Emlékszel, amikor gyerekként
féltél a sötétségtől? A hosszú, súlyos árnyékoktól? Amikor
megijesztett az erdő sűrűsége, vagy akár egy halk hang – talán
csak a képzelet játéka – mely mintha az ágyad alól jött
volna? Amikor tartottál az egyedülléttől egy villámlástól
kettéhasított éjszakán? A felnőtté váláshoz sok egyéb
mellett az is hozzátartozik, hogy ezeket az ősi, mélyen bennünk
gyökerező, ösztönös félelmeket lassan háttérbe szorítjuk –
de kipurgálni sosem tudjuk őket teljesen, mert részük
mindannyiunk lényének, az egész fajunk kollektív tudatának. Az
ismeretlentől való rettegést csak bizonyos fokig képes
elcsitítani a világ racionális működésének fokozatos
megismerése, a társadalomba való betagozódás, és időnként
óhatatlanul újra előmerészkedik, teret nyer magának. A Severed,
Scott Snyder, Scott Tuft és Futaki Attila 2011-es, hétrészes
képregénye az a fajta klasszikus stílusú horror, ami napjaink sok
trendi próbálkozásával ellentétben ezeket az ösztönös
félelmeket korbácsolja fel bennünk, hogy ismét remegő
kisgyerekké változtasson minket.
A sztori 1916-ban játszódik, Amerikában. Egy Jack nevű, 12 éves fiú elszökik otthonról, hogy a országot átutazva megtalálja igazi apját, egy zenészt, aki születésekor elhagyta őt, de aki azóta újra felvette vele a kapcsolatot. Jack maga is játszik a hegedűn, és az az álma, hogy apjával együtt lépjen fel – semmi sem állhat elhatározása útjába. Egy tehervonaton potyázva találkozik egy Sam nevű hontalan lánnyal (aki, mivel a lányok élete az úton nehéz és veszélyes, fiúnak adja ki magát), akivel barátok lesznek, és aki úgy dönt, hogy elkíséri Jacket az apjához. Csakhogy valaki tudtukon kívül vadászik rájuk: a fiúra szemet vetett egy különös férfi, aki hol fonográf értékesítőnek, hol a General Electric alkalmazottjának adja ki magát, valójában azonban még csak nem is ember. Évszázadok óta járja a világot, és gyerekekkel, illetve az álmaikkal táplálkozik.
Már a borítók is gyönyörűen
kifejezik, miről szól a sorozat: hétköznapi és már-már
fotorealisztikus képeket (vonat, ház, erdei út, város) szakít át
valaki vagy valami, ami érezhetően kegyetlen és rosszindulatú. Az
alkotók egy ősi, kvázi halhatatlan gonoszt szabadítanak fiatal,
szimpatikus és ártatlan főszereplőikre, de a klasszikus
rémtörténetek koncepcióját belebetonozzák a hétköznapok
realitásába. A „szörnyről” alig tudunk meg valamit, nincs
eredettörténete, nincs rásütve a vámpír, a vérfarkas vagy
bármiféle egyéb bestia billoga, vagyis figurája nem szolgál a
popkultúra által nyújtott „ismertség” minimálisan kényelmes
tudatával sem. A lény maga a sötétség, az árnyék, az arctalan
mumus, a megtestesült borzalom, mely szörnyűséges kontrasztként
magával az ártatlansággal táplálkozik. És ez a rém nem sötét
erdőkben vagy kísérteties kastélyokban él, hanem köztünk,
emberi álcában, és nem karmokkal meg vicsorgással vadászik
áldozataira, hanem kedves szavakkal és joviális mosollyal. Azt
könnyű bebizonyítani, hogy az ágy alatt nem rejtőzik semmi, és
hogy a szekrény is üres, de azt honnan tudod, hogy a viccelődő,
szimpatikus öregember, aki felajánlja, hogy elvisz a kocsijában
egy darabon, nem a véredet – vagy a húsodat – akarja?
