Az Andor úgy zuhan rá az utóbbi évek Star Wars-produktumait eleinte izzó haraggal és felháborodással, majd csupán fáradt, kiábrándult megvetéssel szemlélő rajongóra, mint egy csodálatosan és döbbenetesen kijózanító fél tégla, vagy mint homogén gyorskajákon rutinos unottsággal csámcsogóra az ínyenc őzgerinc. A rajongó félszívvel felidézi magában a Mandalori otrombán fanservice-ízű délutáni matinéját, a Boba Fett már-már valószerűtlenül trashy színvonaltalanságát, az Obi-Wan Kenobi letaglózó írói-rendezői-emocionális dilettantizmusát, és miután végignézte ezt a felnőtt nézők tiszteletével, míves kivitelezéssel, történetmesélési tour de force-szal készített sorozatot (illetve annak első felét/első évadát), egyszerűen nem érti.
Ja, hogy így is lehet? Hát akkor mégis mi a faszt tetszettek eddig csinálni?
A patinás alkotógárda (élén Tony és Dan Gilroyjal) dacára egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy az Andor lesz valami, mert bár a Zsivány Egyes a Disney-éra jobb húzásai közé tartozik, főszereplője, Cassian Andor túl egyszerű és sótlan karakter volt ahhoz, hogy egy róla szóló sorozat érdemben felkeltse a jó érzésű nézők sivár nosztalgiafacsarással és rajongóseggnyalással elsorvasztott figyelmét. Az Andor ehhez képest nemcsak a karakterrajz-lécet ugorja meg, nemcsak a főhős mozifilmes csontvázára von múltból, életkörülményekből, emberi kapcsolatokból, érthető célokból és motivációkból, jellemárnyalatokból összeálló húst, hanem kiterjeszti értő látószögét (még ha ez erős túlzásnak tűnik is) a birodalmi elnyomás alatt sínylődő galaxis egészére, és minden korábbi filmes-sorozatos (de akár könyves-képregényes-játékos) próbálkozásnál mélyebben, átélhetőbben érzékelteti a zsarnokság elleni harc okait és hétköznapi valóságát.
Ez a kettő pedig, vagyis a kezdetben cinikus és leginkább csak a saját érdekeit néző Andor útja, valamint a zsarnokság alapvető működésének ábrázolása szorosan összefonódik. Tony Gilroy egy olyan világot mutat be, ahol egyre szűkülnek a lehetőségek, egyre fogy a levegő, egyre teljesebb és direktebb a hatalom jelenléte, egyre kiszolgáltatottabb mindenki. Ahol nem lehet lerázni a felmerülő dilemmákat azzal, hogy a probléma nem rád tartozik, vagy hogy te nem foglalkozol politikával, mert te viszont a problémára tartozol, a politika foglalkozik veled – legyél akár egy vállalat biztonsági embere, politikus, aggódó anya, kisemmizett őslakos, egyszerű turista vagy igen, akár birodalmi tiszt. A sztori okosan, fokozatosan és hitelesen noszogatja Andort (Diego Luna sokkal jobb, mint a Zsivány Egyesben – lám, mire képes egy jó színész, ha írnak neki szerepet), mi több, a galaxist az egyetlen elfogadható és járható út, a lázadás felé.
Csakhogy ez az út drasztikusan más, mint a hősnek született Luke Skywalkeré, aki rögtön kapott a segge alá egy nagyhatalmú mentort meg egy teljes hadsereget – ami persze nem azt jelenti, hogy ne ment volna át sok viszontagságon és fájdalmas fejlődésen, de ez egy egészen más játékszín. Az Andor arról szól, hogyan épül fel a Luke-ot később befogadó és segítő szervezet, hogyan dolgoznak alapítói rettegve, árnyékokban osonva, tisztességtelen (már-már gonosz – bár a sorozat lényege épp az, hogy felülemelkedik ezeken az egyszerű dimenziókon) módszerekhez folyamodva, gyötrelmes áldozatokat és rettenetes kompromisszumokat hozva, olykor egymást is bizalmatlanul méregetve, megosztottan, legfeljebb aprócska győzelmeket aratva. Az a meglepő (és mindaddig páratlan) jelenet a Zsivány Egyes elején, amikor Andor hidegvérrel megöli a saját informátorát, ráadásul olyasvalaki rutinjával, aki láthatóan nem először kénytelen efféle döntést hozni, csupán halovány ízelítő abból a bátor komplexitásból és morális szürkezónából, ahová Gilroy most merészkedik.
Ennek a vezérmotívumnak a csúcsa, egyben az Andor csodafegyvere Stellan Skarsgard, aki a lázadást szervező Luthen szerepében maga a megtestesült, kényszerű pragmatizmus: nemcsak a saját életét, boldogságát, jövőjét mészárolja le az ügy oltárán, hanem közvetve akár milliókét, mert bír azzal a rettenetes belátással, hogy az alternatíva még rosszabb, és hogy valakinek muszáj ezt a szörnyű terhet a vállára vennie. A minderre reflektáló monológja a 10. rész végén („What Do I Sacrifice?”) írói és színészi szempontból is a Star Wars 45 éves történetének egyik (ha nem a) vitathatatlan csúcspontja. Luthenen és társain keresztül mesél arról a sorozat, hogy mi a totalitarizmus elleni harc ára, egyáltalán hogyan lehet megvívni ezt a harcot – nem elhallgatva (sőt), hogy nincs olyan lázadás és forradalom a világ (bármelyik világ) történetében, aminek ne lenne mocskos oldala. Így válik az Andor – egy ősi meseelemek alapján felvázolt space fantasy keretein belül – a zsarnokság elleni harc természetének meghökkentően realisztikus tanulmányává.
