik fele hatványozottan nagyobb teret kínált volna arra, hogy szabadjára engedje a fantáziáját. Hogy ennek a szűkmarkúságnak – ide értve a történet kurta-furcsa lezárását - is az-e az oka, hogy menet közben belevágott abba a regénybe, melyet a bibliográfiája szerint ugyancsak 1990-ben jegyez, esetleg felülről tették szóvá, hogy talán illene valamit hagyni a többi evangelistának is, már sose fogjuk megtudni. Csak annyi biztos, hogy ezen a téren a folytatásokban sem igazán brillírozott: aki nem jól viseli az alibi-cliffhangereket és elvarratlan szálakat, az tegyen az idegrendszerének egy szívességet, és olvasson valami mást. A vele készült interjúk alapján a szerző maga is készséggel elismeri, hogy sikerült narratív limbóba rekkenteni hőseit, és a folytatás lehetőségétől sem zárkózna el, ha ugyanabban a szellemben írhatná meg, mint az előzményeket – és sajnos ahhoz nem kell mágikus tarot, hogy tudjuk: erre vajmi kevés esély van.
Eredeti cím: Inquisitor, fordította: Kornya Zsolt
Szukits, 1998, 228 oldal
