-csibu- összes cikke

2010. július 26.

Invasion USA

Chuck Norris kultusza harminc éve létezik, csak időnként eltűnni látszik, mert összehúzza magát. Mostanában újra virágzik, köszönhetően a Conan O’Brien esti show-jában filmes környezetükből kiemelt nevetséges Walker, a texasi kopó-klippeknek, illetve az ezek nyomán internet szerte terjedő Norrisos vicclegendáriumnak. Chuck önmaga paródiájává vált, és ezt csak tenmagának köszönheti.

Ennek ellenére, vagy éppen emiatt, nem lehet az embert nem szeretni. Aki egykor Bruce Lee Siu Lung barátja volt, eleve fórral kezd, mindegy, hogy később milyen szar filmeket csinált. Norris csillaga a nyolcvanas évek derekán ragyogott legmagasabban, és talán elmondható, hogy a tárgyalt alkotás a leghíresebb filmje. Maga az alapkoncepció mérföldekre van az eredetiségtől – a nemzet inváziója mint téma, a paranoid ötvenes évek óta jelen van az amerikai filmben, sőt, 56-ban készült is egy azonos című mozi, amelyben szovjet erők eltörlik az USA-t a föld színéről.

A témát felmelegíteni jobbkor nem is lehetett volna. A Reagan-éra hangulata máig itt a számban: kelet-európai pre-teen-ként is éreztem a világban zajló hisztérikus folyamatok szenzációsan élvezetes, nukleáris apokalipszist sejtető voltát. Reagan meg az ő oroszoktól való rettegéséből eredő csillagháborús terv valami olyat adott a nyolcvanas éveknek, amely teljességgel hiányzott például a kilencvenesekből: életveszélyes politikai filozófiát.

Nagy idők.

Golan és Globus, a videós kor e két entrepenur zsenije úgy lovagolta meg a rettegős ambientben lakozó lehetőséget, ahogy Michelle Wild-ot szokták gruppen közben. Természetesen tisztában voltak vele, hogy az egyesített kommunista hordákat csak az egyszemélyes karate-kommandó, Chuck apánk tudja visszaverni (Arnoldra nem volt pénzük).

A film egy szenzációs jelenettel indít, s bár az Invasion USA messze nem annyira rossz film, mint ahogyan azt cinikus ítészei mostanában állítják, ezt a kezdést nem sikerül überelnie. Egy hajórakomány kubai menekült sodródik Florida partjai felé, amikor bárkájuk motorja felmondja a szolgálatot. Már éppen készülnének vissza-kutyaúszni Castro papához, mikor észreveszi őket az amerikai partiőrség egyik naszádja. A disszidensek üdvrivalgással köszöntik a katonákat, ami óriási hibának bizonyul: néhány másodperccel később az amerikaiak egytől egyik legéppisztolyozzák őket. Bush mostani, bevándorló-ellenes kampányának korai előhírnökei ők talán?

De nem: az egyenruha csak álca, a tengerészek valójában az orosz invázió első hulláma. A kubaiakban már a kapitány megpillantásakor gyanú kellett volna ébredjen: Richard Lynch játssza, aki már a hetvenes években úgy nézett ki, mint Rutger Hauer alkoholista nagyanyja, amely külső örökre pszichopaták eljátszására predesztinálta.

Az inváziós haderő a teljes film folyamán nem haladja meg a száz embert, bármilyen kameratrükkökkel is szeretnének minket a filmesek az ellenkezőjéről meggyőzni. Stratégiájuk sem egészen világos: káoszteremtésen kívül mást nem nagyon csinálnak, semmilyen komolyabb katonai vagy kormánycélpontot nem támadnak meg, viszont sikerrel páncélöklöznek le külvárosi házakat, géppisztolyoznak végig bevásárlóközpontokat (követendő példa!), próbálnak meg iskolabuszt felrobbantani és nem utolsó sorban Csáknorriszt eltenni láb alól.

Az amerikai hadsereg szinte a fináléig nincs is jelen a filmben, Norris szó szerint egyedül végez a teljes inváziós erővel. Embertelen logikai hibák sorjáznak: bár egy közelebbről meg nem nevezett kormányhivatal kéri fel Norris-t a közbeavatkozásra, később letartóztatják, mint bajkeverőt, ő pedig nem próbálja menteni a szituációt, mintha maga is megfeledkezett volna arról, hogy neki az oroszok (pontosabban a kommunisták, mert az inváziós hadseregben minden ruszkibarát náció előfordul) irtását parancsba adták. Rosztov, a támadók parancsnoka, akit Lynch alakít, percenként követi el a legagyalágyultabb vezetési hibákat, csak azért, mert Norris iránt bosszúvágy fűti. Természetesen logikát számon kérni egy nyolcvanas évekbeli low budget akciófilmben kb. annyira értelmes dolog, mint ebben a melegben központi fűtés után imádkozni, mindenesetre a mai, minimális logikát igénylő néző számára az ilyesmi zavaró lehet.

Norris mindig is egy színészi vákuum volt, ám jelen esetben kissé megembereli magát, és legalább néhány, mimika-szerű rángást képes a pofalemezére varázsolni. Lynch, mint általában, sztoikus és intenzív egyszerre, kiszámíthatatlan, ráng, mint a békacomb. Egyszóval az alakításokkal nincs különösebb probléma, a rendkívül idegesítő riportercsajtól eltekintve, akinek huszadik sipítozó kirohanása után azt kívántam, bár nézne már bele valamelyik aknavető rosszabbik végébe.

Az akciójelenetek faszán hangosak, és pont mint a film, hiányzik belőlük minden dinamika. Joseph Zito, a rendező nem egy tehetségtelen exploitationista (ő készítette többek között a Péntek 13-sorozat legjobb epizódját, a negyediket, és a Rosemary’s Killer című slashert), de ezen a téren belesimul a b-filmes tömegbe. Tűzerő viszont van a filmben rendesen, macsó módra lóbálják-lógatják a páncélöklök, automata géppisztolyok és gránátok (mindenkinél van kettő) százait. Bármelyik akciófilm, amely sikerrel közvetíti felénk a rombolás gyönyörűségének imádatát, szimpátiánkra érdemes. No meg persze az sem elhanyagolandó körülmény, hogy a film egyetlen jelenet erejéig egymásnak ereszti a nyolcvanas évek két úr-pszichopatáját Lynchet és Billy Dragót. Bár utóbbinak Lynch pár mondatnyi dialóg után ellövi a tökét (barátnőjének pedig az orrán keresztül az agyába brutalizálja a kokain-szipkát), mégis, e néhány másodperc erejéig tanúi lehetünk a két színészóriás tehetségbeli párbajának.

Jobb mint DeNiro-Pacino a Heat-ben, esküszöm.

USA, 1985. Rendezte: Joseph Zito. Írta: James Bruner. Producerek: Menahem Golan és Yoram Globus. Fényképezte: Joao Fernandes. Zene: Jay Chattaway. Szereplők: Chuck Norris, Richard Lynch, Melissa Prophet.

2010. április 20.

Arrivederci Amore, Ciao

Egy döglött alligátort visz a víz, nekicsapja a folyópartnak. Annyi benne az élet, mint Giorgioban (Alessio Boni) a lelkiismeret. A dél-amerikai őserdő nyomott-párás, gatyarekkentő hőségében kiloccsantja bajtársa agyát: a forradalomnak vége, és csak a barátja papírjaival tud hazajutni. Az ideáljai a zöld pokolban töltött éveivel együtt elenyésztek, már csak az Itáliába való visszatérés gondolata foglalkoztatja, egy új élet, az újrakezdés reménye. Hogy ezt milyen eszközökkel éri el, számára édes mindegy.

Persze mint életében minden, ez sem megy zökkenőmentesen, a hazatérés után röviddel lekapcsolja az olasz rendőrség terroristelhárító-osztaga, amelyet a szadista, és ha lehet még Giorgiónál is gátlástalanabb Anedda felügyelő vezet (Michele Placido életének talán leghálásabb szerepében). Giorgiónak két évet kell leülnie, egy réges-régi bombamerényletben való bűnrészessége miatt ítélik el. Szabadulása után egyik ex-rabtársa jól menő lokáljában lesz mindenes.

Az egyik állandó vendég kellemetlen méretű adósságot halmoz fel náluk, és Giorgio, mint mindenben, ebben is megtalálja a maga hasznát: a vendég gyönyörű felesége (Isabella Ferrari) a testét kell adja neki férje számláját kiegyenlítendő. Mikor aztán a lokál tulajdonosa rájön, hogy Giorgio az összes létező módon lenyúlta őt, kiadja az útját, ám még előtte kettőbe töreti a kezét. Így az asszony feletti hatalma is elillan, az ő beteg kapcsolatuknak is vége lesz.

Giorgio epét köp az egész világra, a pitiáner lelke elégtételért kiált, és kivel is lehetne jobban együttműködni a bosszúállásban, mint a velejéig korrupt Aneddával? A zsák megtalálja a foltját, és kettejük gyümölcsöző együttműködése véres bűncselekmények egész sorozatát eredményezi.

Ám legyenek akármennyire elvetemültek, idővel a vérrel szerzett pénzbe is bele lehet unni. Giorgio kiszáll, tisztes civil életet szeretne magának, ártatlan, gyönyörű nőt, akinek sejtelme sincs arról, micsoda szörnyhöz ment feleségül. És mivel az életben nincs igazság, mindez összejön neki. Csakhogy Anedda rátalál, és megkéri egy utolsó szivességre...

Michele Soavi Arrivederci amore, ciao című filmje tematikus továbbgöngyölítése a rendező 1993-as remekművének, a Dellamorte Dellamore-nak. Mi lehet a férfi szerepe a hipermodern korban, amikor a romantika, a becsület és a hasonló tiszta értékek már szinte csak felszínes patinaként léteznek? Francesco Dellamorte még az ideálok embere volt, aki tiszta célokat kutatott, vagy legalább is a valódiságukat; Giorgio Pellegrinit az élet már megszabadította a tévképzeteitől, sőt szinte minden olyasmitől, amitől őt még embernek lehetne nevezni. Szikár szociopataként születik újjá, bújik elő a dzsungelből, aki kihasználja azt, hogy embertársai esetleg még rendelkezhetnek nehány illúzióval.

Mikor a film utolsó félórája szinte kamaradarabbá szűkül, Giorgio és menyasszonya, Roberta (Alina Nadelea) macska-egér harcára korlátozódik, a férfi kétségbeesett igyekezettel próbálja hazugságok és mindenféle cselvetés által elhitetni kedvesével, hogy ő mégsem az a rablógyilkos, amelynek a bizonyítékok mutatják. Abba bukik majdnem bele, hogy értékrendet fabrikál magának, és illúziót az elérhető boldogságról, ám Soavi jéghideg, cinikus filmjében ilyesmivel csak a lúzerek hitegetik magukat. Az utolsó pillanatban észretér, és elveti azt, amiben olyan igazán sohasem hitt.

Akinek a Polip, becíhungzvájze Cattani felügyelő az olasz maffia elleni sikertelen szerencsétlenkedése kedves gyermekkori emlék, az semmiképpen ne adja a fejét erre a filmre, ugyanis ideáljai romba dőlnek: Placido olyan aljas szemét geciként hozza Aneddát, hogy egy Jack Nicholson is csak órákat vehetne tőle. A főszerepet játszó Alessio Boni kígyószerű, delonos hidegsége tökéletes: Giorgio kiismerhetetlensége, majd lelke álarcának kis híján való széttöredezése pontosan ilyen szinészt kíván.

A szenzációs fényképezés révén Soavi, Argento egykori asszisztense, Giovanni Mammolotti operatőrrel együttműködve egységes és eredeti képi világot teremt. Gyönyörű fahrtok, átgondolt, fantáziadús kompozíciók adnak a kegyetlen történetnek intenzív, feszes keretet. A zenét jórészt hatvanas évekbeli klasszikusokból válogatták össze: Caterina Caselli fülbemászó címadó dala mellett érdemes kiemeli Adamo La notte című slágerének a lokál belsejét feltérképező montázsra való rávetülését: kép és hang ilyetén, hátborzongató-gyönyörű együttesével manapság ritkán találkozni. De ez a legkevesebb, amit a Pupi Avati mellett legjobb európai rendezőtől, Michele Soavitól elvárhat az ember.

2010. március 27.

Dűne

1982 nyarán George Lucas felkérte David Lynchet a Csillagok háborúja-trilógia befejező epizódjának, a Jedi visszatérnek a megrendezésére. Lynch nemet mondott az ajánlatra: ahelyett, hogy valaki más, már korábban megkezdett „univerzumát” kibővítse, a Dűnével saját mozi-mitológiát szeretett volna útjára indítani.

Így utólag csak sejteni lehet, hogyan nézhetett volna ki a Star Wars-franchise harmadik része, ha Richard Marquand helyett Lynch rendezi meg: Jabba talán Frank Booth és Mr. Eddy előfutáraként, groteszk-nyáladzó központként uralta volna a filmet; a speeder-motorok balesetei jóval véresebbek lettek volna és az Endor rovarjai esetleg összediffundáltak volna az evokok testével, Luke és Darth Vader potenciális, ödipális konfliktusairól már nem is beszélve: „Don’t look at me, fuck! – Luke, I AM your Father. Daddy’s home, Luke.” Álmodni lehet… Vader szuszogása mindenesetre, ha mást nem, előrevetítette volna a Kék bársonyt.

Ehelyett Lynch Frank Herbert gigantikus opuszának feszült neki, amelynek központjában az Arrakis, a sivatagbolygó áll, közismertebb nevén a Dűne. Herbert regényfolyama először folytatásokban jelent meg a hatvanas évek elején, és 1965-ben fogták össze könyvformában. A nyolcvanas évek elejéig Herbert még négy folytatást írt, amelyekben tovább bonyolította a galaxist uraló Atreides-ház, és az életükkel örökre összefonódó bolygó történetét. A regényfolyam során a szerzőnek sikerült egy sajátos, fantasztikusan részletes, ökonómiai, szociális és politikai aspektusaiban egyedi univerzumot létrehoznia.

Az első könyvet már a hetvenes évek elején meg szerették volna filmesíteni. Eredetileg a mexikói neo-szürrealista, Alejandro Jodorowsky rendezte volna, a díszletek, kosztümök és maszkok megtervezésére pedig Moebius (Jean Girault) és H. R. Giger, az Alien „atyja” lettek kiszemelve, sőt az egyik mellékszerepet Salvador Dalinak szánták! Miután anyagi okokból a produkció dugába dőlt, Ridley Scott próbált meg bele életet verni, kevés sikerrel. 1983-ban aztán Lynchnek adatott meg a lehetőség, hogy – Dino De Laurentiis produceri szárnyai alatt, ötven millió dolláros költségvetéssel megtámogatva – megalkossa a saját interpretációját. Hogy milyen kétes eredménnyel, azt talán jól példázza, hogy a film a mai napig a rendező egyik legvitatottabb filmje, amelyből több változat is létezik, például egy öt órás tévé-verzió, amelytől Lynch elhatárolódott.

A Dűne Paul Atreides (Kyle McLachlan) herceg felemelkedésének története, akiből a mese végére a Kwisatz Haderach (héberül: „az út lerövidítője”, kvázi isten), a Dűne uralkodója, illetve a bolygó népének, a fremeneknek messiása lesz. A Dűne az egyetlen lelőhelye az univerzum szuperkábítószerének, a Fűszernek, amelynek hatására a userek mindenféle emberfeletti tetteket – teleportáció, gondolatátvitel, stb. - képesek véghezvinni, sőt, ami a leglényegesebb, az űrkereskedelmet felügyelő Liga navigátorai is a Fűszer segítségével teleportálják át az irányításuk alatt álló űrhajókat az univerzum egyik pontjáról a másikra.

Nem csoda tehát, hogy őrületes harc folyik a bolygó feletti uralom megszerzéséért. Paul apja is ennek a csatározásnak esik áldozatul, mikor IV Shaddam császár beáldozza őt a rivális Harkonneneknek (a film főgonosza, Vladimir Harkonnen báró (Kenneth McMillan) Lynch egyik legeredetibb és legundorítóbb antagonistája: gennyedző, túlsúlyos testét egy repülő székhez szíjazva közlekedteti, otthona pedig egy indusztriális szemétdomb-planéta, amely mintegy kontrasztot alkot a Dűne univerzum többi, általában archaikus technikai szinten leledző bolygójával.)

Sajnos a film sok ilyen eredeti ötletéhez hasonlóan ez is háttérbe szorul, mivel Lynchnek a regény epikus kibontásával is törődnie kell – szinte érezni, mennyire nem fűlik a foga minden egyes részlet töviről hegyire való elmagyarázásához. Ez a fajta történet egész egyszerűen nem az ő stílusa, és nem is ért igazán az ilyen meséhez: aki nem olvasta a regényt, elvész a percenként felbukkanó excentrikus karakterek dzsungelében, akik gyakran nyomtalanul párolognak el a történetből.

Lynch elköveti azt a hibát, hogy a néző számára is hallható belső dialógok segítségével próbálja a narratív dzsumbujt érthetővé tenni, ám ezek megint csak olyan ügyetlenek és olyannyira tele vannak információval, hogy csak a film műfaji életképtelenségét erősítik. A rendező a jól sikerült álomjelenetekben a főszereplőket motiváló inner space-t mint szürreális képfolyamot vetíti elénk, amelynek hatásosságát a sztori patetikus hőseposzi ambíciói ássák alá.

A mind narratívája, mind pedig díszletei szempontjából túlságosan sűrű film képtelen megvalósítani kitűzött célját, a messiás-mítoszt érdemleges kitárgyalását. A Dűne tele van érdekes részletekkel és okos ötletekkel, de messze van attól, hogy bármilyen szempontból lezárt egészet alkosson. A finálé a bombasztikus gitárrohamokkal aláfestett, óriásférgeken duhajkodó harcosaival inkább emlékeztet valamilyen félresikerült rockoperára, mint bármi olyasmire, ami egy átgondolt forgatókönyvből eredhet. A sok félresikerült jelenet között megbújva azonban állandóan olyan pillanatokba botlunk, amelyek Lynch tehetségének megcáfolhatatlan bizonyítékai, és amelyek az űropera monoton, előírásos menetét szürreális rémálom-víziókkal és egyedi kompozíciókkal szakítják meg.

George Lucas dinamikus Csillagok háborúja-folyamához képest, amely műfajok sokaságát integrálja a maga széria-kozmoszába, a Dűne egyik központi eleme a történet lassúsága. Paul nem csak egy bizarr, középkorinak látszó harci gépet győz le a kapkodás helyett bevetett lassú mozdulatai segítségével, de maga Lynch is úgy próbálja legyőzni az űroperát, mint kényelmetlen zsánert, hogy a történetet néha szó szerint megállítja, és a hőseposz repedezett hártyája mögé pillant, annak titkait kikutatandó, hátha talál alatta valami értékesebbet. Sajnos sosincs elég ideje belebámulni a sötétbe, az epikus történet kényszere – no meg a producerek – továbbhajtják.

 

Dune. USA, 1984. Frank Herbert regényéből a filmet írta és rendezte David Lynch. Producer: Dino De Laurentiis. Zene: Toto. Fényképezte: Freddie Francis. Vágó: Anthony Gibbs. Szereplők: Kyle MacLachlan, Kenneth McMillan, Jürgen Prochnow, Francesca Annis és mások.

2010. február 28.

Radírfej

Henry Spencer (Jack Nance) arcának fele az űrben lebeg, és a kamera egy archaikus sárföld-bolygóhoz közelít. Benne ül egy ember (szakálla volt kender, egyébként Jack Fisk), aki váltókarokat huzigál fel-alá. Nyilás nyílik, és egy féreg-főtus zuhan alá belőle, megtermékenyítve Henry világát.Mindenkit üdvözlök a Radírfej univerzumában: J. G. Ballard a szürrealizmust a belső tér ikonográfiájaként definiálta, és a meghatározás egy az egyben ráhúzható Lynch eme első filmjére, hiszen a „történet” helyszíne Henry elméjének torz folyosói-szobái. Valóság és álom olyannyira diffundálnak, hogy egymástól elkülöníthetetlenek. Az aláfestő kozmikus dörgedelmek és a mindenható indusztriális ambient a film sötét sikátorait és klausztrofób belső tereit Henry félelmei és vágyai kivetülésének felszínévé változtatják.

A fekete-fehérben megörökített képtablók formális lezártsága, a szörnycsecsemő, a szürreális rémálomvilág és az abszurd humor Lynch első alkotását az un. midnight movie-k közönségének, valamint többek közt Stanley Kubrick, John Waters és Mel Brooks egyik kedvenc filmjévé tette. A főszereplő, Jack Nance – aki 1996-ban egy utcai verekedés során vesztette életét – az indusztriális kor Jacques Tatijává avanzsált: lassan, környezetét aprólékosan megfigyelve, ám arra szinte egyáltalán nem reagálva (hacsak a rettegést nem számítjuk annak) fedezi fel Henry a saját kis mocsok-univerzumát. Ősi burleszkfilmek édeskés melódiája keveredik a világ gyárdördüléseivel. A szomszédságában lakó nő tudomására hozza, hogy barátnője, Mary X (Charlotte Stewart) szülei vacsorára várják, amely maga lesz a kommunikációs csőd paródiája.

Az X család nem sokban különbözik az amerikai familiáris idillt pellengérre állító Texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre, 1974, rendezte: Tobe Hooper) legendás Sawyer családjától: a konyhában a nagymutter trónol, aki akár halott is lehet, teljesen mozdulatlan. Anya, hogy a családi tevékenységbe bevonja, egy tál salátát helyez a térdére, amelyet saját maga kezd el összekutyulni. Apa közben a munkájáról mesél Hnerynek, ám a történetnek se füle, se farka. Mary közben meg sem nyikkan. A vacsora apró, sült madárfiókákból áll, melyeknek ropogósra sült nemi szervéből dúsan szivárog a véres trutymó. Anyára rájön a rángógörcs, és Henrynek szegezi a kérdést: lefeküdt-e Maryvel? A kórházban ugyanis ott a gyerek, és biztos, hogy Henry az apja, bár utóbbi ezt tagadja. Hisztéria (anya) és tanácstalan apátia (a fater) ütközik ebben a melodramatikus elemeket túlzásba vivő, a tradicionális családi életből csodálatos-fekete viccet csináló jelenetben, majd az egész egy klausztrofóbiás viszony-pokolba csusszan: Henry és Mary ettől fogva együtt élnek, nyakukon szörnyszülöttükkel, aki állandó odaadást követel.

Lynch filmjeire divat rámondani, hogy megfejthetetlenek, ám mi sem áll távolabb az igazságtól: a Radírfej pl. – a megfelelő háttér-információk birtokában – nagyon könnyen megfejthető. A film forgatásának megkezdése előtt egy évvel született meg Lynch donga lábú kislánya – a párhuzamok, azt hiszem, innentől egyértelműek. Mindenesetre megnéztem volna a fenti családi vacsorának az eredetijét…

De vissza a filmhez: Mary nem sokáig bírja a tortúrát, és megpattan, Henry nyakán hagyva újszülöttjüket. Henry a szomszéd nőhöz való közeledési próbálkozásai kudarcot vallanak, így egyetlen kapcsolata a folyton síró-jajongó szörnyszülött marad. A férfi álomvilágba menekül: a radiátor mögött felfedezni vél egy csöpp lányt, aki lábaival féreg-főtusokat tapos széjjel és éteri hangon nyugtatgatja Henryt: „You got your good things, I got mine.” Látomása csúcspontján (bár mi itt a látomás, az „álom az álomban”?) a szörnybaby letépi Henry fejét, amely kizuhan az utcára. Egy srác felkapja és eladja a közeli üzemben, ahol radírokat gyártanak belőle.

Lynch ebben a jelenetben azoknak a szürreális világoknak az alapjait rakja le, amelyek későbbi filmjeiben vagy rémálmokként (Dűne, Kék bársony), vagy önálló filmes terekként (Twin Peaks, Útvesztőben) jelennek meg. Az egyik jelenetben a kamera egy a radiátor mögött ólálkodó személy szubjektív perspektíváját veszi fel, amely a Radiátor Lady létének valós mivoltára utal: a Radírfej egymásba folyó helyek, helyszínek és valóságsíkok összevisszaságából áll, amelyeknek „lakói” egymást voyeur-mód figyelik. Lynch már a Radírfejben is használ olyan képi motívumokat és stíluselemeket, amelyek későbbi munkáiban is felbukkannak, de a cizella ehelyütt még elmarad: egyelőre csak az indusztriális világ audiovizuális mindenhol-jelenléte nyomja agyon Henryt.

Miután rémálmából felébred, a Radiátor Lady a túlvilágról szóló ígéreteinek, illetve földi élete teljes reménytelenségének hatására a férfi munkához lát: felvágja a csecsemő hasát. Az előtoluló belek lassan betöltik az egész szobát, az első jelenetben látott bolygó a lakás közepén manifesztálódik, majd felrobban – vele együtt Henry világa is elenyészik. A férfi végre találkozhat a Radiátor Ladyvel, körbeveszi őket a vakító fény.

A kisnövésű Man from Another Place-hez (Twin Peaks) hasonlóan a Radiátor Lady és a bolygó belsejében ülő férfi is csak megfigyelői a történetnek, nem avatkoznak közbe. Bár utóbbi a váltókarok húzkodásával indítja útjára a narratívát, de a filmes kozmosz elpusztítását már nem akadályozza – nem akadályozhatja? – meg. Henry transzcendentális álma/vágya a film végén, az, hogy együtt lehessen a Radiátor Ladyvel a Tűz, jöjj velem! utolsó jelenetét előlegezi meg, mikor Cooper ügynök és Laura Palmer egyesülnek a megváltásban (amely Lynch munkásságának központi motívuma), túl a klasszikus filmes narráció határain.

Lynch, csakúgy mint a Kék bársonyban vagy a Veszett a világban, előszeretettel használ a Radírfejben is giccses motívumokat, amelyek nyilvánvalóságukból eredően egyrészt ellenpontozzák, másrészt egzisztenciális súlyt adnak a horrornak. Az absztrakt módon túlzásba vitt giccs segítségével Lynchnek sikerül egyes jelenetekben elérnie azt a hatást, amit Paul Schrader Transcendental Style in Film című esszéjében „sztázisként” definiál: a film narratív folyását megszakító, transzcendentális teret megidéző pillanatokat, amelyek hatását Lynch a giccs segítségével még megsokszorozza. Legyen szó akár a Vörös szobáról a Twin Peaksben vagy a radiátor mögötti térről a Radírfejben: mind-mind a túlvilág, a vágyott megnyugvás.

Michel Chion francia filmkritikus forever scenes-nek nevezi azokat a jeleneteket, amelyekben Lynch a filmre vitt zenei performance segítségével újra sztázis-közeli élményt produkál: éppen úgy, mint mikor Isabella Rosellini a Kék bársonyban a főcímdalt énekli, Julie Cruise éteri vinnyogása betölti Twin Peakset, vagy mikor Bill Pullman fájdalmas-dühös-expresszív szaxofonszólója zúg végig a Lost Highway-en, a Radiátor Lady szintén az ének segítségével csitítja Henry búskomor szívét: „In heaven, everything is fine.” Csakhogy Lynch filmjeinek esetében épp az ilyen kijelentésekben nem lehet bízni, menny és pokol nála összefolyik, és az idillt, túlzásba vitele miatt lehetetlen komolyan venni. Szinte zsigeri módon érezzük a mögötte ólálkodó borzalmat, amely csak arra vár, hogy a látszatot szerteoszlatva előugorjon.

A Radírfejben Lynch munkásságának alapmotívumait tárja fel, bár a magnum opus az 1986-ban elkészülő Kék bársony lesz. A film óriási un. midnight movie-siker lett (ezek a filmek a hetvenes években művész mozik éjféli előadásain kerültek levetítésre, többek között John Waters is ezeknek köszönheti a karrierjét), és lehetővé tette Lynch számára a kiugrási lehetőséget, amely az Elefántember (1980) megrendezésével megadatott neki.

 

Eraserhead. USA, 1972-1977. Író-rendező-producer-vágó-effektes: David Lynch. Zene: Peter Ivers és David Lynch. Fényképezte: Frederick Elmes és Herbert Cardwell. Szereplők: Jack Nance, Charlotte Stewart, Allen Joseph, Jack Fisk és mások.

2010. február 24.

Lizard in a Woman's Skin

"Aki azt állítja, hogy megértette a nőket, az nem értett meg semmit" -- Robert Evans
 
Carol Hammond (Florinda Bolkan) az idegösszeomlás szélén áll. A konzervatív felső-középosztálybeli szépasszony álmai ijesztő ellentétben állnak mindennapjai normáival: vágyai a gyönyörű szomszédnőhöz, Juliához (Anita Strindberg) húzzák, éjjelente a fantasztikus testű szőke hippidémonnal eltötött szex-session-ökről fantáziál.
 

