Ez év november 30-án jelent meg az USA-ban a Leviathan Falls, azaz a Térség-sorozat kilencedik, egyben utolsó része. Ty Franck és Daniel Abraham (vagy más néven a szerző, James S. A. Corey) több interjúban is letette a nagyesküt, hogy csakugyan ez lesz az éppen tíz éve kezdődött utazás vége - magyar olvasóként csak abban lelhetünk némi vigaszt, hogy a menet közben íródott néhány spin-off novella is megjelenik majd valamikor - szóval éppen aktuális, hogy nem minden elfogultságtól mentesen, de egyet mégiscsak hátralépve csócsálgassuk egy kicsit az eddig olvasottakat, egyben kísérletet tegyünk annak megfejtésére is, hogy miért nőtt annyira a szívünkhöz a Rocinante legénysége.
A JÖVŐ
A Térség világában az Epstein-hajtómű tölti be azt a szerepet, melyet Peter F. Hamilton Nemzetközösség-sagájában a féreglyukak, vagy mondjuk Drew Karpyshin Mass Effect-univerzumában a relék: ez az az eszköz, amely lehetővé tette a Marsot már kolonizáló emberiség részére, hogy szintet lépjen az űrbéli terjeszkedésben. A némiképp lerongyolódott és túlnépesedett, de az elsőszülöttek arroganciájából alább nem adó Föld, a szükségből innovációs előnyt kovácsoló, militarista Mars mellett ezáltal lépett színre a galaktikus léptékű mexikói felállás harmadik játékosa: a „határvidéki” aszteroidák és kisbolygók állomásainak kevéssé szofisztikált, ám annál keményebb és bizalmatlanabb pionírjait úgy-ahogy egybefogó Külső Öv. A három frakció közti status quo meglehetősen törékeny, leginkább azért, mert teljesen áthatja a vélt/valós sérelmekből fakadó egymással szembeni bizalmatlanság - akár azt is mondhatnánk, hogy semmi sem változott.
Hogy Huntingtont magunkkal fogjuk vinni a csillagok közé is, az nem lehet kétséges senki számára, aki kicsit is tisztában van az elmúlt pár ezer év történelmével: a civilizációs törésvonalak minden valószínűség szerint multiplikálódni fognak minden újonnan meghódított űrgyarmattal. A sorozat jövőképe ezen a téren tehát még akkor is józan belátásra vall, ha nem egészséges szkepticizmusból, hanem egy sokkal profánabb kiindulópontból származik: nevezetesen abból, hogy a regények hátterét képező univerzum eredetileg egy – utóbb soha meg nem valósuló – űr-MMORPG céljából kerekedett ilyenné még a kétezres évek elején.
Ty Francknek saját bevallása szerint egy olyan EVE Online lebegett a szeme előtt, melyben a bolygók felszínén is lehet kalandozni, és amelyben eggyel több frakció közül lehet választani, mint a World of Warcraftban. És ezen túl is van még valami, amit a Leviatán ébredésével induló sorozat ebből az eredőből hozott magával, mégpedig az, hogy egy jó mesélő nem untatja halálra a partiját történelemleckékkel vagy reáltudományos eszmefuttatásokkal, hanem elsősorban a cselekményre és a karakterekre koncentrál. Akárhogy is, a regényeket az arany középútra való törekvés jellemzi a leíró/magyarázó részek vonatkozásában: ha úgy tetszik, nagyjából félpályán helyezkednek el azon a képzeletbeli skálán, melynek minimalista alvégén Philip K. Dick, a szerző önnön tudásától megrészegült terjengősség jellemezte felvégén pedig Kim Stanley Robinson áll - az olvasottak kontextusba helyezéséhez nincs ugyan szükségünk magyarázó szószedetre, de nem is ismerünk meg annál többet a világból, amennyi elengedhetetlenül szükséges. A Földön tán kétszer járunk a különböző ENSZ-létesítmények falain kívül, a Marson még annyit se, és a szerzők nem vesztegetnek sok energiát a különbségek boncolgatására sem: ezek érzékeltetése gyakorlatilag kimerül az eltérő gravitációs körülmények emberi anatómiára gyakorolt hatásainak hangsúlyozásában, illetve az övbéliek – amúgy nem különösebben kreatív - űr-pidginjének megteremtésében.
