A Frank Herbert sci-fi überklasszikusának első felét
feldolgozó film legvégén, tehát úgy 150 perc után azt mondja egy karakter, mielőtt
jelentőségteljesen belenézne a kamerába, hogy: „ez csak a kezdet”. Ezen a
ponton egyszerre bátorság és szükségszerűség ilyen nyíltan közölni a nézővel,
hogy még tényleg csak az alapozást, a felvezetést látta, és fogalma sincs,
mi vár rá a későbbiekben (főleg, ha túltekintünk az első könyvön…).
A Dűne alapvető problémája, hogy amint azt már az ókori bölcsek is vallották, kvázi megfilmesíthetetlen: tényleges cselekménye, tehát a legkönnyebben adaptálható része pár mondatban összefoglalható, világábrázolása azonban rendkívül komplex, sűrű és gazdag, ami pedig még fontosabb, túlságosan sok minden dől el a karakterek belső gondolatai, vívódásai, filozófiai és ideológiai dilemmái szintjén, amit viszont brutálisan nehéz organikusan vászonra kalibrálni (lásd Lynch Dűnéjének borzalmas narrációját).
Innentől kezdve két út van egy sikerre és relevanciára
törekvő feldolgozás előtt: vagy rá kell bízni egy őrült zsenire, aki bátran
a saját képére formálja az alapanyagot, pokolba a könyvhűséggel (ezzel
próbálkozott Alejandro Jodrowosky és illusztris alkotógárdája), vagy épp ellenkezőleg,
oda kell adni egy elkötelezett rajongónak, aki szakmai vérprofizmussal készít
belőle egy lehetőleg kompromisszummentes, többé-kevésbé szolgai adaptációt, kerül, amibe
kerül. Akár két teljes filmbe. Utóbbival van dolgunk, és Denis Villeneuve-ben a
Warner megtalálta a tökéletes embert a feladatra.
Ez nem azt jelenti, hogy maga a film tökéletes – de azt igen, hogy a fentebb említett nehézségekből kiindulva bajos elképzelni ennél sikerültebb regényhű adaptációt.
Azt látni kell, hogy az eredeti sokrétűségét még egy
(potenciálisan) kétrészes, összesen 300 perces film sem tudja átadni, ezért sok
olyasmi maradt ki a forgatókönyvből, ami fájdalmasan lebutítja a lore-t, a
karaktereket és egyes eseményeket, részleteiben akár érthetetlenné téve a
végeredményt a könyvet nem ismerők számára. Talán a politikai manőverek és
intrikák leegyszerűsítése a leginkább kriminális, de nehéz megemészteni a horroralakokká
(egyébként hatékonyan) redukált Harkonnenek dinamikájának mellőzését, Dr. Yueh
és Thufir, valamint a fűszer misztériumának kiherélését, a császár teljes
hiányát és egyes fontos magyarázatok érthetetlen elmulasztását is (lásd mentátok,
közelharc szükségessége – a pajzs vs. lézer problémája valahol a vágóasztalon
maradhatott). Kimaradt a könyv első felének súlyos sorsszerűsége (hogy
tudniillik az Atreidesek teljesen nyilvánvalóan vágóhídra mennek az Arrakisra), és Paulnak a messiásszerepével, jövőbelátásával kapcsolatos szorongásainak is
csak egy jelenet jutott, pedig annál nem sok fontosabb eleme van a sztorinak.
E hiányosságok egy részét nyilván lehet majd pótolni a remélhetőleg elkészülő második filmben (a fűszer szerepét egész biztosan muszáj is lesz), de nem mindet, és egy részük most is belefért volna a játékidőbe, például a vége felé egyre redundánsabbá váló látomások kárára. Villeneuve vállalása egyébként az volt, hogy a fentiek helyett Paul felnövéstörténetére és anyjával való viszonyára koncentrál, ami akár releváns szempont is lehetne, csakhogy ezek az aspektusok végül semmivel sem hangsúlyosabbak, mint a könyvben voltak, így valójában semmit sem kapunk a félredobott finomságokért cserébe.
Az viszont elvitathatatlan a 2021-es Dűnétől, hogy igazi, érzékeket ostromló moziélmény, melynek még a –
szándékosan, gondosan, szépen – kimért tempója is úgy viszi magával a
helyenként székébe süppedő, karfáját markoló nézőt, mint fingot a szél. És az
sem utolsó szempont, hogy közben mégiscsak átgondoltabb és érettebb, mint méregdrága
audiovizuális kábulatot kínáló kortársainak többsége. Jellemző az alapanyag (adaptációs
szempontból) frusztráló kétarcúságára, hogy merengő, filozofikus hangvételének
elvileg jobban állna egy kis költségvetésű, vagyis kísérletezőbb kedvű szerzői
adaptáció, ugyanakkor teljesen elképzelhetetlen ez a világ a kimeríthetetlen hollywoodi
erőforrásokból táplálkozó grandiózusság nélkül. Villeneuve pedig nagyon ért
hozzá, hogyan sajtolja ki a maximumot ebből a grandiózusságból úgy, hogy ne
váljon öncélúvá, és ne menjen a történet rovására.
Legjobb, leginspiráltabb pillanataiban még a „sima” technikai profizmuson is képes túllépni. Például amikor a felsorakozott, feketébe öltözött Atreides-katonák, tehát az úgynevezett főhősök emberei, urambocsá, pribékei zsarnoki rendszereket idéző, hátborzongató fanatizmussal skandálják uruk családnevét, vagy amikor fia próbatétele után Jessica (Rebecca Ferguson a remek színészgárda aduásza) megtörten áll a felszálló Bene Gesserit-űrhajó orkánjában, majd fia egy sűrű ködfátyol túloldaláról szembesíti őt machinációival. Előbbi jelenet a könyvek kellő ismeretéről és megértéséről árulkodik, és előrejelzi az Atreidesek hős- és messiásszerepe mögötti ocsmány valóságot, utóbbi pedig gyönyörű vizuális leképezése a karakter tehetetlenségének és belső feszültségének, dilemmájának, valamint a fiával való kapcsolata elkerülhetetlen, de kellemetlen bonyolódásának.
Természetesen nehéz értékelni, megítélni egy ilyen nyilvánvalóan és bevallottan fél filmet – rengeteg múlik azon, milyen lesz a második rész (amely az illetékesek utóbbi hetekben született nyilatkozatai alapján szinte biztosan elkészül), mennyire áll majd maradéktalanul össze a történet annak minden fontosabb és jellegzetesen dűnés összetevőjével együtt. Az biztos, hogy a könyv rajongói már most is többé-kevésbé elégedettek lehetnek: megkapták azt a hű, eposzi és még a nagyobb hiányosságai ellenére is kompetens, helyenként lenyűgöző adaptációt, amelyre évtizedek óta vártak. A sikerben pedig már csak azért is illik reménykedni, mert mindnyájan, akiknek van némi fogalmunk a folytatásokról, gyermekien komisz lelkesedéssel várjuk, mihez kezdenek a filmesek a későbbi könyvek teljesen elszállt, weird shit-koncepcióival.
Avagy meg ne
álljatok A Dűne istencsászára előtt,
ti gyávák!