Utolsó éjszaka a Sohóban - A romlott múlt hazug csábítása

Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy hajlamosak vagyunk csak a jóra emlékezni, a múltba vágyódás egy eredendően hamis benyomásokra épülő önáltatás. Hogy mást ne mondjak, amikor politikusok a régi szép idők visszahozásával kampányolnak, hajlamosak megfeledkezni róla (és ez még a megengedőbb olvasat), hogy azok a régi idők valójában csak keveseknek voltak szépek, sokaknak pedig, akik a társadalom peremén, szegénységben, kiszolgáltatottságban, esetleg előítéletes nemi és faji szerepekbe menthetetlenül beleragadva vergődtek, inkább gyötrelmes. 

Ritka bravúr, ahogy Edgar Wright filmje lassan és fokozatosan, de ellenállhatatlan erővel és magától értetődő módon csúszik bele egy kellemesen feelgood, szinte tündérmesei ragyogással feltupírozott (régi szép) múlt romantikus megidézésből az említett (gyötrelmes) múlt tényleges valóságának szennyes-bűzös, oszladozó hullákkal menthetetlenül fertőzött mocsarába – avagy a sztárrá válás glamour-történetéből a totális noir-horrorba. 

Wright és Tarantino nagy haverok, úgyhogy talán nem véletlen, hogy mindössze két év különbséggel pörögtek rá a mindkettejük által imádott 60-as évekre – az Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho, 2021) és a Volt egyszer egy Hollywood ilyen szempontból testvérfilmek, bár megközelítésük az említett korszakhoz drasztikusan más, egyenesen ellentétes. Amíg Tarantino nosztalgiától fátyolos szemmel réved a múltba, és még izomból meg is szépíti, igazítja, kisimítja, fájdalommentesíti azt, addig Wright (megidézve kicsit Woody Allen múltba vágyódással kapcsolatos szkepticizmusát az Éjfélkor Párizsban-ból) gyanakvó tekintettel méregeti, azt mondja neki: szeretlek, de nem bízom benned, nem hiszek neked, majd pedig feltépi a szekrényajtaját, hadd dőljenek ki belőle a csontvázak. 

Eloise (Thomasin McKenzie fantasztikusan eleven) a vidékről Londonba érkező divattervező-palánta és naiva a jelenben, Sandie (Anya Taylor-Joy fantasztikusan igéző) pedig a feltörekvő énekesnő és végzet asszonya a „swinging” 1960-as években – történetük több szinten is összefonódik, miután előbbi rejtélyes módon belecsöppen utóbbi realitásába. Wright talán már csak a koncepció képtelen (de legalábbis kezdetben megmagyarázatlan) volta miatt sem fogja vissza magát, érzi, hogy ezt harsányan kell csinálni, máshogy nem lehet, nem érdemes. Így aztán már az expozíciónak is teljes pályás stilisztikai letámadással megy neki, dübörögnek a klasszikus slágerek, suhannak a kamerák, csattognak a vágóollók, villognak a fények, egész tereket töltenek ki a neonszínek, szereplőt és nézőt egyaránt sodor magával az ellenállhatatlan lendület. 

Egy ideig elvagyunk ennek a szem- és fülkényeztető bűvészmutatványnak meg a színészeknek (köztük van még Matt Smith, Terence Stamp és élete utolsó szerepében Diana Rigg) a puszta energiájával, mire pedig ráunnánk, megjelennek az első repedések a tökéletes múlt délibábján, és az addig kedves, sziporkázó mese a csillogás, a siker, a megvalósuló álmok ígéretével és felhőtlen megélésével kezd valami sokkal sötétebbe fordulni. A várható (sőt elvárt), mégis meglepő svunggal érkező tematikai váltás (vagy inkább természetes evolúció) potenciális döccenőjét a végig következetesen rikító stilisztikai megoldások simítják el – Wright erőteljes képi és hanghatásai éppen azért nem öncélúak, mert korszakokat, karaktereket, műfajokat (a siker- és felnövéstörténettől a noiron át a horrorig, azon belül is leginkább a giallóig) kötnek össze, és mindent egységbe kalapálnak. 

Ahogy a történet tónusa módosul, úgy módosulhat egy szereplő viselkedése (elbűvölő hercegből zsarnoki féreggé) vagy egy markáns színnel erősen bevilágított szoba jelentése (reményből és ambícióból borzalommá és veszedelemmé). Valahol az egész a percepcióról szól: végig változik, hogy éppen mit gondolunk a 60-as évekről, egyes karakterekről és eseményekről, a két főhős sajátos kapcsolatáról, áldozat- és elkövetői szerepekről, néha még jóról és rosszról is, vagy akár magáról a filmről, amit (tágra nyílt szemmel) nézünk. Kézenfekvő leképezése ez Eloise kognitív disszonanciájának, ahogy próbálja összeegyeztetni magában a benne kialakult ábrándos képet a kegyetlen valósággal. 

Turbulens korban élünk, mégis sok probléma megoldódott vagy legalábbis valamelyest enyhült, amiről a 60-as években még szó se esett – az Utolsó éjszaka a Sohóban ezt teszi ki főinstallációként a játékidő első felében még nosztalgikus ragyogással díszített kirakatba. Mások következmények nélküli, rutinszerű elnyomását, megalázását, kizsákmányolását, szexuális tárgyként való áruba bocsátását – és a mindebből következő szörnyűségeket, melyeket Wright tud és mer az átlagnál árnyaltabban és okosabban ábrázolni. 

Ennek a horrora még húsba vágóbb, mint a Londont kísértő halottak, szellemek és gyilkosságok – mert hiába van ízlésesen túlzó műfaji elemekbe csomagolva, tudjuk, érezzük, hogy valódi és még mai is aktuális. 

A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk (hazai premier: november 4.)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!