Így aztán EZ a világ furcsa módon egyszerre van egészen közel ahhoz a jelenhez, melyet ismerünk és egyben egészen távol attól jövőtől, melynek bizonyos elemei már a tudomány jelenlegi állása (meg a progresszívnak számító sci-fi-írók víziói) szerint is csak félig-meddig számítanak fantasztikusnak. EBBEN a (mához képest durván háromszáz évvel későbbi) jövőben az Epsteinen túl nincs olyan vívmány, mely radikálisan megváltoztathatta volna az emberiség élet- vagy gondolkodásmódját, tudományos szempontból nincsen semmi látnivaló: nem turbózták fel/barmolták szét az emberi genomot, nincs klónozás, se tudatátvitel, nyista teleportáció és időutazás, nem értek el paradigmaváltással járó áttörést sem a tiszta energia, sem a mesterséges intelligenciák/robotika terén. Ha úgy vesszük, a Térség-univerzum a tökéletes ellentéte a fentebb már emlegetett, hasonlóképpen monumentális (és elvileg alig harminc évvel később induló) Nemzetközösség-sagának, melybe Hamilton - némi túlzással - belezsúfolt minden ötletet, amit a műfaj születése óta a sci-fi írók papírra vetettek. Mindez persze nem lenne erény, ha Hamilton nem lenne mestere a szakmájának – kevés hervasztóbb dolog van egy sci-fiben a sorra pufogtatott, de tisztességesen ki nem dolgozott ötleteknél –, mint ahogy a Térségnek sem válik hátrányára, hogy Franck és Abraham nem mennek bele ebbe az utcába, ha egyszer a történet szempontjából nem érzik szükségét.
„Robots are boring characters”- felelték például, amikor egy reddit-fórumon (valószínűleg már sokadjára) arról kérdezték őket, miért nincs a sorozatban hangsúlyosabb szerepe a mesterséges intelligenciának, holott a prognosztizálható jövőnk az űrutazásnál sokkal kisebb léptékű dolgokban is az egyre nagyobb mértékű automatizálás felé tart, és az is valószínű, hogy a galaktikus léptékű felfedezést/terjeszkedést/kitermelést is biztonságosabb és egyben olcsóbb is lesz drónokra és robotokra bízni, mint horribilis összegeket áldozni egész közösségek életben tartására.
Máshol aztán hozzáfűztek még hogy a kép távolról sem fekete-fehér ezen a téren, hiszen például a Rocinante is képes komplex feladatok végrehajtására, legfeljebb vicceskedni nem lehet vele – azt viszont én teszem hozzá, hogy már a kérdező maga rátapintott egy további, nem elhanyagolható körülményre. A jövő valós közgazdaságtani alapokra támaszkodó variánsa esetében jó néhány dologra, így például a külső öv benépesedésére vagy akár a jórészt még mindig élőerőre támaszkodó (bár meglehetősen menő páncélokban vívott) csatákra sem lenne logikus magyarázat.
Mindezen azonban tökéletesen felesleges vekengeni, egész egyszerűen azért, mert a Térség-regényekben a világépítés maximálisan alá van rendelve a cselekménynek, vagy hogy újra a szerzőket idézzem: az egyik legfontosabb szabályuk, hogy sosem hagyják a tényeket valami igazán nagyszerű dolog útjába állni.
Ebből a tételből értelemszerűen következik, hogy a Leviatán ébredése és a folytatásai elsősorban kalandregények. Holden és a többiek kalandjait a sci-fikre általában jellemzőnél jóval könnyebben át lehetne konvertálni a Földön vagy annak valamelyik alteregóján játszódó fantasyvé is, csak a világűrt kellene szigettengerre cserélni, az űrhajókat menő zeppelinfregattoka és szárnyas dreadnoughtokra, a térkapukat dimenziókapukra, a sötét istenek meg már eónok óta (de legalábbis bő száz éve) amúgy is a helyükön vannak a tenger mélyén vagy a hiperűrben - a lényeg, hogy az élmény nem kisebb lenne, legfeljebb egészen más.