A Severed méltóságteljes lassúsággal építi fel történetét, és elsősorban az atmoszférával igyekszik hatást kelteni – él ugyan a gore eszközével is, méghozzá igen bátran, de csak akkor, amikor indokolt, és még a tényleges gyilkosságok esetében is többször rábízza a véres részleteket az olvasó képzeletére. A narráció a horrorjelenetek közt is folyton előreutal a közelgő borzalmakra (kicsit mint Stephen Kingnél, akivel Snyder dolgozott együtt közös képregényükön, az American Vampire-ön), így a nyugtalanító légkör még az egyébként idillikusnak tűnő momentumok közben sem oszlik el. És ilyenekből is van bőven: a ’10-es évek Amerikája sem a képregények, sem a filmek világában nem különösebben gyakori és népszerű téma, viszont a Severed fantasztikus élénkséggel eleveníti fel ezt a lassan 100 évvel ezelőtti korszakot. A táj- és városképek lenyűgözőek, és a puszta látványosság mellett jól szolgálják a sztori hátterét is: Amerika az első világháború alatt, távol az európai hadszíntértől, élvezve az ipari boom hatásait, építve az infrastruktúrát – még a hontalan gyerekek kóborlásaiban, a folytonos veszély és nélkülözés ellenére is van valamiféle kellemes szabadságérzet. Persze, a veszélyt nem csak pedofilok, tolvajok és közönséges gyilkosok jelentik. Ahogy a világ „összemegy”, a távoli pontokat egyre könnyebb elérni, és egy kisgyerek néhány nap alatt át tudja szelni az országot, egy súlyosabb sötétség is előmerészkedik, csápjai egyre messzebb érnek el. Jack minderre adott reakcióiból, a világ szépségeinek és rémségeinek felfedezéséből, a korrajz és a horror alatt felsejlik egy katartikus történet is a felnőtté válásról.
A látványvilágért a magyar
Futaki Attila felelt, akinek először itthon jelent meg egy albuma
2008-ban (Spirál), majd betört az amerikai piacra, ahol illusztrált
Villámtolvajt és Conant is, hogy aztán a tragikusan korai halálát
megelőző években a francia piacra dolgozzon. A Severed-ben
gyönyörű, realisztikusak és lendülettel teli képeken ábrázolja
a fejlődő, festői Amerikát annak minden szépségével, és
ugyanilyen hatásosan jeleníti meg az árnyékokból előbújó
borzalmat annak minden ocsmányságával – a színek pedig vagy
csodálatos vagy nyomasztó harmóniában tündökölnek (a finálé
hangulata pl. már-már pokoli). A legjobbak azok a jelenetek,
amelyekben a külön-külön ártalmatlan szöveg és rajz egy
hátborzongató egységgé áll össze: mint a harmadik rész
felkavaró, roppant feszült vacsorajelenetében (rémisztő
pszichológiai játék), amikor az „öregember” az elfogyasztott
étel maradványai fölött, kedves mosollyal az arcán kérdezi meg
a főszereplőket, hogy vajon mit tartogat számukra a jövő. A
Severed-ben az olvasó sokkal korábban – és igen intenzíven –
van tudatában a főszereplőkre leselkedő veszélynek, és ezt a
többletinformációt Futaki képei számtalan ehhez hasonlóan
ügyes, kifinomult vizuális trükkel használják ki.
Bár a sztori egyfajta happy endre fut ki – persze nem minden áldozat nélkül – az alkotók az ’50-es évekbeli kerettörténetben, még ha némileg tipikus módszerrel is, de újra megerősítik bennünk mindazt a félelmet és nyugtalanságot, amely a finálé tisztítótüzében elégni látszott. A gonosz, a sötétség, az ismeretlen ellen csak időszakos győzelmet lehet aratni – kipurgálni képtelenség, hiszen ott él bennünk. Nincs menekvés előle.
A cikk a Tiszatájon korábban megjelent írás enyhén átdolgozott verziója.