Konzervatívéknál ilyenkor nem árt pszichiáterhez menni, aki azonnal le is csendesíti Carol háborgó pszichéjét: lezbálmai csupán jól nevelt tudatalattijának fortyogó kitörési kísérletei, a vad életstílus utáni, a társadalmi kötöttségek alóli felszabadulás iránti vágyakozásának förmedvényei – angol-módra szépen vissza kell nyelni őket, el kell őket fojtani. Carolt ez a tanács megnyugtatni látszik – hiába na, az orvos tanácsa illik az évek során belékondicionált, karót nyelt értékrendbe.

Carol nemsokára már a szomszéd lány lemészárlásáról álmodik, a kést is maga forgatja. És Julia a valóban, a valóságban, az életben is meghal: testét összekaszabolják – éppen úgy végeznek vele, ahogyan azt Carol megálmodta. A nő ettől – lassan de fokozatosan – tényleg kezdi eszét veszteni; a néző vele együtt képtelen a képzelgések és a realitás között dönteni. Vajon valóban Carol a tettes (a rendőrség ennek a változatnak a híve), vagy valaki lépre csalta? És ha igen, hogyan férkőzhettek az álmaihoz?

Az idő múlásával egyre több bizonyíték támasztja alá Carol ártatlanságát, és a kezdeti passzivitást magáról lerázva a nő magánnyomozásba kezd, amelynek eredményességét az is alátámasztja, hogy Carolt két fiatal hippi többször is megpróbálja eltenni láb alól. Kinek lehet érdekében egy zárkózott háziasszony életének tönkretétele? A hűtlen férjének (Jean Sorel), a mostohalányának (Silvia Monti) vagy éppenséggel saját joviális, politikusi babérokra pályázó apukájának (Leo Genn)? Carol csak magára számíthat a rejtély megfejtéséhez vezető, hullákkal szegélyezett úton...


Akik Fulcit csak bélfröcskölős, vérzuhatagos és narratív szempontból rokkant (amely persze még messze nem jelenti azt hogy ne lenne meg a maguk gore-sármja) zombifilmjei (Zombi 2 (1979), Paura nella cittá dei morti viventi (1980), L’Aldila (1981), stb.) alapján vágyik megítélni, annak a Lizard... felér egy kijózanító tökönrúgással: a film nemcsak kiválón megrendezett, megírt és eljátszott, de úgy egyébként is egy pazar giallo (olasz thriller). 

Fulci rendezői tehetségének teljes arzenálját felvonultatja, virtuóz módon váltogatja a különböző elbeszélői megoldásokat; kompozíciói mérnökiek, legyen szó akár egy londoni establishing shot-ról vagy Carol álmairól; elegáns fahrtok torkollnak egzaltált kézikamerázásba, máskor osztott képernyős disszonancia teremt kontrasztot, Carol és Julia életstílusát összehasonlítandó (Brian DePalma ezt a technikát majd csak két évvel később kezdi agyonhasználni a Sisters-ben). Fulci, a precíz mesterrendező: aki nem hiszi, járjon utána.

Mesélői magabiztosságának bizonyítéka az is, hogy olyan műfaji kellékeket, mint pl. a fekete kesztyűs gyilkos, teljesen elhagy (Argentónál ez elképzelhetetlen lenne): a Lizard... túlnyúl a krimisztori keretein, és remekül motivált karaktereinek ill. olyan akkori tabutémák, mint a lezbianizmus és az erotizált erőszak segítségével kommentálja az emberi lélek sötétebb motivációit – meg azt a társadalmat, amely ezeket az ösztönöket előhívja. Ebből a szempontból a Lizard... szoros rokonságban áll Sergio Martino giallóival, aki szintén a jet set, a hatvanas-hetvenes évek hedonista-képmutató uralkodó osztályának köreibe helyezi filmjei történését.


Persze mint mindíg, a szálkát észrevesszük, saját szemünkben azonban a gerendát soha: Fulci nőellenes attitűdje ill. szalonszadizmusa már ebben a filmjében is szinte tapintható (amely aztán majd az 1982-es Lo squartatore di New York-ban éri el csúcspontját). Nőgyűlöletének okai magánéleti problémáira vezethetőek vissza – mindenestre a Lizard...-ban már egyértelműen jelen van (mint ahogy néhány korábbi, egyébként kiváló filmjében, pl. a Beatrice Cenzi (1969)-ben is) – nehéz lenne egy spoilermentesnek szánt kritika keretében körülírni az idevonatkozó filmbéli mozzanatokat, mindenesetre a fent említett “sötét lelki motivációknak” közük van a dologhoz rendesen.

Morricone zenéje itt nem kommentál, mint a Leone filmekben, hanem kísér, ahogy egy jól nevelt soundtrackhez illik – ez persze nem jelenti azt hogy kevésbé lenne hatásos, sőt: bár emlékezetes fő- és melléktémákat a Lizard... zenéjében hiába keresünk, egy ilyen történet esetében nincs is rájuk szükség. A maestro a zörejrockos, alternatív gyökereihez nyúl vissza inspirációért, disszonancia keveredik az akkori divat-beattel.

A szereposztás nem kevésébé hibátlan: Bolkan egzotikus-hideg szépsége (Fulci eredetileg egy hitchcock-szőkét akart – hiba lett volna!) kifejező erejű – szexvágy és őrület tombol nála a felszín alatt, majd szétpattan az arcbőre! Strindberg, bár nincs szövege, ebben az első szerepében hozza a tőle későbbi filmekben (La Coda dello Scorpione, 1971; Il tuo vizio é una stanza chiusa e solo io ne hola chiave, 1972, stb.) megszokottá váló formáját – ha Fulci öt percig tovább hagyta volna életben, a férfiközönség szétkaparja érte a vásznat! Jean Sorel a csapodár férj szerepében épp csak annyira halovány, hogy a gyanú árnyéka sikerrel vetüljön rá, Silvia Monti pedig édes, mint egy összeomlott cukrászda.

A film forgalmazási története botrányokkal tarkított, több helyütt, pl. az Egyesült Királyságban be is volt tiltva egy ideig. A cenzúrabizottságoknak leginkább az a jelenet szúrta a szemét, mikor Carol egy szanatórium beleiben bolyongva, üldözőjét lerázandó az ottani kísérleti laboratóiumba nyit be. Mivel a hetvenes évek elején vagyunk, és akkor még, a mai rendkívül civilizált viszonyoktól (HA!) eltérően sikk volt állatokon kísérletezni, az eléje táruló látvány enyhén szólva felkavaró: három vagy négy fehér pudlikutya lóg, végtagjaiknál kifeszítve, egyfajta állványzaton, feltárt mellkasuk pedig vérvörösen virít, benne a még mindíg dobogó szívükkel – a szobát pedig a szörnyű kínok között vergődő állatok szüntelen vonyítása tölti be. Na egészségünkre... Fulcit és Carlo Rambaldi maszkmestert (aki pár évvel később egy körte formájú, világító ujjú űrlényt állít össze Szenyor Spielbergnek) többször is bíróság elé citálták e néhány rövid beállítás miatt, utóbbinak minden kétséget kizáróan kellett az effektek álságának valódiságát bizonyítania, amit ő sikerrel meg is tett.

Az emberek olyan hiszékenyek...

Una lucertola con la pelle di donna. Olasz, 1971. Rendezte: Lucio Fulci. Producerek: Edmondo Amati és Maurizio Amati. Forgatókönyv: Lucio Fulci és Roberto Gianviti. Zene: Ennio Morricone. Fényképezte: Luigi Kuveiller. Vágó: Vincenzo Tomassi. Speciális effektusok: Carlo Rambaldi és Eugenio Ascani. Szereplők: Florinda Bolkan, Jean Sorel, Stanley Baker, Silvia Monti, Alberto de Mendoza, Penny Brown, Mike Kennedy, Ely Galleani, Georges Rigaud, Leo Genn, Anita Strindberg, Franco Balducci, Ezio Marano, Gaetano Imbró, Paál Erzsi és mások.



2010. február 3.

Nem vénnek való vidék

"- Ötven rongy sok pénz" - mondtam.
- Nem - mondta Jack. - Csak biznisz."
-- Hemingway: Ötven rongy, 1927.

 "Gondolataitok irtóztatóak, s a szívetek erőtlen. Tetteitek nevetségesek, akár könyörület, akár kegyetlenség vezérel, s olyan mohóság hajt a cselekvésben, mintha ellenállhatatlanul vonzana, hogy megtegyétek. Végtére pedig mind jobban és jobban féltek a vértől. A vértől s a fogyó időtől."
-- Paul Valéry: Yalu, 1895.

A No Country For Old Men egyrészt az egyén döntési szabadságának hiábavalóságáról szól, arról, hogy ez a bizonyos szabad akarat talán nem az emberi fajnál van a legjobb kezekben. McCarthy állandó témája, a kegyetlenség végletessége, és az egyén ebből fakadó megválthatatlansága a Coenék segítségével íme becsusszan a popkultúrába - jelen esetben tényleg a "segítségével" a megfelelő szó a regényíró és a filmesek e szimbiózisára, ugyanis az adaptáció szinte szóról szóra egyezik a könyvvel, Coenék csak minimális dialógfricskákat hagytak el, de semmit nem tettek hozzá. Illusztráltak. A No Country For Old Men igazából Cormac McCarthy filmje.

És McCarthy-t megfilmesíteni, azt aztán tényleg vagy csak egy az egyben, vagy sehogy nem lehet. A huszadik század második felének ez a legfélelmetesebb tehetségű amerikai szerzője (joggal nevezik az "új Melville"-nek: ugyanazt feszegetik) az apokalipszis - néha a társadalmi, néha "csak" az egyéni - krónikása, valaki, aki életének hossza és megpróbáltatásai által tisztába került azzal, hogy mire is vagyunk, akár a körülmények, akár csak elvetemültségünk okán is képesek. ("When God made man the devil was at his elbow" -- Blood Meridian).

Mert nem kell sok, elég egy repedés: ez a civilizációs máz lepereg pillanatok alatt. Hiszen a szokásos, kulturális-narratív sémák által belénkrögzített elvárásoknál fogva Llewelyn Mossnak a történet hősének kellene lennie. Ez a betevőjét vadászattal kereső vietnámi veterán véletlenül talál rá a sivatagban egy félresikerült drogügylet halottaira. Egyetlen súlyosan sebesült túlélője van csak az afférnak, ám Moss őróla azonnal megfeledkezik, amint rábukkan arra a kétmillió dollárra, amely miatt ezek az emberek egymást legyilkolták.

Már otthon, álmában kezdi ki a lelkiismeret, és irónikus módon éppen az egyetlen önzetlen cselekedete sodorja bele a bajba: hogy vizet vigyen a haldoklónak. McCarthy-nak ilyen a humora, kegyetlen és cinikus: ragaszkodj a meggyőződésedhez, ha már elindultál egy úton! Pár lépés után ne visszakozz! a pragmatizmus néha mindennél előbbre való, ez egy morál nélküli világegyetem. Moss megfizet a jóságáért, az éjszakában, a sötétségben ráakadnak, utánalőnek, a kocsiját beazonosítják. Kapzsisága, majd meggondolatlansága miatt neki is, feleségének is menekülnie kell. Az asszonyt a szüleihez küldi, ő pedig kóbor kutya módjára kénytelen nekivágni a világnak, nyomában mindenféle, a vérére áhítozó emberszörnnyel.

De álljunk is meg rögtön, ez nem Llewelyn Moss története. Hát akkor kié? Bell seriffé, aki a határtalan gonoszság láttán meghátrál? Vagy Anton Chigurh-é, a Moss nyomát kutató pszichopata gyilkológépé, aki McCarthy munkássága állandóan jelen levő szociáldarwinista fatalizmusának életre kelt szobra? Nem, ennek a történetnek nincsenek hősei, semmilyen értelemben; a film, ahogy az egyik figura hívja, a "dismal tide"-ról, a "komor dagályról" szól, arról az állapotról, ami ellen a jó emberek még ha akarnának sem tehetnének semmit. És egyre kevésbé akarnak. És akkor már nem jó emberek.

Éppen ezért a korrumpálódás könnyedségéről is szól, a morális univerzumunkat megfertőző milliárdnyi kompromisszumról és bukásról, amelyek szépen-lassan legyűrnek minket. Mikor a film legvégén az öreg seriff arról mesél, hogy a saját halott apjáról álmodott az éjjel, és az apja előrelovagolt, a nyeregkápában tüzet víve, hogy táborhelyet készítsen kettőjüknek valahol a végtelen éjszakában, akkor, bár a helyszín lehet a menny vagy akár a pokol is, az álom végsősoron mégiscsak a halálról szól, talán tényleg csak a halálban találhatnak megnyugvást a véres dagályt visszafogni igyekvő jó emberek.

Amihez kétség sem férhet, hogy a film sötét motorja Chigurh - ilyen félelmetes rohadékot nem is tudom mikor láthattunk utoljára (Bardem elképesztő, sztoikus nyugalommal játssza). A könyvben ő némileg egy üres lap, akire mindenki kivetítheti a maga fóbiáit. Coenék visszavesznek az absztrakcióból, kissé rajzfilmesítik (az a frizura!), ám ettől még csak hatásosabb lesz, egy ember, aki kívül van mindenen ("he is a bit out of touch", mondják a regényben), a társadalomba sem külsejével, sem természetével nem illik bele, a maga univerzumában azonban mindenható.

Az élet szentsége (nem csak a másoké, a sajátja sem) Chigurh számára maximum annyit számít, hogy a feldobott pénzérme melyik oldalán landol - áldozatait, csak játékból, gyakran szólítja fel a választásra: "Fej vagy írás?" (A legelső ilyen eset, mikor egy öreg benzinkutassal szórakozik, az utóbbi tíz-tizenöt év amerikai filmtörténetének legidegtépőbb jelenete.) Bár az, hogy "játszana", meg "szórakozik", mégsem áll meg, ő ezt halálosan komolyan veszi. A saját értékrendjében a vak szerencsén, ezen a súlytalan semmin dől el minden. Kegyetlen isten - az egész filmben amúgy is van valami szörnyűségesen ótestamentumi.

 

A film szerkezete egy az egyben követi a könyv szerkezetét, egyesek ezért érezhetik úgy, hogy kilencven percnyi már-már elviselhetetlen feszültség után a feloldás félórája a maga radikális szokatlanságável műfaji dekonstrukcióként hat. Pedig ez sem a Coenék érdeme, ez a könyvben is tökugyanígy van. Tommy Lee Jones, aki soha a büdös életben nem alakított jobban, mint itt (pedig ő aztán kurvanagy színész) szögre akasztja a seriffpisztolyát, mert egyértelművé válik számára, hogy a porózus, allmighty gonosz elleni harc problémájának megoldása az, hogy nincs mit megoldani. Hogy félre kell állni. Ez a világ hamu, és mindig is hamu volt.

Mert mit lehet csinálni, ha szertefoszlik a biztonság álma, a jók meghalnak, meg egyre egyértelműbb, hogy nincs isten? McCarthy a No Country... utáni könyve a tavalyi év amerikai regényének kikáltott poszt-apokaliptikus The Road című disztópia volt - érdekes témaválasztás, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az All The Pretty Horses óta az összes története kronologikus sorrendben követi egymást. Így lesz a No Country for Old Men-ből, könyvből és filmből egyaránt, a világvége krónikája; nincs benne zene, mert a teljes pusztuláshoz a csend illik, és kész, és megtörtént, és baszhatjuk. Remekmű.

2010. január 27.

Hands of Steel

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 11+2.
(80s KLASSIX-SOROZAT, 2.)

Semmit sem mond a cím? És ha azt mondom Paco Queruak, a halál megsemmisítő harci gépezete? Na ugye. Elővettük a videós korszak egyik nagy klasszikusát, és újranéztük. Maradandó élmény volt.

Majdnem húsz éve már, hogy egy ismerősnél bekerült a kazi a videóba, és egy artikulátlan hang azt dödögte: "Pákó Keroák, a halál megsemmisítő harci gépezete!" Talán a barokkos cím az oka, hogy az évek múlásával újra meg újra eszembe jutott a film, és addig nem nyugodtam, míg le nem vadásztam egy meghökkentően rossz kópián.  

A címen kívül két dolog rémlett az idő homályán át: 1, egy kigyúrt állat a címszerepben és 2, a sivatagi helyszínek. Jól emlékeztem. Martin Dolman (alias Sergio Martino) kultfilmjében mindkettőből akad bőven. A sztori egy kiborgról, igen, Paco Queruakról szól, aki ellenszegül a parancsnak, mikor egy vak-tolókocsis (!) tisztelendő-forradalmárt (!!) kellene megfojtania puszta acélkezeivel. Vidékre menekül, a sivatagba, ahol befogadja egy magányos kocsmárosasszony (jó, hát sok a munka a farm körül, és hát a kiborgoknak jól kidolgozott a felsőteste). Itt Paco előbb szkanderezéssel üti agyon az időt (kissé sportszerűtlenül, hiszen acélkeze van), majd megküzd a ráküldött kivégző-osztaggal.

A Pákó Keroák nagy hatású film. Nem csak gyerekkoromra volt nagy hatással, de - gyanúm szerint - a hollywoodi filmgyártásra is. Jó, persze, az alap a Terminátor-ból van lenyúlva, és a szőke kiborgnő erősen a Szárnyas fejvadász-ra hajaz, de Paco ugyanazokkal a dilemmákkal szembesül, amikkel a Robotzsaru csak egy évvel később fog találkozni. Paco félig ember, félig gép - a legenda szerint Guetamalában kaparták össze a tetemét, és bütykölték össze a fémvázzal, akárcsak Alex Murpheyt Detroitban. 

Az Emmerich-féle Tökéletes katona (1992) még tovább megy: egy az egyben lekoppintja "a lelkiismeretével küzdő gépember menekül teremtői elől, szőke nővel rejtőzik a sivatagban, és megküzd a ráküldött tökéletes kiborggal" sztorit. Hogy a Túl a csúcson (1987) Paco ihlette szkanderjeleneteiről már ne is beszéljünk. A kígyós szkanderre például elevenen emlékeztem. Nemrég mikor megnéztem a Stallone-film ismétlését, össze-vissza kerestem benne, hiába. És csak most döbbentem rá, hogy nem is volt benne soha. A kígyós szkander valójában a Vendetta dal futuro egyik nagyjelenete! Ugyanígy mikor Paco az alkarjába épített huzalokat bizergálja - ezt a képsort évekig kerestem a Terminátor-ban. Végre megtaláltam - csak éppen itt!

A Vendetta dal futuro (minden olasztudásom felhasználásával magyarra fordítva: Bosszú a jövőből) című alkotást külföldön Hands of Steel (USA) és Atomic Cyborg (Franciaország) néven is forgalmazták. Abban az időszakban készült, amikor a nemzetközi piacra dolgozó olasz filmgyártás újra felvirágzott a videókorszaknak köszönhetően. Az amerikai piac éhes volt a zsánerfilmekre - egy kitétel volt csak: angolul beszéljen a film.


Sergio Martino (Segítség, felszarvaztak!) az olasz film egyik legterményekebb, ha nem is annyira igényes alakja, aki 1983-ban meglepő nemzetközi sikert ért el 2019: After the Fall of New York című C-filmjével (korábban a giallo és az exploitation tette ismertté nevét). Martino ugyanezzel a stábbal forgatta le Paco kalandjait is, méghozzá eredeti arizonai helyszíneken (még néhány helyi tájszólásos színészt is sikerült szerződtetnie).
 

Pacót az a Daniel Greene játssza, aki testépítőként szerzett hírnevet, játszott néhány felejthető produkcióban, az utóbbi években pedig csak barátai, a Farrelly testvérek foglalkoztatják kisebb szerepekben. Greene amolyan Schwarzenegger / Patrick Swayze keverék, tipikus nyolcvanas évekbeli arc. John Saxon a cast legnagyobb neve, ő játssza Paco teremtőjét és ősellenségét, Turnert. Janet Agren, a szép svéd modell a bártündér, George Eastman a szkanderbajnok kamionos, Claudio Cassinelli pedig a főhős után küldött fejvadász (szegény Cassinelli a forgatáson lelte halálát, mikor helikoptere lezuhant). Nem tudom, ki játssza a fejvadász folyton napszemüveget viselő társát, de nem egy Mr. Smith, annyi szent.

A Hands of Steel máskülönben a Kobra (1986) szegény kistestvéreként írható le. A színészi játék csapnivaló, a párbeszédek rémesek, akcentusok jönnek-mennek, a kivitelezés pedig igazán nagyon olcsó. De például (ex-Goblins) Claudio Simonetti kísérőzenéje, mely John Carpenter és Harold Faltermeyer között viaskodik, egész nívós. A kocsmai bunyók pedig a Bud Spencer / Terence Hill-mozik "ezer közül is megismerem" típusú hangeffektusait vonultatják fel. És akadnak felszabadult, roppant szórakoztató pillanatok, amelyeknek gyerekkoromban is örültem.

Ilyen mikor Paco a kocsmában egy vécépapír-gurigát kap a rosszfiúktól, rajta a "beszartál?" felirattal. Nos, hősünk egy ideig tűrtőzteti magát, hiszen hosszú nap volt, elfáradt, különben is a srácok sokat ittak - aztán mégis lekapja a bárpult márványborítását, rávési válaszát, és odakúrja a kamionosok asztalára. Cool, cool és cool! Hatalmasat röhögtem, amikor az ál-Daryl Hannah kiborgnő rettenetes olasz akcentussal beleböfögi Paco képébe: "I am the perfect cyborg, and I was sent here to kill the traitor!" - mire Paco elegánsan letépi a fejét a nyakáról.

A legszebb a filmben mégis a fináléja. A finálé nélkül két csillagot adtunk volna, de így megérdemli a hármat is. Egyrészt Paco itt mérhetetlen leleményességgel végzi ki bukósisakos áldozatait. Egyiknek betöri, a másiknak összelapítja, a harmadiknak szétnyomja a fejét. Mikor pedig Saxon feltűnik egy bazi nagy lézerágyúval, Paco benyögi a film tanulságát, és egyben legviccesebb sorát: "You thought you owned me by controlling my brain. But what you didn't realize you don't own a man until you control his heart!" No persze, ez a sor attól olyan vicces, hogy hősünk rögtön ezután kitépi ellenfele szívét.

Mintha ez nem lenne elég frappáns befejezés, megérkezik Paco szőke barátnéja, akit egyébként ekkor már halottnak hitt. És hogy, hogy nem, Paco agya megbomlik, amolyan Shakespeare-i hős lesz belőle, aki bosszúját beteljesítve nem találja életcélját. "Ember vagyok, vagy gép?" - teszi fel a kérdést. "Mi értelme az életemnek?" Miközben a kocsmárosasszony megközelíti, egyfajta Szépség és a szörnyeteg befejezés, amolyan unhappy ending sejlik fel, ami furcsamód igen hatásos. És amikor Paco elmondja utolsó mondatát, és felfedi élő szövetét a fémvázon, egyszeriben megértjük, hogy a Hands of Steel mitől több, jobb, mint a nyolcvanas évek ezer hasonló alkotása: "You see, Linda? Maybe Paco Queruak never even existed."

2009. december 18.

TÚLÉLNI A KARÁCSONYT - 10 film, amely garantáltan tönkrevágja a karácsonyi hangulatot

Megvolt a vacsi, ajándékok felbontva, együtt a család? Nincs is szebb ilyenkor, mint egy lélekemelő családi moziest. Íme 10 hollywoodi karácsonyi celluloidszörnyeteg, amelyek garantáltan taccsra vágják az ünnepi hangulatot.

1.Túlélni a karácsonyt (Surviving Christmas, 2004)

Nézhetetlen, humortalan „családi komédia” egy öntelt menedzserről (Benjámin Géza Affleck), aki családot bérel magának, hogy ne töltse egyedül a karácsonyt. De tényleg. Mitchell (Tök alsó) rosszul fényképezett, ötlettelenül rendezett filmje, mely valahol az Apádra ütök és a Szellemes karácsony között képzeli el magát, tökéletesen hihetetlen alaphelyzetre épül, a figurák egytől egyig idióták, és még a legalapvetőbb poénok sem működnek. Affleck karrierje legpocsékabb alakítását nyújtja egy Adam Sandler után kiáltó szerepben, kiérdemelve a minden idők legrosszabb komikusa címet is, míg James "hova jutottam" Gandolfini és Catherine O’Hara játéktér nélkül asszisztál neki. Christina Applegate egyébként aranyos, szépséges barátnő.

2. Kelekótya karácsony (Christmas With the Kranks, 2004)

Bődületesen elhibázott, offenzív, humortalan „ünnepi családi komédia” egy kertvárosi házaspárról, akik elbúcsúztatják egyetemista lányukat, és életükben először megkísérlik megúszni a karácsonyt. Chris Columbus csapnivaló forgatókönyve, mely John Grisham önéletrajzi ihletésű bestsellerén (Skipping Christmas) alapul, minden sarkon a legócskább fordulatot veszi, és a hajszálvékony társadalomkritikát régi jó összamerikai cukormázzal önti nyakon. Joe Roth rendező annyira nem bízik a könyvben, hogy színészeit kegyetlenül túlpörgeti: Tim Allen és Jamie Lee Curtis karrierje legrosszabb alakítását nyújtja. Dan Aykroyd pokoli ellenszenves az erkölcscsősz szomszéd szerepében.

3. Égiposta (Dear God, 1996)

Fáradt, humortalan caprai tanmese egy svindlerről (Greg Kinnear), aki életében először munkába áll, és a posta leghátsó raktárában válaszolgatni kezd az Istennek címzett levelekre. Garry Marshall (Micsoda nő!) a törődés legkisebb jele nélkül vitte filmre az amúgy is harmatgyenge forgatókönyvet; az eredmény egy nézhetetlen fércmű, amely a tévében sitcomként sem állná meg a helyét. A színészekből hiányzik a meggyőződés, Kinnear (aki a Sabrina sikerét itt próbálta leading man státuszra váltani) legjobb esetben is csak közepes, Laurie Metcalf és a többiek irritálóan túljátsszák viccesnek gondolt szerepeiket. 112 perc ebből a filmből – és bárkiből ámokfutó válhat.

4.Hulla, hó, telizsák (Reindeer Games, 2000)

Szánalmasan rossz, nézhetetlen szajrémozi, egy legendás rendező utolsó filmje. Egy piti tolvaj (már megint Benjámin Géza) a börtönből szabadulva összejön cellatársa levelezőpartnerével (Charlize Theron), és ezzel akaratlanul is egy kaszinórablási ügy kellős közepébe csöppen. Ehren Kruger idióta, erőszakos forgatókönyve önmagában is kivégezne bármely hollywoodi megaprodukciót, de ha dilettáns operatőr és unatkozó rendező (John Frankenheimer) társul hozzá… nos, ez az eredmény. Az ellenszenves figurákhoz, a csapnivaló alakításokhoz és a „na ne már!” szintű fordulatokhoz béka segge alatti költségvetés társul, mely szavatolja, hogy az ún. akció kimerül egyetlen robbanásban. A kétezres évek egyik legrosszabb filmje, Gary Sinise karrierjének mélypontja.

5. Muszklimikulás (Santa With Muscles, 1996)

Kár minden szó.

6. Kiskarácsony mindenáron (Deck the Halls, 2006)

Úgy tűnik, nincs hollywoodi év nézhetetlen karácsonyi komédiák nélkül. A Kelekótya karácsony és a Túlélni a karácsonyt után egy fogorvos (Matthew Broderick) és egy autódíler (Danny DeVito) méri össze, hogy melyikük háza van csicsásabban kidekorálva. John Whitesell (Gagyi mami 2.) filmje vígjátékként sem működik, de amikor szentimentális ünnepi mesébe fordulna, akkor már gyomorforgató. Broderick a Bigyó felügyelő mellett karrierje legszörnyebb alakítását nyújtja; DeVito immár századszorra is megszívatott szívatót játszik.

 

7. Kőkemény család (The Family Stone, 2006)

Irritálóan közhelyes, arrogáns családi komédia / dráma egy nagyvárosi üzletasszonyról (Sarah Jessica Parker), aki megpróbál beilleszkedni vőlegénye harsány familíájába. Hiába használja fel a műfaj összes kliséjét, Tom Bezucha felületes, hamis forgatókönyve vígjátéknak elviselhetetlen, drámának pedig botrányosan szar. A politikai korrektség jegyében egy rakás ellenszenves karakter sirámait kell hallgatnunk, akik kioktatnak minket a tökéletes modern nagycsalád vezérlő elveire. Nem európai embernek való. Az ígéretes színészválogatott idegesítő, vagy – jobb esetben - semmitmondó játékkal jelentkezik. Diane Keaton fájdalmasan rossz a hippi családanya szerepében.