Ez már csak azért sem lenne különösebben nehéz, mert maguk a szerzők sem törekedtek a wikipédia-szintűnél nagyobb tudományos hitelességre (ezt ők nyilatkozták, nem én, még mielőtt) és a gyakorlatban sem átallották maximálisan kihasználni a Clarke harmadik törvényének („Egy kellőképpen fejlett technikai megoldást már nem lehet megkülönböztetni a varázslattól”) rugalmas felhasználásában rejlő lehetőségeket. A protomolekula roppant sokoldalú és kényelmes narratív jolly joker: tetszés szerint lehet alkalmazni mindenféle igény kielégítésére - legyen szó holtak életre keltéséről vagy űrzombikról, hallucinációkba csomagolt kapcsolatfelvételről vagy akár szuperfegyverekről –, és nem igényel különösebben szofisztikált magyarázatot azon túl, hogy idegen eredetű.
A CSAPAT
Az a trend, hogy sci-fi/fantasy vonalon már a debütánsok túlnyomó része sem hajlandó trilógiánál alább adni, elég jól látható egy ideje a csak magyar nyelven olvasók szemével is. Az viszont már egészen más kérdés, hogy ezeknek a próbálkozásoknak hasonlóképpen jelentős hányada el is vérzik, kuszává és/vagy unalmassá válik abban a fázisban, amikor már sokszor öt-hatszáz oldalas cselekményt kellene kézben tartani. Pedig itt is igaz, amit Hamilton és a Nemzetközösség-saga ötletbörzéje kapcsán már pedzegettem: nem feltétlenül ördögtől való a monumentalitásra törekedni – már csak azért sem, mert semmi sem alkalmasabb az ember rajongóvá nevelésére, mint annak a jóleső érzésnek az illúziója, hogy ismerős környezetbe és ismerős arcok közé visszatérve élhet át újabb és újabb fantasztikus kalandokat.
Ha engem kérdeznek, minden szerepjátékok legfontosabb minőségi fokmérője az a pillanat, amikor legkésőbb az utolsó nagy megmérettetés előtti pihenőidőben felkínálják nekünk, hogy pár szót váltsunk a főhős köré írt NPC-kkel. Az írók akkor, és csak akkor végeztek jó munkát, ha plusz xp nélkül is szükségét fogod érezni, hogy mindegyikükkel végigpörgesd azt a néhány mondatnyi dialógust, hiszen tudod, hogy többé nem fogsz velük találkozni (az általam ismertek közül kétségtelenül a Mass Effect 3 Citadel DLC-je és az a bizonyos házibuli a műfaj csimborasszója).
A Térség-regényeknek persze számos erénye van, de az egyik legfontosabb mindenképpen a főhősökhöz kötődik. Nem azért, mintha olyan árnyaltak és olyan kidolgozottak lennének a lélekrajzok, és nem is azért, mintha nem találkoztunk volna már hozzájuk hasonlókkal, hiszen a Roci legénysége klasszikus, s ha úgy tetszik, meglehetősen sablonos archetípusokból (A Kényszerűség Szülte "Jobb Híján" Hős és szerelme/morális iránytűje, a Nő Akinek Titkokat Rejt a Múltja, A Forrófejű-és Kemény Öklű, ám-Aranyszívű Fenegyerek, stb., stb.), de legalább epizódról epizódra konzekvensen építgetett, és ami talán még fontosabb, így 2021-ben már enyhén anakronisztikusnak tetsző archetípusokból áll. Holden és a többiek még a popkultúra nagy ezredvégi depresszióját megelőző korból, vagy talán még régebbről, Vietnám és a rock and roll előtti klasszikus westernekből keveredtek bele a huszonnegyedik századba, márpedig azokban a történetekben a hősök mérlegelés nélkül, mindig, minden körülmények között szembeszálltak a délidőben érkező banditákkal akár egyedül is, és senki sem adhatott a kezükbe fegyvert azzal, hogy fussanak.
Fizikai és erkölcsi bátorság, lojalitás és kérlelhetetlen igazságérzet – még a cinizmusuk se valódi, csak olyasféle talmi szájjártatás, amelyről a romantika feltalálása óta minden olvasó azonnal megérzi, hogy nem kell túlságosan komolyan venni: lehet hogy a hős nem tart sokat az emberekről, de bármikor síkra száll értük. A cselekmény fordulatorientált, és papíron a hőseink is rengeteget vívódnak, de ezzel sem csapnak be senkit: legkésőbb a második kötet után bármelyik döntéshelyzetben, becsukott szemmel is megmondjuk mindannyian hogy mi lesz Holden kapitány, Naomi vagy éppen Amos Burton döntése két sorral lejjebb.
