Folytatni a 2018-as Halloweent olyan, mint lapot húzni tizenkilencre – vagy inkább talán egyenesen húszra, fanatikusan (ostobán) reménykedve az ördögi csodában. Az addig főleg komikus műveikről ismert David Gordon Green és Danny McBride tényleg véghezvitték azt, amit sok rajongó lehetetlennek tartott: negyven év elteltével, számtalan korábbi folytatás és reboot lebőgését követően méltó módon folytatták John Carpenter ha nem is műfaj-, de mindenképpen trendteremtő, paradigmaváltó klasszikusát. És nemcsak folytatták, hanem (látszólag) rögtön nagyon szépen, emlékezetesen, patentosan és okosan le is zárták. Hogy akkor miért kell most mégis ennek a 2018-as szép teljesítmények a közvetlen folytatásával foglalkozni? Mert a sóbiznisz már csak ilyen.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az alkotók eleve két filmet akartak csinálni, de ambíciójukból még időben visszavettek, attól tartván, hogy nagyon felsülnek, ha az első rész nem hoz elfogadható eredményeket. Amikor aztán nemhogy elfogadható, hanem egyenesen kimagasló eredményeket hozott, rögtön nem egy, hanem két folytatásban, vagyis egy trilógiában kezdtek gondolkodni. A Gyilkos Halloween (Halloween Kills, 2021) ennek a vérszem-effektusnak az állatorvosi lova: a nyitány és a finálé közötti nyögvenyelős, erőltetett, bevétel-maximalizáló helykitöltésként pontosan azokba a csapdákba esik bele, amelyeket az elődje olyan ügyesen elkerült.
A 2018-as Halloween egyrészt azért működött olyan jól, mert visszatért az eredti pőre, gyönyörködtető egyszerűségéhez, másrészt pedig azért, mert eme egyszerűség keretein belül, a carpenteri alapokhoz ragaszkodva mégis sikerült újat mutatnia a karakterrajzok, a traumafeldolgozás és a slasherekről, áldozatszerepekről, nőkről való modern gondolkodás kombinálásával. Az alkotók semmit sem tudtak átmenteni ezekből az erényekből a folytatásra, cserébe feltekerték a legkönnyebben kezelhető kapcsolót: a brutalitásét.
A Gyilkos Halloween sorra vágja bele a franchise-ba azokat a késeket, amelyek a 80-as években egyszer már kivéreztették. Nincsenek Michael útjába kerülő szimpatikus mellékszereplők, akikért őszintén lehet izgulni (lásd a bébiszitter Vickyt az előző filmből), létjogosultságukat kizárólag az a pillanat adja, amikor a „Shape” válogatott kegyetlenséggel végez velük. (Nem mintha ez a maga módján nem lenne érvényes slasher-stratégia, hisz a nagy klasszikusok berobbanása után másról sem szólt az alműfaj a dicső 80-as években – csakhogy a 2018-as Halloween éppen ezt a mentalitást haladta meg, és visszaterelte a slashert az említett klasszikusok gyökereihez.) Van viszont fokozott vérengzés, ami a rajongói igényeket ugyan szépen kielégíti, viszont jól láthatóan a kreativitást hívatott pótolni (gyakori slasher-metódus/tünet), és van mitológiaépítés – nem olyan otromba, mint anno a Laurie és Michael közti családi vonal, de akkor is kínos és felesleges: segglyukból előráncigált magyarázkodás Michael kinyírhatatlanságára.
Márpedig a Halloween nehezen tűri az ilyen fontoskodó, okoskodó süketeléseket – ez a franchise a félelmetes, szikár szimplicitás nirvánájában él, lélegzik és szedi áldozatait (egyébként az első húsz perc pontosan ilyen, és ennek megfelelően nagyszerű – még az eredetihez hozzátoldott flashbackek is jól sülnek el). Amint bonyolítani, magyarázni, megfejteni próbálják, széthullik az egész.
Nem segít ezen az sem, hogy Jamie Lee Curtis Laurie-ja egy
kórházi szobában lábadozza végig azt a kevés jelenetét, amit megírtak neki,
miközben lánya és unokája fejetlenül szaladgálnak ide-oda a Michael elleni
önbíráskodásra vetemedő csőcselék maró társadalomkritikának szánt, de inkább
csak buta, kiszámítható és unalomba vesző cselekményszálában. A kóválygó főszereplők helyett az ős-Halloweenből összegereblyézett mellékalakok és késpengére szánt áldozatjelöltek igyekeznek több-kevesebb sikerrel helytállni.
A Gyilkos Halloweenon nagyon érződik, hogy nem volt
hozzá érdemi koncepció, hogy csak úgy nekifutásból megcsinálták az eredetileg
tervezett két film közé, mert valami producernek vagy stúdiófejesnek nem állt
el elég korán a nyálfolyása a Halloween sikere után. Persze sok fog
múlni a záródarabon: ha a harmadik film megint hozza vagy legalább csak
megközelíti az első színvonalát, az utólag felhúzhatja ezt a se eleje-se vége,
inspirálatlan tökörészést is.
A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk.