Az Egyszer egy kutya címe lehetne akár Egyszer egy macska is, vagy bármelyik kedvenc háziállatunk, amelyik úgy hozzánk nőtt, hogy családtagként szeretjük. A lényeg ugyanis a kapcsolaton van, a mágikus kötődésen, ami a Homo sapiens és a rendszertanilag alacsonyabb rendű emlősök között képes kialakulni. Ráadásul aki kicsit is ismeri Beregi Tamás eddigi munkásságát, rögtön sejtheti, hogy nem egyszerű állatos-gazdis könyvvel lesz dolga.
Hogy ez mennyire így van, a regény első lapjain nyilvánvalóvá válik. Megismerjük Bertramot, aki egy meg nem nevezett, ám magyar olvasó számára roppant ismerős nagyvárosban tengeti fiatalkori éveit. A Magnum Opus megírása mellett bulizással, csajozással és egyéb hedonista tevékenységekkel köti le magát, de hiába a fene nagy függetlenség, a bohém örökifjú életérzése, ahogy az évek egyre gyorsabb tempóban hagyják le a fiatalembert, úgy képződik egyre nagyobb üresség a lelkében. Végül arra jut, hogy egy kutyus örökbefogadása még nem egyenlő a félelmetes elköteleződéssel, így Lulu, a felemás szemű keverék és Bertram egymásra találnak.
Így indul történetük, mely táptalajául szolgál aztán az elkövetkezendő cirka háromszázötven oldal múltidézésének, nosztalgiájának, számadásának, korrajzának és még megannyi rétegének. Merthogy az Egyszer egy kutya Beregi Tamás őszinte vallomása életének egy korszakáról, annak minden belső és külső jellemzőjével, amelyekkel a ma olvasója játszi könnyedséggel azonosulhat. Legyen szó Tamás generációjának életviteléről, családi kapcsolatairól, a családalapítás kitolásáról, egzisztenciális félelmeiről, vágyairól kicsiben és nagyban, banálisan és fennkölten, megrázóan és meghatóan, kizárt dolog, hogy 10-20 oldalanként ne jöjjön szembe egy olyan mondat, ami megállít az olvasásban, mert egy olyan húrt pendít meg.
Ha volt valaha kiskedvenced, mely hozzánőtt a szívedhez, hát azért. Ha magadra ismersz Bertram önként befagyasztott, az időt legszívesebben megállító életvitelében, hát azért. Ha volt részed nagyvárosi éjszakákban, vidéki nagymamáknál eltöltött nyarakban, balatoni alkonyokban vagy a közelmúlt magyar viszonyaiban - mely elé görbe tükröt tart az író -, akkor már nem hiába vetted kezedbe a könyvet. Lulu és Bertram összecsiszolódása, majd együtt töltött éveik memoárja egy felnövéstörténetnek is beillik, ahogyan a kutya felnőttet varázsol az ifjúból, ám ez pusztán csak a képzeletbeli fa törzse. Számtalan, dús lombú ág sarjad ebből a törzsből, olyan színessé, olyan élettelivé téve a legcsekélyebb szereplőt, a pár szóval felvázolt helyszínt is, amit csak a tagadhatatlanul valódi, könnyel és kosszal borított élettapasztalat tud hitelessé tenni.
Így hát elidőzünk egy-egy adoma erejéig szinte mindenhol, legyen szó nyári fesztiválról, távol-keleti utazásról, sikerről, szerelemről, megbánásról vagy csak arról, mennyire eltérő módokon tartanak az emberek kutyákat, miért jó gombászni, illetve miért beszél mindenki folyton magáról. Mindezt pedig megkoronázza Beregi úr kötetlen stílusa, mely hol népmesékre hajazó cikornyás mondataival, hol egy ismerős közvetlen szavaival adja tudtunkra, hogy ez itt egy mese, mese életről és halálról, örömről és bánatról, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kutya és gazdája.
Életképek tucatjai hát az Egyszer egy kutya? Az is, és mégsem. Hiába kanyarog az anekdotázás folyama élesen, néhol szertelenül, a medre szigorú irányt szab neki, sosem szakadva el a lényegtől, azaz Bertram és Lulu kapcsolatának felemelő, megindító és gyönyörű krónikájától. Oldalakat lehetne megtölteni azzal, hogy mennyire sok mindenről szól a könyv, mennyi mindent érint sokat mondóan, vagy csak sokat sejtetően, de nem lenne értelme - egyszerűen el kell olvasni.
Helikon, 2021, 366 oldal