Mindent összevetve talán éppen ez a titok nyitja. Ha megállunk egy tetszés szerinti könyvesbolt SFF-szekciója előtt, olyasmivel szembesülünk, amit leginkább az eszképizmus paradoxonaként lehetne definiálni: tán még soha nem volt ilyen sok és egyben ennyiféle választási lehetőségünk, ha oda akartunk rekkenteni egy szottyos novemberi hétfőt, ahová tartozik, a rideg és unalmas valóságba - hogy aztán sokszor ezekben a fantáziákban is a jelen nagy félelmeinek extrapolálásával, azaz menthetetlenül disztópikus jövőképekkel és/vagy ugyanolyan defektes és gyarló, a kisebbik rosszba is beletörődő karakterekkel találkozzunk, mint amilyeneket magunk mögött hagytunk, ide értve azt az arcot is, ami a tükörben néz vissza ránk. Ez alapvetően egyáltalán nem baj - elvégre a horrort is azért találták fel, hogy kontrollált körülmények között tudjunk borzongani –, de két fajsúlyosabb történet között néha mégis jól tud esni, ha olyan hősökhöz csatlakozhatunk, mint a Rocinante legénysége, akik a sok hányattatás ellenére is mindig az egyedüli helyes döntést hozzák. Amikor véget ér az eposz, biztosan hiányozni fognak - és azt hiszem, ennél nagyobb dicséret nem érhet embert, aki más emberek kitalálásából él.
AMI EDDIG TÖRTÉNT
A Leviatán ébredése kerek egész - akkor sem maradt volna hiányérzete az olvasóinak, ha a világsiker nem indukálta volna a folytatásokat -, onnantól kezdve viszont négy jól elkülöníthető szakaszra oszlik a sorozat következő hét része, a mosolyunk őszintesége pedig némileg változhat attól függően, hogy a sorozatnak csak egyes részei vagy annak egésze felől kell kritikát mondani.
Félreértés ne essék: nincs bajom azzal sem, hogy Hórusz több mint ötven részen keresztül lázadt császári atyja ellen (lásd még: szerencse, hogy szeretem a spenótot, mert ha nem szeretném, biztosan kurvaanyáznék, amiért már megint azt kell ennem), amihez képest lófütty mindössze nyolc kötetnyi űrkaland, de ettől még nem lesz kevésbé igaz, hogy ezt a világot feleennyi részből is meg lehetett volna menteni, ha a szerzőket nem csábítják kerülőutakra financiális megfontolások.
Hogy még egy szerepjátékos hasonlatot citáljak ide, olyan érzés volt az eddig utolsó részt, a Tiamat dühét becsukni, mint uninstallálni a Fallout 4-et, ahol annak ellenére is kiválóan szórakoztunk, hogy a fő küldetéssorozat csak elenyésző hányadát képezte a posztapokaliptikus világban töltött barangolásnak. Az Abaddon kapujával (harmadik rész) bezárólag még nagyjából egyenes úton haladunk a fő csapáson, de az azt követő történések nagy részét nem lenne nehéz nettó időhúzásként értékelni. A Cibola meghódítása (negyedik rész) tulajdonképpen egy spinoff, amelynek a fő szálat előregördítő – tiszta matériában max 4-5 fejezetnyi - velejét gond nélkül be lehetett volna építeni a soron következő 4 epizódba. Annál is inkább, mert a szerzőknek volt képe kétszer, ráadásul duológiává duzzasztva eladni nekünk ugyanazt a háborús történetet, csak más nevekkel. Marco Inaros minden kétséget kizárólag a sorozat legemlékezetesebb főgonosza – ha már itt tartunk, a Térség hála istennek még vele együtt is rácáfol a tételre, nevezzük mondjuk Vader-szabálynak, mely szerint minden mese csak annyira lehet emlékezetes mint amekkora rohadék a mumus, akit le kell győzni benne - az Inaros-lázadás és a Föld leamortizálása pedig az egész eddigi sorozat dramaturgiai csúcspontja, de éppen ebből a körülményből kifolyólag a Laconiai Birodalom tündöklése és bukása nem lesz más, csak az előző „dupla-epizód” haloványabb és súlytalanabb ismétlése. Az viszont egyformán elmondható mindkét szakaszról, hogy a fő cselekményszálat tekintve jórészt egy helyben topogtunk bennük.
