“To say goodbye is to die a little.”
Raymond Chandler hatodik Marlowe-regénye, A hosszú búcsú (The Long Goodbye, eredeti magyar címén: Elkéstél, Terry!) műfaji szempontból akár kudarcként is értelmezhető lenne – a sorozat korábbi darabjaihoz képest mindenképpen. Sokkal lazább szerkezetű, meglepően csapongó és bő lére eresztett, helyenként furcsán szentimentális, és tele van látszólagos üresjáratokkal, sehová sem vezető jelenetekkel. Sziklaszilárd erkölcsi értékrendű főhőse, akit Chandler a legelső könyv legelső oldalán anno egy középkori lovaghoz (illetve annak eszményképéhez) hasonlított, nem is annyira nyomoz, mint inkább csak bóklászik, vár valamire, esetleg csak úgy elvan, és különösebb céltudatosság nélkül megjelenik itt-ott, hogy aztán semmivel se jusson közelebb az ügy megoldásához, ami eleve nem is érdekli olyan nagyon. Hogy ez nem úgy hangzik, mint egy feszes, forrongó atmoszférájú hardcore krimi? Valóban nem. Pont ez benne a lényeg.
Tegyünk ehhez gyorsan hozzá két apróságot. Először is Chandler eleve nem az agresszívan sűrített történetmesélésről ismert, vessük csak össze a stílusát mondjuk Dashiell Hammett-tel, akinek őrületesen céltudatos Véres aratása olyan, akár egy 30 oldalanként kisikló, valahogy mégis rögtön továbbszáguldó gyorsvonat. Másodszor a sorozat említett első darabja, a zsáneralapvetésként emlegetett Örök álom is legalább, mondom, legalább annyira volt keserű és cinikus társadalmi látlelet a kevés becsületesnek maradt gyermekét is felzabáló, immorális Amerikáról, mint klasszikus, lőpor- és cigarettafüstös noiresszencia.
És hogy A hosszú búcsú egészen a falig elment az előbbi irányba, nem véletlen. Chandler egyrészt kezdett erősen kiábrándulni a detektívregények megmerevedett konvencióiból, úgy érezte, a magánnyomozó fénykora leáldozóban van, másrészt hatvanadik életévén és megszámlálhatatlan piásüvegen túl, a rákkal reménytelen küzdelmet folytató felesége oldalán rengeteg melankólia és fájdalom gyűlt össze benne. Ezt pedig mind beleöntötte utolsó előtti befejezett regényébe.
Ezért olyan A hosszú búcsú, amilyen. Ezért esetlen krimi, furcsán kanyargó, zsákutcákból bizonytalanul visszaforduló, szokatlanul eseménytelen cselekménnyel, szabálytalan megoldásokkal, műfajtól idegen hosszas, mélabús-merengős inzertekkel. Ezért csodálatos karaktertanulmány és izgalmas Amerika-kép, mélyen személyes élettapasztalat-összegzés (mind az alkoholista, kissé öngyűlölő író, Roger Wade, mind a szintén alkoholista háborús veterán, Terry Lennox a szerző alteregói), melankolikus mestermű. Véleményes, hogy ez Chandler legjobb könyve-e (a válasz attól függ, hogy ki mit keres benne) – de hogy a legszebb, az biztos.
Sznobizmusra hajlamosabb helyeken ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy A hosszú búcsú (nagy levegő be, segg összeszorít!) igazi irodalmi alkotás, de aki szerint a korábbi Marlowe-darabok nem férnek bele az irodalom – akármilyen tágan vagy szűken vett – definíciójába, az nyugodtan tehet egy szívességet.
