The Blair Witch Project. USA, 1999.
Nyolc év telt el azóta, hogy a kilencvenes évek Tarantino mellett e legnagyobb amerikai mozihappeningje veszettséggel beoltott sáskahad módjára végigzúzott a Földgolyón. Két évvel a Sundance Fesztiválon aratott zajos sikere, a zseniális-virtuális reklámkampány náci hadseregként való ránktelepedése, a rajongó tömegek ostromszerű mozifoglalásai után most már talán beépült kollektív ál-kultúránkba a Blair Witch Project annyira, hogy a körülmények kizárásával lehessen megtárgyalni.
Az Ideglelés, amely három nyomtalanul eltűnt fiatalember a rendőrök által fellelt (ál)dokumentumfilmje - tájékoztat minket az első másodprecekben egy komor felirat -, mint film, mint műalkotás, értékelhetetlen. Ez nem feltétlenül negatívum: az, hogy a két, az Ideglelésben nem szereplő ötletember/rendező ezt a stuntot, ezt a bűvészmutatványt, ezt a szokásos filmes elvárásoktól ennyire különböző videót így a világ nyakába tudta sózni, nos, ez több, mint szimpatikus: ez csodálatra méltó.
Az Ideglelés alapötlete egyáltalán nem eredeti. Az áldokumentumfilm, mint műfaj, ha nem is egyidős a filmművészettel, de már régóta itt kavar - sőt, a pornófilmnek a kilencvenes években uralkodó irányzata lett, "gonzo" néven, Hunter S. Thompson után szabadon. Azért pedig, hogy eltűnt filmesek vágatlan anyagát nézegessük, még ennyire messzire sem kell mennünk: 1979-ben Ruggero Deodato Cannibal Holocaustja a horrorban is meghonosította ezt az olcsó, de hatásos motívumot - ha lehet, még ügyesebben, mint az Ideglelés készítői. De erről majd később.
Heather, Mike és Josh, a három filmfőiskolás, a burkittsville-i boszorkány évszázados nyomát kutatva, rövid városnéző oknyomozás után nekivág a települést kerülvevő sűrű, sötét (talán még sosem volt ez a két jelző ennyire helyénvaló) erdőnek. Az, hogy amerikaiak, végzetesnek bizonyul: hülyék ugyanis, mint a tök. Hagyján, hogy eltévednek; szép sorban elveszítik a térképüket, az iránytűjüket, végül pedig a maradék eszüket. Olyasmi, hogy kövessék a többször is útjukba akadó folyó vonalát, eszükbe sem jut.
Éjszakánként, a koromsötétben, szokatlan zajok zavarják fel őket álmukból. Ahogy múlnak a napok, és fogy hőseinkből az ideg, úgy válnak ezek a hangok egyre jobban kivehetőbbekké, vadabbakká és főleg KÖZELIBBEKKÉ. Reggelente furcsa, kultikusnak tűnő kőhalmokat találnak sátruk körül, később, szakadatlan vándorlásuk közben pedig fára kötözött kis ág-emberkékre. Ekkorra már számukra is egyértelmű, hogy nincsenek egyedül. Josh nem bírja tovább cérnával: a következő éjszakán nekiront a láthatatlan ellenségnek. És ezzel nyoma vész...
Az Ideglelés olyan jó lehetett volna... Lehetett volna belőle valóban az a borzalmas-rettenetes, vértelen, csak és kizárólag a sötéttől és az izolációtól való félelmünkre építő mestermű, aminek rajongói tartják. Hogy a végeredmény mégsem így fest, annak több oka van.
A szinészek kitűnőek, le a virtuális kalappal. Főleg Heather Donahue hiteles, mint a koedukált csapat egyértelmű főnöke, aki (kezdetben), ha kell vaskézzel, ha kell szép szóval irányítja a két meglehetősen szerencsétlen fazont. Az már nem az ő hibája, hogy maga a karakter a LEGKIBASZOTABBUL IDEGESÍTŐ KURVA, akivel volt szerencsétlenségem két évtizednyi filmrajongói pályafutásom alatt "találkozni". Az Ideglelés valódi rendezői a lánynak azt a tulajdonságát, hogy állandóan forgat, hogy a legfeleslegesebb dolgokat is filmre veszi, hogy a legintimebb, legmegalázóbb és legvégletesebb pillanatokban sem "áll le", és társai pofájába nyomja a kamerát (ráadásul soha nem fogja be a száját), Heather elhivatottságával próbálták magyarázni. Azonban ahogy az Ideglelés a finálé felé közelít, és Heather továbbra is non-stop nyomul, ez a teljességgel irreális viselkedés elidegenítő hatással van a nézőre. Pontosan mikor a leginkább szükség lenne együtt érezni-gondolkodni a szereplőkkel, a nagyérdemű bedobja a törülközőt.
Ez az a különbség, amely az elődöt, a Cannibal Holocaustot a borzalom mesterművévé, az Ideglelést pedig korai magömléssé avanzsálja. Az 1979-es filmben Deodato tudta, mikor kell bekapcsolni a felvevőt: az exploitation, ill. a bulvársajtó legjobb hagyományait követve csak a zaftos részeknél pazarolta a nyersanyagot. Az Ideglelésben rengeteg az üresjárat, amelyek a dilettáns kameramunkával, valamint a fentebb elsorolt tulajdonságokkal kombinálva lerontják az összképet. Sőt, ez az össze-vissza kapkodott kamera az oka annak, hogy a film még csak nem is félelmetes: olyan, a dramaturgia és más mankók által jól megtámogatott jeleneteknél, mint például az éjszakai ostromok, egy lehellettel nyugodtabb operatőri munkával száz százalékos nézőtéri beszarást lehetett volna elérni. Nyilvánvaló, hogy a kép állandó mozgása realitásérzésünket hivatott fokozni, ugyanakkor a nézőnek ilyen epileptikus körülmények között esélye sincs a fókuszálásra, ha pedig az agya nem talál legalább egy biztos pontot, elvész a térérzékelése, és vele együtt a félelemérzete is.