Fentiek után az a legfontosabb kérdés, hogy Franck és Abraham hogyan fogják elkerülni azt a csapdát, amibe Benioff és Weiss páros lábbal ugrott bele a Trónok harca-adaptáció kapcsán. Ott mindössze hat részben próbáltak meg egyszerre grandiózus és mégis minden szálat elvarró finálét faragni hatvanhét résznyi cselszövés és jövés-menés végére, itt meg ugye legfeljebb ötszáz oldalban kellene kibontakoztatni, csúcsra járatni, majd a katarzis iránti természetes igényt kielégítve feloldani egy olyan szupererős és szuperkíméletlen fenyegetést (még egyszer: az alapvető narratív szabályok értelmében illene nagyobbat gurítani a Föld szétbombázásánál), amely a megelőző 4000 oldal jelentős részében igencsak el volt sumákolva. Mindezt úgy, hogy a szerzők vélhetőleg most sem fognak eltérni az eddig alkalmazott nézőpont-váltogatós, több szálon futtatott recepttől, amelynek számos előnye mellett egy hátránya biztosan van: nem lehet vele túlságosan gyorsan haladni.
A jó hír az, hogy akár megoldják, akár nem, aki már eljutott a Tiamat dühének (nyolcadik rész) végére, az valószínűleg éppúgy hajlandó lenne biankó felmentést adni szerzőknek, bárhová is fut ki a történet vége: egész egyszerűen azért, mert időhúzás ide, önismétlés oda, az idáig vezető út minden mérföldjén baromi jól szórakoztunk a pénzünkért. Nincs olyan rész, amelyikben ne szegődne állandó kísérőnkké a (nézőpont-váltogatással csak még jobban felturbózott) kellemes pszichózis, hogy már megint a legizgalmasabb résznél ért véget az aktuális fejezet, és minimum két-három újabbat le kell tudni ahhoz, hogy megtudjuk, mi történt azután, ami persze megint csak viszonylagos, hiszen jó eséllyel ezekben is ugyanígy fogunk járni – azt hiszem ez a legjobb típusú ördögi kör, amelybe az olvasó keveredhet.
Ekkora mennyiségű szövegfolyamot persze nem egyszerű kézben tartani - a nagy terjedelem nagy felelősséggel jár, ahogy az ősi mondás tartja -, de a dolog természetéből fakadó, már-már közhelyes gyerekbetegségeken (pl. minél nagyobb egy galaxis, annál valószínűbb hogy mindenki ismer mindenkit ) és néhány kisebb-nagyobb, de összességében bocsánatos következetlenségen (a Föld szétbombázása mintha hipp-hopp elfelejtődne egyetlen emberöltő alatt alatt, Naomi fiának utózöngék nélküli kiírása stb.) túl nincs mit a szerzők szemére vetni. Na jó, talán nem én vagyok az egyetlen, aki a hatodik és a hetedik rész közti harmincéves ugrással szembesülve felszisszent kissé, de lássuk be: a formállogikának is vannak kikezdhetetlen szabályai, példának okáért a gonosz egyetlen galaktikus birodalma sem manifesztálódhat csak úgy, egyik pillanatról a másikra.
Önmagában mindez még nem feltétlenül lenne elég az üdvösséghez, de ha van valami, ami miatt a Térség világa még sokáig emlékezetes marad, az az, hogy teremtői nem féltek a zsánerekkel való bűvészkedéstől. A Leviatán ébredését horrorral (és persze Miller nyomozó révén fájintos noirral), a Cibola meghódítását westernnel ojtották be, ahonnan aztán visszataláltunk a nagyszabású űrcsatákhoz, majd a nyolcadik részre megint a horrorhoz, csak ezúttal nem a vérben tapicskolós, hanem a kozmikus fajtából – a végső fenyegetést ekkortájt már volt képük sötét istenekként definiálni, bár még a jövő titka, hogy mennyire gondolták komolyan, és mennyire blöff, esetleg csak a zeitgeistnek hódoltak-e vele (nincs már messze, hogy Csubakka után Cthulthut is felnyalják valami tejesdobozra ). Nemsokára meglátjuk majd – bízzunk benne, hogy nem fogunk csalatkozni.