Elmore Leonardot azért szerettem mindig, mert olyan spontaneitással, olyan magától értetődő lazasággal tud mesélni, mint senki más. Ha van irodalmi megfelelője annak a kollektív, nosztalgikus képnek, ahogy a sokat megélt, kedves, mosolygós bácsi a naplemente fényében fürdő verandán beszél a köréje gyűlt lurkóknak az élet furcsaságairól, akkor az Leonard életműve.
A No Sudden Move-nak ugyan semmi köze Leonardhoz, mégis ő jutott eszembe róla, Steven Soderbergh író-rendező ugyanis (talán nem véletlen, hogy ő csinálta az egyik legjobb Leonard-adaptációt, a Mint a kámfort) hasonló eleganciával, stílusérzékkel, könnyedséggel és kifinomultsággal bánik a képekkel, mint Leanord a szavakkal. Ráadásul hasonlóan kompakt eredménnyel: a közel kétórás játékidő ellenére a No Sudden Move–ban nincs semmi sallang, minden tett és szó kötelességtudóan tölti be funkcióját a megfelelő hatás (és sosem hatásvadászat) érdekében.
Amint a börtönből frissen szabadult, a detroiti autóvárosból Kansas Citybe elvágyó fekete gengszter, Curt Goynes (a nagyszerű Don Cheadle) lazán, kellemesen vérpezsdítő zenére besétál az 50-es évekbeli színre egy úttest közepén, bőrkabátban és puhakalapban, Sodebergh már löki is a sódert: elszánt és kétségbeesett emberekről, fura szituációkról, sorozatos átverésekről, bizalmatlanságról és hatalomvágyról, problémák eszkalálódásáról meg a sors fintorairól és irányíthatatlanságáról, társadalmi igazságtalanságokról. És mindvégig megőrzi légies stílusát – pedig a nyitójelenetben felvillanó polaroidok eszményképei (harmonikus család, tisztességes munka, egyenlőség) mindegyikét tételesen cáfolja meg a későbbiekben.
Soderbergh olyan svunggal lát neki a kisszerű hesitdramaturgiának, aztán pedig olyan magától értetődően vezeti át kiszámíthatatlan „ki kit ver át éppen” szélhámos-thrillerbe, hogy a sodró cselekmény, a csodálatos képi világ (még a kissé bizarr halszemoptikás megoldás is belefér) és a sztárparádé (Benicio Del Toro, David Harbour, Julia Fox, Jon Hamm, Brendan Fraser, Ray Liotta, Bill Duke, de van még meglepetésvendég is) közepette egy ideig fel sem tűnik, hogy a pofátlanul szórakoztató felszín alatt az amerikai álom dekonstrukcióját látjuk.
És az, hogy egy fekete karakter a főhős az 50-es évekbeli nagyvárosi gengszternoirban, messze nem a legmodernebb csavar a műfaj toposzain (avagy ajánlom mindenki figyelmébe például Joseph L. Mankiewicz 1950-es Nincs kiútját a fiatal Sidney Poitier-vel). Ugyanis az illékony álmaik után kapkodó karakterek, akik mind vagy lecsúszottak, vagy eleve soha nem is voltak (és nem is lesznek) „fönt”, és akiket folyton gyötör saját életük hazugsága, a rasszizmus, a dzsentrifikáció, az önsorsrontás és az egymás iránti bizalmatlanságuk, a saját lőporfüstös közegüknél végül egy jóval nagyformátumúbb ellenséggel találják szembe magukat. Magával a Rendszerrel. Ami mindig győz.
A cselekmény középpontjában álló (környezetvédelemmel kapcsolatos) dokumentum messze nem csupán egy McGuffin: Soderbergh valós történelmi mag köré építkezik vele, melyben összeérnek-összeforrnak a film tematikai szálai: a reménytelen helyzetben lévő bűnös kisember, aki ha megpróbál felállni, úgyis leverik, és a hatalmasságok, akik meghatározzák a szabályokat, de ők maguk nem azok szerint játszanak. A nagyvállalati kapitalizmus nem ismer moralitást és emberséget, egyetlen irányadó értéke a pénz, és számára a legfélelmetesebb alvilági alakok is csak torzsalkodó kismenők – vagy legfeljebb felhasználható erőforrások.
Soderbergh mesteri történetmesélési és stílusérzékét dicséri, hogy még ezeket a túlzás nélkül nyomasztó (és túlságosan is aktuális – ki hitte volna, hogy majd ez lesz a 2019-es Sötét vizeken társfilmje?) témákat is képes könnyed, szórakoztató és szellemes, ha nem is feltétlenül vicces formában megetetni a nézővel. Ennek talán legszebb demonstrációja, amikor az egyik karakter hosszas pokoljárás után, a kanapén ülve, maga elé meredve motyogja hitetlenkedve: te jó ég, és még csak kedd van. Ami, tekintve, hogy a No Sudden Move már a pandémia idején forgott (alaposan át is variálta az eredetileg például Josh Brolinnal és George Clooney-val tervezett szereplőgárdát), alighanem tudatos, finoman kikacsintós kommentárja az utóbbi közel másfél év elbaszottságának és az abból eredő kollektív tudatállapotnak. De legalább ha ezt a filmet megnézzük, picit a fentiek ellenére is jobb színben látjuk majd a világot.