Egy megvilágosodott ex-királyfi azt hirdette cirka ezerötszáz évvel ezelőtt, hogy nettó időpocsékolás olyasmivel foglalkozni, vajon a bölcs álmodja-e a lepkét, a lepke álmodja-e a bölcset, vagy esetleg van-e még valaki más is az egyenletben. Kicsit nyugatabbra már jobban nekifeszültek a feladatnak, de nem jutottak sokra, és jobb híján megosztották a felelősséget az ember hasonlatosságára teremtett nyikhaj istenkék között, hogy aztán hetvenkét izraeli írástudó meg egy názáreti születésű fiatalember már meglehetős magabiztossággal mondja meg a frankót. Kár, hogy még ők sem fogalmaztak száz százalékos pontossággal, így ebből a koncepcióból miriádnyi másik sarjadt, hogy aztán a helyzet akkor váljék végképp átláthatatlanná, amikor a színtéren megjelentek a rémtörténetek meg a science-fiction írói, akik kevésbé emelkedett jellegű, de annál szórakoztatóbb variációkat ötlöttek ki ugyanerre a témára. Ha úgy vesszük, Lovecraft például Buddha nyomdokaiba kanyarodott vissza, bár nem arra hegyezte ki a dolgot, hogy érdemes-e válaszok után kutakodni, hanem arra hogy megőrizhetjük-e ép eszünket, ha megismerjük ezeket, Philip K. Dick életművéből pedig azt a következtetést vonhatta le a figyelmes olvasó, hogy a végső, nagy megvilágosodás pusztán a megfelelő hallucinogének függvénye. Röviden összefoglalva: ha a hitet nem számítjuk, a mai napig nincs megnyugtató válasz arra, hogy ki/mi mozgatja ezt az egész miskulanciát és benne minket, arra pedig végképp nem, hogy létezik-e módszer, amivel legalább egy kis szeletét el lehetne sajátítani ennek a tudománynak.
Jon Padgett nevét eddig csak a weird fiction legelkötelezettebb rajongói ismerhették hazánkban, de túlságosan sokat ők sem tudhatnak róla. Wikipédia-oldala nincs, a honlapja három bővített mondattal intézi el az életrajzát, méghozzá úgy, hogy első helyen nem a szerkesztői/szerzői és a Thomas Ligotti munkásságát népszerűsítő tevékenységét emeli ki, hanem azt, hogy professzionális hasbeszélő (a kötet olvasását követően egyébként nem valószínűtlen hogy az egyszeri látogatónak már-már kellemetlen érzései támadjanak a Szerző valódi kilétét illetően).
2016-os debütáló kötete, a Hasbeszélés titka figyelemreméltó és sok szempontból zavarba ejtő kötet. Tizenegy hosszabb-rövidebb írást tartalmaz, melyek rendes körülmények között kevéssé férnének meg egymással egy borító alatt. A nyitódarab (Jelentudatosság a borzalom gyakorlásában) például egy őrült guru modorában előadott irányított meditáció, de találunk itt személyes vallomás köntösébe öltöztetett klasszikus horrort (Egy előre ismert hang suttogása, Stephen King megnyalja mind a tíz ujját), a legközhelyesebb weird cselekményszálra felhúzott rémtörténetet (Ázalag, a.k.a. magányos nyomozó olyasmire bukkan, amire nem kellett volna), az önfejlesztő/önsegítő könyvek mindfuck paródiájaként is felfogható hideglelést (Hasbeszélés 20 egyszerű lépésben), ugyanebben a tárgyban egy hasonlóképpen groteszk rövidke „színdarabot” is (A hasbeszélés titka), és akkor még nem is ejtettünk szót a Menekülés a Sovány-hegyre című szösszenetről, melyet leginkább csak egyfajta pszichedelikus tripként tudok körülírni.
Ha novelláskötetként vagy novellafüzérként próbálnánk meg definiálni a kötetet, csak súrolnánk az igazságot: a leghívebb definíciót talán akként adhatjuk meg, ha valamiféle tollra és fehér papírra hangszerelt concept albumnak tekintjük az egészet. Ennek az albumnak a központi magva pedig az éppen félpályára beillesztett Hasbeszélés 20 egyszerű lépésben, és az ebben megismerhető „Nagyobb Hasbeszéléshez” így vagy úgy becsatlakozik az amúgy bizonyos részleteiben egymáshoz is kapcsolódó többi szöveg is, de erre - már ha nem olvastad ezeket a sorokat - csak menet közben fogsz ráébredni. A Hasbeszélés titka ékes bizonyítéka annak a közhelynek, hogy az értő kéz által teremtett egész mindig több mint egyes alkotóelemeinek összessége - mikor már tudod, hogy Tyler Durden nem létezik, amikor már tiszta, hogy Keyser Söze végig ott ült az orrunk előtt, amikor másodszor eszel a hűtőben összeérett töltött káposztából, egyszóval amikor önmagát cáfolja meg a tétel, miszerint nem lehet kétszer első benyomást tenni. Nos, ugyanez az élmény vár rád Padgett olvasójaként is.
Ebben a zseb-univerzumban - a szerző javára írhatjuk, hogy elszakadunk a Lovecraft és King által oly aprólékosan építgetett Massachussetts-Maine-Rode Island háromszögből, és délebbre megyünk, a legfontosabb szerepet játszó Dunnstownt például az alabamai Mobile városa ihlette - a szereplők és helyszínek is hajlamosak újra felbukkanni, olykor csak egy félmondat erejéig, de néha ennyi is elég, hogy kiegészítse egy korábbi novella csonkának tetsző szöveg-kirakósát. Nem tudhatjuk, hogy a végeredmény tekintetében mekkora érdeme van Padgettnek, és mekkora a szerkesztőjének, de az elvégzett munkát nyugodt szívvel nevezhetjük virtuóznak.
A klasszikus weird balladai félhomállyal átitatott leíró részeihez tökéletesen passzolt a viktoriánus korszak míves, ha úgy tetszik némi dagályosságtól és fellengzősségtől sem mentes stílusa, hogy aztán a posztmodernnel létrejöjjön egy másik iskola: az amelyik a narrátor szenvtelenül tárgyilagos hangjával ellenpontozza a kimondhatatlant és a megnevezhetetlent. Járjunk bár Dunnstown kárhozattal teli fekete ködében, a belső mocsárban vagy akár a Sovány-hegy tövében, Padgett nem esik ki ebből a szerepből, a többit pedig az olvasó képzeletére bízza. Ennek gyakorlására nyugodt szívvel biztatok mindenkit, de azért nem árthat a figyelmeztetés: a könyvben olvasott útmutatót inkább ne próbáljuk ki otthon.
Eredeti cím: The Secret of Ventriloquism, fordította: Molnár András
TBA Könyvek, 2022, 220 oldal
