A Vertigo Válogatás annak a hazánkban még sajnos létező tévhitnek az eloszlatásában szeretne úttörő szerepet vállalni, miszerint a képregény csak egy bizonyos életkor alatt képes szórakozást nyújtani, és hogy úgymond az ember előbb-utóbb ezt is kinövi, mint a többi gyerekes hobbit. Persze a hazai képregényolvasó tábor tudja jól, hogy ez egy ordenáré nagy baromság, de ha ilyen téren is szeretnénk felzárkózni a világ jobbik feléhez, akkor erről meg kell győzni a még sötétben élőket is. A Kingpin kiadó negyedévente megjelenő kiadványa a lehető legalkalmasabb erre a feladatra. Kell hozzá egy közeli könyvesbolt, megfelelő mértékű nyitottság, és némely esetekben erős gyomor is. Ha ez megvan, máris hozzákezdhetünk a képregényekkel szemben érzett előítéleteink levetkőzésének. (Persze csak ha volt ilyen korábban.)
Az antológiában a felnőtteknek szóló képregényekre szakosodott Vertigo Comics három legsikeresebb címének egy-egy fejezetét olvashatjuk, összesen mintegy 100 oldalon. Az Y az utolsó férfi, a Hellblazer, és a Prédikátor mindegyike tabukat döntögető, komolyabb hangvételű, néhol morbid, de ugyanakkor kellően humoros sorozat, így akár a Garfield-től, és a szuperhősök világától berzenkedő laikusok is nyugodtan próbát tehetnek velük. Az egy éve útjára indított válogatás idén októberben már a negyedik számmal jelentkezett.
A kivitel most is nagyon igényes, a fényes borító kellően vastag és figyelemfelkeltő, ám a kissé szoros ragasztás óvatosságra int; a lapok belső szélén lévő szövegek elolvasásához némi ügyesség szükségeltetik, megelőzendő a korai laphullást. A papír minősége kifogástalan, nem fénylik, a színek erőteljesek rajta, különösen a fekete, ami végre tényleg koromfeketének is látszik. Színes képregényekhez ideálisabb papír nem hinném, hogy létezik.
Y, AZ UTOLSÓ FÉRFI
Valószínűleg már sok férfitársam eljátszadozott a gondolattal, hogy vajon milyen lenne, ha egyik pillanatról a másikra, egyedüli hímneműként maradnánk a planétán, szemben a többmilliárdnyi nővel. Ez a gondolat Brian K. Vaughan amerikai képregényíró fejében is megfordult, amit aztán Pia Guerra rajzolónővel összefogva, gyorsan képregény formájába öntött. Vaughan azonban egy globális méretű gangbang party helyett, inkább a legvalószínűbbnek tűnő eshetőségeket vette alapul, és a lehető legreálisabb megközelítést választotta. Az eddigi számokból megtudhattuk, hogy a titokzatos kórság, mely szinte egyidőben pusztította el a bolygó Y kromoszómával rendelkező (tehát hímnemű) egyedeit, egyedül egy Yorick Brown nevű fiatal szabadulóművészt, és Ampersand nevű kismajmát kímélte meg. A férfiak nélküli világ összeomlott, a kaotikus állapotokon a nők próbálnak úrrá lenni. Yorick felismerve a számára nem feltétlenül kedvező helyzetet, mindenáron Ausztráliában lévő barátnőjéhez szeretne eljutni, de először Washington felé veszi az irányt, képviselőként dolgozó édesanyjához. Az aggódó anya legszívesebben a Fehér Házban tartaná elzárva egy szem fiát, de az USA újonnan kinevezett női elnöke úgy dönt, veszélyes lenne ha a bolygó utolsó férfija egyhelyben maradna, ezért Yorick mellé osztja a 355 nevű testőrt, aki mellesleg a Büntető Kör nevű titkos szervezet ügynöke. Yorick és 355 feladata, hogy megkeressék Bostonban Dr. Mann-t, azt a biológust, aki talán tudja az okát a hirtelen jött „férfiatlanodásnak”, és esetleg még a Föld újranépesítésében is segíthet. Az út azonban tele van veszélyekkel, mert vannak olyan csoportok, akiknek még az az egyetlen férfi is túl sok.