8. Telitalálat (Lucky Numbers, 2000)

Kellemetlen, nézhetetlen Tarantino-koppintás. Egy tévés meteorológus (John Travolta) Miss Fortuna segítségével megbundázza a lottószámokat, a nyertes szelvényre azonban egyre többen pályáznak. Nora Ephron (A szerelem hullámhosszán) ún. komédiájában egy poén nem sok, annyi sincs - csak ellenszenves karakterek, durva forgatókönyv, pocsék rendezés. Az ígéretes színészek egytől egyig kárba vesznek. Lisa Kudrow a tőle megszokott szőke butuskát hozza, de a szexbomba jelzőt nem rá találták ki.

9. Kinek a papné (The Preacher's Wife, 1996)

Igen-igen gyengécske, végtelenül unalmas karácsonyi tanmese egy kicsiny egyházközség tiszteleteséről (Courtney B. Vance), kinek meggyűlik a baja az élettel. Miközben templomát egy mindenható ingatlancápa (Gregory Hines) fenyegeti, elhidegül gyönyörű feleségétől (Whitney Houston). Az Úr azonban meghallgatja imáit, és egy angyalt (Denzel Washington) küld a megsegítésére. Penny Marshall (Micsoda csapat) filmje le sem tagadhatná, hogy egy 1947-es film feldolgozása: ártatlan hangulata, giccsbe hajló jóindulata, nehezen kivárható tanulsága, sőt még a földre szállt angyal kalapja is a letűnt korszakot idézi. Whitney énekel, méghozzá annyit és annyiszor, hogy minden rajongója elégedett lesz a 125 perces játékidővel, miközben a többiek mély álomba merülnek.

10. Hook (Hook, 1991)

Unalmas, erőltetett, végtelenített mesefilm, a Pán Péter-mítosz és a Karácsonyi ének nyomdokain. Egy munkamániás üzletember (Robin Williams) Londonba utazik családjával, s csak akkor döbben rá származására, mikor ősellensége, Hook kapitány (Dustin Hoffman) elrabolja gyermekeit. Spielberg filmje érdekes módon éppen addig a pontig működik, míg fel nem tárul a mesebirodalom: Sohaország ajtaja, és fel nem tűnnek a színen az Elveszett Fiúk. Érződik ezen az első, személyes húsz percen, hogy Spielberg szívből, családapai bűnbánattól vezérelve forgatta, a továbbiakban azonban minden ihlet elszáll belőle. Minden benne van, amit pénz megvehet: sztárok, kosztümök, díszletek, de hiányzik a kaland, a varázslat, az a gyermeki rácsodálkozás, amely a többi Spielberg-filmet naggyá tette. Nagy csalódás.

2008. február 10.

Filmbemutató: THE FORBIDDEN KINGDOM (Kína, 2008)

Na most ez a Nyugati utazás újrafeldolgozása, nem? Akkor hol a Majomkirály? Hol van Coca (olvassátok el a könyvet)? Mi a büdös francot csinál a filmben egy gvailó (fehér ember)? Kétségeim vannak... bár ha félreteszem őket, el kell ismernem, hogy ez a várva várt Jet Li-Jackie Chan haverfilm ígéretesen fest. Íme az ofisül tréler.

2008. február 7.

Képregénykritika: BATMAN - PRÉDA ****

A Képes Kiadó 2007 év végén egy önálló egykötetes Batman sztorival folytatta az általuk megkezdett nagyszerű hagyományt. A Hush-al ellentétben a Préda egy kicsit földhözragadtabb történet, mely hangulatában leginkább a klasszikus film noirokhoz hasonlítható. Igaz, hogy a kötet a 2007-es Geeklistán csak a (ugyanúgy előkelőnek számító) 8. helyen szerepelt, ami ugyan nem az élvonal, de ez mindössze csak annyit jelent, hogy ritka erős év volt a tavalyi a képregény megjelenéseket illetően.

A szuperhősök között is akad néhány olyan karakter, akik természetükből kifolyólag képesek érettebb, sötétebb hangulatú történetekben is tisztességgel helytállni, bizonyítva, hogy még a ciki testhez simuló ruci ellenére is, szólhat szuperhőstörténet a felnőtt olvasóközönségnek is. Ezen hősök közül pedig egyértelműen Batman a legfigyelemreméltóbb. Az éjszaka sötét lovagja nemcsak egy a sok bűngyűlölő, igazságosztó hős közül, akik szeretteik meggyilkolása óta olthatatlan bosszúvágyat éreznek a bűnözés összes fajtájának gyökerestül való kiirtására. Bár létrejöttét nyilvánvalóan egy hasonló traumának köszönheti, ő maga valójában egy sokkal összetettebb személyiség, mint sorstársai. Szuperképességek híján jelentősen emberibb hős, önmarcangoló, tragédiákkal kísért kettős élete pedig alapjában meghatározza a karakter erősen darkos mivoltát is. Állomáshelye egy mocsokkal alaposan átitatott gótikus nagyváros, egy igazi Sin City. Ellenfelei többnyire elmebeteg, szadista hajlamú alakok, az Arkham Elmegyógyintézet állandó lakói, akik már közel 70 éve rendszeresen ki-be járnak az intézmény kapuin, mivel Batman a saját maga által felállított, és erősen megkérdőjelezhető erkölcsi kódexe alapján nem hajlandó végezni ellenfeleivel, hiszen akkor hozzájuk hasonlóvá válna. Még az sem zavarja, hogy ezáltal gyakorlatilag ő maga küld a sírba többtucatnyi ártatlan embert. (Hiába, a jó ellenféllel ugye spórolni kell... de ez most nem tartozik ide.)

A Legends of the Dark Knight sorozat 1989-ben, a Tim Burton film sikerét meglovagolva indult útjára. A széria (egymással nem kimondottan összefüggő) történetei Batman bűnüldözői pályafutásának korai szakaszát hivatottak bemutatni, a sorozat tehát a nálunk is megjelent Az Első Év folytatásának is tekinthető. A Préda a LOTDK harmadik története volt (#11-15). Batman még csak éppen hogy túl van az első szárnypróbálgatásain. Hiába szállítja le a bűnözőket egymás után, a rendőrség úgy érzi, hogy rossz fényt vet rájuk ez az önjelölt igazságosztó, aki mellett a zsaruk impotenseknek tűnnek, ez pedig nem tesz jót a morálnak. Egyedül Gordon felügyelő látja az események pozitív hozadékát, hiszen Gotham lakosságára jótékony hatással lehet egy újabb bűnvadász megjelenése. A polgármester viszont nem osztja ezt a nézetet, így bejelenti, hogy Gordon vezetésével létrehoz egy akciócsoportot, aminek Batman megállítása lesz a feladata. A csoport tanácsadójának pedig egy Dr. Hugo Strange nevű pszichiátert nevez ki.

Strange-re a pszichopata jelző is tökéletesen ráillik, Batman teljesen a rögeszméjévé vált, egyszerre gyűlöli és csodálja őt. Gordon az akciócsoport helyettes vezetőjének egy forrófejű kemény zsarut nevez ki, Max Cort-ot, aki viszont csak és kizárólag gyűlöletet érez a rendőrséget rendre megalázó Denevérember iránt. Gordon tudja, hogy a városnak szüksége van az álarcos hősre, így titokban továbbra is segít neki. Cort azonban rájön erre, és felkeresi Dr. Strange-et. A két elvakult elme oly módon akar megszabadulni Batman-től, hogy először konkurenciát állítanak neki az Éjszaka Ostora nevű újabb igazságtevő személyében, majd elrabolják a polgármester lányát, a gyanút pedig Batman-re terelik. A közhangulat természetesen hősünk ellen fordul, így a Denevérembernek már nem csak a bűnözők, de a rendőrség ellen is harcolnia kell, a neve tisztázásában pedig egyedül csak Gordon-ra számíthat.

Nem véletlenül emlegettem a noir hangulatot. A Préda egy felnőttesebb hangvételű, nagyszerűen megírt, fordulatos, sötét bűnügyi thriller. Nélkülözi a misztikus elemeket, így tehát Batman ellenfelei sem a klasszikus szuperbűnözők közül kerülnek ki (bár Dr. Strange alakja már a 40-es évek óta létezik). Ezúttal rendőrök, gengszterek és egy elmeroggyant agyturkász ellen kell felvennie a kesztyűt. A karakterek legtöbbje egészen hihető, és valóságos, nem találni képregényesen eltúlzott szereplőket, még maga Batman sem lett túldémonizálva. Viszont Macskanő szerepeltetését teljesen feleslegesnek éreztem. Egyszerűen sehogy sem illeszkedik a történetbe, felbukkanásai nem adnak hozzá sokat a képregényben történtekhez. Olybá tűnik, mintha a sok hétköznapi civil szereplő ellensúlyozásaként akarták volna a jelenlétét a sztoriba belecsempészni. Rajta kívül az Éjszaka Ostorát is egy túl egyszerű és teljesen kidolgozatlan figurának találtam, leginkább egy b-kategóriás nindzsafilm főgonoszára emlékeztet, de az ő szerepe legalább már jelentősebb.

A történeten jól érződik Doug Moench írói és főleg Batman-írói rutinja. Sehol egy üresjárat, a sztori könnyen követhető, nem csapong, bár néhol azért akadnak kisebb-nagyobb lukak is a történetben. A Préda cselekménye fokozatosan válik egyre feszültebbé, és bár nem igazán a harcra van kiélezve, akcióban így sincs hiány. A kötet elolvasása lehetőleg egyben ajánlott, a történet varázsa így tud leginkább érvényesülni. Ami a rajzokat illeti: Paul Gulacy (alias Gulyási Pali) magyar származású rajzoló már rendesen összeszokott párost alkot Doug Moench-al. Gulacy részletgazdag, aprólékos rajzai nagyon tetszetősek, szerencsére nem spórol a hátterekkel sem, bár a szájakat és a szemeket néhol túl nagyra rajzolja, ezáltal az arcok is kissé torzulnak. De a problémám itt is leginkább Macskacsajszi meg a Nindzsafiú. A Macskanő minden lett, csak nem csábos vagy szép. Idétlen füleivel leginkább egy egérre hasonlít, a teltkarcsú idomait remekül kiemelő lila ruhája pedig enyhén szólva is erősen ízlésficamra utal. Az Éjszaka Ostoráról már nagyrészt kifejtettem a véleményem, a rajzok is idomulnak ehhez a meglehetősen "olcsó" karakterhez. Jelmeze ugyanolyan szánalmas, és összecsapott, talán a Tini Nindzsa Teknőcökbe még elmenne.

Viszonylag sok panelt találunk oldalanként, így a képregény mondhatni elég sűrű. Teljes oldalas rajzok pedig csak a fejezetek kezdő oldalain találhatóak. A Préda színezése nagyon harsány, a lapok a szivárvány összes színében pompáznak, de érdekes módon ettől csak még élőbb lett az egész, a darkos hangulat ugyanakkor egyátalán nem sérült. Sőt, a színek néhol egészen hatásosan segítik a helyszínek légkörének visszaadását, gondolok itt főleg Gordon gyengén bevilágított irodájára. (Újabb film noiros párhuzam.)

A Képes Kiadó minőség tekintetében folyamatosan az élen jár, így erre most nem is térnék ki részletesen. Röviden: fényes lapok, erőteljes színek, tartós ragasztás. Sajnos borítógaléria nem került a kötetbe, de ez legyen a legnagyobb baj. Bár ez nem a Képes Kiadó sara, de a kötet borítója kimondottan egyszerű és összecsapott lett, úgy látszik, Gulacy-nak nem erőssége a sokszereplős kompozíció. Hibákat elenyésző számban, fordítási bakit pedig konkrétan egyet találtam, amikor is a drum&bass zenei stílus tükörfordítása került a buborékba („keress inkább rajta valami dob meg basszust”), de ez sem tragédia, valamint a Batman gondolatait tartalmazó szövegdobozok betűtípusa sem túl olvasóbarát.

Összegezve: a Képes Kiadó megint megcsinálta! Újabb minőségi történetet, és újabb minőségi kivitelű képregényt dobott piacra. A Préda egy fordulatokban gazdag, sötét krimi, amely a kicsit túlságosan is hosszúra írt, és főleg látványban erős Hush után számomra sokkal maradandóbb élmény volt. Főleg azoknak ajánlom, akik Batman alakjában a "Hőst" jobban szeretik, mint a "Szupert".

 



Batman - Préda (Batman - Prey)

Képes Kiadó
128 oldal
Ára: 2990 Ft

Filmkritika: RAMBO 4 (USA, 2008) ****

Stallone nemcsak vérmocskos ércszobrot emelt a '80-as évek akciómozijainak, de olyan agyvelőfröccsentő képsorokkal pakolta tele új filmjét, amik mellett a Ryan közlegény partraszállós jelenete agyonnyugtatózott Zen-Buddhisták körmenetének tűnik utólag.

Húsz évvel az afganisztáni kalandja után a pocakot eresztett Rambo Thaiföld kanyargó dzsungelfolyamain csónakázik, legendás íját pedig épületbontás helyett, pecázásra használja. De nem sokáig élvezheti a nyugdíjas éveket, mert ismét meg kell kötnie a fejkendőt, hogy egy tegeznyi nyíllal és egy rohamkéssel ledarálja valamelyik random ázsiai ország (ezúttal Burma) hadseregét. A rajongó pedig a moziból hazaérve már keresi is a helyet a dvd-polcon a Rambo IV duplalemezes kiadásának!

A film elején egy csapatnyi látványosan pacifista misszionárius azt hiszi, néhány elsősegélycsomaggal és egy hátizsáknyi Bibliával véget lehet vetni a Burmában 60 éve dúló genocídiumnak - de legalábbis vissza lehet terelni egy aprócska kareni falu életét a rendes kerékvágásba. Térképük nincs, csak határtalan optimizmusuk. Ami még akkor is kitart, mikor a dzsungeltúrához idegenvezetőnek felfogadott Rambo a szemük előtt lövi fejbe a szeretetszolgálat hölgytagjára (Julie Benz) pályázó folyami kalózokat. A nyúlszájú izomhegy nem igazán érti, miért kell egy dögös szőkének olyan vidékre utaznia, ahol az utolsó orvhalász is úgy néz ki, mint egy szexfüggő ősember és egy új-guineai kannibál szerelemgyereke. Azt pedig végképp nem, hogy a misszionáriusok miért nem visznek magukkal fegyvereket, mikor arrafelé az puskaropogás az egyetlen nyelv, amit mindenki ért.

Aztán persze megtörténik a baj: a burmai katonai kormány egyik zsebdiktátora lemészárolja az embereivel az egész falut, a misszionáriusokat meg behajítja egy ketrecbe, disznóeledelnek. Mikor Rambo hetekkel később egy paptól megtudja, hogy a korábbi utasai nem tértek vissza a faluból, végigcsinálja ugyanazt, amit az előző három részben. Torkon döf vagy cafatokra lő mindenkit, és közben olyan instant bölcsességeket dünnyög, mint a trailer óta klasszikussá nemesedett "Élj a semmiért, vagy halj meg valamiért!"

Mikor először olvastam arról, hogy új Rambo-film készül, nem tartottam jó ötletnek. Aztán láttam, hogyan támasztja fel, és lövi azonnal térden a Die Hard-jogok tulajdonosa a láncdohányos McClanet, ifjúkorom kedvenc világmegmentőjét. És onnantól már rendre egy nagypapakorú Rambó bukkant fel rémálmaimban, aki Bud Spencer-mozdulatokkal csapja halántékon a rá rohamozó statisztakatonákat, vigyorogva hívja fel az egészséges táplálkozásra a figyelmet egy doboz gabonapehellyel a kezében, és a piros fejkendős kisfiának magyarázza el, mit kell tenni, ha megmarja egy mérges kígyó a dzsungelben.

Szerencsére Sly nem az a felpumpált bicepszű, buta fickó, mint aminek évtizedek ezelőtt bebetonozta magát a köztudatban. Íróként és rendezőként sem gyalázta meg a Rambo-szériát egy rosszul összefércelt negyedik résszel. Pedig az Afganisztános 3. rész után simán jöhetett volna egy újabb, ami széttárt lábbal vágja magát hanyatt az aktuális amerikai külpolitika-doktrína előtt: például ha az állig felfegyverzett izomhegy kifüstöli Oszamát a pakisztáni barlangrendszerekből. Stallone maga nézett utána, hol tiporják sárba szöges bakanccsal az alapvető emberi jogokat, így esett a választása Burmára, ahol már 60 éve módszeresen gyilkolják a karen kisebbséget. Igaz, ebből az évtizedes konfliktusból a néző sajnos csak a főcím előtti híradórészletekből értesül, már ha egyáltalán látja, és nem a büfénél áll sorba popcornért.

Mert Burma igazából csak ürügy, hogy Rambo ismét a dzsungelben harcolhasson. A világban bőven akadna más hely is, ahol egy eszement fegyverbuzi az úr. Az a fajta, aki szerint a segélyszállítmányok őt, meg a piálós-kurvázós zsoldosait illetik meg - és nem a kölyköket, akikből pont azok a taposóaknák csináltak féllábú nyomorékot, amiket ők ástak el az előző héten, szórakozásképp. Rambo simán géppuskázhatna Szudánban, Ruandában vagy Szomáliában, lődözhetne robbanónyilakat Sierra Leonében vagy Libériában. Rambo azonban egy vietnámi veterán a filmes kánonban, és a rajongók is jobban örülnek, hogy ha olyan helyen kezd rendcsinálásba, ahol térdig süpped a nyúlós sárba és megállás nélkül csorog a hátára az esővíz.

Slynak egyfelől tökéletesen sikerült hoznia a régi Rambo-feelinget. Másfelől viszont tobzódik az arcpirítóan hatásvadász jelenetekben, és ez egyáltalán nem tesz jót a filmnek. A gyerekek közvetlen közelről lelövésénél, és a síró anyák legéppuskázásánál már csak az a jelenet borzasztóbb, amikor a hiénaként vihogó őrmester a „Juss át a vízben úszó rizsföldön, amibe taposóaknákat dobáltunk!” című játékkal a falusiakat futásra, a nézőket pedig könnyes orrfújásra kényszeríti. Ezek látán persze hogy felmegy a pumpa az izomagyú háborús veteránban, és a film második felében módszeresen kibelez, felrobbant, és agyonlő mindenkit. Ezekről a képsorokról viszont már nehezen lehetne rosszat mondani.

Szinte másodpercenként repülnek el leszakadt végtagok a levegőben, és annyi vér fröccsen a kamerákra, amihez képest a Ryan közlegény emlékezetes partraszállós jelenete békés esküvői menetnek tűnik. Szerencsére Stallone azzal is tisztában volt, hogy ezt a mészáros munkát csak a ’80-as évek akciófilmjeiben volt divat egyetlen zöld atlétatrikós szuperkatonával elvégeztetni, ezért Rambo most kapott maga mellé egy szakasznyi mocskos szájú zsoldost. Az végeredmény így már nem a Predátor magányos dzsungelharcára hasonlít, hanem a Kannibál Holocaust és az Elitalakulat (jó értelemben vett) keverékére.

A vérfürdőt követő utolsó jelenetsor zseniális. Végre kiderül, hova ment volna Rambo 26 évvel ezelőtt, ha Brian Dennehy, a gecizős kisvárosi sheriff nem hozza elő belőle a tömegmészáros állatot. A Rambo 4 egy többé-kevésbé korrekt befejezése a trilógiának – ha azután nézzük meg, hogy végigpörgettük mindhárom részt. A ’80-as évek hangalámondásos videókazettáin felnőtt énem simán csillagos ötöst adna rá. A bennem bujkáló kordzakós, SZTK-szemüveges bölcsész (akinek a film eleji hajókázás fullasztó légköre sokkal jobban bejött, mint a lövöldözés) viszont csak annyit mondana az újratöltött Rambóra: ez bizony kevés, mint neonáci az MTK B-középben. Szerencsére hamar elhallgattattam.

 
2008. február 6.

Filmkritika: FŰRÉSZ 4. (Saw IV, USA, 2007) ***

Bemutató: 2008. február 7.

Eltelt egy újabb év, és hopp, itt is van az újabb Fűrész-mozi, szám szerint immáron a negyedik. Emlékszem, amikor hírt kaptunk az elsőről, olyan izgalommal vegyes várakozás lett úrrá rajtunk a Sokk-on, mintha csak a karácsonyi csengettyű hangjára várnánk.

Aztán mégsem fordult ki a világ a sarkából; volt, aki jobban, volt, aki kevésbé értékelte azt az őrült hullámvasutat (én az előbbi táborhoz tartozom, örök hálám a készítőknek, hogy nem felejtették el Csehov mondását arról, hogy ha képbe kerül egy fűrész, akkor annak bizony előbb-utóbb csontot kell nyiszálnia!), azonban az évente menetrendszerűen érkező folytatások esetében már sokkal egyhangúbb volt az ítélet.

A negyedik rész ott folytatja, ahol az előző abbahagyta, és ez szó szerint értendő: aki a szereplők páratlanul gazdag motivációját és a történet valamennyi érzékeny rezdülését szeretné maradéktalanul befogadni, az jól teszi, ha felfrissíti emlékeit az előző moziról. Személy szerint én egy hangra nem emlékszem a tavalyi etapból, de jó lesz ez így is, elvégre a Geek azért mégsem az Élet és Irodalom.

Milyen kár, hogy a friss epizód legjobb pillanatait már minden érdeklődő betéve ismeri: Jigsaw fekszik a jéghideg boncasztalon, sikít a fűrész, szakad a hús, recseg a csont, és miután valamennyi belsősége aprólékos vizsgálat alá került, előkerül egy újabb kazetta...
Jigsaw tehát halott, de mindenható lénye még a proszektúráról sem hagyja nyugodni a nagyváros bűnös lakóit. Ismét egy csapatnyi szereplőt leckéztet, akiknek valós idejű ámokfutását követhetjük végig, amelyek ezúttal Jigsaw múltjából összeollózott epizódokkal váltakoznak. A végére természetesen nemcsak összekapcsolódnak a sorskirakós darabjai, de megismerhetjük „Jigsaw ébredését" is, és ígérem, lesz nagy meglepetés mindenki számára, aki nem okosabb, mint egy ötödikes.

Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy a sorozat ostobaság és önismétlés dolgában szinte verhetetlen, egy dolgot azonban nem szabad elvitatni ezektől a filmektől: olyan szívet melengető mennyiségű vérontást és olyan őrült tempót csempésztek be a fősodorba, amire korábban nem igazán volt példa. Lehet, hogy valójában ez a sorozat csalogatta a grindhouse-hangulatot a multiplexekbe, és nem is a félresiklott Tarantino-Rodriguez projekt? (Egyébként úgy tűnik az alkotók folytatják e szép hagyományt egyéb zsánerekben is, Chavez kollégám éppen a minap értekezett nagy alapossággal, de talán egy kissé túlzott józansággal a Fűrész-szel debütáló James Wan példásan bugyuta és pokolian szórakoztató, vériszamos revans-mozijáról, a Death Sentence-ről).

A szédült tempó és az agyatlan vérfürdő egyébként hatványozottan igaz a legfrissebb részre, amely mind mészárlás, mind hülyeség dolgában eddig sosem látott szintet ér el. És talán emiatt szórakoztatóbb az előző kettőnél: olyan fékezhetetlen tempóban söpör végig ez a gúzsba kötő racionalitás legutolsó béklyójától is megszabadított tornádó egyik mészárszéktől a másikig, hogy az embernek szinte pislogni sincs ideje. Így hiába is vannak a sztoriban olyan hatalmas lyukak, mint a legjobb ementáliban, egy jó modorú geek nagyvonalúan szemet huny a lehetetlen fordulatok felett, és élvezi a számára kirendelt alantas szórakozást.

A Fűrész 4-et tehát azon jó ízlésű olvasóinknak tudom ajánlani, akik hozzám hasonlóan meg tudják bocsátani egy filmnek, ha az „átugorja a cápát", amennyiben cserébe élvezhetik, hogy a tengeri ragadozó minden ugráskor milyen jóízűen csemegézik az egyre csonkább végtagokból.

2008. február 3.
2008. február 1.
2008. január 31.
2008. január 30.
2008. január 28.

Konzolelőzetes: STAR WARS THE FORCE UNLEASHED

George Lucas játékcége a 90-es évek legkreatívabb játékfejlesztőit toborozta össze, s több műfajban is (de elsősorban a point 'n click-ben) játéktörténelmi eseményeket produkáltak. Az új évezred azonban radikális koncepcióváltást hozott, s a LucasArts a Star Wars játékok exkluzív jogtulajdonosaként futószalagszerű termelésbe kezdett. A tömeggyártásnak meg is lett az eredménye, az eladási mutatók drasztikus zuhanórepülésbe kezdtek, s a tucatszámra legyártott klónokat csak a név volt képes eladni. Néhány éve erre a cég is ráeszmélt, és visszavett a tempóból, majd nagynevű külsős játékfejlesztőket (a 90-es évek végére az összes géniuszuk otthagyta őket) kezdett megbízni a komolyabb Star Wars prodzsektek fejlesztésével.

A rövid történelmi áttekintőt a soron következő, eddigi leggrandiózusabbnak ígérkező SW prodzsekt tette indokolttá, mely program fejlesztésében közvetve kilenc különböző cég érdekelt, ami önmagában is hangzatos infó.

THE FORCE UNLEASHED

Képzeljünk el egy külső nézetes Star Wars játékot. Adjunk hozzá látványos technológiákat, majd tegyük középpontba az erővel történő játszadozást: birodalmi katonák egymásnak dobálása, X-szárnyasok röptetése, a könyezet ledarálása lézerkarddal meg minden, amit nem szégyellünk elképzelni. Erről szól a Force Unleashed.

  • A játék sztorija a két trilógia közé ékelődik, így a filmek rajongóinak is érdekes lehet.

  • A LucasArts szinte minden létező és ma még elérhető platformra fejleszt (s mivel ezek között olyan előző generációs gépek is szerepelnek, mint a PS2, sejthető, hogy az egyes verziók között igen komoly különbségek lesznek).
  • A kiadó olyan látványos technológiákat vásárolt fel, mint a Digital Molecular Matter (gyakorlatilag egy fizikai motor, ami azt teszi lehetővé, hogy a környezet porrá zúzható legyen), az Euphoria engine (egy dinamikus viselkedésszimulációs szoftver, mely a tökéletesen valósághű mozgást modellezi - például egy magasban lebegtetett birodalmi katona próbál belekapaszkodni a társába) vagy a Havok jól ismert fizikai motorja. Impresszív lista.
  • A cég a játék kedvéért saját grafikai motort is összekalapált, melyben segédkezett az Industrial Light & Magic is.
  • Külön érdekesség, hogy a Wii hadonászós kontrollere valósidejű lézerkardozást fog lehetővé tenni - az lesz ám az igazi móka.

Végül összegyűjtöttünk néhány videót, melyek betekintést engednek a játékba (már most leszögezhetjük: Star Wars játék még nem volt ilyen látványos) valamint a technológiákat szemléltető demókat. Egyetlen szívfájdalmam már csak az, hogy ezt kizárólag a konzolosok élvezhetik majd, PC-re ugyanis nem fog kijönni a játék.

A készítők a karakterekről regélnek
 


Kulisszatitkok valamint részletek a játékból (friss!)
 




A FELHASZNÁLT TECHNOLÓGIÁK DEMÓI

DMM Techdemó
(Különböző anyagok viselkedését szemlélteti.)

Endorphin Techdemó
(Látványos viselkedésszimuláció.)


Várható megjelenés: Augusztus 26. (Wii - Szeptember 18.)

A hivatalos oldal: http://www.lucasarts.com/games/theforceunleashed/
A nem hivatalos oldal: http://www.forceunleashed.net/
E3 Trailer: http://www.gametrailers.com/player/21832.html

2008. január 26.

