- masszív spoilerekkel-
Abban nincs semmi említésre méltó, ha a jól megírt regények túlélik alkotóikat, és az új nemzedékek körében is közönségre lelnek, ahogyan abban sem, hogy az igazán különleges történeteket újra és újra el fogják mesélni és egy részük idővel akár az emberiség közös kultúrkincsének részévé is válhat. Az már annál pikánsabb, amikor valamely okból kifolyólag egy olyan szöveg is beverekszi magát az univerzális kánonba, mely irodalmi értékét tekintve nem követelhetne magának több jogot egy karcsú lábjegyzetnél valamely, az adott korszakra vonatkozó egyetemi tankönyvben.
A hátramaradókat szipolyozó élőholtak minden nép folklórjában megtalálhatóak, brit szemszögből nézve sem számítottak egzotikumnak, és ami azt illeti, a XIX. század utolsó évtizedében még csak atavisztikusnak sem: ugyanennek a századnak a közepén a jogalkotóknak kellett Anglia bizonyos vidékekein betiltani azt az eléggé el nem ítélhető hagyományt, hogy profilaktikus jelleggel cöveket üssenek az öngyilkosok szívébe. Bram Stoker szuper-szörnyetege végső soron már az író halálát követően, egy körömszakadtáig vívott jogvita (Murnau Nosferatuja kapcsán), majd az ezzel szoros összefüggésben az Universal égisze alatt gründolt Drakula-projekt - és a vámpír tökéletes, bár az eredeti figura karakterjegyeivel gyakorlatilag semmiben sem egyező - kasztingja által verekedte fel magát a vérszívók panteonjának csúcsára.
Tény ugyanakkor, hogy legismertebb előképeivel – azaz Lord Ruthvennel, Varney-vel és Carmillával – szemben az erdélyi gróf jogosan vívta ki magának az első helyet az utókor emlékezetében. Leginkább azért, mert Stoker, a tapasztalt színházi ember pontosan tudta, mire van szüksége az úri közönségnek, és nem habozott kiszolgálni őket – igaz, gondosan ügyelve rá, hogy a még éppen befogadhatónál egy hajszálnyival se piszkálja meg jobban a célba vett olvasótábor elfojtott vágyait és félelmeit, és ne hágja át az izgató és a felháborító között húzódó vékony határmezsgyét. A szövegnek talán ez a legnagyobb rákfenéje: minden soráról süt, hogy fél szemmel az ideális olvasókra, azaz a jó nevelést kapott úrhölgyek és úriemberek vélelmezhető komfortzónájára sandítva született.
„A világon minden a szexről szól, kivéve a szexet, mert az a hatalomról”, mondta Oscar Wilde, és mely teremtmény is reprezentálhatná jobban ennek a kettősségnek a tökéletes összeolvadását, ha nem az, amely bűverejénél fogva rá tudja venni áldozatait arra, hogy tökéletesen kiszolgáltassák neki magukat, ideértve azt is, hogy a testükbe hatoljon – igaz, csak a fogaival, de hát éppen ez a szép az egyszerű metaforákban, hogy az átlagos olvasó is könnyen elérti őket.
Abszolút kontrollt gyakorolni valaki felett vagy éppen alávetni magunkat annak a legősibb fantáziák egyike, s bár hús-vér emberek viszonylatában elképzelhetetlen lett volna akkoriban - a regény 1897-ben jelent meg először - ilyesmiről értekezni (1960: ízlelgessük ezt a dátumot, ekkor citálták Angliában bíróság elé a Lady Chatterley szeretőjét, többek között azért, mert az írója le merte írni a „fuck” és a „cunt” szavakat), mindjárt egészen más a helyzet, ha az egyik résztvevő egy képzeletbéli szörnyeteg, akinek lehetetlenség ellenállni.