A Vertigo 4-ben egy új, 5 részes ciklus veszi kezdetét, Körök címmel. Ebben Yorick, 355 és a közben hozzájuk csatlakozott Dr. Mann vonattal próbál eljutni Kaliforniába, a doktornő másik laborjába, ahol a kísérletéhez szükséges embrióminták másolatait tartja. Ezen kívül újra találkozhatunk Yorick nővérével, Hőssel is, aki az utolsó férfira vadászó Amazonok sorait erősíti, és most úgy tűnik szörnyű felismerésre tett szert.
Mivel egy újabb történetszál indításáról van szó, ezért a bevezetés kissé visszafogottabb. Yorick piszkálódásai és fárasztó poénjai („ne vedd sertésnek”- grat a fordítói leleménynek) most is megadják a könnyed alaphangulatot, ezenkívül egy újabb érdekes adalékot kaphatunk a férfiak nélküli világ kihívásairól is, miszerint női pilóták és sofőrök nélkül a tömegközlekedés gyakorlatilag megbénult. Az ilyen részletek apránkénti feltárása teszi ezt a kifordított világot hihetően valóssá. Na meg a kiváló Pia Guerra letisztult és egyszerű, de mégis realisztikus rajzai. Nincsenek feleslegesen kidolgozott részletek, a történet gördülékenysége ezt nem is kívánja meg, bár ennek az az ára, hogy az arcok gyakran nagyon hasonlítanak egymásra, és néha szinte csak a hajuk színe és viselete alapján különböztethetők meg. (Arra pedig, hogy miért van minden nő vérvörösre kirúzsozva, nem sikerült rájönnöm.) Az Y nagyon addiktív, filmszerű élményt ad az olvasóknak (2008-ban talán tényleg filmmé válik), és első olvasatra bele lehet szeretni. Ezért, és már csak a témája miatt is ajánlott olvasmány lehet akár a női olvasók számára is, a Feminista Nőegylet, és a Nők az Egyenjogúságért mozgalmak híveiről nem is beszélve. De úgy igazából mindenkinek erősen ajánlott.
PRÉDIKÁTOR
A Prédikátort már sokkal óvatosabban tudom csak ajánlani. Garth Ennis, aki a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb (de, a legjobb) képregényírója ugyanis szereti tesztelni az olvasók tűrőképességét. Ez az Észak-Írországból származó fiatalember kendőzetlenül bánik a szex, a vallás és az erőszak témakörével, és gyakran olyan határokat feszeget, amik sokaknál képesek kicsapni azt a bizonyos biztosítékot. A Prédikátor Ennis fő művének tekinthető. A 66 részes (plusz Special-ök) sorozat írásakor a végsőkig elment, gyakorlatilag az összes tabunak számító témát alaposan seggberúgta, és mint ahogyan az a cím alapján sejthető is, Ennis a katolikus vallás iránt érzett averziója itt éri el a tetőpontját. Ezért aztán a vallásra érzékenyek lehetőleg szenteltvíz, rózsafüzér és gyóntatópap kíséretében próbálkozzanak csak az olvasással.
Jesse Custer egy texasi kisváros kiégett, hitevesztett, alkoholista prédikátora volt, aki szívből gyűlölte gyülekezete tagjait. Egy mise alkalmával egy a Mennyből megszökött lény Genezis, megszállta Jessie-t, aki innentől fogva Isten Szavának birtokosa lett, és amely hatalom segítségével képes volt az emberekre kényszeríteni saját akaratát. A megszáll(ot)t pap ezután összefutott régi szerelmével, az egykor szebb napokat látott Tulippal, és Cassidyvel az ír vámpírral, aki nem éppen az a klasszikus értelembe vett vérszopó. Az angyalok észlelve a szökést felélesztik a Gyilkosok Szentjét, és megbízzák, hogy végezzen Genezissel. A furcsa társaság sikerrel veszi az első akadályt, de ezután Tulip-ra és Jesse-re eddigi életük talán legnehezebb napjai várnak, miután feltűnnek a színen a férfi múltjának sötét alakjai. Jesse ördögi nagymamája elraboltatta őket, és még mielőtt emberei fejbe lőtték volna a lányt, Jesse feltárta előtte gyermekkorát (melyre a zaklatott jelző használata édeskevés lenne). A történetet lezáró két epizód (Társak, A világ végezetéig) során Jesse visszakapja a Szót, Tulip pedig az életét, és ekkor végre elérkezik a leszámolás ideje. Többet nem is mondanék, zseniális végkifejletnek lehetünk tanúi. Az Ennis által létrehozott bizarr univerzum, a remekül megírt karakterek és a meglepő fordulatokkal teli sztori csak Steve Dillon kiváló rajzaival válnak teljessé. A markáns, kissé karikatúraszerű arcok legtöbbje már önmagában is elég groteszk, az erőszak grafikus ábrázolása pedig néhol már komikusan eltúlzott. A filmes beállítások és cselekményszövés itt is észrevehető, elég csak a klasszikus csókjeleneteket utánzó legutolsó képre pillantanunk.
