Viszonylag ritka, hogy egy horrorfilm, különösen egy explicit megoldásokkal bátran élő slasher csúcspontja ne egy feszült/véres/sokkoló horrorjelenet legyen, és ha mégis így van, az annál is ritkábban számít dicséretnek. A lassú alattomossággal építkező, múltidéző zsánerfinomságairól ismert Ti West új filmje, az X esetében mégis annak számít.
A hat fiatal, akik a 70-es évek végén pornót forgatni
érkeznek egy idős házaspár vendégházába a vidéki Texasban, székekre és kanapéra
heverednek le egy szexszel és forgatással teli nap után, kicsit beszélgetnek,
majd egyikük felkapja a gitárját, a másik pedig énekelni kezdi a Fleetwood
Mactől a Landslide-ot. Nagyjából ekkor hangzik el a hitvallásuk is: „fiatalnak
lenni és élvezni az életet halálunk napjáig”. A dal alatt azonban nemcsak a testi-lelki
szabadságukat és szexualitásukat lazán, szégyentelenül megélő fiatalokat
látjuk, hanem párhuzamos vágással/osztott képernyővel a házigazda idős
feleségét is, amint lefekvés előtt elfolyt évein, eltűnt örömein és elsorvadt
testén lamentál. Most még. Mármint hogy most még csak lamentál.
Fiatalnak lenni és élvezni az életet halálunk napjáig?
Inkább reménytelenül megöregedni és méltatlanul gyötrődni a megdöglésünkig. (A fiatalok természetesen akaratlanul is provokálják az öreg házigazdákat - de egyáltalán nem olyan értelemben, ahogy gondolnád.)
Ez a pár perc – mely nagyjából és nem véletlenül félidőben üt be – nemcsak a film tematikai és stilisztikai esszenciája, de dramaturgiailag is vízválasztó, közvetlenül utána ugyanis az egyik szereplő fontos döntést hoz, hogy aztán a karaktereket, a szituációt, a közeget mesterien felvezető egy óra után végül elszabaduljon a pokol. És abban a pillanatban, amikor a nyaki ütőérből spriccelő vér beteríti az éjszakai jelenet egyetlen fényforrását, és a haldoklás monokróm vörösben folyik tovább, miközben a háttérben dübörög a Blue Öyster Culttól a (Don’t Fear) the Reaper – akkor minden horrorrajongó tudja, hogy otthon van.
Ahogy már első (igazi) filmjében, Az ördög házában, West a lényegében egyhelyszínes cselekmény dacára most is a korszellem tökéletes megidézésével húzza be az első látványos győzelmet. Nemcsak képi világban, zenében, jelmezekben, vágástechnikában, a "Boogie Nights"-pornóhangulat megfestésében, de még abban is, hogy finoman, érzéssel ellőtt (tehát sosem otromba, kikacsintós) horroros utalásait, idézeteit a Psychótól az Eaten Alive-on át a legnyilvánvalóbb Texasi láncfűrészes mészárlásig szinte mind a 70-es évekből vagy még korábbról veszi – vagyis mintha a film tényleg 1979-ben készült volna. (Egyébként az Eaten Alive-on át gyönyörűen vaskos és egyenes vonal húzható az 1950-es évek legendás EC-képregényeiig – a vérfagyasztó, szinte bizarr módon torz házigazdát akár Graham Ingels horrormester is rajzolhatta volna; ajánlott olvasmány pl. a Horror We? How’s Bayou? a Haunt of Fear 17. számából.)
West tehát egy órát tölt a felvezetéssel, a
feszültségfokozással, és mint minden filmjében, ez itt is bőségesen
kifizetődik. Az X fantasztikusan
működik vérbő, brutális gore-jelenetekkel operáló slasherként, de annál jóval
több rétege van. Ügyes megoldásokkal mutat rá a horror és a pornó
hatásmechanizmusának hasonlóságaira, egyben természetesen a
különbözőségeire is, hisz a horror alkalmas intellektuális
párbeszédre - sok mindenről, de jelen esetben műfajról, öregedésről, szexualitásról. Ráadásul folyton képes
meglepetéseket okozni: egy főszereplő múltjának utolsó pillanatban való
felvillantásával és így az egész karakter átkeretezésével, a gyilkosok iránti
szimpátia melankolikus megalapozásával, a halálok ravasz előrejelzésével (vizuálisan és
dialógusokban), a slasher ártatlanság-szex-halál szabályainak megpiszkálásával
vagy a végső leszámolás eredményével (ki és hogyan harap fűbe/puskasörétbe).
Időnként felvillanó – főleg gonosz – humora ellenére az X felszegett állal vállalja komolyságát
és műfaji örökségét (nagyjából úgy, ahogy a szereplők vállalják a pornózást
mint kitörési lehetőséget vagy akár, nos, művészi kiteljesülést... I shit you not), és
ehhez, illetve a fenti rétegzettséghez méltóak a vérengzések is. Vagyis
szégyentelenek, de nem túlzók, durvák, de nem öncélúak (a legtöbb karakter túléléséért
ténylegesen szurkolsz, ami egy slasherben legalábbis a 80-as évek óta nem
magától értetődő), viszont kellemetlenül pépes-mocskos-realisztikusak. Nem a
gore mennyisége teszi kemény filmmé az X-et,
hanem a milyensége.
9 évvel legutóbbi horrora, a The Sacrament, valamint egy rakás másod-harmadrangú sorozatepizód bérrendezése és egy western (Az erőszak völgye) után Ti West végre visszatért a gyökereihez – és egyben elérte eddigi karrierje csúcspontját. A folytatásra – konkrét és átvitt értelemben egyaránt – pedig ezúttal biztos nem kell éveket várni: még idén érkezik a Pearl című előzményfilm, melyben az itt kettős szerepben tündöklő Mia Goth alakítja majd a hátborzongató idős hölgyet annak fiatalkorában.
(Gyöngéd utógondolat: Ha hússzor nem olvastam-hallottam az utóbbi hetekben, hogy az X annyira jó, hogy Ti Westnek kellett volna adni a pocsékul sikeredett új Texasi láncfűrészest, akkor egyszer sem. És bár a véleményben megbúvó mindkét állítás igaz (az említett filmek minőségét illetően), mindenkinek, aki ezt komolyan gondolja, ideje lenne lecsatlakoznia a hollywoodi franchise-csöcsről, mert ha egy nagyszerű eredeti filmet látva is az az egyik első reakciója, hogy be kéne/kellett volna szipkázni az üdítően egyedi szemléletmódú alkotóját egy nagyvállalati kontentgépezetbe, az valahol nagyon rossz sarkon fordult be.)