Zack Snyder új filmje a legnagyobb mindfuck, amit mostanában láttam. A halottak hadserege (Army of the Dead) azzal kezdődik, hogy egy rossz helyen és időben megejtett cidázás következtében kitör a zombiapokalipszis Las Vegasban, ahol az első zombik, akiket látunk, félmeztelen, szilikonmellű táncosnők. Vicces, ha kamaszfiú vagy egy koleszban, és most ittad meg az ötödik sörödet. De nem ettől mindfuck.
A várost jobb híján teljes karanténba zárják a megállíthatatlanul terjedő szuperzombi-járvány miatt. Az egyik kaszinótulajdonos felbérel egy keménykötésű zsoldost (Dave Bautista), hogy csapatával hatoljon be a karanténba, és hozza ki a széfjében gazdátlanul szomorkodó 200 millió dollárt, mielőtt a kormány végső megoldásként egész Vegast atombombával kínálja meg. Tehát van egy zombihentelős heist-filmünk a fogyasztói társadalmat a lehető leggátlástalanabbul leképező, sőt ünneplő giccsvárossal, ketyegő órával, tökös karakterekkel és izgalmasnak tetsző csapatdinamikával, amibe minden beleszuszakolható az apa-lánya kapcsolattól az áruláson és a bajtársiasságon át a románcig.
A mindfuck az, hogy ebből a veszettül ígéretes felütésből egy ilyen lassú, inspirálatlan és unalmas film született.
Hogy ostoba, azt fel se rovom neki (a végére a logika ocsmányabb halált hal, mint bármelyik élő vagy élőholt szereplő). Hogy felszínes, azt szintén el tudom engedni (Snyder nem egy Romero, ez már első filmjéből, az egyébként még egészen korrekt Holtak hajnala-feldolgozásból is kiderült). Hogy a karakterei annyira érdekesek, mint egy marék vegyes saláta (legyen bármilyen színes összetételű a bagázs), az sem vág földhöz. Hogy tucatnyi műfaji klasszikusból lopkodja (bocsánat: idézi) össze magát, arra is csak a vállamat vonogatom. Sőt, még azt is elintézem egy mordulással, hogy az egyedinek szánt zombihierarchia öncélú és kidolgozatlan. Mert aki ravasz társadalomkritikát, eredetiséget, rétegzett karaktermunkát és intellektuális kihívásokat keresve megy neki ennek a filmnek, az magára vessen. Meg egyébként is nézzen Bergmant vagy Tarr Bélát. Ugye.
De hogy pár látványelemet és ötletet leszámítva A halottak hadserege semmi érdemlegeset nem tud kezdeni az amúgy potenciálban fuldokló Las Vegas-i helyszínnel, hogy a zombihentelések nagyrészt sötét folyósokon és földalatti helyiségekben zajlanak (mintha Snyder nem tudta volna eldönteni, hogy félelmetes, eposzi horrort vagy lődözős-vagánykodós bűnös élvezetet akar), hogy a saját magának feladott labdákat sem képes lecsapni (ld. a csontvázzombikat, amik az esőtől állítólag életre kelnek – állítólag), hogy a karakterek szinte többet dumálnak zombiölésről, mint amennyit ténylegesen zombit ölnek, és hogy a heistet magát másfél jelenetben tudják le (igaz, ehhez kötődik a film kevés vicces momentumainak egyike) – mindez már megbocsáthatatlan.
Ami néha véletlenül jó A halottak hadseregében, azt is maga alá temeti az értelmetlenül hosszú játékidő, az erőltetett komolykodás, a teljesen érdektelen karakterkonfliktusok miatt kínosan vánszorgó cselekmény (istenem, csak azt az apa-lánya szenvelgést tudnám feledni...) és az érthetetlenül homályos, szűk fókuszú, inkább kamaradrámához, mint grandiózus akció-horrorhoz passzoló képi világ.
Pedig ha valaminek, hát ennek tényleg egy egyszerűen „csak” pofátlanul véres, dögös, ínycsiklandozóan mocskos, szuperstílusos, nyaktörően zakatoló gyorsvonatnak kellett volna lennie – ehhez képest nemcsak hagyományos zombifilmnek kudarc, hanem még elfajzott modern zombiblockbusternek is. Szégyen, de még a Z világháborút (ami enyhén szólva szintén nem a kedvencem, és megjegyzem, az arról írt cikkem utolsó bekezdését egy az egyben ide is bemásolhatnám) is érdemesebb újra elővenni, mert az legalább látványban és grandiózusságban ad valamit. A halottak hadserege viszont a főbe lőtt zombinál is impotensebb.