Stoker ráadásul nem is állt meg itt. A kortárs olvasónak (vérmérséklet és szexuális preferenciák függvényében persze) kétségtelenül bizsergető, adott esetben a kényelmetlenségig bizsergető lehetett maga elé képzelni, hogy egy nő (sőt, a konkrét esetben több nő) is kezdeményezhet, az ártatlan Jonathan Harker pedig csak azért menekül meg, mert a testnedveire egy másik férfi tart igényt, aki nem is habozik ezt félreérthetetlenül és határozottan kinyilvánítani. És ez még csak a kezdet, hiszen később még ennél is jobban elfajulnak a dolgok: Lucy Westenra magatehetetlenül válik erőszak áldozatává, nem segít rajta a korábban a szerelméért epekedő, önzetlen hősök által végrehajtott vérátömlesztés-bukkake sem, Mina Harker pedig egy ponton kénytelen a szörnyeteg mezítelen …. khm, mellkasából szivornyázni (idézem: „a jelenet kísértetiesen emlékeztetett arra, mint amikor egy gyermek erővel nyomja le a kismacska fejét a tálba, hogy kilefetyelje belőle a tejet”).
Erőszak és romlásba döntő gyönyör, ezzel a párosítással akkor és azóta sem lehet a ponyva-piacon mellélőni, ha a szerző érti a dolgát - kár, hogy Bram Stoker nem volt jó író, annyira bizonyosan nem, hogy a művét több mint négyszáz oldalon keresztül kézben tartsa. Tegyük hozzá rögtön, a vállalkozása már akkor súlyos hendikeppel indult, amikor olyan – zömmel levél- és naplórészletekre építő – formát választott a szövegnek, amely kiváló formátum lehet például egy lélektani horrorhoz, ugyanakkor tökéletesen alkalmatlan arra, hogy kellő feszességgel, urambocsá izgalmasan és fordulatosan gördítsen előre minden olyan cselekményt, melyben a karakterek nemcsak éreznek, de cselekednek is. Arról nem is beszélve, hogy a stílust önmagában béklyóba verte az a körülmény, hogy a hitelesség jegyében a jó családból származó, jó nevelést kapott narrátorok értelemszerűen nem fogalmazhattak másképp és a velük történtekre sem reflektálhattak máshogy, ahogyan egy jó családból származó, jó nevelést kapott narrátortól elvárható, azaz gondosan ügyelve az alapvető jómodorra és a körültekintő fogalmazásra. Ismét a Lady Chatterley-pert citálom ide, mely kapcsán a sajtó és a közvélemény laza erkölcsű részében is az váltotta ki a legnagyobb derültséget, amikor a vád (még egyszer: 1960!) nekiszegezte a kérdést az esküdtszéknek, miszerint „hagynák-e, hogy a regényt a feleségük vagy cselédeik is a kezükbe vegyék” – a Drakula minden kétséget kizárólag megfelel ennek a mércének, minden pikáns áthallás dacára is.
Nem véletlen, hogy a regény talán legizgalmasabban megírt része a Demeter hajónaplója (ezen a szkúneren érkezik a gróf Angliába), ahol Stoker egy egyszerű tengerész bőrébe bújva elszakadhatott a kényszerű finomkodástól és a végeláthatatlan fecsegéstől, amely sajnos valamennyi főhős narrációjának sajátja. Persze mi mást is várhatnánk két lábon járó sztereotípiáktól: orvosból rögtön kettő is van (talán ennek a hivatásnak volt akkortájt a legkikezdhetetlenebb presztízse, ha józan észről és a megbízható jellemről esik szó, elég csak a jó öreg John H. Watsonra gondolni, vagy arra hogy Agatha Christie sem tudott volna akkora hatást kiváltani az Ackroyd-gyilkossággal ha nem egy doktort tesz meg „narrátornak”), ahogyan virtigli gentlemanból is (egy az óhazából, egy a tengerentúlról). Okosak, jellemesek és bátrak, de ezekkel együtt sincs több dimenziójuk, mint a lascaux-i barlang rajzainak, annak dacára sem, hogy Stoker a szükségesnél jóval hosszabban beszélteti őket az érzéseikről. Legrosszabbul mégis Mina Harker jár, aki a cselekmény előrehaladtával szépen lassacskán az első számú hőssé emelkedik, azaz csak emelkedne, ha nem lebegne ott kimondva-kimondatlanul valamennyi őt, illetve az eszét, lélekjelenlétét, merészségét, stb. érintő szövegrészlet felett a láthatatlan verdikt miszerint: „ahhoz képest hogy nő”.