Filmkritika: THE EXECUTIONER (Japán, 1974) ****

Sonny Chiba munkásságát idehaza sajnos még elég kevesen ismerik, bár azért feltehetőleg él még országunkban néhány hozzám hasonlatos filmgeek, aki otthonában oltárt állított a japán filmipar eme kiválóságának tiszteletére, hogy naponta többször is leborulhasson bálványának nagysága előtt, közben újabb produkciókért, és reménybeli hazai DVD megjelenésekért imádkozva. Pedig Chiba sensei közel 50 éves pályafutása során valószínűleg több kultfilmet tud felmutatni, mint bárki más a filmvilágban, ez persze a közel 150-200 film- és sorozatszerepet tekintve nem is annyira meglepő. Sonny Chiba a harcművészeti filmek legnagyobb élő ikonja, akinek a hetvenes évek óta hatalmas kultusza van Japánon kívül is, míg nálunk az átlagnéző legfeljebb a pár évvel ezelőtt bemutatott Kill Bill-ben találkozhatott csak vele először, nem is sejtve, hogy a Hattori Hanzo-t alakító morcos tekintetű öregúr mögött valójában milyen gazdag életpálya is áll. A legenda a napokban ünnepelte 69. születésnapját, és a Geekz ez alkalomból egy új sorozatot indít, melyben a 6(!) harcművészeti stílusban is mesterfokozattal bíró világsztár legnagyobb kult-klasszikusaiból szemezgetünk. Szóval felejtsétek el Bruce Lee-t, Jackie Chant, Jet Li-t, de még Chuck Norris-t is, mert itt jön ő, a harcos, aki katanájával hadseregeket aprít miszlikbe, aki csontokat zúz porrá villámgyors ütéseivel és rúgásaival, aki emberi szíveket és nemi szerveket tép ki fél kézzel, és akit úgy hívnak, hogy SONNY CHIBA!

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 5.
 
1974 igazán termékeny és szerencsés év volt Sonny Chiba számára. Ebben az évben készült el a nemzetközi ismertséget is hozó, és a legnagyobb kult-favoritnak számító The Street Fighter trilógia, az ebből kinőtt négy részes Sister Street Fighter sorozat (Chiba tanítványával, Etsuko Shihomival a főszerepben) első darabja, amit gyakran emlegetnek a SF negyedik részeként, valamint ekkor született a The Executioner című kétrészes akciódús karateorgia is. A The Street Fighter filmek első két epizódjának sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy Sonny Chiba és a karate sikerre ítélt párosítás, így mondhatni kockázatmentesen vágtak bele egy újabb sorozatba. A The Executioner végül csak két epizódig jutott, de az első rész még így is Chiba egyik legszórakoztatóbb filmje lett. Megkapunk tőle mindent, ami a feledhetetlen szórakozáshoz nélkülözhetetlen: látványos karate bemutatókat, pikáns humort, macsó főhőst, pucér női testek látványát, képregényekből szalajtott ellenfeleket és exploitation filmhez méltó erőszakfaktort.
 
Ezek alapján a sztori természetesen nem is lehet túl bonyolult: egy volt rendőr Arashiyama (Ryo Ikebe) hadat üzen a Japánba drogot becsempésző nemzetközi maffiának, és ehhez három kőkemény figurát bérel fel. Egyikük Ryuichi Koga (Chiba), aki a Koga nindzsák leszármazottja, és ezért nemcsak kiváló harcos, de a rejtőzködés képességéhez is kiválóan ért. A második egy volt rendőr Hayabusa (Makoto Sato), aki jelenleg a jakuzák kíméletlen bérgyilkosa, míg a harmadik férfi egy fiatal aikido mester, Sakura, aki viszont éppen a kivégzésére vár a börtönben, ezért őt előbb még ki kell szabadítani. A feladat természetesen Ryuichire vár. Miután együtt a csapat, nincs más dolguk, mint lefülelni, majd felszámolni a dél-amerikai drogcsempész hálózatot, akik egy fiatal nővel csempészik be a drogot a szigetországba, mivel ő politikai mentességet élvez. De a dolog nem olyan egyszerű, mert a három jómadár nem igazán jön ki egymással. Az első rajtaütés során sikerrel járnak, de közben a gengszterek is szereznek erősítést, mégpedig úgy, hogy felbérlik a saját különlegesen veszélyes harcosaikat.
 
A film elején vicces flashbackek során ismerhetjük meg Ryuichi és Hayabusa előéletét. Láthatjuk pl. amint előbbi gyerekként (a szerepet a még nagyon fiatal Hiroyuki Sanada, Chiba másik tanítványa játssza) a háta közepébe se kívánja a nindzsa létet, de nagyapja mondhatni mégiscsak beléveri a tudást. És megtudjuk, hogy Hayabusa bérgyilkosként nemcsak azt ölte meg, akinek a likvidálásával megbízták, hanem miután az áldozat ráajánlott az árra, még a korábbi megbízóját is hazavágta. A hármas csupa problémás emberből áll. Az öntelt és kezelhetetlen Sakura állandóan kanos, és folyton Arashiyama unokahúgának Eminek a szoknyája alá vágyik, Ryuichi megállás nélkül a pénze miatt aggódik, Hayabusa pedig szereti játszani a főnököt. A film fő humorforrásai ezek az állandó piszkálódások, de a film szerencsére egyébként sem akarja magát túl komolyan venni, így aztán jócskán van min nevetni. Igazán vicces például, amikor a trió egymás után számol le a maffia embereivel, és Ryuichi éppen szeretkezés közben ront rá az egyik rosszfiúra. A bunyó közben Ryuichi ráfekszik az ágyban heverő, méretes keblekkel megáldott afro-amerikai hölgyeményre, majd mikor a kellemes pozíció korábbi bérlője lecsapni készül a betolakodóra, Ryuichi hirtelen félreugrik, így a termetes rosszéletű végül a csajt vágja hasba izomból.

 
És ha már bunyó. Chiba teljesítménye ismét elképesztő. Követhetetlenül gyors tempóban képes osztani az ütéseket, és itt nincs gyorsított felvétel ám. Egész egyszerűen övé a leggyorsabb ököl a vadkeleten. Bár karaktere most kevésbé brutális, mint amit a Street Fighter-ben láthattunk tőle, de itt sem megy a szomszédba néhány meglepően nyers mozzanatért. Az egyik verekedés alkalmával ugyanis egyenesen kitépi ellenfele egyik bordáját. Ilyet azért nem nagyon látni más harcművész-színészektől, igaz? (Talán nem véletlen az eredeti, és sokkal hangzatosabb japán cím: Chokugeki! Jigoku-ken azaz Telitalálat! Pokoli ököl) A trió ellen felsorakoztatott harcosok tipikus rajzfilmes/képregényes ellenfelek, még nevük is erre hajaz: Lone Wolf, Leone of Sicily, Blazer Nishiyama. Kegyetlen gyilkos kinézetük ellenére többnyire inkább röhejes balfaszok. Ez kiderül többek között abból a jelenetből is, mikor gyakorlásuk során az egyik gorilla termetű fószer leharapja a másik szerencsétlen fülét (lásd a fenti képen), az pedig erről tudomást sem véve, bal kezét az egykori hallószerv helyére tapasztva, egy kézzel harcol tovább. Hiába, az ugyancsak legendás rendező Teruo Ishii nem tudta magát meghazudtolni. A különösen véres és kegyetlen filmjeiről ismert (Shogun's Joys of Torture) rendező már rutinosan pakolta bele a filmbe a különböző gore- és szexjeleneteket. A színészek játéka változó, néhol tudatosan túljátszottak a szerepek, akárcsak a Chibára oly jellemző folyamatos grimaszolások is, de ezek tökéletesen illenek a film b-kategóriás hangulatához.

 
Rettentő pörgős egy alkotásról van szó, ezért ha az agyunkat nem túlságosan megterhelő szórakozásra vágyunk, akkor ez a mi filmünk. A folyamatos akció, és a humoros részek bőven elvonják a figyelmet a kissé bugyuta történetről, amit amúgy sem nagyon nehéz követni, hiszen az csak egy olcsó alibi a sok ülepszétrúgás felvonultatásához. A film igazi erőssége természetesen maga Sonny Chiba. Karizmatikus egyénisége, és brutális, szinte már emberfeletti harci képességeit látván könnyen megérthető, hogy miért is tartják őt a műfaj véreskezű császárának. Ő nem kérdez, hanem üt. Ő nem kímél, hanem öl. Mert ő Sonny Chiba. Ez elmond róla mindent.
2008. január 25.

Filmkritika: GONZA A LÁNDZSÁS (Yari no gonza, japán, 1986) ****

Csalódni fog, aki parádés viadalokra, statiszták ezreit felvonultató harci jelenetekre számít. A 126 perc túlnyomó részében ugyanis leginkább gondosan rendezett, előírásos, nyugalmat árasztó, kavicsos ösvényekkel szabdalt ösvényeket látunk, na meg paravánokkal, ablakrácsos papírfalakkal, sodzsikkal határolt belsőket. A 17-ik századi Japán képét. Szóval komoly társadalomkritikát kapunk, melodrámába csomagolva.

A korai Tokugawa-korszakban járunk, az 1683-as évben. Nincs háború, a szamurájokra már csak megszokás miatt van szükség az uralkodóházaknál. A kevésbé szerencsések jobb híján – amint az egy társalgás közben elhangzik - felcsapnak zenésznek, de az egy igazi szamuráj szemében óriási szégyen. Ezekben az időkben mégsincs más út nevet és dicsőséget szerezni egy szamuráj számára, mint kitanulni valamilyen művészetet. Az általános béke és harmónia, amit az ismétlődő rituálék megbolygathatatlan változatlansága is jelképez, azonban csak illúzió és mint olyan, múlandó. Szereplőink valójában foglyai a szokásoknak és a térnek, amiben életüket nap mint nap leélik. Életük egy zárt uradalmi kastélyban, az azt körülvevő erdőkben, na meg egy kicsiny faluban zajlik, ahová a hírek csak ritkán jutnak el. Akkor viszont hisznek minden kósza szóbeszédnek.

Amikor a film elején a daimjó, a földesúr a császár parancsának engedelmeskedve katonáival Edóba távozik, látszólag minden marad a régiben. De három hónap után az otthon hagyott nők már megérzik uruk távollétét. A földesúr feleségének, Osai-nak természetesen megtetszik Gonza, a nála tizenkét évvel fiatalabb szamuráj, aki olyannyira jóképű, hogy szépségét és nemes kiállását a környékbeliek dalokba is foglalták.

Bár a férjét sosem szerette, Osai-nak mégsem jutna eszébe a házasságtörés. Saját lányának szánja a lándzsaforgatót, aki azonban, ha épp nem egy nyilvánosházban múlatja az időt, akkor Oyukával, egy csinos fiatal lánnyal enyeleg. Már a házasságot is kitűzték, sőt Oyuka felvarrja Gonza obi-jára, azaz övére Gonza címere mellé a saját jelét. Oyuka azonban egy rivális szamuráj, Hannojo húga, aki ellenzi a Gonzával való házasságot, hiszen jobb partnert is találhat neki. Feltéve, ha ő maga keres annyi pénzt, amennyit tisztes hozományul adhat.

Az áhított vagyon akkor kerül elérhető közelségbe, amikor felajánlják neki és Gonzának, hogy egyikük lesz az, aki levezényli a családi teaszertartást a birodalmi vendégek előtt. A bizalmi állást Gonza kapja, aki eleve a teaszertartás művészetében szeretett volna elmélyülni. Már csak át kell adni neki a család féltve őrzött titkát, a teaszertartást elmagyarázó titkos tekercseket. Mivel Gonza nem tagja az úri családnak, a felesleges pletykákat elkerülendő az átadásra éjfélkor kerítenek sort. Pontosan akkor, amikor Hannojo be akar törni a földesúr házába, hogy ellopja a tekercseket. Ehelyett Gonza és Osai obi-ját viszi magával és telekürtöli a falut a – mellesleg az igazságtól messze álló - házasságtörés hírével. Mivel ezzel szégyent hoztak a földesúrra és családjára, végzetüket nem kerülhetik el. Mindhárman menekülőre fogják. Hannojo a húgával, Gonza pedig Osai-jal. Mivel ez egy japán film, hőseinkért feleslegesen izgulunk. Büntetésük utoléri őket. Hogy jogosan, az már kérdéses.

A szamurájfilmek magvát adó klasszikus giri-ninjo (azaz a főhőst vezérlő kötelesség és vágy) ellentét helyett mostani hősünk ugyanis nem is ura a saját sorsának, hiszen szamurájként olyan szerepbe van kényszerítve, ami nem a szamurájok feladata lenne. A házasságtörést pedig, amivel vádolják, el sem követte. Mondjuk ki, saját gyengesége helyett ő a társadalom áldozata, egy olyan társadalomé, amelyben egy apró félreértés is végzetes lehet. Gonzának nemhogy a sorsán változtatni, de cselekedni sincs lehetősége. Szamuráj lévén még az érzelmeit sem mutathatja ki. Gonza személyiségét ezért alig, és kizárólag mások elbeszéléséből ismerhetjük meg.

Masahiro Shinoda le sem tagadhatná, hogy 1986-os filmje egy klasszikus bunraku-darab (azaz bábszínház-előadás) alapján készült. Nagyon zavaróak a néha magukban beszélő szereplők, akik persze valójában a közönségnek intézik a szavaikat. A film elején a földesúr távozásakor a magasba emelkedő lándzsák képe viszont egyértelműen tisztelgés a bunraku előtt, ahogy a film végén a kikötővárosban kiáltozó mutatványos is, aki bábszínházba invitálja az embereket. A darab, amit előadnak, természetesen egy házasságtörés után menekülő párról szól.

Alapanyagnak a „japán Shakespeare”, Chikamatsu darabja szolgált, ahogy egy 1969-es Shinoda-film, a „Kettős Öngyilkosság” (Shinju ten no Amijima) esetében is. Ahogy a történet is felosztható három negyven perces részre, a szélesvásznú szamurájfilmek vízszintesre és függőlegesre komponált képeitől eltérően Shinoda a teret is szinte mindig három részre osztja fel. Hol a színekkel operál, hol a tárgyak és a szereplők elrendezésével. Tehát többnyire mozdulatlan beállításokkal, kerülve a gyors vágásokat és a közeliket. Minden eszköz az elidegenítést szolgálja, Shinoda ugyanis nem szeretné, hogy aggódjunk a szereplőkért. Végtére is sors-tragédiát látunk, amelyben aminek be kell következnie, az úgyis bekövetkezik.

Az eseményeket néha festményszerű képek szakítják meg, amelyek élettelen tárgyakat ábrázolnak. Időtlenséget, illetve az idő mozdulatlanságát sugallják, de pillanatokra el is távolítanak az eseményektől. Ahogy a film befejezésekor megismételt kezdő képsorok is azt jelzik, minden marad a régiben. Visszaállt az előírásos rend.

2008. január 24.

VÁGY ÉS VEZEKLÉS (Atonement, UK, 2007) ****

Amikor először találkoztam Ian McEwan könyvével, meg voltam róla győződve, hogy pontosan az a rátarti, mindentudó, posztmodern próza, amit tíz perc után sikítva vágok majd be a sarokba.

És ha nem készül el a filmadaptációja, talán sosem veszem a könyvet a kezembe, és nem jövök rá, hogy mekkorát tévedtem.
Ugyanis ingadozzon bár nyelvezete sokszor a bűbájosan szószátyár és az emberpróbálóan túlírt között, ez az írói stílusokat és nézőpontokat szélsebesen váltó történet valahogy beette magát a bőröm alá.

Ha nem a filmet látom előbb, még fővesztés terhe mellett sem tudtam volna megmondani, miként lehet vászonra vinni a könyv zavarba ejtően gazdag és intim világát. A forgatókönyvíró, a rutinos Christopher Hampton azonban nagyszerű munkát végzett: okosan vont össze és nagy beleérzéssel helyezett át hangsúlyokat, így a film nem csupán egy mozgó képeskönyv lett, hanem az eredetivel teljesen egyenértékű adaptáció.

A történet szerint - amelyről minél kevesebbet tudunk, annál jobb - Angliában járunk, a Tallis család házában, 1935 nyarán. A pazar díszletek, a helyenként modoros színészi játék és a kissé színpadias beállítások tökéletesen mímelik a társalgási vígjátékok és romantikus drámák ezerszer látott világát, mindössze az anakronisztikusnak ható modern vágástechnika és kameramozgások által keltett finom feszültség, vagy éppen egy, a tetőablakon bekandikáló harci repülő képe vetíti elő a kitörés előtt álló tragédiát. Az Atonement ugyanis nem kisasszonyok és úrfik cserfes szópárbajának története.

A stáb valamennyi tagja, a látványtervezőtől a zeneszerzőig (oh, azok a vonósokból, zongorából és az írógép kattogásából szőtt varázslatos akkordok!) fantasztikus munkát végzett. A szereplők nagyszerűek, közülük is kiemelkedik a kislány-Briony-t játszó Saoirse Roanan (a kisasszony friss Oscar-jelöléséhez ezúton is meleg szívvel gratulálunk), aki nemcsak kifürkészhetetlen arcával, de egész lényével játszik: gondoljunk csak arra, ahogy azok a „nevetségesen ernyedt, nem nélküli ruhadarabok" állnak rajta - az nem pusztán jelmeztervezői, de színészi bravúr is.

Feltétlenül meg kell említenünk a fiatal ír operatőr, Seamus McGarvey nevét, aki talán a legtöbbet tett azért, hogy a film ilyen csodálatosan nézzen ki. Az ő kamerája varázsolta a kórosan sovány Keira Knightley-t olyan habzsolnivalóan bájossá, ami még engem is drámai tettek elkövetésére sarkalna, ha nem is a csatamezőn, de a könyvtárszobában feltétlenül.
A mozi kapcsán azonban nem ezért válik majd legendává a neve, hanem mert megalkotta a dunkirki jelenetet! Ez az ötperces, vágás nélküli, a Bosch festmények zsúfoltságát idéző szcéna egy valódi csoda: a visszavonulásra váró katonák között szemlélődő kamerával festett borzalom-lajstrom a megszületése pillanatában hivatkozási ponttá vált, instant filmtörténeti klasszikus.

A Vágy és vezeklés, Joe Wright rendező második nagyjátékfilmje, a soha ki nem mondott szavak és az el nem csattant csókok drámája; a bűn, a feloldozás és a remény meséje; a felnőtté válás, a kérlelhetetlenül felszínre törő nemiség által örökre elmosott gyermeki ártatlanság elvesztésének szépséges krónikája.

Nem tökéletes film, ahhoz ugyanis a lenyűgöző első óra és a katarzist hozó finálé között túlságosan is elanyátlanodik; nem több és nem kevesebb, mint egy bölcsen adaptált, álomszépen fényképezett és páratlanul ihletetten elmesélt MOZI, amelynek - és ez ritkaság - az esze és a szíve egyaránt a helyén van.

Játékelőzetes: AZ ÚJ FAR CRY ENGINE

Egy közepesen hosszú jogi huzavonát követően szakított a tavalyi techbombát, a Crysis-t legyártó Crytek és az Ubisoft, így a Far Cry - a 2004-es év leglátványosabb FPS-ének - második részét a kiadó házon belül kénytelen fejleszteni. Az új részt a Dunia névre hallgató motor támogatja meg, melyről kikerült a netre egy impresszív demó. A kész játék PC-re október 31-én érkezik.
2008. január 23.

In memoriam: Heath Ledger (1979-2008)

Szomorúság, döbbenet, fájdalom: Heath Ledger tegnap meghalt. Hogy miben? Bármiben is - az túl korán jött. 28 éves volt... Halálával nemzedéke egyik legnagyobb színészét vesztettük el, aki túlságosan rövid karrierje alatt is képes volt megmutatni drámai erejét, sármját és sokoldalúságát. Brad Renfro múltheti halála is sokkolt, de ez éget...

Heath kamaszként kezdte karrierjét az ausztrál tévében (én láttam is a TV2 délutáni műsorsávján valami korai biciklis szösszenetben). Otthon hamar sztár lett, aztán a nagy ausztrál vándorhullámmal (Russell Crowe, Hugh Jackman, Cate Blanchett stb.) megérkezett Hollywoodba. Első amerikai filmje, a 10 dolog, amit utálok benned a nézhető tinikomédiák közé tartozott - egy James Dean-szerű különc, menő srácot játszott benne, aki ráhajt a Julia Stiles által alakított makrancos hölgyre. Ennyi, és nem több, de azért aranyos.

A nagy kiugrást A hazafi (2000) hozta meg, egy igen-igen alábecsült, és még annál is erőteljesebb történelmi eposz, ahol Roland Emmerich - önmagát felülmúlva - kitűnő színészeire bízta a nehezét speciális effektusok helyett. Ledger akkorát alakít a filmben honfitársa, Mel Gibson nagyfiaként, hogy majdnem leestem a székről. "Force of nature" - mondja erre az angol. Egyszerre volt erős, szerethető és érzékeny. Halála már a vásznon is fájdalmas volt.

Sztár született. És a sztár megkapta első főszerepét Brian Helgeland anakronisztikus, Moulin Rouge ihlette középkori kalandjában, a Lovagregény-ben. A film eléggé furcsa és darabos lett, ugyanakkor játékos és bájos - mégis Ledger játéka az, ami igazán emlékezetessé teszi (no meg Paul Bettanyé). Hozott-hozogatott a konyhára is, csak nem eleget, és Ledgerből sosem lett az a kasszasiker-sztár, akit a befektetők vártak volna tőle.

Újabb főszerepe, a botrányosan gagyi című A gyávaság tollai förtelmesen nagyot bukott. Ez egy nagyszabású, méregdrága történelmi eposz / remake volt (nem csak te nem láttad, más sem), ami nálunk egyből videóra ment. Ledger Arábiai Lawrence-szerű figurája papíron jól nézhetett ki, és hősünk tényleg sok megpróbáltatáson megy keresztül a sivatagban (pl. még szakálla is nő) -- de az egész valahogy olyan súlytalanra és mesterkéltre sikerült. Nem Heath hibája volt: ebbe a kicsit Brad Pittes szerepbe maga Brad Pitt is belerokkant volna.

Hollywoodban nincs is nagyobb élvezet, mint egyetlen éjszaka alatt (overnight) sztárt csinálni valakiből, majd nézni, ahogy ez a sztár villámgyorsan eltűnik a balfenéken. Ha hiszitek, ha nem, ez történt Ledgerrel is, miután újabb főszerepe, A rend őrzője ultrabrutálisat tanyázott mind a pénztáraknál, mind a kritikusoknál. Erre a keveset emlegetett Da Vinci kód-féleségre bárki más karrierje ráment volna -- hát Heathé is ráment (egy időre legalábbis). Sokra nem emlékszem a remekműből, csak arra, hogy Heath papi csuhában szenveleg valami vámpírszerű "bűnevővel", akit a roppant ellenpatikus Benno Führmann kelt életre.

És még volt lejjebb. A Ned Kelly (magyarul: A törvényenkívüli), avagy minden idők legdrágább ausztrál filmje, egy újabb kosztümös eposz a változatosság kedvéért, avagy az ausztrál Ruzsa Sándor már egyenesen videóra ment Amerikában, ahogy a világ többi táján is. Fogadok, azt sem tudtátok, hogy Orlando Bloom, és a szintén ausztrál Naomi Watts is a filmben volt -- de a balhét Heath vitte el.

A sorozatos pénzügyi kudarcok után a szereposztók és az ügynökök kerülni kezdték Ledgert, mint a pestist (Nagy Sándor szerepét ekkor adták át Colin Farrellnek), aki eztán okosan úgy döntött, hogy kicsit visszavesz a tempóból. Két év után mellékszereppel tért vissza a Dogtown urai című független deszkás moziban (bevallom férfiasan, nem láttam. Aki látta, írjon róla a kommentekben).

2005 lett Heath nagy visszatérésének éve (Hollywoodban azt is "visszatérésnek" nevezik, ha valaki kimegy a vécére, és öt perc múlva visszajön. Imádják a visszatéréseket). A velencei fesztiválon három filmmel is támadott: Casanova, Grimm, Brokeback Mountain - Túl a barátságon. A Casanová-t személy szerint nem csipáztam (Heath sármos volt és vicces, de a film bugyuta Szerelmes Shakespeare-koppintás), és a Grimm-et kifejezetten utáltam (Heath sajnos rémesen szar volt benne - mentségére legyen mondva Matt Damon és Monica Bellucci is) --

Node a Brokeback Mountain: ez volt a szerep, ami Heath Ledger nevét örök időkre bevéste a film évkönyveibe. Emlékszem, ekkortájt minden társaságban, minden beszélgetésben felbukkant az obligát kérdés: "Te ki volt az a gyerek, mondjad már, tudod, nem az a fekete, hanem a másik." Heath Ledger - az egész világ megtanulta a nevét annak a színésznek, aki annyi remek kolléga között is monolitként emelkedett ki Ang Lee mesterművében. No ezért kapta is sorban a jelöléseket, de az Oscart Philip Seymour Hoffman vihette haza - aki persze megérdemelte szerencsétlen, de én szívem szerint Ledgernek ítéltem volna a szobrocskát. Hogy boldogabb lett-e volna tőle? Azt nem tudom.

Nemrég videón megjelent a Candy című filmje, egy intim ausztrál kamardráma, amit sokan dicsértek, de kevesen láttak, legutóbb pedig Todd Haynes ál-Dylan-életrajzában (I'm Not There) alakította az egyik Bobot. Ez, gondolom, hamarost hozzánk is megérkezik.

Heath a szőkéket szerette, és kitűnő ízléssel válogatott köztük: Heather Graham után Naomi Watts, aztán Michelle Williams volt a párja, akitől gyereke is született (az eljegyzést tavaly felbontották).

Akárcsak James Dean vagy River Phoenix, Ledger is karrierje csúcsán hagyott itt minket, éppen amikor szinte gyermeki lelkesedéssel várjuk (állítólag frenetikus) Joker alakítását a nyáron bemutatásra kerülő Batman-folytatásban (igen, ez ő ott a képen). Halála napján is dolgozott, az imdb.com tanúsága szerint Terry Gilliam új filmjét forgatta.

És még valami: a Szörnyek keringője az én gyomromnak túl modoros és szörnyen-szörnyen tragikus, de Heath hihetetlenül jó benne. Csak néhány percet játszik (Billy Bob Thornton börtönőr ugyancsak börtönőr fiát) -- és idő előtt távozik, ahogy az életben is. És ez fáj, ahogy az életben is.

Hölgyeim és uraim, Heath Ledger, a színész meghalt. Heath Ledger, a legenda megszületett.

2008. január 22.
2008. január 21.

Filmbemutató: CJ7

A korábbi, nyúlfarknyi előzetes után íme Stephen Chow új filmjének teljes bemutatója. Igen, az amerikai narrátor hangja irritáló. Igen, a trailer az eredeti kantoni hangsáv helyett mandarinul van újraszinkronizálva (de szerencsére ellátták angol feliratokkal).

De van benne Stephen Chow. Ez "pro"-érvnek elég.

2008. január 20.

Filmkritika: FUNNY GAMES (osztrák, 1997) *

„I hate Funny Games. It wouldn’t get down and dirty.” – Ramsey Campbell

Van egy jelenet John McNaughton remekművében, a Henry – Portrait of a Serial Killer-ben, amely a tökéletes reflexió a modern média és a befogadó kapcsolatára. Egy videófelvételen végignézhetjük, amint a film két főszereplője, két gátlástalan pszichopata betör egy házba és lemészárol egy ártatlan családot. Mikor az áldozatok közül az utolsó is kiszenved, a kamera nyitni kezd, és rájövünk, hogy az elkövetőkkel együtt élvezkedtük(?) végig a borzalmas jelenetet. A család haláltusáját ők rögzítették, és kedvtelésből nézik vissza, újra és újra.

A Funny Games az a film, amely okosnak szeretne látszani, meg a mediális erőszakra tett állásfoglalásra biztatna minket, de Haneke képtelen erre anélkül, hogy kiszúrná a szemünket az erőltetett fogásaival, ráadásul ezen túl nem tud mit kezdeni az alapanyaggal. Nem bízik a saját közönségében, nem hiszi el róla, hogy képes a filmet értelmezi: arrogáns módon terel minket a saját karámjába (birka metafóra, get it? Na most én voltam a Haneke...). A rendező „lefelé beszél”, bár bizonyos mértékben a filmnek szüksége is van erre a hozzáállásra a maga kétes integritásának a megteremtéséhez: ugyanezt a témát, ugyanezt a problémát nála sokkal jobb alkotások sokkal nagyobb beleérző-képességgel dolgozták már fel.

Bemutatásának idején a Funny Games-t pontosan az az elitista, pszeudo-intellektuális közönségréteg vette vállára, amely a Straw Dogs-nak, a Witchfinder General-nak vagy éppenséggel a Henry-nek már a felemlegetésétől is sikongtató lábrázást kap - kiválóan példázza ezt a szelektív gondolkodásmódot, hogy míg az említett nagyszerű filmek tiltólistán voltak, addig a Funny Games vágatlanul garázdálkodhatott tévében és moziban egyaránt. Az elv emögött: a Funny Games potenciális befogadói magasabb morális, esztétikai és intellektuális szinttel rendelkeznek, mint Peckinpah, Reeves és McNaughton rajongói, így nem veszélyezteti őket a film feldolgozásának csődje sem. By intellectuals, for intellectuals.

