Az 1970-es években, miután az előző évtizedben lezajlott a Stan Lee/Jack Kirby/Steve Ditko-féle képregényes forradalom, a Marvel újabb író- és rajzológenerációja a filmek felé fordult inspirációért. A Bram Stoker klasszikusáig visszavezethető Dracula és a blaxploitation sikerét meglovagoló Luke Cage után fél év alatt két karakter is született a korszak kungfu-őrületének hatására – az első volt Shang-Chi (a második pedig a Marvel netflixes leágazásából már ismert Vasököl), akit a lehető legsztereotipebb bajuszpödrögető ázsiai ősgonosz, Fu Manchu fiaként prezentáltak. Ez persze ebből az adaptációból, az MCU huszonötödik filmjéből nem fog kiderülni, mert a Marvel még annak idején, viszonylag hamar elveszítette Fu Manchu képregényes jogait, így ez az eredettörténet már rég nem része a kánonnak. És különben is, a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája nem is a Bruce Lee-féle klasszikus kungfu-filmeket idézi meg, hanem a kínai wuxiákat – bőséges fantasyelemekkel, a fizikát látványosan és szándékosan megkerülő harcművészettel, a távol-keleti mitológiából merítő sárkányokkal és egyéb lényekkel.
Minden, ami jó a Shang-Chiben – és vannak benne jó dolgok bőven –, ennek a keleti íznek köszönhető, Tony Leunggal az élen, aki már az első öt (varázslatos és túlzás nélkül a jobb wuxikákat idéző) percben úgy uralja a vásznat, hogy rögtön tudod, mellette senki sem fog érdemben szóhoz jutni a stáblistáig. És tényleg nem, még Awkwafina sem, akinek szerepeltetése minden szempontból teljes blama – például azért, mert a karaktere ordítóan felesleges, viszont ő maga kitesz magáért, így aztán színészileg és karizmában is folyamatosan lemossa a teljesen sótlan főszereplőt. Elég bizarr helyzet.
A karakterek azért is fontosak, mert a Shang-Chi meglepően kiegyensúlyozott, markáns és visszafogott filmje a Marvelnek – sokáig járja az arany középutat, vagyis úgy tudja hangsúlyosan beemelni a távol-keleti tematikát, hogy közben nem viszi túlzásba sem a poénkodást, sem az akciózást, sőt – anyám, borogass! –, a mesebeli gyanútlan nézőnek jó ideig még az sem feltétlenül tűnik fel, hogy az MCU produktumát látja, vagyis még az állandó, kötelező utalgatások és kikacsintások is nagyrészt hiányoznak. A tempó kellemes, a cselekmény nem rohan fejvesztve egyik akcióból a másikba (eleve, a finálé előtt csak egy-két komolyabb csörte van), jut idő a mitológia és a karakterek elmélyítésére.
Utóbbi csak ott hibádzik, hogy a gonosz(szerű) apa (Leung) mellett nem sok karakter tud élni ezzel a lehetőséggel – legkevésbé a címszereplő, aki jelen pillanatban az egész MCU eddigi leglaposabb, legjellegtelenebb szuperhőse. Azonkívül, hogy „jófiú”, egyetlen szál jellemvonása sincs, így pedig nehéz igazán átélni a film dramaturgiai és emocionális esszenciáját nyújtó, közte és apja (az igazi Mandarin, bár más néven) közti családi konfliktust. A Shang-Chiben ennek ellenére is van annyi spiritusz, báj és elegancia, hogy kitartson majdnem a legvégéig – de legalábbis amíg az elkerülhetetlen marveles CGI-megalománia a fináléban lerombolja az addigi esztétikai és stílusérzéket. Amiért nagy kár.
A Shang-Chi tipikus Marvel-produktum. Szépen le van számolgatva, méricskélve, közönségtesztelve, programozva az optimális nézősimogatás érdekében, viszont épp ezért a távol-keleti vonal ellenére sincs benne semmi igazán bátor, meglepő, új vagy akár csak átlagon felüli. Leszámítva persze Tony Leungot. Ha a Marvelnek van esze, minimum tíz filmre szerződtette.