A szerző egyebekben folytatta a hasonlóan kevéssé szofisztikált elődök hagyományát a vámpír tekintetében is, csak annyiban fűszerezte meg a receptet, hogy egy távoli vidék gyermekévé tette, amely a londoni szalonokból nézve épp olyan egzotikusnak tetszhetett, mint az ázsiai vagy afrikai gyarmatok (és éppen annyit is tudtak róla, mint mondjuk egy kolozsvári lakos tudhatott Írország földrajzáról és folklórjáról). Becsületére legyen mondva hogy Stoker megpróbálta elvégezni a szükséges kutatómunkát, majdnem száz oldalnyi jegyzetet hagyott hátra, és nem az ő hibája, hogy magyar szemmel nézve néhol nagy szemeket fogunk mereszteni a nem brit földön játszódó részek kapcsán - legyen elég annyi, hogy legalább Budapestet nem keverte össze Budapesttel. A szexualitás mellett a regénynek ezt az aspektusát tárgyalja legbővebben a szakirodalom, a fajkeveredéssel kapcsolatos rasszista félelmeket, illetve antiszemita szereotípiákat emlegetve a messzi földről érkező, ártatlan angolszász szüzeket terrorizáló monstrozitás vonatkozásában - ezek az elmélkedések azonban a szöveg ismeretében nem tűnnek többnek okoskodó fingreszelésnél. Ilyesféle vádakat kis fantáziával minden, az „inváziós irodalom” címkéje alá beilleszthető alkotásra rá lehetne húzni, holott a műfaj szükségszerűen determinál: egész egyszerűen egy dolog félelmetesebb annál, ha egy csoport „akár-én-is-lehetnék”-típusú karakter idegen földön keveredik slamasztikába, mégpedig az, ha ez a slamaszika egyenesen bekopog az ajtónkon.
Mondhatnók egyébként, hogy egy gótikus vámpírsztoritól felesleges elvárni a cirkalmas társadalomábrázolást (ha már itt tartunk, az itt-ott feltünedező alsóbb néposztálybéli mellékszereplőknek a regény alapján mindössze két markáns jellemzője van, ti. bármikor korrumpálhatóak egy félguineas-sel, és jól meg kell választani a napszakot, melyet felkeresésükre szánunk, hiszen életvitelszerűen alkoholizálnak) és a realista jellemrajzokat. Van is ebben igazság - hozzáteszem azért, hogy aki képes kiénekelni a magas cé-t, az ki is fogja énekelni a magas cé-t - és magam is sokkal kedvezőbben ítélnék, ha Stoker legalább azokat a mesterségbéli szabályokat biztos kézzel tudná alkalmazni, melyek nélkülözhetetlenek egy novellánál/kisregénynél bővebb terjedelmű rémtörténethez. A hangulatteremtéshez - legalábbis azokban a leíró részekben, melyekben nem kell megismernünk a narrátorok gondolatait – mutat is némi tehetséget, az Erdélyben játszódó részeknek például helyenként egészen erős bukéjuk van, de a cselekményvezetésben megmutatkozó hiányosságok és a feszültségteremtés gyermetegen esetlen kezelése végső soron agyoncsapják az egészet.