Csakhogy a példaként felhozott Straw Dogs vagy Witchfinder General tematikailag diverzebb, a „lábukkal a földön biztosabban álló” filmek, míg Haneke szemellenzős médiaerőszak-kritikája csak színleli a beleérző-képességét, és egyike azon kevés filmeknek, amelyet nyugodt szívvel nevezek „nagyképűsködőnek”. Úúúúúúúgy szeretne mondani valamit a képernyős és mozis vérontásba való belekényelmesedettségünkről, valami újat, valami profánt, de az istennek se megy. Ez az, ahol a zsánerfilm, jó és rossz egyaránt, a maga őszinteségében, lehagyja az irritáló didaktikusságát a maga szükségtelenül kihajtott megoldásaival (azok a nevetséges, túlságosan hosszúra hagyott beállítások!) nyilvánvalóvá tevő Funny Games-t: Haneke szeretné, ha számot vetnénk önmagunkkal, mennyire is vagyunk a két pszichopata sonnyboy cinkosai, csakhogy ugyanezt kevésbé felfuvalkodott módon is megtehette volna - mint elődei. De ezt már írtam. Ráadásul témafelvetésének alapvető tévedése abból ered, hogy szadizmussal vádolja meg az ilyen filmek befogadóit, fel sem tételezi, hogy számukra a katarzis az áldozatok győzelmével, és nem a pusztulásával jön el - és erre építi az egészet.

Ez egy lufi.

 

Játékelőzetes: TIBERIUM

Most már biztos, hogy az EA külön bejáratú futószalagot állított fel az egykor szebb napokat látott C&C univerzumnak. A tavaly debütált Tiberium Wars ugyan az old-school elemeket korrektül felvonultató játék lett, de semmit nem adott hozzá a Tiberian Sun óta megújulni képtelen szériához. Az EA most újra próbálkozik, s megpróbálja megcsinálni azt, ami a Westwood-nak nem sikerült. A sorozatot megalkotó, egyúttal az RTS műfaj alapjait lefektető cég irónikus módon épp egy ilyen próbálkozásba bukott bele, de a kiadót ez nem tántorítja el attól, hogy egy újabb - ezúttal a Tiberium Wars látványvilágára épülő - C&C alapú FPS-el próbálkozzon. Némi bizokadosára adhat okot (a rossz emlékű Renegade puritán grafikáját felidézve), hogy a játék a Crysis-t megtámogató motorra épül. Megjelenési dátum egyelőre nincsen, azonban itt az első trailer (mely meg nem erősített források szerint a játék motorjával készült, bár a kész játékot nyilván nem reprezentálja).

Filmbemutató: FUNNY GAMES

Nem tudom létezik-e olyan film, amit jobban utálok, mint Michael Haneke Funny Games-ét (ennek okairól majd később). Erre a fickó mit csinál, megrimékeli azt a trágyadombot! Tim Roth És Naomi Watts szenvednek ezúttal a pszichopáros terrorjától.

Ha esetleg a site nem engedne be titeket, használjátok a következő adatokat: George Bush, 1946. július 6., ZIP-kódnak pedig: 20006. Garantált a bejutás.

2008. január 18.

Filmkritika: SZERELMI VÉRSZOMJ (Lo strano vizio della Signora Wardh, olasz-spanyol, 1971) *****

GIALLO-SOROZAT, 1.

Aaaaah, Edwige Fenech… ha az olasz thrillereknek, az un. giallóknak van emblematikus hős(nőj)e, akkor ő az. Edwige, ez a csodálatos máltai-görög koprodukció Algériában jött a világra 1948. december 24-én. Micsoda karácsonyi ajándék! Plasztikus megjelenése, úgymint a hímneműekből a legextrémebb pavlovi reflexet kiváltó teste és gyönyörű, macskaszerű, a félelmet kitűnően kifejező arca szinte predesztinálta a thrillerek, majd a hetvenes évek második felében számtalan szexkomédia főszerepére.

Egyik első szerepét a Fogadósnénak is van egy című 1968-as német-olasz-magyar filmben játszotta, starring Teri Tordai (aki esetleg rendelkezik ennek a minden bizonnyal korszakalkotó műalkotásnak egy kópiájával, legyen szíves jelezni)! Mindemellett színházi sikerei is számottevőek, többek között Patroni Griffivel dolgozott együtt. A nyolcvanas években, mikor Berlusconi meg az ő médiabirodalma átvágta az olasz filmipar ütőerét, Edwige sikerrel vette az akadályt, és máig mint népszerű tévés személyiség tengeti napjait.

A Lo strano vizio della Signora Wardh volt az első giallo, amelyben Luciano Martino produceri ügyködése alatt szerepelt. Az "alatt" kifejezés többek között azért is helyénvaló, mivel Martino feleségét és kölkét hátrahagyva vetette magát Edwigére - ha nekem lenne feleségem és gyerekem, Martinóhoz hasonlóan cselekednék! A viszonyuk eltartott egy ideig, és több kellemes alkotást eredményezett. A Lo strano vizió-t Luciano fivére, Sergio Martino rendezte, akinek filmográfiája addig két remek dokumentumfilmből állt.

A Szerelmi vérszomj társforgatókönyvírója a veterán (nem háborús, hanem szkriptvrájter) Ernesto Gastaldi, aki hogy-hogynem a Práterstadtot (Bécs) szemelte ki a történet sötét machinációinak színhelyéül. Gyönyörű, ledér (ha már giallo, legyen giallo) fiatal nők esnek sorban áldozatul egy borotvás gyilkosnak (der wíner razírmesszer mörder!).

Julie (Fenech), Neil Wardh angol diplomata (Alberto De Mendoza, Horror Express, Case of the Scorpion's Tail) felesége egyre inkább volt szeretőjét, Jeant (a nagy Ivan Rassimov, Planet of the Vampires, Eaten Alive - magyar hangja Juhász Jácint, coolness!) sejti az őrült torokborbély maszkja mögött. Ők ketten anno dacumál meglehetősen sikamlós szadomazó játékokat űztek egymás testével (Julie volt a mazó, Jean pedig a szabó, elnézést, szadó). Julie természetesen saját szakállára (amely hál' istennek csak képletesen értendő) nyomozni kezd. Szimatolása során félelmei beigazolódni látszanak, ám teljesen mégsem képes bebizonyítani Jean bűnösségét: a férfi alibije a gyilkosságok időpontjaira betonbiztos.

Frusztrációját enyhítendő a bájgúnár George (a Sergio Martino giallóiban állandóan előforduló George Hilton, Sweet Body of Deborah, Bullet for Sandoval) karjaiban keres kikapcsolódást, akivel egy hamisítatlan swinging-sixties, pontosabban már seventies partin ismerkedik össze, ám miután barátnője, Carol (aki George unokatestvére is egyben) gigáját is elmetszi a gyilkos (és Jean biztosan nem lehetett az elkövető, mivel ő addigra már Marat játszott a kádban (= felvágta az ereit)), Julie úgy dönt, elege van a császárváros szexuálisan represszív atmoszférájából, és George-ot az anyósülésre paszérozva a Costa Brava felé veszi az irányt. Természetesen ő van a legjobban meglepve, mikor a halott Jean virágcsokrokat kezd küldözgetni neki…

Oly andalítóan szép és gonosz ez a film, szinte szerelmes vagyok belé (Edwigébe bizonyosan)! Gastaldi és társai megdolgoztak a pénzükért. Bár a Szerelmi vérszomj nem tobzódik a túlságosan eredeti ötletekben, a szexuálisan motivált erőszakjelenetek és a film játékosan perverz hangulata megteszik a magukét. A giallók minden más filmnél jobban kifejezik az olasz férfitudat a ragadozó asszonyállattól való rettegését, és a Szerelmi vérszomj az e fenyegetés elleni szánalmas maszkulin lázadás ábrázolásának remek példája. A végén persze kiderül, hogy bármennyire is hadakozzanak, előbb-utóbb a nagypofájú férfiakból elfolyik a szaft.

A finálé sunyi és fekete, mint a macska a sarokban - igazi meglepetés. A fordulatos, és Martino remek rendezésének köszönhetően feszes ritmusban elmesélt történet tele körömlerágatóan izgalmas jelenetekkel, amelyekből a későbbi filmtörténet folyamán többen is "merítettek" (Emlékeztek a Halloween-ben arra a jelenetre, mikor Michael hátulról közelít az egyik éppen telefonáló áldozatához? Nos, a Szerelmi vérszomj-ban tanulmányozhatjátok az eredetijét. Carpenter hagyta magát giallók által "inspirálni", hogy cizelláltan fogalmazzak). Születési évéhez képest döbbenetesen vérbő a film, biztosan komoly fejtörést okozhatott az akkori cenzúrabizottságnak (természetesen ilyenkor mindíg hozzá kell tenni, hogy mindennemű cenzornak azonnali felfordulást kívánunk!).

Még Morricone is csak a legjobb napjain volt képes olyan főtémát alkotni, mint amilyet Nora Orlandi hozott össze a Lo Strano Vizio számára. Hogy a hátborzongatóan hangulatos zene mennyire fel képes dobni egy látszólag ártalmatlan jelenetet, arra kitűnő példa az a rövid szegmens a film elején, mikor Julie először lép be a bécsi lakásba, és elkezd átöltözni: mialatt a kamera egy afféle elegáns, nyugodt fahrttal, amelyre csak olasz operatőrök képesek, követi a nőt, felzúg a kórus, és a kis lakás sötét sarkai azonnal mindenféle halálos veszély forrásává változnak.

A film audiovizuálisan legemlékezetesebb jelenetei Julie álmai, amelyekben vágyakozva emlékszik vissza Jeannal folytatott viszonyára. Ahogy Martino ezeket a lágy S/M-víziókat megjeleníti, a széles fókuszú lencsével felvett jeleneteket belassítja, és az egészet az Orlandi-féle témával aláfesti, az valami páratlanul szuggesztív.

Későbbi munkáival Martino komplexebb történeteket próbált elmesélni, kevesebb sikerrel. Ez az 1970-es giallo és a szintén hetvenes évjáratú The Case of the Scorpion's Tail a legjobb filmjei, sőt, ezek magának a műfajnak is kiemelkedő darabjai. Martinóból hiányzik egy Argento művészi víziója, ő nem auteur, "csupán" tehetséges jómunkásember, ugyanakkor jobb mesélő, mint az olasz horror népszerű nagymestere. Munkáiban a történet többé-kevésbé mindíg koherens, míg Argento alkotásairól ez általában nem mondható el.

A Szerelmi vérszomj teljes szereplőgárdája visszatér következő filmjében, a szintén giallo Tutti Colori del Buio-ban, amely a Rosemary gyermeké-nek egyfajta pop-art parafrázisa - szívből ajánlom minden eurokult-rajongónak. A németeknél megjelent DVD-n Alle Farben der Nacht címmel, kitűnő minőségben. A lemez tartalmazza az angol szinkront is.

A Szerelmi vérszomj-at nálunk a Hungarovideo adta ki a nyolcvanas évek végén (aki nem ragaszkodik a szinkronhoz, Amerikából már beszerezheti a film vágatlan, fantasztikus minőségű dvd-változatát, ott The Strange Vice of Mrs. Wardh a címe). A magyar verzió igazi vegyesfelvágott: bár szép szélesvásznú, és az erőszakosabb részek mind a helyükön vannak, mivel egy hetvenes években készült spanyol maszterről húzták le, a szexjelenteket erősen megnyirbálták - Generalissimo Franco nem szerette a cicit. Sajnos a magyar nézőnek így le kell mondania Edwige az Alpok legimpozánsabb formáit idéző domborulatainak látványáról - a csaj ráadásul manapság ugyanolyan jól néz ki, mint a film elkészültének idején, lásd Hostel 2!. Ennek ellenére, mivel a film még megnyirbált állapotában is csúcs, ha nincs meg a gyűjteményedben, rohanj el az első videókölcsönzőbe; ha nekik sincs meg, fuss tovább a következőbe, és ordítsd, visítsd, követeld: "Szerelmi vérszomjat akarok! Szerelmi vérszomjat akarok! Nem élhetek Szerelmi vérszomj nélkül! Engem a Wostry Feri küldött!"

Lo strano vizio della Signora Wardh. Olasz-spanyol, 1971. Rendezte: Sergio Martino. Producerek: Luciano Martino és Antonio Crescenzi. Forgatókönyv: Ernesto Gastaldi, Vittorio Caronia és Eduardo Manzanos Brochero. Fényképezte: Miguel Fernández Mila és Emilio Foriscot. Vágó Eugenio Alabiso. Zene: Bruno Nicolai és Nora Orlandi. Szereplők: Edwige Fenech, Ivan Rassimov, Alberto De Mendoza, George Hilton, Cristina Airoldi és mások.

2008. január 17.

Filmrészlet: RAMBO 4

Medve anyám, ez de jó lesz... :) Egy amerikai ismerősöm véleménye, aki már látta a filmet: "Just saw a preview screening of Rambo, it's a mix of the best in Rambo 1-3 with some influence of all the Rambo carbon copies made in europe in the 80's, with some moments feeling like Deliverance and Predator trown in the mix. The result is the second best film of the series. I hope it opens BIG it's that good." Plusz Stallone érdekes részleteket árul el a film gore-tartalmáról: "the film will contain 'reskinning alive, crucifixions and beheadings — with the head remaining on the pole for months."

2008. január 16.
2008. január 15.

KESELYŰK ÉS TESTRABLÓK - Paranoia a posztmodern amerikai filmben - 1. rész

A posztmodern amerikai film története a paranoid film története. Posztmodernnek nevezem ebben az esszében azokat az amerikai filmeket, amelyek 1967 után készültek. Paranoidnak pedig azokat, amelyben a főhős olyan összeesküvésre bukkan, mely nem csak a saját létét (az egyént), de az egész fennálló rendet (a társadalmat) is megkérdőjelezi, és pusztulással fenyegeti. A paranoid film alapmotívuma tehát az objektív valóság szubjektív észlelése (percepciója), e két valóság közti diszkrepancia, valamint a szubjektum mibenlétének kutatása, sőt sokszor az objektív valóság fogalmának tagadása. (SPOILER ALERT!)


ELŐZMÉNYEK

Paranoid filmek a posztmodern kort megelőzően is készültek, különösen az ötvenes évek hidegháborús légkörében. De míg ezek azt kérdezték: „vajon a szomszédom kommunista?” „vajon az ott az égen kommunista rakéta?”, addig a posztmodern paranoid film azt is megkérdőjelezi, amiben a hidegháborús néző biztosan hitt, ti. önmagát és vezetőit. Azt kérdezi: „vajon a kormányom kommunista, csak ügyesen titkolja?” „vajon én is kommunista vagyok, csak nem tudom?” (A kommunista helyére ki-ki helyettesítse be az arabokat, replikánsokat, űrlényeket stb.)

Mint annyi más műfajé, a posztmodern paranoid film gyökerei is Hitchcockig nyúlnak vissza. A Szédülés (1958) a film noir és a gótikus horror elemeit is felhasználva sosem látott módon kérdőjelezte meg főhőse percepcióját (már A hátsó ablak is hasonlóval kísérletezett), és manipulálta közönségét; míg az egy évvel későbbi Észak-északnyugat (1959) bevezette a kormányszintű összeesküvés témakörét, és egyben lefektette a hajszamozik összes későbbi kliséjét.

A Szédülés tehát a „ki vagyok valójában?”, az Észak-északnyugat pedig a „mi folyik a világban?” kérdését vetette fel. A posztmodern paranoid mozik kifejlett formájukban ezt a két kérdést ötvözik, és válaszolják meg egyetlen válasszal - mint A mandzsúriai jelölt (1962), melyet a műfaj alapkövének is tekinthetünk. John Frankenheimer filmjében egy rémálmokkal küzdő veterán (Frank Sinatra) nemcsak saját beteges viselkedésére talál magyarázatot, de leleplez egy kormányszintű összeesküvést is, mikor agymosott bajtársát (Laurence Harvey) lelövi. A mandzsúriai jelölt nyugtalanítóan megelőzte korát. A Kennedy-merénylet másnapján a mozik levették műsorukról, és egészen 1987-ig zárolták a kópiáit.

HETVENES ÉVEK
Míg a Frankenheimer-filmben külső erők kezdeményezték és irányították az összeesküvést (a szovjetek), addig a hetvenes évek paranoid filmjei már az amerikai kormányon belül keresték az ellenséget. Nem véletlen: a vietnámi háború kudarca, Nixon lemondása és a „nagy Amerika” vajúdása közben megrendült, vagy egészen elveszett az amerikai polgár bizalma kormányában. Nemcsak azt érezte, hogy a vezetőség magára hagyta a mindennapokban (megélhetés, közbiztonság stb.), de azt is, hogy egyenesen ellene dolgozik.

Ezt az élményt fogalmazta meg először a műfaj másik klasszikusa, A Parallax-gyilkosságok (1974), mely A mandzsúriai jelölt-höz hasonlóan profetikusnak bizonyult. Alan J. Pakula nyomasztóan pesszimista filmjét alig nyolc héttel Nixon lemondása előtt mutatták be a mozik. Warren Beatty újságírót játszik, aki nyomozni kezd egy közkedvelt szenátor meggyilkolása ügyében, és rábukkan egy kormányok feletti titkos szervezetre (a Parallaxra), mely a világ minden táján bérgyilkosokat toboroz.

A Keselyű három napja (1975) az első posztmodern paranoid mozi, ahol Amerika kimondva is önmagával harcol. Ez az a film, melynek emlékezetes nyitójelenetében Robert Redford kiugrik egy kávéra, és arra tér vissza munkahelyére, hogy összes kollégáját lemészárolták. Ahogy a CIA egyik vezetője fogalmaz a filmben: ez már nem az ötvenes évek, nem a hidegháború, itt „hiányoznak az átlátható frontok.” Sydney Pollack bátran merített ihletet A Parallax-gyilkosságok-ból (tehette, Pakula filmjét a kutya sem látta) – az eredmény mégis egyedi, olyan klasszikus, melyet az elmúlt harmincakárhány évben újra és újra sikertelenül próbálnak leutánozni.

Látván, hogy Watergate-allegóriáját az amerikai közönség (akkor még) nem értette meg, Pakula úgy döntött, nem kerülgeti tovább a forró kását, és filmet forgat a valódi eseményekről. Így készült el Az elnök emberei (1976), a hetvenes évek egyik legnépszerűbb filmje Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével, amit még abban az évben egy másik Hoffman-szerep követett (Maraton életre-halálra). John Schlesinger filmjében egy egyetemista döbben rá arra, hogy a náci háborús bűnösök még mindig köztünk járnak (ráadásul Laurence Olivier képében).

Gene Hackman főszereplésével 1977-ben készült egy roppant gyenge Parallax-koppintás A dominó-elv címmel, amelyben kormányszervek fegyenceket bérelnek fel egy-egy politikai merénylet erejéig. Az elnök emberei alapkiindulását használta Spielberg is kasszasikere, a Harmadik típusú találkozások (szintén 1977) forgatókönyvében. Spielberg elmondása szerint eredetileg jóval komorabbnak képzelte filmjét, de aztán a Cápa sikere jókedvre derítette, és a Carter-éra konszolidációját is megérezvén pozitív pontot tett a filmbéli kormány-összeesküvés végére.

Nem mindenki volt ilyen elégedett Jimmy Carterrel. A Kína-szindróma elkötelezetten balos stábja (rendező: James Bridges, főszereplő: Jane Fonda, Jack Lemmon és Michael Douglas) egy potenciális atomerűmű-katasztrófát vázolt fel, melyet a kormány minden erejével igyekszik eltitkolni az újságírók elől. A téma az energiaválság korában nem is lehetett volna égetőbb, ráadásul néhány héttel a bemutató előtt valódi katasztrófa történt Three Mile Island-nél.

Mint a fentiekből kitűnik, a hetvenes évek abszolút hőse az újságíró volt. A Watergate-összeesküvés leleplezése után egy időre komolyan úgy tűnt, hogy a sajtó negyedik hatalmi ág lehet, és direkt ellensúlyként szolgálhat a kormánnyal szemben. Ez az idealizmus a nyolcvanas évekre teljesen kiveszett az amerikai moziból, miután olyan nagyhatású filmek is megkérdőjelezték a sajtó szerepét, mint a Hálózat (Sidney Lumet, 1976) vagy A szenzáció áldozata (Sydney Pollack, 1981).

Bár modern film noirnak szokás nevezni, paranoid egzisztencialista thriller a Kínai negyed (Roman Polanski, 1974) is, mely – furcsán hangzik, de - nagyban emlékeztet a Rosemary gyermeké-re. Hiszen miközben feltár egy Los Angelest behálózó (és végső soron felépítő) összeesküvést, Jack Gittes egész élete a feje tetejére áll: megtudja, hogy szerelme (Faye Dunaway) a saját apjával hál. A film noir egyébként a posztmodern paranoid film előképe, amennyiben a femme fatale karaktere minden esetben magában hordozza az összeesküvés lehetőségét.

Az Ira Levin regényeiből készült paranoid thrillerek a Szédülés - mondjuk úgy - egzisztencialista paranoiáját szőtték tovább. A már említett Rosemary gyermeke (szintén Polanski, 1968) hősnője alól alaposan kihúzzák a szőnyeget, mikor megtudja, hogy férje, orvosa és szomszédjai mind összeesküdtek a Sátán szolgálatára. A Stepfordi feleségek (Bryan Forbes, 1975) a miszticizmust robotokra cseréli; míg A brazíliai fiúk (Franklin J. Schaffner, 1978) öreg nácivadásza (Laurence Olivier mesteri alakítása) klónozott Hitler-gyerekek után kutat egy világot behálózó összeesküvésben.

Nem Levin írta, de ide kívánkozik az Ómen (Richard Donner, 1976), amely a Rosemary eseményeit férfiszemszögből meséli el, illetve a Kóma (Michael Crichton, 1978) – egy doktornőről (Genevieve Bujold), aki fényt derít egy kórházak közti szervkereskedő összeesküvésre, miközben élete is veszélybe kerül.

A paranoia nemcsak a kortárs környezetben játszódó amerikai filmbe furakodott be. A hetvenes években több hasonló alkotás is (elsőként George Lucas művészkedő, monoton sci-fije, a THX 1138) egy olyan jövőbeli társadalom képét villantotta fel, melyben látszólag minden szép és rendezett, de a felszín alatt szörnyű titok lappang. Nyilván az 1984 inspirálta az olyan negatív utópiákat, mint a Zöld szója (Richard Fleischer, 1973), ahol Charlton Heston megrázóbb felfedezést tesz, mint A majmok bolygójá-ban, ti. hogy a jövő Amerikájának alapélelmiszere, a címbéli zöld szója a halottak húsából készül. A Logan futása (Michael Anderson, 1976) Michael Yorkjának pedig arra kellett rájönnie, hogy a szép új világban nem szűkségszerű harmincévesen megöletni magad.

Kortárs science-fiction A testrablók támadása (1978), egy nagyszerű film, mely az 1956-os hidegháborús horrort veszi alapul, és tágítja ki egy kisvárosról az egész országra, kormányra, közintézetekre, metropoliszokra. Philip Kaufman filmjénél kevés paranoidabb és nyomasztóbb látlelet készült a hetvenes évek Amerikájáról. Bár az űrből érkezett óriásvirágok akár a flower power-érát is jelképezhetnénk, A testrablók az egyformaságtól, az univerzalizálódástól való félelemről szól – attól, hogy a néhány éve még lázadó szelíd motorosok (mint a főszereplő Donald Sutherland) elkerülhetetlenül is betagozódnak a társadalomba.

(folyt. köv.)

2008. január 14.

Február háborúsfilm-hónap a Geekblogon!

Mikor férfi a férfi? Ha megértő apa, ha tisztességes adófizető vagy jómunkásember? FASZT! A férfi leginkább férfi, mikor egy thompsonnal a kezében fekteti ki a rohadt nácik tucatjait, vagy éppenséggel vietnám dzsungelében irtja a csárlikat. Egy tank kormányánál vagy egy nyelesgránát markolatát szorítva mutatkozik meg igazán az Y-kromoszóma - és ha a népirtás gyönyörét a karosszékből bámulhatjuk, elmondhatjuk, hogy a félelemnek még csak árnyéka sem suhant át soha kérges szívünkön. Februárban mozis macsó félistenek halhatatlan kalandjait zúdítjuk majd rátok, a szokásos aktualitások mellett.
2008. január 11.

Dvdkritika: AZUMI 2 - Szerelem vagy Halál (Black Mirror kiadó, 2007) ****

A Black Mirror kiadót egyszerre lehet szeretni és haragudni rájuk, mert bár nagyon bátran felvállalták a keleti filmtermés legjavának hazai terjesztését, a minőség és a határidők terén még bőven lenne mit fejlődniük. Az eredetileg még tavaszra ígért fémdobozos, két lemezes exkluzív kiadványaik többszöri csúszás után, végül csak az ősz végére futottak be. És hogy megérték-e a várakozást? Ezt egyrészt megtudhatjuk Ramiz Versus DVD kritikájából, másrészt pedig a tovább gombra való klikkelés után.

 
A szakmát Ausztráliában kitanuló, fiatal japán rendező Ryuhei Kitamura, mielőtt még beleszagolt volna a hollywoodi álomgyár bűzös levegőjébe, két olyan filmet is letett az asztalra, amelyek a szigetországon kívül is nagy sikert arattak, mondhatni kultuszstátuszt értek el. A Versus zombis-jakuzás hentelésén kívül, a csinos pofival megáldott bájos tinisztár Aya Ueto látványos vérontása az Azumi is hatalmas rajongótábort tudhat magáénak világszerte, tehát nálunk is.

 

A Yu Kojama manga sorozatán alapuló Azumi, az igazi kis eye-candy főszereplőjén kívül, kiválóan koreografált, bámulatos harcjelenetek egész sorát kínálta a nézőknek. (A törékeny alkatú Azumi a film végén közel 300 embert aprít miszlikbe, mindezt majdnem egyedül!) A sikert meglovagolva természetesen hamar jött is a folytatás, ezúttal már Kitamura nélkül. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál mérsékelt sikert aratott, bár olyanok is vannak szép számmal, akik inkább a folytatást preferálják. Az biztos, hogy Shusuke Kaneko rendező (Death Note) filmje sokkal inkább csak egymás után fűzött harci jelenetek sokasága, melyek közé egy kicsit bugyuta és jelentéktelen történetet tuszakoltak be, de ahol egy tizenéves lány a szamurájok és a különleges képességű nindzsák tucatjait öli halomra, ott ne várjon senki egy Kurosawát. Ezek ellenére, vagy pedig éppen ezért az Azumi második része még mindig egy igazán szórakoztató és látványos film, sok vérrel, érdekes, manga-szerű főgonoszokkal (mérgezett fém-pókhálókat „szövő” pókember, duplapengéjű, bumerángként repkedő pallost lóbáló óriás – mintha csak a Ninja Scroll-ból léptek volna elő), és olyan nevekkel mint, Chiaki Kuriyama (Kill Bill, Battle Royale) vagy Kenichi Endo (Visitor Q, Takashi Miike filmek).

 
 
 
A film története egyébként ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Már csak egyetlen hadúr van, aki veszélyeztetheti a békét, Sanada, aki a hegyekben állomásozik hadseregével. Azumi és egyetlen még életben maradt társa Nagara feladata, hogy végezzenek vele. Hozzájuk csapódik Kozue (Kuriyama), a fiatal nindzsalány is. Az út során találkoznak egy fiatalokból álló rablóbandával, akiknek vezérében Azumi felismerni véli korábbi társát, Nachi-t. A banda csatlakozik hozzájuk, de az út cseppet sem veszélytelen, ráadásul úgy tűnik, hogy áruló is van közöttük.
A rengeteg kardcsörte mellett azért vannak remek ötletek is, pl. Kozue árulása némileg színesítette a nem túl bonyolult történetet, és a félelmetes szupererejű harcosok is a film értékelhető színfoltjai közé tartoznak. A karakterek fejlődése megtorpant, Azumi már szinte csak másodszereplő, a Nachi hasonmás Ginkaku szerepeltetése pedig teljesen felesleges és értelmetlen. (Mintha kárpótólni akarták volna az előző részből elég hamar kihullott Shun Oguri-t.) A filmet lezáró monumentális összecsapás is kevésbé jelentős, mint az első rész hatalmas rombolással járó ámokfutása, de az út során így is számtalan bunyó van, így pedig annyira nem is érezzük a katartikus csúcsjelenet hiányát. A két film tökéletesen összeilleszthető, így vizsgálva a dolgot pedig egyáltalán nem tűnik rossznak a folytatás. Elődjét semmiben sem múlja felül, de véleményem szerint szégyent sem hoz rá. Aya pedig most is ugyanolyan elbűvölő, és bármikor igent mondanék neki, ha férjül kérne. (Sóhaj!)
 