Az első évad négy jól elkülöníthető szakaszból épül fel, melyek különböző alműfajokkal játszanak: az első három epizód egy törvényen kívüli menekülése egy rendőrállamból, a következő négy egy nagy rablóakció előkészítése, kivitelezése és következménye, a harmadik trió egy börtönlázadás (Andy Serkis emlékezetes alakításával), az utolsó két rész pedig a finálé. És ezeken az utolsó beállításokig, vágásokig, gesztusokig igényesen megvalósított, pattanásig feszített szituációkon, ezeken a mesterien használt paneleken keresztül lassan teljes életnagyságban dereng fel előttünk a Birodalom iszonyatos arca. Fokozatosan jutunk el az első három epizód nyomasztó vállalati közegéből, az önkényuralom roppant kiterjedésének egyfajta félautonóm előszobájából a hatalom belső köreibe, ahol befolyásos bürokraták egymással versengve, egymást hátba szúrva, gáncsolva, aljas politikai játszmákat űzve, éhes ambícióval és rideg számítással törnek felfelé a birodalmi hierarchiában. Ahogy a lázadás formálódik, úgy dereng fel e tehetséges, de embertelen funkcionáriusok előtt valami mindaddig elképzelhetetlen: hogy talán már nem egy érdemi ellenállás nélküli világban működnek.
Luthen és társai nem azért harcolnak, mert erre kéri őket egy szép hercegnő, vagy mert az Erő és nagy elődeik ezt a sorsot szánták nekik, hanem azért, mert nyomasztja őket az igazságtalanság, és nap mint nap érzik, látják az egyszerű emberek tarkóján a zsarnokság csizmatalpát.
Annak, hogy az Andor nem hozza be a cselekménybe Vadert, Palpatine-t, a Halálcsillagot, a jediket/sith-eket vagy a franchise egyéb jól ismert ikonjait, messze nem pusztán a nosztalgiafaktortól és a fan service-től való tudatos (és üdítő) távolságtartás az oka. Gilroy tudja, hogy ahol van egy Vader, ott előbb-utóbb lesz egy Luke is, ez pedig rögtön felülírja a szabályokat, a téteket, a szereplők jelentőségét, eltéríti a sztorit a meseszerűségbe, a jó és a rossz örök harcának mitikus fantáziaföldjére. Márpedig ő ennél realisztikusabb, földhözragadtabb, mocskosabb miliőben utazik, ahol a Birodalom sokkal fenyegetőbb gigászi haderőt mozgató, hús-vér emberek alkotta könyörtelen bürokráciaként, mint a megtestesült, emberfeletti Gonosz homályosan felvázolt háttereként.
Talán lesznek, akik erre azt mondják, ez már nem is Star Wars, túl messzire távolodik Lucas víziójától, melynek lényege épp az eszképizmus, a meseszerűség volt – és igazuk is lesz. Ugyanakkor az Andor azért is olyan jó, mert tökéletesen működne önálló sci-fi-kémthrillerként az SW-mankó nélkül is. Nem utalásokból, közönségkedvenc karakterek és motívumok nyaklótlan visszarángatásából él meg, hanem a saját, jól átgondolt, gyönyörűen kivitelezett sztorija erejéből.
Ráadásul önmagában a tradicionális mesedramaturgiára, a hős útjára, „a parasztfiú felkerekedik, hogy végül legyőzze a Gonoszt és elnyerje a szép hercegnő kezét”-féle toposzra nem építhető a végtelenségig egy akkora franchise-szörnyeteg, amellyé a Star Wars az évtizedek során kinőtte magát, hisz ezeket a meseelemeket anno nem Happy Meal-menükben, plüssjátékokban és akciófigurákban, de még csak nem is folyamatosan bővülő univerzumban gondolkodva találták ki a tábortüzek körül. Ezért kell mindig kicsit mélyebbre hatolni a meseszerűség felszíne alá, és belopni a mitológiába némi árnyaltságot, kifinomultságot, társadalmi-politikai realizmust (és ezért is vallanak kudarcot az olyan szánalmas próbálkozások, mint a múlt dicsőségén rothadó húsú zombiként élősködő Obi-Wan Kenobi). Ezt több képregény, könyv és játék megtette már (sőt, egy-két animációs sorozat jobb pillanatai is tapogatóztak ebbe az irányba), de most először látjuk sikeresen megvalósulni egy ekkora projekt keretei között.
És egyébként is: egyrészt nem épp erre várunk évek, vagy akár évtizedek óta, hogy tudniillik merjen végre a Star Wars egy kicsit más lenni, új utakkal próbálkozni, túllépni önnön keretein? Ezt ígérte anno a Mandalori (jelesül, hogy az átlagnál jóval mocskosabb fejvadász-sztori lesz egy szikár antihőssel a főszerepben), de nem váltotta be az ígéretét. Megteszi most helyette az Andor. Másrészt pedig ez mégiscsak egyfajta visszatérés a gyökerekhez, legalábbis olyan szempontból, hogy Gilroy komolyan gondolja: ő most nem rajongókat simogat, nem részvényeseknek hajbókol, hanem történetet mesél. A kurva életbe, hát lassan már kezdtük volna elfelejteni, hogy pont ez az egésznek a lényege.
Gyerekek, hölgyeim és uraim: a Star Wars felnőtt.