Ősrégi és egyben tévedhetetlen módja úgy bevonni az olvasót a cselekménybe, hogy szorult helyzetbe hozunk egy karaktert, majd úgy intézzük, hogy rosszul döntsön – pofonegyszerű megoldás arra, hogy felébressze a bennünk lakozó gyermeket, aki teli torokból ordította a palacsintasütőt szorongató Vitéz Lászlónak, hogy megjelent mögötte az ördög –, az imígyen elnyert kötődés azonban nem tarthat örökké, legfőképp akkor nem ha ezek a szerencsétlenek az istennek se akarják megérteni mi zajlik körülöttük, és legfeljebb annyira képesek, hogy hosszan beszélnek erről. Ahogyan utaltam is rá, Stoker hosszú évekig működött kritikusként, majd színházi menedzserként ám úgy tűnik, a mesterség technikai fogásaiból ennek ellenére sem ragadt rá semmi: a Drakula a jobb sorsra érdemes ötletek, a mesterségesen késleltetett dramaturgiájú, olykor semmibe vezető cselekményszálak és a kidolgozatlan, majd irreális logika mentén feloldott konfliktushelyzetek regénye – röviden, egy olyan történet, amelyben nem a vámpírok létezése a valószínűtlen. Mindezek már az első négy fejezetben, Jonathan Harker erdélyi viszontagságaiban felbukkannak: hogy mást ne mondjak, semmi sem tud jobban agyoncsapni egy minden ízében félelmetesnek szánt macska-egér játékot, mint egy olyan - a maga nemében tényleg unikális - lezárás, amelyben a macska egy minden korábbinál vészjóslóbb fenyegetés után végül inkább elutazik. És ez a kurta-furcsa végkifejlet még csak hagyján: ugyanez megismétlődik a cselekmény egy későbbi pontján, melynek rendes körülmények között a történet dramaturgiai csúcsát kellene jelentenie.
„A bosszúm még csak most kezdődik! (…..) A teremtményeimmé váltok, hogy szolgáljatok, kotorékebekként hordjátok majd elibém a fogamra valót! Bah!” – süvölti a szörny, akit egy bravúrosnak kevéssé nevezhető lakcímnyomozás útján majdnem csapdába ejtenek hőseink. Egy sablonos történetben ilyenkor esne el a kettes számú hős, ilyenkor rabolnák el a hősnőt, egyszóval ilyenkor emelné a szerző a tétet a végső magaslatra – de nem, a gróf mindezeknél sokkal különlegesebb és furfangosabb módját leli vérfagyasztó bosszújának, azaz fogja magát, és hazamenekül, mely körülmény valljuk meg, egyetlen szupergonosz CV-jében sem venné ki túl jól magát.
Csak ez az egyetlen momentum visszamenőleg zárójelbe tenne és kiherélne minden korábbi izgalmat, és hány meg hány ilyen van még menet közben, melyek újra és újra felbukkanva egyetlen tollvonással tönkreteszik a hangulatot. Kétszáz oldalon keresztül várhatjuk, hogy hová fog kifutni a gróf hatalmába került szerencsétlen Renfield kálváriája (spoiler: sehová, az egészet nyugodtan ki lehetne húzni a szövegből), ahogyan azt is, hogy a tudálékos Helsing professzor gyanúja mikor válik végre olyan bizonyossá, hogy cselekedjék is, már azon túl hogy nagy titokzatoskodások közepette kéthetente hazautazik Amszterdamba, elvileg azért, hogy „további kutatásokat végezzen” - valójában pedig azért, mert Stokernak szemmel láthatólag zéró ritmusérzéke volt a suspense-hez és a rejtélyes szörnyeteget övező misztikum lépésről-lépésre történő felfejtéséhez.
A katasztrófaturizmusnak nem sok olyan fajtája van, mely az el nem ítélhető kategóriába esik: a Steven Seagal (stb.stb.) filmek és a jódli-koncertek mellett bizonyosan ide sorolhatóak a rossz regények fellapozása is, a Drakulát tehát nem feltétlenül haszon nélkül való kézbe venni, de szigorúan csak kis adagokban, hogy egyszerre túl sok szinapszist azért ne süssünk ki az agyunkban. Egy dolog mindenképpen tudatosulni fog bennünk, mire végzünk vele: hogy a tűz meg a kerék után a szexuális forradalom az emberiség legnagyobb találmánya.
Eredeti cím: Dracula, fordította: Bartók Imre
Helikon kiadó, 2021, 461 oldal