Külalak
Na, ébresztő! Nézzük magát a kiadványt, kívülről befelé haladva.
A fémdoboz nagyon szép, de nagyon piros. Egyetlen apró hibán kívül, külsőleg minden rendben van vele, belül két nagyon piros korong vár, alattuk két piros árnyalatú képpel. A pléhbox tehát összességében jól néz ki, de talán valamivel kisebbre is csinálhatták volna, mert így simán elférne még benne akár egy adag sushi, vagy két sonkás szendvics is. (Hozzám a doboz úgy érkezett el, hogy az egyik lemez odabent önálló életet élt, így a szabad mozgásnak köszönhetően nonfiguratív, primitív törzsi jelekre emlékeztető karcolatok jelentek meg a korong nem jó oldalán. Ez nyilván a szállítás bukkanóinak is köszönhető, de valószínűleg a doboz sem ragaszkodott eléggé a lemezekhez.) A kiadó viszont már tényleg örökre elköszönhetne ettől a „japános” betűtípustól, amit már sokadszorra alkalmaz, pedig már elsőre sem volt túl szép.
 
Belalak
Az első lemezen az egyszerű menü mögött magát a filmet találjuk, 16:9-es képpel, hozzá 4 hangsávot (dd 5.1-es japán és magyar, valamint DTS ES 6.1 discrete japán és magyar) és magyar feliratot választhatunk köretnek. A szinkron nem baj hogy van, érdekességnek jó, de szerintem ne nagyon erőltessük. A szinkronszínészek hangja nem igazán próbál azonosulni a szereppel, néhol hiányzik a dinamika, néhol meg egyenesen túljátsszák. Az egyik jelenetnél pl. Azumi elég halkan, szinte suttogva beszél, Roatis Andrea pedig szinte kiabál. Nem csapnivalóan rossz, de azért kicsit ront az élvezeten. A másik dolog, ami miatt nem ajánlom a szinkront az, hogy magyar hanggal a térhatás sokat veszt az erejéből. Érdemes összehasonlítani a mozgalmasabb jeleneteket a japán sávokkal, érezhető a különbség. Amúgy a DTS és a DD keverése között már nem éreztem jelentős különbségeket, a hangok erőteljesek, rendesen megdolgoztatják a hátsó hangfalakat is, bár az effektek néhol kissé túlvezéreltek. Tehát az eredeti hangsávokért fejsimogatás, a magyar keverésért dádá, de azért összességében egyikkel sincs olyan nagy probléma. A kép szép, semmi szemetszúró hiba, a színek élénkek, pixelesedés alig érzékelhető. Ezen a téren minden nagyon oké.
 
Extra
A sokáig csak a titokzatos meglepetés extraként emlegetett bónusz nem más, mint az Azumi első részének 143 perces rendezői változata (a szintén a Black Mirror égisze alatt megjelent film 128 perces), ami tényleg egy remek húzás volt a kiadótól. Kitamura filmjének eredeti, vágatlan verziója valamivel több vért, harcot, és dialógust tartalmaz, az ínyenc rajongók nagy örömére. Az ilyen extrának pedig sokkal több értelme van, mint még egy semmitmondó, egymás ülepét fényesre nyaldosó kisfilmnek, vagy a filmből kivagdosott unalmas képsoroknak. Az ajándék filmhez japán 5.1-es és DTS hangot, valamit természetesen magyar feliratot választhatunk. A mosolytúltengésben szenvedő Aya által levezényelt, közel fél órás Így készült az Azumi 2 szokás szerint megint nem azt mutatja be, hogy hogyan készült a film, hanem sokkal inkább a színészekre és szerepükre koncentrál, de ettől függetlenül is érdekes. Megtudhatjuk belőle például, hogy Aya nagyon kritikus önmagával szemben, és hogy Chiaki-chan annak ellenére, hogy a filmeken többnyire kegyetlen gyilkosokat alakít, a valóságban inkább csak egy aranyos kislány, aki a forgatáson még a kardoktól is félt.

 

A továbbiakban megnézhetünk még egy néhány perces összefoglalót az első rész történéseiről (Azumi – A kezdetek), egy az új epizód színészeit, és néhány érdekes forgatási képsort valamint látvány effekteket bemutató 18 perces kisfilmet (Azumi 2 - Feltámadás), egy interjúcsokrot, amiben mindenki nagyon örül, hogy a többiekkel dolgozhatott. Láthatjuk még a tokiói premier képeit is (Bemutató Japánban), ahol a zavartan hebegő-habogó főszereplők egymásnak adják a mikrofont, amibe aztán végül egyikük sem tudott semmi értelmeset belenyögni, a műsorvezető pedig a rendező úr jelenlétéről valamiért tudomást sem akart venni, pedig lehet, hogy ő képes lett volna értelmes, összefüggő mondatokra is. (Az extráknál érdekes ez a színész uralom, mert pl. a rendezőt, producert, vagy az operatőrt a kutya se kérdezte meg a filmről.) Végül pedig megkukkanthatunk 2 előzetest és egy TV-szpotot is. 

Summa
Úgy látszik, hogy a Black Mirrornak a kétlemezes kiadások az erőssége. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál pedig valóban exkluzív kiadás, kívül-belül teljesen rendben van, az árát tökéletesen megéri, és mindössze csak néhány nem túl jelentős hibával bír. Igaz, hogy rengeteget kellett rá várni, de a hosszú várakozás után végül egy olyan Azumi 2-t tehetünk a polcunkra, ami még a többi kiadó előtt is követendő példaként állhat. Ha a kiadó egy kicsit jobban odafigyelne az egylemezes dolgaira is, akkor ők lehetnének a tökéletes kiadó. Még több ázsiai kultfilmet, még több ilyen igényes kiadást! Van bőven miből válogatni.
 
Film: ***
Kép: *****
Hang: ****
Extrák: *****
 
2008. január 10.
2008. január 8.

Filmhír: SOAVI ÚJRA CSATASORBAN!

Ha minden jól megy, ismét lendületbe jöhet a páratlan zseni, Michele Soavi karrierje!
2006-os visszatérése a gyöngyvászonhoz, az
Arrivederci amore, ciao, többünknél a tavalyi év legfontosabb filmes eseményei között volt, és úgy tűnik hamarosan hazatalál kedvenc műfajához, a horrorhoz is.

Internetes források szerint a nyáron kezdi forgatni Catacomb Club című új moziját, amelyet régi harcostársával, Terry Gilliam több filmjének forgatókönyvírójával, Charles McKeownnal együtt jegyez.

Soavi elmondása szerint a film hangulata a Dellamorte Dellamore-t fogja idézni, a történetéről pedig szűkszavúan csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy az ókori Rómából indul és napjainkban, a Royal Albert Hall koncertermében ér majd véget.
Remegő szívvel várjuk...

Filmkritika: A HALÁL EZER ARCA (The Faces of Death, amerikai, 1978) **

A halál végletessége kíváncsivá tesz, és mi sem lehetne jobban szenzációhajhász, mint egy film, amely megmutatja végzetünket, több szempontból, több kultúrában, és ráadásul „hamisítatlanul” - magyarul a szart is kipaszírozza ebből a rentábilis témából. Exploitation par excellence: A halál ezer arca című kultikus darab erre tesz kísérletet.

A magyar dvd-kiadás borítóján van csali bőven: „Az eredeti film, amihez hasonlót előtte sosem láttál!” „A világ legszörnyűbb halálnemei egyetlen filmbe sűrítve. A filmtörténet legbotrányosabb alkotása először Magyarországon. Csak erős idegzetűeknek!”

Haggyámá.

  

Egy magas úr lép ki egy tiszta nappali ajtaján, leveti véres kesztyűjét, ruháját; nyugodtan körbenéz, megmossa kezeit. Elmondja nekünk, mikor hal meg az ember. Ha leáll a szíve. „Az egyetlen tény, amit egyikünk sem kerülhet el. Dr. Frances Gross vagyok. Patológusként dolgozom. Az elmúlt húsz év alatt készítettem egy összeállítást a halál számos arcáról. Utazásaim során bejártam az egész világot és olyan helyzetek után kutattam, amelyeknek köze lehet egyetlen közös végzetünkhöz.” A film ezzel az áldoktorral próbál realizmust mímelni, komolyságának, frázisainak a film készültekor sokan bedőltek, ma már csak a legnaívabbak. Impotens és erőtlen vállalkozásnak a darab; kultikus hiánypótló talán, de értéke semmi.
 
A halál ezer arca inkább filmtörténeti kövület, mint kuriózum: a jelenlegi mediális térben, amikor minden elérhető és minden megtapasztalható, egész egyszerűen nincs létjogosultsága. Egy olyan világban, ahol elkészülhet olyan pszeudó-snuff, mint pl. az August Underground Mordrum, a Faces of Death lábjegyzetté degradálódik.

A doktorbácsi narrátorhangja a fülünkbe csimpaszkodik, körbeutazzuk vele a világot, feltárja előttünk az ultimét titkot, de úgy, hogy valójában szart sem tudunk meg a legvégső misztériumról - az ilyen filmekre ez általánosan jellemző: láthatunk majomagy-evést, boncolást, villamosszékes kivégzést, lefejezést és még egy sor másfajta halálnemet. Éppen igénytelensége próbája leplezni áldokumentumfilm voltát, holott a felvett anyag élvezhetetlen, és magunk töltjük ki fantáziánkkal az ellopott képsorokat. Akkor emiatt hatásos mégis a cucc?

 
A DVD menüjében rátalálunk az extrákra: egy Fikció vagy valóság? nevezetű opcióra, egy bizonyos riportra, amit egy Conan Le Cilaire nevű figurával forgattak le, a film "rendezőjével". A riport szörnyű, próbálja a filmet felgyúrni a mára, de erőtlen. A filmet egyébként John Alan Schwartz jegyzi hivatalosan, úgyhogy teljes a káosz. Itt beismerés történik, miszerint tényleg meg volt rendezve pár jelenet (stating the obvious), sőt, mint kiderül, éppen a leghatásosabbak, pl. a "majomcsemege".
Francois Villon érdeme az volt, hogy megfogalmazta: mindenki egyenlő a halál pillanatában; a csöves az éjjeli buszon, a milliomos a Roverében, és Te is. A halál fenyegetésének szenzacionalizmusába beburkolni egy filmet gagyi húzás, bár anyagilag nyilván megérte nekik: a halál titkához nem visz közelebb, sőt, inkább lehangol, az emberi élet pénzreválthatóságának gyarlóságát sulykolja.
2008. január 7.

Bunyójelenetek 3: FIREMAN VS DORIGORAS

A változatosság kedvéért bunyójelenetek-sorozatunkban ezúttal egy olyan összecsapást teszünk halhatatlanná, amely nem a kiváló koreográfiája vagy az elképesztő ötletei miatt emlékezetes, hanem egész egyszerűen azért, mert szórakoztató. Mint általában a japán tokuzacu (speciáleffekt) sorozatok adok-kapokjai.

A Fireman (Fájámen/Magma Man) egy 1973-as évjáratú széria, és ugyanúgy, mint az überisten Ultraman, a Tsuburaya Productions háza tájáról eredeztethető. Fireman a Föld középpontjában élő faj egyik példánya, aki óriásira tud nőni vészhelyzetben (pont mint Ultaman - micsoda meglepetés!), amely megkönnyíti számára, hogy a bolygót letámadó kaidzsukkal (óriás szörnyekkel) összecsapjon. Most épp Dorigorast dzsúdózza agyon, amely egy látvány.

2008. január 4.

Filmkritika: INFERNO (olasz, 1980) ***

Rose Elliot (Irene Miracle) new york-i költőnő szörnyű felfedezést tesz: a hotel, amelyben lakik, egyben a Második Anya, Mater Tenebrarum otthona is. Még mielőtt végső bizonyíték után kezdene kutatni, sejtéséről értesíti Rómában tanuló öccsét, aki azután érkezik csak meg New Yorkba, hogy nővérének nyoma vész (közben barátnőjét, akinek “bűne” csupán annyi, hogy elolvassa a hugica levelét, egy ismeretlen lemészárolja). Marc (Leigh McCloskey) ugyanabban a szállodában száll meg, amelyben korábban testvére lakott, és rövidesen benne is gyökeret ver a gondolat, hogy a vendégek és az igazgatóság egyaránt az életére tör...

Az Inferno esetében a narratív koherencia iránti elvárásunktól nem árt olyan könnyedséggel megszabadulnunk, ahogyan a szél löki be a római zenekonzervatórium óriási ablakait a film elején: a történet itt kifogás csupán; ürügy Argento számára, amely mögé bújva egyre vadabb, veszett módon bevilágított és fényképezett csúcspontok tucatjait halmozhatja gátlástalanul.

Argento operatőrt vált, és sajnos ez nincs a film előnyére: Romano Albani színei fakóbbak, mint Luciano Tovoli technicolor palettája (akivel majd az 1982-es Tenebre-ben dolgozik ismét együtt), és kompozíciói is érőtlenebbek: néha túl szorosak, már-már klausztrofób hatást keltenek, máskor feleslegesen levegősek. A zenei kíséret ugyancsak kevésbé markáns, mint a rendező előző filmjeinél, a Goblin erőszakos, repetitív – bár nagyon hatásos – szinti-gothic rockját Keith Emerson prog-rockja váltja fel.

Az Inferno legelső és egyben leghíresebb jelenete kitűnő példája annak a kevert, jungeánus-freudeánus filozófiának, amely a Három Anya-trilógia első két részét jellemzi. Rose az épület titkának kulcsát annak pincéjében sejti, és szó szerint alámerül a ház víz által elárasztott alsó traktusába. Amellett, hogy a jelenet valami borzasztóan félelmetes (gyerekkori filmes traumáim közül a legemlékezetesebb, és megjegyzendő, hogy second unit directori minőségében a maestro ultimo, Mario Bava jegyzi), jól bemutatja az Inferno ikonografikus összetettségét is: Anna a pokolba merül le, a víz képe pedig természetesen a jungi Nagy Anya-archetípus kivetülése – és mindez Freud Anyaméh-házának mélyén rejtőzködik.

Később Marc is hasonlóképpen jár el, ő a padlódeszkákat szedi fel, hogy a lent titkát felfedezhesse. A testvérpár természetfeletti lényekkel kénytelen megküzdeni az orpheuszi utazás során: Anna már az elején odavész, de Marc eljut az út végére, ahol Mater Tenebrarummal – aki Argento utalásában maga a Halál – csap össze.

A házak, mint megtestesülések: a Suspiria és az Inferno ikonográfiájának ez a lényege, bár a De Quincey által, ópiummámorban kiötlött legendában ilyesmire nincs utalás. Ebből a szempontból az Inferno még több is a Suspiria-nál, Jung elméletét vegyíti el a XIX. századi kábítószeres szerző hallucinációk táplálta fantazmagóriáival, és az egészet pszichedelikus popdesignba csomagolja – utóbbi lényege ráadásul a múlt stílusainak összevegyítése, azoknak a szokottnál grandiózusabb, furcsább leképezése. Így lesz az Inferno-ból utalások és az ezekre az utalásokra adott válaszok reflexív rendszere. Kár, hogy az izgalommal (mert a narratíva abszolúte inkoherens), emlékezetes szinészi játékkal (mert a lead nagyon gyenge) meg hasonló alapapróságokkal kapcsolatos felszínes elvárásaink kielégítetlenek maradnak. Az Infernót legjobb egyfajta nagyköltségvetésű kísérleti filmként nézni, akkor aztán tényleg azt veszed ki belőle, amit belevittél.

2008. január 3.

Filmkritika: SÓHAJOK (Suspiria, olasz, 1977) *****

Az, hogy mára Argentót horrorfilm-rendezőként skatulyázták be, főleg ennek az 1977-os remekművének köszönhető, addigi legnagyobb sikerének. Bár a Suspiria markánsan különbözik korábbi munkáitól, sok giallós vonást tartalmaz. A giallóktól témaválasztása különbözteti meg: a természetfeletti fekete mágia machinációi a történet katalizátorai; megoldásaiban a mise en scene dominál; Argento az egyes jelenetek hatásosságának érdekében szó szerint lehengerli a nézőt azzal az audiovizuális tombolással, ami a Suspiria lényege. A rendező korábbi filmjeire sem volt éppen jellemző a narratív koherencia, és ebben a munkájában már szinte teljesen lemond arról, hogy bármiféle logikát erőltessen a történés láncszemei közé.

Susy Banyon egy viharos, szörnyű éjszakán érkezik meg a németországi Freiburgba, amelynek világhírű balettanodájában szeretné a táncművészet legmagasabb fokát elsajátítani. Az intézet azonban minden, csak nem marasztaló: az őrült-expresszionista épület tele gonosz tanárokkal és üresfejű, önző tanulókkal, akik közül jó páran életüket vesztik a film másfél órája alatt. Suzy-t nem hagyja nyugodni a hely nyomasztó hangulata és társai eltűnése, magánnyomozásba kezd, amely eredményének nem lenne szabad, hogy értelme legyen ebben a racionális világban: a balett-intézet az emberiség gonosztetteiért felelős Három Anya egyikének, Mater Suspiriorumnak az otthona, akinek titkát lojális boszorkányainak mindenre elszánt csapata őrzi. Suzy a film fináléjában rátalál rejtekhelyükre az épület alatti katakombákban, és megharcol a Sóhajok Anyjával, a több száz éves Helena Marcosszal is: a Tanzakademie tűz és víz jungeánus apokalipszisében pusztul el.

Argento történetvezetése egyenes, ám csak arra szolgál, hogy az érzékeket szó szerint letámadó audiovizuális kakofóniának egyfajta keretet adjon, valamint alapja legyen a film gonosz, illogikus (talán jobb ezt inkább álomszerű logikának nevezni), a mesék kegyetlenségét és naivitását tomboló vérontással ötvöző art neuvea világának. A Suspiria szinte csöpög a fenyegetettség érzésétől, amelyet a narratíva egyes, még visszafogottnak nevezhető fordulatai segítenek életre: a növendékeknek bort szolgálnak fel, amelyről kiderül, hogy vér; a padlás rothadó deszkái közül csontkukacok ezrei potyognak a hallgatók fejére, stb. (Argentónál az ilyesmi visszafogottnak számít!)

Több klasszikus Argento-féle csúcspont is ebben a filmben található meg: az akadémia titkát a világ tudtára adni vágyó vak zongorista halála az egyik legőrültebb és legegyedibben kivitelezett jelenet a horrorfilmek történetében. Egy hatalmas, ókori és modern szobrokkal szegélyezett tágas, városi tér nem jellemző helye az egyébként szűkös, klausztrofóbiát indukáló, sötét lyukakat előnybe helyező műfaj gyilkossági jeleneteinek, ám a karrierjének ezen a pontján mindent megújítani vágyó Argentót ez természetesen nem zavarja. Egy drótkötélre szerelt kamera segítségével tökéletes illúzióját kelti egy, a magasból lecsapó szörnyűségnek (az, hogy a zongorista nyakát végül saját vakvezető kutyája harapja át, már csak az Argentótól megszokott cinikus poén). A kiválóan pozicionált beállítások által sikerül érzékeltetnie egyrészt az áldozat kétségbeesett lelkiállapotát, másrészt a figura furcsa izolációját a nyílt tér közepén.

Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek inkább szolgálják a film lázas mise en scene-jének megkonstruálását, mint a történet előbbre vitelét. A mai napig rajongók ezrei tárgyalják a Suspiria bámulatos kép- és színvilágát, valamint a Goblin félelmetes-erőszakos-dallamos gótikus szinti-rock zenéjét, ám hiába vetem ezt papírra: a Suspiriát meg kell tapasztalni! Sosem láttam még olyan filmet, amely az audiovizuális megoldásait ilyen mértékben kihasználta volna a néző – szó szerinti – letámadására. A színek szinte agyonnyomják a szereplőket, mindenütt ott vannak, áradnak és mindent uralnak (a filmről szóló, egyetlen magyar recenzió “otrombának” nevezi őket, bár a szerző eleve “maszturbációs fantáziaként” írja le a filmet). Egyértelmű, hogy Argento itt Mario Bava megoldásait járatja csúcsra: Argento technicolor színsémái sokkal erőszakosabbak és jóval kevésbé cizelláltak Bava hasonló megoldásainál. Argento valami egészen egyedit hoz létre általuk: az átélhető irrealitást, egy lüktető-hisztérikus mesevilág tökéletes illúzióját.

“A strukturalista mese-modell minden lényeges eleme tetten érhető a filmekben: a fő(bb)szereplők a pozitív és a negatív póluson helyezkednek el; olyan elnagyolt karakterek, akiknek egyéni vonásaik nincsenek, ismerős környezetükből kiszakadva, magányosan vágnak neki a világnak, hogy mesehősökhöz méltóan szembenézzenek a Sötét Erővel, és a hátborzongató kalandok, a rejtélyek megoldása után egyetlen túlélőként diadalmaskodjanak felette.” (Hungler Tímea, Filmvilág -- Köszi, Ági! ;)

A Suspiria ötletadója Argento élettársa, Daria Nicolodi volt, akivel a Profondo Rosso forgatásán szerettek egymásba. Nicolodinak gyermekkorában a nagyanyja mesélt egy iskoláról, amelyet boszorkányok felügyeltek, és ezt az alapötletet fejlesztette tovább Argentóval közösen, főleg Thomas DeQuincy Levana and Our Lady of Sorrows című pamfletjéből merítve, amelyben a szerző a világ bajaiért felelős Három Anya ötletét dolgozza fel. Mater Suspiriorum (a Sóhajok Anyja), Mater Tenebrarum (a Sötétség Anyja) és Mater Lachrymarum (a Könnyek Anyja) annyira megtetszettek Argentónak, hogy az emberiség e három főellenségének krónikáját a trilógia második részében, az Inferno-ban is folytatta, abban a filmben, amelyből még a Suspiria “meselogikája” is hiányzik.

Filmkritika: DEATH SENTENCE (USA, 2007) ***

Mivel a bosszúfilmek szinte kivétel nélkül ugyanarra a sémára épülnek, így aztán a számtalan hasonló alkotás közül csak azok tudnak kitűnni, amelyek a lehető legtöbb újszerű elemet képesek ráerőltetni a már ezerszer látott témára. A Death Sentence nem tud felmutatni semmi olyat, amit még ne láttunk volna, kivéve talán a megszámlálhatatlanul sok ostoba hibát, és következetlenséget. De azért nem teljesen reménytelen.

James Wan engem már a Fűrésszel sem igazán nyűgözött le, de a Death Sentence rendezését szerintem kimondottan hiba volt rábízni, mert láthatólag nem tudott vele mit kezdeni. Azzal, hogy nagyobb hangsúlyt fektetett a drámára, megmentette ugyan a filmet az agyatlan akciófilmmé silányodástól, de a végeredmény még így sem túl meggyőző. A film alapjául Brian Garfield 1975-ben megjelent, azonos című könyve szolgált, mely az író egy korábbi bestsellerének, a Death Wish-nek a folytatása. (A Death Wish-ből készült a nálunk is jól ismert 74-es Charles Bronson film.) A forgatókönyv állítólag köszönőviszonyban sincs az eredeti művel, és szerintem ez volt itt az egyik legnagyobb hiba.
Az alaphelyzet ismerős: Nick Hume (Kevin Bacon) tökéletes életet él, a tökéletes családjával. Idősebb kamaszfiával Brendan-nel éppen hazafele tartanak a srác hokimeccséről, amikor megállnak tankolni egy isten háta mögötti benzinkútnál. Ekkor egy álarcot viselő banda rohanja le a kutat, majd miután végeztek a fegyvere után nyúló kutassal, az egyik álarcos elvágja Brendan torkát is. Nick nekiesik a támadónak, és dulakodás közben sikerül letépnie a maszkot a fiatal bandatagról, aki ezután elmenekül a helyszínről. Brendan később meghal a kórházban. A szembesítésen az apa felismeri fia gyilkosát, de a tárgyaláson már érdekes módon azt állítja, hogy nem látta tisztán gyilkost, így a gyanúsítottat végül kénytelenek elengedni. Nick nem véletlenül nem tanúskodott: elhatározta, hogy saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Csak ekkor még nem is sejti, hogy ezzel a többi családtagját is veszélybe sodorja.
A sztori nem éppen eredeti, de ez még csak a kisebb baj. A dolog ott hasalt el végképp, hogy ezt nem is próbálták meg elfedni, vagy feljavítani. A kiszámítható és sablonos történetet ráadásul ordas bakik, összecsapott karakterek, valamint utóbbiak néhol már fájdalmasan ésszerűtlen viselkedése húzza le még jobban a középszerűség mocsarába.
Már maga a főszereplő is erősen ingatag lábakon áll. A bosszúálló apa olyan gyorsan váltogat az akcióhős, és a tettei következményeire újra és újra rádöbbenő, kissé idegroncs családfő szerepe között, hogy már azt is hihetnénk, hogy nem is a bosszú vezérli, hanem valami eszelős sorozatgyilkossal van dolgunk. (Pl. hősünk a nagy leszámolás előtt még könyvből tanulja a fegyverhasználatot, és úgy ügyetlenkedik, mint aki még játék pisztolyt sem fogott soha a kezében, majd nem sokkal utána már igazi fegyver-expertként szórja az ólmot, mint valami ex-kommandós.) Ez a kettősség pedig nagyon hiteltelen. Nick viselkedése néhol abszolút megmagyarázhatatlan, és bár a sok illogikus lépésre eleinte még felmentést adhatna a gyász és a fájdalom okozta zavartság, de sajnos még ez utóbbiakat sem nagyon tudjuk elhinni neki. Ezekről igazából nem is Bacon tehet (az ő képességeivel azért már tisztában vagyunk), hanem maga a karakter az, ami ennyire kidolgozatlan, és ez sajnos nem engedi rendesen kibontakozni. Az igazat megvallva, Bacon még így is a lehető legtöbbet hozta ki belőle.
A fia meggyilkolásáért felelős banda viszont már önmagában is egy vicc. Ők is csak egy a filmekben már sokat látott jellegzetes, agyontetovált macsó csürhe, akik többnyire gondolkodás nélkül, vadállatiasan cselekszenek, az ő viselkedésük is gyakran már-már fájdalmasan ostoba (SPOILER: itt gondolok például a forgalmas, nyílt utcán való ész nélküli lövöldözésre, illetve a film talán legkínosabb bakijára, amikor hősünket egyetlen, láthatóan nem halálos lövés után maguk mögött hagyják, abban a tudatban, hogy az illető meghalt. SPOILER VÉGE) Ennek megfelelően a Garrett Hedlund (Eragon) vezette társaság színészi játéka nem is kívánt többet a gonoszul nézésen és a hangos káromkodáson kívül. Érdektelen figurák, amolyan a raktárból előszedett, többször használatos papírmasé rosszfiúk. Természetesen a rendőrség is jelen van a történetben, csak azt tudnám, hogy minek? A nyomozónő (Aisha Tyler) mást se csinál, mint szigorúan okítja Nick-et, és folyamatosan óvva inti attól, hogy saját háborúba kezdjen. De ezen kívül a zsaruk az ég egy adta világon semmit sem csinálnak, se a banda, sem pedig Nick megállítására. És nem azért, mert a törvény megköti a kezüket, hanem csak egyszerűen kispórolták őket a forgatókönyvből. Aki említésre méltó, az a fegyverdílert alakító John Goodman. Rövid jelenléte ellenére is ő a film legjobb, legizgalmasabb figurája, bár karaktere szerintem egy alaposan kihagyott ziccer.
Na, de azért nem ennyire elkeserítő a helyzet, a filmben vannak jól sikerült dolgok is. Az akciójelenetek például elég pofásak (még ha nem is túl reálisak), még néhány tetszetős testroncsolást is láthatunk (a CGI vér teljesen felesleges volt), és a film végén látható Taxisofőr hommage is nagyon bejött, de amit mindenképpen kiemelnék, az a kiváló operatőri munka. John R. Leonetti a film során végig nagyon hangulatos beállításokkal dolgozik, de a parkolóházas jelenetben látható, 2 perces vágatlan snittje igazán elismerésre méltó munka. Nálam ez sokat javított a film élvezhetőségén.
Osztok-szorzok, és jóindulattal végül kihozom közepesre, elvégre nem rég múlt karácsony, és ilyenkor leolvad a jég az ember szívéről. Mert a számtalan idegesítő marhaságoktól eltekintve ez azért nem egy nézhetetlen film, van hangulata is, de hiányzik az a mélysége, ami elfedhette volna a rengeteg kisebb-nagyobb hibát. Továbbra is azt állítom, hogy egy tapasztaltabb rendezővel sokkal emészthetőbb alkotás is születhetett volna, de így a Death Sentence hamar el fog tűnni a süllyesztőben. Addig viszont egy próbát azért mindenképpen megér, de túl sokat ne várjunk tőle, és készüljünk fel a gyakori hajtépkedésre is.
2008. január 1.