A hosszú búcsúban Marlowe teljesen véletlenül botlik bele egy Jay Gatsby-szerű gazdag, részeges fickóba (Chandler nagy rajongója volt F. Scott Fitzgeraldnak, nevét és munkásságát a karaktereken keresztül itt is felemlegeti), Terry Lennoxba, akit valami nehezen megmagyarázható oknál fogva rögtön megkedvel, és még Mexikóba is segít neki elmenekülni a nem is igazán részletezett problémái elől. Nem sokkal később hírét veszi új „barátja” halálának, majd az üggyel kapcsolatban megorrol rá a rendőrség, aztán pedig kapcsolatba kerül egy befolyásos családdal, és sorra előkerülnek a szekrényekből a második világháború, az alvilág és a felső tízezer csontvázai.
Chandler lassan, már-már lustán szövi a cselekményt, mégis hamar egyértelművé válik, hogy talán sosem írt még ilyen szenvedéllyel – odaadása legfőképp Marlowe és Lennox csak kurtán ábrázolt, de annál nagyobb hatású kapcsolatában mutatkozik meg. Marlowe még egyetlen könyvében sem került érzelmileg ilyen közel egyetlen ügyfeléhez, sőt senki máshoz sem. Az immorális világ roppant súlya alatt néha talán meg-megingó, de meg sosem törő erkölcsi tartású detektív-lovag mindenkitől tartott egy kényelmes, talán szükséges és mindenképpen biztonságos-cinikus távolságot, ez a könnyed modorú, elegáns, de bizonytalan hátterű életművész azonban most a bűvkörébe vonja.
Chandlerrel együtt maga a sokat, talán túl sokat is megért Marlowe is érzi már a korát – érzi, hogy az objektív megfigyelés, a kívülről való morális ítélethozatal és igazságosztás csak szakma, nem élet. Ezért hagyja, hogy érzelmei újra és újra visszahúzzák az ügybe, melytől pedig egy idő után inkább távol tartaná magát – innen nézve a könyv furcsán laza, szabálytalan szerkezete nagyon is pontos leképezése a főhős vonakodásának. Hogyan is száguldhatna előre a cselekmény, ha maga Marlowe olyan élethelyzetben van, hogy inkább meginna egy fél üveggel, és lefeküdne aludni, ne is zavarja másnap délutánig senki?
A korszak noirjai közül nehéz párt találni ennek a mélységesen emberi melankóliának – talán Simenon jóval kompaktabb Maigret-könyvei hozhatók példának, későbbről pedig Block legmerengőbb Scudder-regényei, mint a Ha a szent kocsma is bezár vagy a The Devil Knows You’re Dead.
A műfaji elemek és fordulatok a háttérbe szorulnak, a nyomozás hosszú fejezetekig nem jut előre, vagy akár szóba sem kerül. Cserébe lenyűgöző panorámában tárul elénk a különböző vakvágányokra futott, szomorúan komplex és gyarló emberek élete, az alkoholizmus pusztítása, a vagyonosok képmutatása, a művészek önsorsrontása, a házasság kegyetlen abszurditása, a társadalom javíthatatlan romlottsága – röviden: az amerikai álom hazugsága. Chandler nem először jelzi előre a műfaj egy későbbi nagyja, James Ellroy érkezését (az előző könyv, A hugica nagyjából harmadánál van egy szenzációs tudatfolyam-jellegű monológ, ahogy Marlowe végigautózik Hollywoodon, és nem rejti véka alá a városról alkotott véleményét; ld. „Ma este nem bírsz magaddal, Marlowe.”), de itt a legtisztább a párhuzam. Ha úgy tetszik, A hosszú búcsú az átmenet az Örök álomnak a legalább a főhősében tetten érhető erkölcsössége és így optimizmusa és az L.A. Kvartett totális nihilje között.
A hosszú búcsú az a könyv, amelyben Chandler visszanéz az életére, és korántsem tetszik neki minden, amit lát, és amelyben körülnéz a világban, és szinte semmi sem tetszik neki, amit lát. Marlowe regényvégi szavai teljes reményvesztettséget tükröznek. Eleve szinte gúnyosan kérdezi magától, hogy mégis mi mást várt, majd jön a teljes bizonyosság: ami volt, elmúlt, és a legszomorúbb az, hogy talán soha nem is volt igazán.