2008-as naplók

Mostantól a jobboldali sávból (lásd lejjebb) elérhetőek lesznek a szerkesztőség tagjainak film-, tv-, komputer ill. konzoljáték-naplói (egyelőre csak az enyém), amelyek szimpla értékelő listák minden olyasmiről, amit megnézünk, pc-n vagy konzolon nyomunk, stb.

A dolognak igazi tartalmi értéke nincsen, ugyanakkor van tájékoztató jellege, és ha az olvasók igényt tartanak rá, ezekből a listákból kiválaszthatják, miről írjunk részletesebben.

A 2007-ES GEEKLISTA

Megmondjuk, mi volt a legjobb idén, mert mi értünk hozzá a legjobban
Chavez képregénylistája:

2007-ben igazán nem volt okunk a panaszra, az elmúlt évekhez képest jelentősen nőtt a választék. Bővült a szuperhős képregények kínálata, az új shonen (fiatal fiúknak szóló) és shojo (fiatal lányoknak való) sorozatok mellett megjelentek az első seinen (felnőtteknek szánt) mangák, európai és magyar alkotásokban sem szenvedtünk hiányt, és idén végre már a szakirodalom is megtalálható volt a palettán. A következő 10-es lista teljesen szubjektív, így csak a saját érdeklődési körömbe tartozó kiadványokat tartalmazza.

1. HÓDÍTÓK VÉGZETE
A fantasy-re felesküdött Deltavision kiadó, eredetileg csak könyvekkel foglalkozott, de pár éve már képregény kiadással is próbálkozik, bár eddig többnyire csak mérsékelt sikerű, többnyire a fantasy rajongók figyelmére számító kiadványokat kínált. A listám élén szereplő mű szintén a fantasztikus történetek szerelmeseinek szól elsősorban, de a Hódítók Végzete című nagyméretű fekete-fehér albumba belelapozva, minden képregény rajongó nyálelválasztása beindul. 196 oldalon keresztül, gyönyörű, nagyon aprólékosan kidolgozott művészeti alkotásokat kapunk, amelyek 3 lenyűgöző hősi eposzt keltenek életre. A Hódítók Végzete egy hamisítatlan európai ízű képregény, amely lenyűgöző rajzaival, és nagyszabású történeteivel a képregény gyűjteményünk egyik legszebb éke lehet. Ismerve a kiadó jövő évi terveit, úgy tűnik, hogy ezt még lehet tovább fokozni is. Kötelező vétel!

Kritika később.

2. 300
Tavasztól már Frank Miller másik főművét is olvashatjuk magyarul. A Képes Kiadó a hazai megjelenést a magyarországi filmpremierre időzítette, és bár a keménytáblás, szép kiállású albumnak rendesen megkérik az árát, az minden egyes fillért megér. A thermopülai csata képregényes újraértelmezése hatalmas, gyönyörűen megkomponált színes képeken át közvetítve jut el hozzánk, mindez Frank Miller összetéveszthetetlen stílusában. Alapmű.

3. TŰZHARCOS ÉS A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN
A Képes Kiadótól már megszokhattuk, hogy (többnyire) csak igényes dologhoz adják a nevüket. A Tűzharcos És A Sötétség Mélyén a kiadó első próbálkozása az egyre népszerűbbé váló mangákkal, ehhez pedig sikerült egy kiváló művet találniuk, majd tálalniuk. Takizawa Seiho két hosszabb és egy rövidebb története a szerző tetszetős rajzaival kiegészülve, mindenki számára ajánlott olvasmány. Háborús környezet, UFO-k, tankok, és egy klasszikus történet feldolgozása az itthon megjelent első seinen manga lapjain.

4. ÉLNI
Természetesen a Mangafan kiadó is bepróbálkozott a seinen mangával, és nekik is sikerült egyből 10-est lőniük. Takahashi Tsutomu klasszikus egykötetes mangája remek rajzaival és izgalmas történetével kiválóan alkalmas a távolkeleti képregények nagy szemű lolitáitól rettegő laikusok megtérítésére. Az Élni egy nagyon addiktív mű, amit szinte lehetetlen nem egyszerre kiolvasni, ráadásul mindezt egy igazán kedvező árért cserébe tehetjük meg. Ezekután kíváncsian várom a Mangafan további felnőtt mangáit is.

5. VERTIGO 4
A Vertigo antológia egy igazán bátor vállalkozásnak tekinthető, mivel a hazai képregényolvasó tábor nagyobb része főleg a jelmezes szuperhősökre vevő. A felnőttesebb tartalommal bíró sorozatok három legismertebbjének egy-egy epizódját magába foglaló válogatás, az igencsak izgalmas negyedik kötettel le is vonult a színről. A Kingpin kiadó tervei szerint, a címek külön kötetekben jelennének meg majd a jövőben, bár ehhez elsősorban az is szükségeltetik, hogy az eddig kiadott Vertigo antológiák anyagilag megtérüljenek. Szóval, ha akartok még Prédikátort és Y, az Utolsó Férfit, akkor vegyetek Vertigo-t.

6. NAPIRAJZ
Merényi Dániel alias Grafitember interneten publikált stripjei már bőven megérettek arra, hogy kétévadnyit belőlük kötetbe foglaljanak, és megjelentessék végre papírformátumban is. A képregényrajongókat alaposan megosztó alkotások a humor egy olyan szegmensét képviselik, amelyre talán nem mindenki nyitott, de az biztos, hogy a Napirajz sikere nem véletlen. A már a blogon is kultikussá vált képsorok a Titkos Fiók kiadó jóvoltából egy izmos, több mint 300 oldalas könyvbe foglaltattak, hogy minden offline Tibor is magáévá tehesse. Ki merem jelenteni, hogy magyar kultképregény született, de ha csak a kifinomult, szolid humort kedveled, akkor kerüld el messzire.

7. A KÉPREGÉNY FELFEDEZÉSE
Scott Mccloud maga is képregényrajzoló, így mi sem természetesebb, hogy a képregények történelmét, fejlődését, típusait, valamint azok felépítését és működését taglaló művét is rajzolt képek formájában prezentálja. A képregények bibliájának is tekinthető vaskos szakirodalomnak minden képregényrajongó polcán ott a helye, ugyanakkor bátran merném ajánlani a képzőművészetek bármely ága iránt érdeklődők számára is. A Képregény Felfedezését a Nyitott Könyvműhely Kiadónak köszönhetjük, akik a 2008-as esztendőre is készülnek egy hasonló volumenű dologgal. Ámen.

8. BATMAN - PRÉDA
A Képes Kiadó folytatta a Batman történetek közlését is. Az ősszel megjelent Préda 120 oldala ezúttal is egy fordulatokban gazdag, sötét hangulatú sztorit rejt, mindezt a kiadótól már megszokott magas minőségben. A képregény írója a Batman történetekben már járatos Doug Moench, kiváló rajzait a magyar származású Paul Gulacy követte el. Aki a három részletben közölt Hush-t szerette, az cserkéssze be a Prédát is.

Kritika később.

9. STAR WARS – JEDI HISTÓRIÁK - A SITHEK ARANYKORA
A hazai Star Wars képregénysorozat 10. születésnapja pont egybeesett a Csillagok Háborúja bemutatásának 30. évfordulójával, e kettős ünnep mellett pedig már a sorozat hazai kiadója sem mehetett el szó nélkül, ezért erre az alkalomra egy különleges ajándékkal készültek meglepni a rajongókat. Az 5000 évvel a klasszikus trilógia előtt játszódó történet, igényes kivitelben, fényes papíron és igazán baráti áron került az újságosok polcaira. Mindez igencsak dicséretes vállalkozás volt, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a magyar Star Wars képregénysorozat minősége leginkább az összevízfestékezett WC papírhoz hasonlítható. A kísérlet sajnos be is bukott, így a történet folytatása már (az ígéretek ellenére) nem különszámként jelenik meg, hanem a kéthavi lapban folytatásonként. Nagy kár érte.

10. SIN CITY 3
A Fumax-tól idén is kaptunk egy Sin City kötetet, sorrendben a harmadikat, ami gyakorlatilag nem más, mint a Rodriguez film egyik epizódjának storyboardja. Na jó, ez nem komoly, mert Frank Miller rajzait nézegetve, és szövegeit olvasgatva talán még a mozgóképnél is ütősebb élményben lehet részünk. Ha még nem láttuk volna a filmet, akkor azért, ha meg már igen, akkor pedig azért kötelező a cucc beszerezése. Meg hát Miller nem csak sörben jó.

Köbli Norbi filmes listája:

2007 legjobb amerikai filmjei*

A forrás (The Fountain, r. Darren Aronofsky)
Híd Terabithia földjére (Bridge to Terabithia, r. Csupó Gábor)
Superbad (Superbad, r. Greg Mottola)
A Bourne-ultimátum (The Bourne Ultimatum, r. Paul Greengrass)
Véres gyémánt (Blood Diamond, r. Ed Zwick)
Az elhagyott szoba (Vacancy, r. Antal Nimród)
Felforgatókönyv (Stanger Than Fiction, r. Marc Forster)
Felkoppintva (Knocked Up, r. Judd Apatow)
Az utolsó jelentés (Breach, r. Billy Ray)
Nehéz idők (Harsh Times, r. David Ayer)

2007 legrosszabb amerikai filmjei*

Halloween (Halloween, r. Rob Zombie)
Átok 2. (The Grudge 2, r. Takashi Shimizu)
A Barbár – Legenda a szellemharcosról (Pathfinder, r. Marcus Nispel)
Férjhez mész, mert azt mondtam (Because I Said So, r. Michael Lehmann)
Vadidegen (Perfect Stranger, r. James Foley)
Fekete Dália (The Black Dahlia, r. Brian De Palma)
A másik én (The Brave One, r. Neil Jordan)
Az invázió (The Invasion, r. Oliver Hirschbiegel)
Faterok motoron (Wild Hogs, r. Walt Becker)
Ébredő sötétség (The Seeker: Dark is Rising, r. David L. Cunningham)

* 2007-ben Magyarországon, moziban vagy DVD-n bemutatott amerikai filmek.

Linkovic Csumoszky játéklistája:

10. CLIVE BARKER'S JERICHO (PC, X360, PS3)
Jobban nem is indulhatott volna: a marketing nem túl tolakodóan, ügyesen operált (a rejtélyes youtube-os áldoksiktól a titokzatos website-ig), a teaser videók stílusosan kimunkált horrorról árulkodtak, s a demótól végképp mindenki maga alá csinált (még ha nem is a félelemtől), ám a végeredmény kétségbeejtő lett. Az atmoszféra oké, hogy szándékosan nyomasztó, no de annyira, hogy a játékot is utáljam? Ilyen sivár látvánnyal a Blair Witch Project 2 óta nem találkoztam, az ergya pályadizájn pedig megadta a játéknak a kegyelemdöfést: a játékmenet olyan monoton, hogy az embernek a feje is belefájdul. Dacára az ügyesen kidolgozott részleteknek, a hangulatos menünek, a remek zenének és az ijesztő hangoknak, minden hiába. Ugyanis a Jericho élvezhetetlen játék, az év legnagyobb csalódása.

9. ASSASSIN'S CREED (PC, X360, PS3)
A PC-sek még mindig várják, de konzolra két hónapja kijött már az év egyik legjobban várt játéka, az Assassin's Creed. A némi sci-fi katyvasszal felhigított történet gyakorlatilag egy frankó középkori szimulátort szült, ahol korhű városok hajszálpontosan leképzett másaiban rohangászhatunk third person nézetben. A grafika gyönyörű, a perspektívák szédítőek, a főszereplő akrobatikus mutatványaival meg még perzsia hercegét is lealázza... de ennyi. Ez egy gyönyörű, ám frankón unalmas történelmi szimulátor - az év másik nagy csalódása.

8. OVERLORD (PC, X360)
Dungeon Keeper nyomdokait követő gonoszkodós istenjáték, látványosan konzolra fejlesztve. A PC port sajnos minden konzolátirat gyerekbetegségétől szenved, beleértve a kényelmetlen irányítást és a sokszor indokolatlan 3rd person nézetet. Az Overlord korántsem szólt akkorát, mint vártuk: szép és humoros, de monoton és nem elég gonosz.

7. TEAM FORTRESS 2 (PC, X360, PS3)
A csapatalapú hentelés legújabb ásza rajzfilmszerű grafikával, humoros gegekkel és kiegyensúlyozott játékmenettel, csak baromira híján van a gyári mappáknak. Reméljük ezt a lelkes pályagyártók pótolni fogják.

6. HALF-LIFE 2 EPISODE TWO (PC, X360, PS3)
Ugyan jobb, mint az előző, de ez továbbra is csak rutinmunka. Az unalomig ismert pályastruktúrát a Valve a kisujjából kirázza, ehhez képest viszont ijesztően sokáig pepecsel egy-egy résszel. A legnagyobb probléma az, hogy az epizódikus tartalom egyre céltalanabb - pedig az EP2 nem rossz játék, csak felesleges.

5. CALL OF DUTY 4 MODERN WARFARE (PC, X360, PS3)
Remélem már mindenkinek csömöre van a második világháborús játékoktól. Az Infinity Ward is így gondolta, s haldokló szériájának modern hadszíntereken adott vérátömlesztést. Nagyon vártuk, bár kisebb csalódás, hogy az egyszemélyes kampány piszkosul rövid (ez az új trend?), s valódi first person shooter helyett inkább egy árkádjátékhoz hasonlít.

4. HALO 3 (X360)
Nagyobb, hosszabb és vágatlan - nagyjából ennyivel leírható Master Chief kalandjainak befejező epizódja. A játék semmi lényegi újitást nem hozott, csak a szokásos Halo-élményt: ujjgyakorlat a Bungie-tól. Ráncfelvarráson csak a grafika és a multiplayer esett át, de éppen utóbbi miatt imádják tízezrek a Halo sorozatot - joggal. Hogy az eposz ezzel véget ért volna? Kötve hiszem.

3. PORTAL (PC, X360, PS3)
A játékosok mostanában nincsenek elkényeztetve, már ami a ténylegesen úttörő, előremutató játékstílusokat illeti. Ám az űr betöltésére az Orange Box bónuszaként debütáló Portal-nak minden esélye megvolt, idegesítő rövidsége miatt azonban "csak" egy üdítő színfolt lett a belsőnézetes akciójátékok palettáján.

2. CRYSIS (PC)
Idén minden pécés a Crysis-ra készült, a játékőrültek a teljes konfigot beújították, ám a fotorealisztikus dzsungelharc még a csúcskategóriás gépekben is kiakasztotta a barométert. Az ámulatba ejtő grafika kicsit háttérbe is szorította a történetet, ennek ellenére a Crysis nem csak egy felvágós techdemó. A kötetlen játékmenet és az óriási terek számtalan lehetőséget adnak a játékos kezébe, az okos AI és a gazdag pályadizájn pedig új távlatokat nyitott a lövöldözős játékok szférájában.

1. BIOSHOCK (PC, X360)
Csúcsra szöktetett elvárások és turbó fokozatra kapcsolt marketing előzte meg a Bioshock megjelenését, s a fejlesztőgárda vállára ezzel óriási felelősség nehezedett. A karmesteri pódiumról az a Ken Levine dirigált, aki a System Shock 2-vel örökre bevéste nevét a techno-horror nagykönyvébe. A Bioshock az előd által kitaposott ösvényt követi, egy fikarcnyit sem engedve annak színvonalából, ám a műfaji forradalom ezúttal elmaradt. Nem mintha ez bárkit érdekelne, hiszen a Bioshock személyében a pszichotikus horrorok új királyát üdvözölhetjük.

Bajtai András filmes listája

5. TEJÚT (Tejút, r.: Fliegauf Benedek, 2007)
Flieaguf számomra a legjobb fiatal magyar filmrendező, a Rengeteg és a Dealer után új „ambient-filmje”, a Tejút (komoly fesztiválsikerek után) szintén nem okozott itthon sem csalódást. A Tejútról Pilinszky János egyik kései versének részlete jut eszembe: „Akár egy kivilágított / vesztőhely, leszorított tarkó, / oly szép és idegen a látvány.” Fliegauf filmje, ahogyan a fiatal rendező sajátos műfajmegjelölése ígéri, tényleg nem pörög, ám ez kit érdekel, mert a Tejút olyan, mintha egy fegyelmezett és visszafogott képeskönyv fejezeteit néznénk hosszan-hosszan bámulva, belefeledkezve az „idegen” és „szép” látványba, míg el nem sodródunk magunk is a fehér űrben.

4. 13 (13 Tzameti, r.: Géla Babluani, 2005)
Nem véletlenül emlegették a korai rideg és metsző Polanskit e film kapcsán, a 13 szerintem is az utóbbi évek egyik legjobb thrillere, amely valóban Polanski profizmusát idézi; kristálytiszta és hidegvérű alkotás, amely leginkább a középső fél órában látható öngyilkosság-a-négyzeten-típusú oroszrulett-bajnokság miatt került ide a listára, de a felvezetés és a levezetés is legalább ennyire sikerült, még akkor is, ha baromira kiábrándító. Brad Pitt már le is csapott a filmre, hamarosan tehát érkezik majd az amerikai remake, fúj.

3. 300 (300, r.: Zack Snyder, 2006)
A látvány, a látvány! Mi mást lehetne tenni, mint leborulni előtte és betelni vele újra meg újra!?

2 A ZODIÁKUS (Zodiac, r.: David Fincher, 2007)
Mivel imádom a hetvenes évek filmjeit, nem volt kérdéses, hogy Fincher új filmjét is szeretni fogom. A zodiákus egyszerre kiváló hangulatfilm, a fenyegetettség trükkösen jelenvaló, én mindvégig azt éreztem, hogy a gyilkos bárhol, bármelyik pillanatban felbukkanhatna és lecsaphatna. Nem beszélve arról, hogy a rejtélyekért is megőrülök, és az, hogy nem kapták el a fickót, csak még élénkebbé teszi a filmet. Számomra nagy öröm és élmény volt elveszni a részletek, elméletek, nyomok és konspirációk kacskaringós útvesztőjében. Fincher tökéletesen demitologizálta az ismeretlen elkövető alakját, amely lehet, hogy sokaknak nem tetszett, de a biblikus Hetedik után szerintem kifejezetten ügyes húzás volt.

1. NAPFÉNY (Sunshine, r.: Danny Boyle, 2007)
Danny Boyle komor és rideg scifijét lehetetlen volt nem imádnom, annak ellenére, hogy nem igazán vagyok a műfaj nagy rajongója, de mit lehet tenni, ha az angol rendező tényleg a legjobbaktól tanult, a Nap vakító és őrjítő fénye mögött mindvégig ott lebeg Stanley Kubrick mesterien elegáns vizuális szuggesztivitása (2001: Űrodüsszeia) illetve Ridley Scott kérlelhetetlen cinizmusa és precízen visszafogott kegyetlensége (Alien). Boyle tehát jól döntött, elhagyta a műfaj bárgyú és röhejes meseszerűségét, de a klausztrofób hangulatot és a magával ragadó látványvilágot megtartotta, miközben mértani pontossággal adagolja az egyre nyomasztóbb fordulatokat, a recept pedig bevált: a Sunshine-t még a szükséges klisék felhasználása sem tette tönkre. Ki kell még külön emelnem a soundtracket, ami a mai napig nem jelent meg, pedig nagyon sokat ad a filmhez, az Underworld és John Murphy jegyezte filmzene durván karcos zajait és patetikus dallamait egyaránt nehéz elfelejteni. (Lásd addig is az Underworld Oblivion With Bells című albumáról a To Heal című szerzeményt.)

Bajtai András sorozatlistája

5. DEXTER - 2. évad
Ezt a sorozatot már jól körbejártuk itt a blogon, az első és második évadot is külön-külön, amelyek közül nekem sokkal jobban tetszett az első, de azért a második évad is megérdemli, hogy itt legyen, főleg a második fele miatt, és még azért is, mert remélem, hogy a harmadik évadban majd megint helyreállnak a másodikban kisiklatott dolgok, és Dexter ott folytatja a munkát, ahol abbahagyta.

Kritika az első évadról / a második évadról

4. A SZÖKÉS - 3. évad
Habár csak nyolc epizód ment le eddig belőle a sztrájk miatt, azt azért kijelenthetjük, hogy a készítők tartják a megszokott színvonalat, sok-sok fordulat, váratlan meglepetés, titkok, és izgalom, idegölő suspense, amiben ez a széria mindig is kiváló volt. Az új helyszín nekem amúgy is különösen tetszik, meg mindig is szerettem a sittes-dolgokat, és a töltények még nem fogytak el, tehát nem vaktöltényeket puffogtatnak, remélem, hogy mindez kitart majd az évad végéig.

3. TELL ME YOU LOVE ME - 1. évad
Az HBO párkapcsolati drámasorozata nekem tuti befutó, miközben Hollywood csupa sziruppá és giccsé rontotta az évek alatt ezt a fontos és kikerülhetetlen tematikát, az HBO helyreállítja a kibillent egyensúlyt: összetett karakterek és emberszagú problémák, a sorozat hitelessége már-már földöntúli. Aki szeret mások és a maga magánéletében vájkálni, az ki ne hagyja. A Tell Me You Love Me nem zavaróan lelkizős, hanem sokkal inkább őszinte és valódi. Igazi ritkaság.

2. ODAÁT – 3. évad
A természetfeletti sorozatok etalonja, vagyis: van még élet az X-akták után! A Winchester-tesók vadásznaplója az évadok során csak egyre jobbá és összetettebbé válik, és aminek külön örülök, hogy az egyes epizódok fölött átívelő központi mitologikus-epikus szálat is egyre határozottabban bontogatják a készítők. Talán ennek a sorozatnak a hiánya fáj leginkább a sztrájk miatt.

1. DRÓT - 4. évad
Minden idők legjobb sorozatának negyedik évadában háttérbe szorították az éppen alkoholmentes családi életet élő McNulty-nyomozót, aki az ötödik évad teasere szerint a záró évadban újra a pohár után nyúl. (Alig várom!) De nem tudok nem szó nélkül elmenni amellett, hogy habár a szociológiailag továbbra is hiperfelkészült negyedik évad még mindig pontos és összetett képet nyújt az éppen aktuális problematikáról (oktatás), mégiscsak egy olyan intermezzónak tűnt, amely a befejező évadot (illetve annak hatásosságát) készítette elő, hogy aztán végül, még egyszer, utoljára összeálljon majd a régi csapat és újra bedrótozzák a rosszfiúkat.

Parraghramma. Filmes! Listája:

10. ÓPIUM - EGY ELMEBETEG NŐ NAPLÓJA (magyar-német, Szász János, 2007)
Amikor kapuzárási pániktól lomhán riadozva a mélyen tisztelt Főszerkúrat kérdeztem izibe (ha csak perceptuálisan is, de) elsajátítandó, potenciális jelöltekkel kapcsolatban, Szász János dolgozatára csak annyit mondott: „unalmas”. Tulajdonképpen igaza volt, Sade markitól McMurphyn keresztül a koreai kiborgokig bezáróan már annyi celluloid kettyóssal fárasztották eleddig a jóravalót, hogy nem pusztán a kollektív érdeklődés lanyhult irántuk, de a hivatalos deviancia komoly értékvesztésen is átesett. Az Ópium eme tematikai hendikep mellett komoly történelmi sántasággal vonszolja végig zsibbatag cselekményét, hisz a lélekgyógyászat prehisztorikus koponyalékelések (trapenáció), és a törtető Moniz doktor 1935-ös keltű barbarizmusa (prefrontális leukotómia, vagy trendin becézve lobotómia) közötti, kíméletesebb időszakába (1913) kalauzol – ilyetén orvosi szúróeszközök dramaturgiailag fontos jelenlétében. Hogy ez mér nem ütött senkinek százas szöget a homloklebenyébe a kedves írók közül, az azért mindegy, mert a Gizella és Dr. Brenner között lángra lobbanó (egyszerre brutálisan zsigeri és szó szerint költői) érdekszerelem talán pont a maga kissé halvérű és nyers megjelenítésében szól leghitelesebben a pszichózis, a szégyentelen tehetség és a szánalmasan emberi irigység többnyire misztifikált szentháromságáról.

9. TRANSFORMERS (amerikai, Michael Bay, 2007)
Mivel nem vagyok oda túlságosan dobhártyaszaggatóan túlkoreografált, s közben következetesen patetikus filmjeiért, sokszor megfordul bennem Trey Parkerék végcinikusan álromantikus dalocskájának vonatkozó sora: „Why does Michael Bay get to keep on making movies? (I guess Pearl Harbor sucked…)” Hát ezért. Nemtom, állt-e valaha valami jobban Bay bá kezében, mint az őszinte hancúrozásban artikulálható infantilizmus. Ráadásul a korábban irritáló hősies-hazafias monológokat ilyen játékos pléhmonstrék gépszájába adva akaratlanul is kihallatszik némi (ön)gúny, amin nem nevetni egyenesen illetlenség.

8. 28 HÉTTEL KÉSŐBB (28 Weeks Later, angol-spanyol, Juan Carlos Fresnadillo, 2007)
Nem. Nem és nem. Erről a könnyedén túlideologizálható moziról egyszerűen nem vagyok hajlandó írni.

7. EASTERN PROMISES (angol-kanadai-amerikai, David Cronenberg, 2007)
A maestronak az Erőszakos múlttal sikerült olyan alacsonyra tennie a lécet, ami fölött lényegében képtelenség nem átbicegni. Az Eastern Promises ugyan ennél ambiciózusabb munka, de az év – késes támadóival egyszál faszban megmérkőző Mortensen lifegvényeivel levédett – bunyójelenetét leszámítva még így is áthatja az a szalonképesség, ami az ortodox Cronenberg őrülteket könnyedén lohaszthatja lefele. A testi deformitások metaforikus alkalmazását talán csak ideiglenesen nyugállományba küldő direktor maffiafilmje elegáns(an egyszerű) sztorijával és karcos karaktereivel azért bizodalomra okot adó lépés, talán épp back to the roots.    

6. A GAZDATEST (Gwoemul, dél-koreai, Joon-ho Bong, 2006)
Joon-ho Bong úgy válik szép lassan a szatíra egyik leginvenciózusabb mesterévé, hogy idegen pályákon arat kiütéses győzelmeket tágszemű kollégáival szemben. Az elégikus-rögrealista Memories of a Murder a rekonstrukciós bűnügyi filmek etalonja lett már debütálásakor (Zodiákus? Na ne. Légy szíves ne viccelj.), idén pedig az inváziós blockbusterekben verhetetlen Hollywoodi fenegyerekeknek vitt be a kis koreai egy olyan kollektív gyomrost, melyet nemzeti és műfaji hovatartozásokra való tekintet nélküli iróniája miatt egyszerűen nem lehet eléggé komolyan venni. (Mert hisz kurvavicces.) És ha a rendező szociális érzékenységéhez még hozzá vesszük a földkerekség egyik legkiválóbb aktorát, Kang-ho Songot (valamint a cast hozzá mérhető, további jómunkásembereit), biztosak lehetünk a garantált minőségben.

5. AZ ÁLOM TUDOMÁNYA (La Science des Reves, francia-olasz, Michel Gondry, 2007)
Aki azt hitte, hogy Michel Gondry csak Charlie Kaufman jobbján tud a low-budget miliőt telhetetlen giccsig túljárató, édin szürreális nyelven szívhez szólni, az vagy hazudik, vagy nem látta Az Álom tudományát. A legigazabban bájos romantikus az Ameliet ihlető Chungking Express óta. Már azok közül, amit láttam, of course.

4. FEKETE KÖNYV (Zwartboek, holland-német-belga, Paul Verhoeven, 2006)
Hogy szalad az idő: pont 15 éve vágta terpeszbe Sharon Stone szépen epilált alsó végtagjait, tágra nyitva saját karrierjének kapuját. Érdekes mód (vagy törvényszerűen), azóta sem neki, sem az Elemi ösztönt dirigáló Verhoevennek nem nagyon volt hasonló mérvű szakmai sikerben része (jó, persze-persze, a Showgirlst és a Macskanőt leszámítva), talán ezért lihegett már erősen a nyakunkban a szükség valami mocskosan dögösre. A Zwartboek nem próbálja az 1992es instant classic erotikus perverzióit túllicitálni, de pont nem túl szövevényes beépülős-háborús sztorija a szemérmetlen szépségű Carice van Houten vezényletével minden erőlködés nélkül leköti még az – éveken epikusan túlnyúló kalandfilmeket annyira nem is nagyon szerető – magamfajta figyelmét is. Árulás, meg ármány, meg szerelem, meg szex, meg hasonló izék között relativizálódik a hazafiasság és a hűség ideája.  

3. POKOLJÁRÁS (Calvaire, belga-francia-luxemburgi, Fabrice Du Welz, 2004)
Nézhetetlen blöffenet. Csak és kizárólag emós-tarisznyásbölcsészeknek ajánlanám, akik eme esendő söpredék mivoltukat mámorító görcsösséggel élhetik meg – például a férfiszerelem ilyetén bizarr leképezéseiben gyönyörködve. Szerintem.

2. A FAUN LABIRINTUSA (El Laberinto del Fauno, mexikói-spanyol-amerikai, Guillermo Del Toro, 2006)
Idei listák esetében ennek a címnek a hiánya – a megrögzött francoista veteránokat, valamint a menthetetlen látáskárosultakat leszámítva – főbenjáró bűn. Guillermo Del Toro szinte számlálhatatlan párhuzamokkal lazán keresztül-kasul karistolt, az 1944-es Spanyolországba invitáló filmje úgy testesíti meg a már-már fölényes eleganciájú agyonrétegeltséget, hogy soha, egy huszonnegyed másodpercre sem ront a nézőre lekezelő rámutatásokkal, vagy büszkén interpretáló sorokkal. (Mindegyik) felszínén megmarad nemes egyszerűségű, vétózhatatlan igazságokkal lelkesítő, de sokkal inkább lehangoló tündérmesének, illetve kortörténeti drámának, ennek köszönhetően A Faun labirintusa elsődleges kettőségének puszta bevállalásával már tiszteletet érdemel. Mindegy, hogy csak a partizánoknak szurkolsz, vagy az önzetlen és áldozatkész Ofélia próbatételeit szemlélve harapod el a nyelved, hogy a Faunban a mitológia gyermeki naivitásból táplálkozó megtestesülését, esetleg az utolsókat rúgó fasizmus trónjára törő, konkurens ideológia lidércét véled látni, Vidal kapitány válogatott kegyetlenségein szörnyülködsz, netán az ártatlanság és az árulás ördögi körében őrlődő karakterekkel szimpatizálsz, ha emberből vagy, a film végén, a főcímzene felcsendülésekor kicsit el fog kenődni a szenvtelen szemlélődés és analitikus kívülállás sminkje. 

1. KELL EGY DOBOS! (Ex Drummer, belga, Koen Mortis, 2007)
Féloldali béna basszeros(?), aki ön és közveszélyes apját leszíjazva, kényszerzubbonyba bugyolálva mutatja ki a gondoskodó szeretetet, és aki mellékállású főbuzi. Fasisztoid-skizotip skinhead kísérő(?)gitáros, aki vérontás nélkül csak a basszeros kopaszdagadt muterjával képes dugni, vokális teljesítményét pedig fél ajkának idült merevsége korlátozza. Süket szóló(?)gitáros, aki sütikészre szedált állapotban, valahol a megyehárom és a totális szervezetlenség között labdarúg, pontosabban randalíroz az aktuális mezek és játékvezetői síp hathatós ignorálásával. Igen, de ki diktálja a tempót? Mielőtt a tamok és a cinek mögé elképzelnétek a halmozott testi-szellemi fogyatékkal élők lehetőleg számos irányból amputált csimborasszóját: inkább Driesra vessetek egy pillantást. Ő a talán nem csak látszólag egészséges, decens exdobos, aki íróként már komoly sikerek birtokában éldegélte kifinomult, uncsi életét, míg a nyomorékok lelkes különítménye fel nem kérte a ritmus szekció élére. És ő van olyan cinikus geci, hogy már csak önző (és destruktívan) kedélyterápiás megfontolásból is a később Feministák névre keresztelt formációhoz verődjön. Aki a lúzerség valamiféle apoteózisát és egy (akár szakmai sikerrel, akár csak erkölcsi diadalocskával kecsegtető) szokvány bandakarriert remél, az látó- és hallótávon kívül kerülje el Koen Mortier (nomen est omen) könyörtelenül morbid, ébenfekete filmjét. A belga(-holland?) kezdeményezés ugyanis nem ismer semmilyen tekintélyt. Miközben az észbontó stilizációk és érzelemgazdag szeméremsértések premierplánjaival áthágatik minden létező és sejtett toleranciaküszöb, a tradíciók és a kortárs benelux elkorcsosulás olyasféle allegorikus élethalálharcát pisloghatjuk végig, amilyenhez fogható élmény legutóbb tán csak a Texasi láncfűrészes mészárlás alkalmával adatott meg filmbarátnak. Vagy akkor se.

(Ezúton is köszönet Beyondernek, aki felhívta erre a szívtelen következetességű, zseniálisan groteszk ámokfutásra a figyelmemet.)

Beyonder top10

Listámban, szolidaritást vállalva (mehehe) azokkal, akik nem tudják vagy akarják a fájlcserélőket használni, csak olyan filmeket szerepeltetek, amelyek hazai mozi- illetve dvd-forgalmazásba kerültek, vagy legalább egyszer vetítették valamelyik fesztivál keretében.

10. FEKETE KÖNYV (Zwartboek, r. Paul Verhoeven)
Soha ilyen szórakoztató film nem készült még a náci megszállásról. Verhoeven történelmileg megalapozott dráma helyett fordulatos kalandfilmet csinált. A top10-es helyezésnek azonban csak egy oka van: Carice van Houten.

9. A MÁSOK ÉLETE (Das Leben der Anderen, r. Florian Henckel von Donnersmarck )
A tavalyi év tanulsága: megtanultak filmet csinálni a németek.

8. RÉMÁLMOK NYOMOZÓJA (Akumu Tantei, r. Shinya Tsukamoto)
Nincs Tsukamoto három legjobb filmje közt, csupán egy tökéletes horror. Nem “j”-s, hanem olyan igazi, amiben az atmoszféra, a hangulat a legfontosabb.

7. ÓPIUM – EGY ELMEBETEG NŐ NAPLÓJA (r. Szász János)
A tavalyi év legjobb magyar filmje, két nagyon nagy európai színésszel, hibátlan képi világgal és tűpontos rendezéssel.

6. A BOURNE-ULTIMÁTUM (The Bourne Ultimatum, r. Paul Greengrass)
Az év legtökösebb akciófilmje, amelyből kispórolták az üresjáratokat. Tömény macsóság humor és romantika nélkül. Greengrass tempója eszméletlen, de a merészsége is, amivel az átlagnéző lázongása ellenére kitart kedvenc shaky-camje mellett.

5. VASKABÁTOK (Hot Fuzz, r. Edgar Wright)
A Grindhouse-hoz hasonlóan ettől a filmtől is pont annyit kaptunk, amennyire számítottunk, ami éppen elég, ha egy Wright-Pegg agymenésről van szó. Az év akcióvígjátéka, az év legügyesebb parafrázisával.

4. GRINDHOUSE (r. Robert Rodriguez és Quentin Tarantino)
A jószolgálati és önkéntes filmtörténészek, akik csak az aljából válogatnak (hála az égnek!), újabb rég elfeledett zsánercsaládot túrtak elő és dobtak be a köztudatba. Már csak ezért is járna nekik a listás hely, de úgy meg pláne, hogy gond nélkül meg is oldották a kitűzött projektet.

3. A FAUN LABIRINTUSA (El labirinto del fauno, r. Guillermo del Toro)
Újat már nem érdemes elmondani róla. Kegyetlen, szép – kegyetlenül szép. És mellesleg fokozottan igaz rá, ami a listám többi filmjére is: meg lehet nézni egy monitoron is, csak nem érdemes.

2. A FORRÁS (The Fountain, r. Darren Aronofsky)
Felesleges érvelni mellette. Felesleges hasonlítgatni. Ez nem olyan film. Csak akkor fogod gicsnek nevezni, ha semmit nem értettél meg belőle.

1. KELL EGY DOBOS (Ex drummer, r. Koen Mortier)
Ilyen gyönyörű ívben idén senki nem hugyozta szembe a közízlést. Vércinikus, brutálisan vicces, anarchista és okos. A Taxidermia ehhez képest könnyed, délutáni matiné.

Ramiz filmes listája

10. CSUKLÓNYISZÁLÓK (Wristcutters - A Love Story, r.: Goran Dukic)
Ez pedig a lista végi kakukktojás, azaz a bónusz film volna. Játszik benne Tom Waits, ami nekem már magában elég lett volna ahhoz, hogy elfogultan ítélkezzek, de a többi szereplő és a történet kedves humora legalább ennyire belopta magát a szívembe. A kritikusok felrótták neki, hogy részleteiben emlékeztet például a Trainspottingra, az After Life-ra, a Donnie Darkóra, de ennek a hasonlítgatáshoz szerintem kár ragaszkodni, mert a végeredmény összeáll, van stílusa és egyénisége. A bohókás sokszínűség, a furcsa történet és az előkerülő abszurd helyzetek ellenére is egy őszinte egyszerűséggel rendelkező romantikus filmről van szó, melyet némi balkáni hangulat (a rendező horvát) és egy csipetnyi szürreál fűszerez.
A Wristcutters egy egyszerű film, amit fölöttébb élvezetes nézni. Ennyi. (És mondtam már, hogy játszik benne Tom Waits?)

9. RETRIBUTION (r.: Kiyoshi Kurosawa)
Míg Kelet-Ázsiában is egyre inkább a nagy költségvetésű, híres színészekkel készült művek jönnek divatba (mostanában gyakran történelmi témájúak), addig Kiyoshi Kurosawa szorgalmasan készíti kis költségvetésű, szándékosan minimalista, műfaji kereteikből gyakran kilépő, zsánerfilmes alapokra épített krimi-thrillereit és horrorait. A Retribution alapvetően az előbbi kategóriába tartozik, de a természetfeletti elem nem csak fűszer benne, hanem nagyon fontos alkotó, az egyik legfontosabb szereplő benne ugyanis egy szellem…
Egy piros ruhás, sápadt nő kísérti végig a filmet és a Kurosawa kedvenc színésze által játszott nyomozót, aki állhatatosan próbálja kideríteni, ki és miért követi el a látszólag összefüggő „tengervizes gyilkosságokat". Mindenki másképp gyanús, Kurosawa pedig szűken, alaposan megválogatva adagolja az információkat: még a főszereplővel sem enged azonosulni, így pedig állandó gondolkodásra késztet. Néhány ötlet, ügyes rendezés, és egy tehetséges, rutinos színész: „csak" ennyi kell egy jó filmhez.

8. A TÖKÉLETES TRÜKK (The Prestige, r.: Christopher Nolan)
Az atmoszféra nagyon fontos összetevője a mozgókép mágiájának, a The Prestige-ben pedig nagyon elkapták ezt. Két órás játékideje végig feszültséggel töltött: a két bűvész szellemi és szakmai párbaja tökéletesen leköti a néző figyelmét, ezt pedig akció, gyilkosságok és más kényelmes hatáselemek nélkül nem könnyű elérni. Christopher Nolan, a rendező, már a Mementóval is bizonyította tehetségét a néző figyelmének legkötésére, és most sem vall kudarcot, a színészekre pedig szintén nem lehet panasz (Christian Bale és Hugh Jackman remekelnek, Michael Caine ekkora rutinnal nem tud hibázni, Scarlett Johansson meg úgyis olyan csinos, hogy mindegy, hogy játszik – egyébként nem is rosszul).
Ilyen körülmények mellett már csak a forgatókönyv vághatta volna haza a filmet, de szerencsére ez sem történt meg: az (amúgy könyvadaptációból származó) történet kellően csavaros és fordulatos, a szereplők árnyaltak, nincsen pozitív és negatív oldal, a vége felé pedig egymás után jönnek a csavarok, a néző pedig nem igazán tudja, mire is számítson, ami a legjobb dolog egy krimivel kapcsolatban.

7. RESCUE DAWN (r.: Werner Herzog)
Vietnam aránylag ritkán került vászonra az utóbbi években, inkább a közel-keleti konfliktus foglalkoztatja az amerikai rendezőket. Werner Herzog a Rescue Dawnnal azonban visszatér a dzsungelbe, ahol napjaink konfliktusaihoz hasonlóan szintén gerillaharc ellen kellett küzdeniük az amerikai seregnek, nem mellesleg idegen és ellenséges terepen. A film jó érzékkel nem a harcra és nem is az őrületre helyezi a hangsúlyt - olyanból már úgyis van elég -, inkább csak elmeséli egy vietnámi bevetés során lezuhant pilóta kalandjait (a forgatókönyv egyébként igaz történet alapján készült). A stílus szándékosan egyszerű, demitizáló, naturalisztikus, de nem véres (kimaradtak például a kínzásjelenetek), a megőrülést például soha nem láttam még ennyire szárazon és távolságtartón megmutatni – és milyen remekül működik!
A Rescue Dawn legfőbb erényei a kiegyensúlyozottsága, a színészei (főleg Christian Bale) és az érezhetően rutinos, biztos kezű rendezés. Talán nem válik klasszikussá, de mindenképpen az év legjobb filmjei közt a helye.

6. 30 DAYS OF NIGHT (r.: David Slade)
2007 legjobb horrorjának mindenképpen toplistán a helye, de ez a film az idei gyenge mezőnyből egyébként is túl magasan kilóg ahhoz, hogy csak emiatt kerüljön ide. A slasherek eszköztárát gátlástalanul és őszintén felhasználó látványos hentjelenetek és az ismerős szentimentálisan drámai elemek tömör és tökösen kíméletlen előadásmódja valami olyat hoz vissza a klasszikus horrorok világába, amit az okoskodó, világmegváltó vagy éppen egyszerűre szánt mai próbálkozások már régen elfelejtettek. Kifejezetten kellemes, már-már felszabadító érzés nézni a filmet, ráadásul külön öröm, hogy bár (az I Am Legenddel szemben) borzongatóan ijesztőre sikerült vámpírok zombifunkciót töltenek be, mégis a hagyományos Drakula-mítosz romantikájából is került egy leheletnyi a befejezésbe. Yikes!

5. FIDO (Fido, r.: Andrew Currie)
A zombifilmek divatja Romero óta nem akar kihalni, újra és újra előkerül ez a népszerű, lassan már zsánerré váló horrortéma. A Fido azonban nem az élőhalottak még tovább gyorsításával, fegyverhasználatával vagy más „korszakalkotó" ötlettel próbál érvényt szerezni magának, inkább visszatér Romero módszeréhez: komolyabb, társadalomkritikai és erkölcsi kérdéseket vet fel a rothadó, ostoba emberszerű lények kapcsán, miközben az izgalmas történetről és a bőségesen adagolt (nem csak fekete) humorról sem feledkezik meg.
A környezet amúgy a háború előtti Amerika kertvárosi álomvilága a hozzá illő autókkal, ruhákkal, bugyuta oktatófilmekkel és zenével (a jó öreg dzsessz…), ami újabb színeket ad a Fido amúgy is érdekes palettájához, nálam pedig a Kék bársony (látszólag) békés kertvárosi idilljét és a Fallout hangulatát idézi és más hasonlóan kellemes képzettársításokat okoz. És ami a legfontosabb: jó volt nézni, nem unatkoztam és nem is tudtam előre minden csavart. Többszöri újranézésre is alkalmas!

4. A MÁSOK ÉLETE (Das Leben Der Anderen, r.: Florian Henckel von Donnersmarck)
A bukás után itt a következő remekbe szabott német történelmi film. A helyszín az NDK, a szocialista rendszer összeomlása előtt néhány évvel. A Stasinak dolgozó főszereplő a katedrát otthagyva vállalja egy híres író megfigyelését, akit rendszerellenességgel gyanúsítanak. Hősünk hithű szocialista, szemrebbenés nélkül tart előadást egy nem éppen humanista módszerekkel kihallgatott és megtört férfiról, szakmai és politikai elhivatottságát eleinte könnyedén az íróval és feleségével szembeni szimpátiája fölé tudja helyezni. Lassanként azonban, ahogy egyre jobban megismeri a telepoloskázott lakában élő pár életét, nézeteit, vergődésüket a hatalmát kihasználó Stasi tiszt kezében, aki magának akarja a nőt, és belső ellentétüket (az író is hisz a szocializmusban, de a valóságban működő rendszer hibáit túlságosan is jól látja), egyre nehezebb helyzetbe kerül.
A melodráma veszélyét a németekre jellemző szikársággal, óvatos színészi játékkal és leheletfinom humorral kerüli el a film, ami hamar beszippantja a magát megfigyelő és megfigyelt szerepébe egyaránt könnyen beleélő nézőt. Mi, magyarok, különösen közel érezhetjük magunkhoz a történéseket, a hasonló történelmi helyzet mellett már csak azért is, mert a filmben is többször elhangzó adat szerint az NDK-nál csak Magyarországban volt magasabb az öngyilkosságok száma akkor Európában. A mások élete legnagyobb ereje visszafogottsága: emiatt üt akkorát és marad annyi ideig az emberrel a film vége után.

3. NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country For Old Men, r.: Ethan és Joel Coen)
A Coen fivérek visszatértek ahhoz, ami híressé tette őket. A No Country… stílusát és hangulatát tekintve leginkább a Véresen egyszerűhöz és a Fargóhoz áll közel, és még ha hűséges könyv-adaptációról van is szó (nem olvastam), érződik rajta a hamisíthatatlan Coen-íz: kicsiben kezdődő és fokozatosan eldurvuló csúszás lefelé a lejtőn, egyenesen a pokolba. Vannak hidegvérrel végrehajtott és elmesélt gyilkosságok bőven, van teljesen őrült és a világ törvényein kívül mozgó pszihopata is (akárcsak a Fargóban a szőke fickó) és van rezignált seriff is, aki tudatában van a soha el nem tűnő kegyetlenségnek is, amit nem múló szomorúsággal és emberi léptékű gondolkozással próbál visszaszorítani, ha nem is legyőzni. Csakhogy itt ez már nem lehetséges, az érzéketlen és megállíthatatlan gonoszsággal szemben esélye senkinek sincs, a sors vakon osztja le a lapokat mindenkinek (és ez nem az igazságnak és a tisztességnek kedvez), az öregeknek pedig különösen nincs helyük az esélytelen harcban. Pesszimista, nyomasztó, durva, kegyetlen látkép egy krimitörténet viseltes köntösében, zseniális rendezéssel és színészekkel.

2. KELETI ÍGÉRETEK (Eastern Promises, r.: David Cronenberg)
Cronenberg képtelennek tűnik melléfogni: a komolyabb témákat boncolgató és a némileg könnyedebb helyzetek, történetek köré felépített filmjei egyaránt hatásosak és emlékezetesek, melyekbe a mester anélkül tudja belecsempészni világnézetét és műveinek logikai szabályrendszerét alapvetően befolyásoló Cronenberg–alaptételt – hol központi, hol kisebb szerepben –, hogy az bármikor erőltetettnek vagy unalmasnak hatna.
A londoni orosz maffiát bátorság volt filmre vinni, és amennyire kívülállóként meg lehet állapítani, meglehetősen hitelesre sikerült. Az oroszok beszédmódja, viselkedése, temperamentuma, még gesztusai is teljesen hitelesnek tűntek. Akciójelenet kevés van, de nagyon tökösek (szó szerint, ha-ha), az emberkereskedelem témájában rejlő szentimentalitás pedig kellően rövid pórázon tartott. De hát a lényeg úgyis az, hogy hogyan is áll össze mindez, Cronenberg neve pedig elég garancia: rutinosan, a folyamatos feszültséget fenntartva vezeti elő a történetet, útközben jónéhány sokáig emlékezetes jelenettel megajándékozva a nézőt.

1. FEKETE KÖNYV (Black Book, r.: Paul Verhoeven)
A második világháború Európában még mindig egy filmen kevéssé feldolgozott korszak: nehéz emberközelbe hozni a cselekményt, az eredmény könnyen giccsbe hajlik. Verhoeven biztos kézzel nyúlt a témához, és egy izgalmas, fordulatos kalandfilmet készített, mely túlzások és félelem nélkül dolgozza fel a felmerülő, nagyon is komoly erkölcsi kérdéseket, de legnagyobb erénye szórakoztató és izzadtságszagtól mentes mivolta, mert emberi sorsok drámáján kérődzni könnyű, de ez a mágia keveseknek sikerül.
A Verhoevenre jellemző sallangmentes, egyszerűségében szép meztelenség természetesen megjelenik a Black Bookban is, a zseniális ötletekre épített, önmagukban is emlékezetes jelenetek pedig, amiből a néző oly nagy örömmel gyűjt csokrot a film közben, már csak a habot jelentik a tortán. Remekül megírt párbeszédek és jellemek, egymás után következő klasszis jelenetek - nem emelhetek ki egyet se külön, mert akkor írnom kéne mellé húsz másikat is... Tényleg nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni róla.

Ringsider filmes listája:

2007-ben látott legjobb filmek, nem értéksorrendben!

BRICK (2005, USA, Rian Johnson)
A középiskola csatamezeje mint noirközeg? Pontosan ez jutott eszébe Rian Johnsonnak, akinek debütáló munkájában pelyhes állú tinik foghegyről vagdossák egymáshoz a csodásan megírt, vaskos „Chandler-dialógusokat". Jó, az első percekben egy kicsi tényleg olyan, mintha egy színjátszószakkör játszaná újra A halál keresztútján-t, de mire lepereg a mozi, a teljesen egyedi hangulatnak, az okos adaptálásnak és nem utolsósorban a fantasztikus főszereplőnek köszönhetően azt veszed észre, hogy az utóbbi évek legjobb noirja vasmarokkal ragadta meg a szíved.

ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (2006, Olaszország, Michele Soavi)
Van-e igazán helye a férfinak a modern világban? Erre keresi ismét a választ Michele Soavi, de ne várjunk túl sok könyörületet és optimizmust attól az embertől, aki miután leforgatta a világ egyik legjobb filmjét, 13 évet várhatott a következő mozis lehetőségére. Soavi teljes vizuális és elbeszélői zsenialitásával űzi végig férfikarakterét műfajokon és a fél világon, a megdöbbentő hidegséggel és vasfegyelemmel feltálalt koromsötét fináléig. Mestermunka!

CSILLAGPOR (Stardust, 2007, UK/USA, Matthew Vaughn)
Ki hitte volna a Torta rendezőjéről, hogy 2007-ben elkészíti az elmúlt évek legjobb mesefilmjét? Vaughn a humort, az érzelmeket és a mesei fordulatokat kifogástalan ritmus- és stílusérzékkel adagolja, aminek hála, teljes pompájában ragyog fel szemünk előtt Neil Gaiman fényűző gazdagságú fantáziavilága.

BOSSZÚHADJÁRAT (Sha Po Lang, 2005, Hongkong, Wilson Yip)
A Bullets Over Summerrel beköszönt Wilson Yip visszaforgatta az idő kerekét, és egy olyan irgalmat nem ismerő akciómozit forgatott, amelyhez foghatót a kilencvenes évek óta nem nagyon pipáltunk. Ez a kérlelhetetlen nihilizmusból, neonoir fényekből és káprázatos közelharcokból font acélsodrony húsba vág, csontot zúz, és garantáltan nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okoz.

ROCKY BALBOA (2006, USA, Sylvester Stallone)
Abban, hogy a napokban minden jóízlésű filmrajongó ragyogó szemmel és bizakodással csordultig telt szívvel nézi újra meg újra a 2008-as Rambo vágatlan német bemutatóját, óriási szerepe van a Rocky Balboának. Ez volt az a csodás film, amellyel Stallone visszahozta becsületét, és amelyben hatalmas életbölcsességgel, rengeteg szeretettel és Hollywoodban szokatlan őszinteséggel mesél az egykori szupersztár öreg napjairól. Aki alatt nem feltétlenül csak egy nehézsúlyú bokszbajnokot kell érteni.

VASKABÁTOK (Hot Fuzz, 2007, UK, Edgar Wright)
Még akkor is, ha a szinte tökéletes Shaun of the Dead színvonalát csak megközelíteni sikerült, az év legjobbjai között kétségtelenül ott a helye Wright és Pegg második egész estés zsánermutatványának. Senki sem adagolja a műfajfilmhez a humort olyan remek arányérzékkel mint ők, így lesz az év legmenőbb akciófilmje a műfaj gátlástalan paródiája és diadaléneke is egyben.

SZÁMŰZÖTTEK (Exiled/Fong juk, 2006, Hongkong, Johnnie To)

HALÁLOS HAJSZA (Running Scared, 2006, USA, Wayne Kramer)
Közel egy év késéssel érkezett és visszhang nélkül távozott a honi mozikból ez a rabló-pandúr közegbe illesztett urbánus rémmese, amely fékevesztett tempójával, váratlan brutalitásával, kellőképpen szögletes társadalomkritikájával és néhány zsíros kacajával lopta be magát a szívembe.

FEKETE KÖNYV (Zwartboek, 2006, Hollandia, Paul Verhoeven)
Az egyik legnagyobb élő mesemondó, Paul Verhoeven visszatért szülőhazájába, hogy ott forgasson egy, a védjegyének számító, szaftos extrákkal teletűzdelt, második világháborús kém-thrillert. Teszi ezt olyan játszi könnyedséggel, hibátlan tempóval és zsánertisztelettel, amire talán rajta kívül senki más nem képes ma a világon.

Wostry Ferenc filmes listája:

Az év filmje

No Country For Old Men (rendezte: Joel és Ethan Coen)

a további nagyszerűek, ábécésorrendben:

ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (rendezte Michele Soavi)

BEFORE THE DEVIL KNOWS YOU'RE DEAD (USA, rendezte Sidney Lumet)
Oké, a csávó elmúlt nyolcvan, de még mindig jobb, mint a sok nagypofájú zöldfülű. Olyannyira konzekvens a film, hogy már túlságosan is az, és a végére túlzásokba esik, ám addig egy végtelenül hidegfejű, a pátosznak vagy a szentimentalizmusnak még csak a látszatát is elkerülő jeges tökönrúgás marad (hogy lehet egy tökönrúgás jeges? Egyszer nyisd ki nagy lendülettel a hűtőszekrény ajtaját!). Seymour Hoffmann egyébként egy zseni, csak mondom mellékesen.

EASTERN PROMISES (kanadai-brit, rendezte David Cronenberg)
A Cronenberg-project megy tovább, ugyanaz a cél, mint harminc évvel ezelőtt: test és lélek minden létező interakcióját megjátszani, végigvinni, kielemezni, változásukat figyelemmel kísérni. Hogyan mutál a tudat a külső hatásra, a gonoszság közelében, a végletes elvetemültség mocskában - és ha már változik, mi az, ami a korábbi állapotból megmenthető? Meg kell-e menteni bármit egyáltalán? Lehet hogy a morál csak illúzió? Szakadjon a hús, változzon a hús, főleg, mivel - az utolsó beállítás erre enged következtetni- , lehet hogy sötét az új flesh, de az is csak ugyanolyan állapot, mint a többi. Mi tesz emberré? Cronenberg még mindig tudni akarja.

3:10 TO YUMA (USA, rendezte James Mangold)
Lehet, hogy csak re-make, de ha minden ilyen re-make ilyen lenne, nem nyavajognánk. Az eredeti, izgalmas cowboy-krimit megfejeli a spagetti westernek realizmusigényével (véres erőszak, mocsok, szar és por amerre a szem ellát), valamint két olyan szinészt ültet nyeregbe, akik képesek a sztori, főleg a remek finálé érzelmi potenciálját kellőképpen kiaknázni.

ZWARTBOEK (holland, rendezte Paul Verhoeven)
A Fekete könyv (mert már hazánkban is elérhető, dvd-n) alapjában véve nem több egy második világháborús kalandfilmnél, csakhogy Verhoeven beleereszti a saját obcesszióit, az extrém erőszakot, a nézői konfrontálódást kierőszakoló erotikus jeleneteket (vagy látott már valaki olyan háborús akciófilmet, amelyben a hősnő a pinaszőrét borotválja?), meg egyáltalán, a minden létező emberi testnedvvel és végtermékkel kapcsolatos fétisét (az a szarosbödön, ó, az a szarosbödön!). Exploitation keveredik a klasszikus narratívával meg a high arttal - valószinűleg csak Verhoeven képes mindezt élvezhető formában elegyíteni. És Van Houten a leggyönyörűbb nő, akit az utóbbi pár évben a vásznon látni lehetett.

Tovább a múltba