Ahhoz, hogy megértsük, és élvezzük a Prédikátor szentségtörő és tiszteletlen fekete humorát, mindössze az kell, hogy képesek legyünk elvonatkoztatni a látottaktól, olvasottaktól, és a legkevésbé se próbáljuk meg (túl) komolyan venni. Persze lehet, hogy vannak olyanok, akiknek még ez is sok(k), de aki nem adja meg neki az esélyt, az minden idők egyik legzseniálisabb és legeredetibb képregénysorozatának megismeréséből zárja ki magát.
HELLBLAZER
Az okkult ügyek, természetfeletti dolgok, pokolbéli entitások és egyéb e-világon túli szörnyűségek iránt érdeklődők, a Hellblazer-ben találhatják meg a számításaikat. Fő(anti)hőse John Constantine a „nevető mágus”, egy lepusztult, cinikus, láncdohányos, a ballonkabátjától szabadulni nem akaró angol, aki munkája során démonokkal hadakozik, szellemeket és szörnyeket idéz meg, illetve űz vissza a pokolba, és teszi mindezt erkölcsileg néha igencsak kifogásolható módszerekkel. Az eredetileg Alan Moore által megalkotott karakter, 1988 óta jelenik meg önálló sorozatában, és ezzel a Hellblazer a Vertigo leghosszabb ideje futó címe.
A jelenlegi számban egy önálló történetet olvashatunk, Halálos Szertartás címmel. A szerző a brit Jamie Delano, aki (néhány kivétellel) az első 40 számot jegyzi, és a karakter egyedi jellemrajzáért is ő a felelős. A sztori kellően izgalmas, és szórakoztató, de ugyanakkor kissé töltelékszagú is. Constantine unokahúga eltűnik, és hősünk újdonsült barátnője, Zed segítségével próbál a kislány nyomára bukkanni. A nyomozás során eljutnak egy elhagyatott házhoz, ahol éppen egy bizarr esküvői szertartás közepébe csöppennek. A történet leginkább a karakterekre koncentrál, főleg Constantine jelleméről és Zed-el kialakulóban lévő furcsa szerelmi kapcsolatukról tudunk meg többet, de most először szerzünk tudomást Constantine családjáról is. A sztori is sokkal földhözragadtabb az eddigieknél, hősünknek ezúttal nem holmi túlvilági förmedvénnyel kell szembeszállnia, ellenfele hús-vér ember, és ez alkalommal még a mágia igénybevételére sem nagyon szorul rá. A szinte már költői magasságokba emelkedett narratíva, a brit humor és a kor (a Thatcher-éra) kaotikus politikai és társadalmi állapotára való utalások, párosulva John Ridgway rengeteg apró vonalból felépülő rajzaival, egy erősen dark és gótikus hangulatot árasztó, de mégis nagyon valós világot fest elénk. A néhol szabályos rendben elhelyezkedő, néhol pedig hanyagul egymásra dobált panelek émelyítő színkavalkádja éles kontrasztot alkot ezzel a sötét környezettel.
A Hellblazer látszólag a klasszikus horror képregények kitaposott útján jár, de ez csak a felszín, Delano történetei mögött ugyanis alig elrejtett társadalomkritika húzódik meg. Éppen ezért a Hellblazer olyan képregény, ami nem csak azért szól a felnőtteknek mert horror, és mert néha káromkodnak benne. A kötet talán legérettebb darabja.
A Vertigo Válogatás megjelentetése, az éppen újra járni és beszélni tanuló hazai képregénypiac talán legbátrabb vállalkozásának volt tekinthető. Azért csak „volt”, mivel a kiadvány ezen formájában befejezte földi pályafutását. Aggodalomra semmi ok, mindössze annyi történik, hogy az étvágycsináló után, most már maguk a főfogások következnek, és a válogatásban szereplő címek jövőre már önálló kötetek formájában lesznek elérhetőek, több oldalon, és ezáltal kerekebb történetekkel. Elsőként a Prédikátor és az Y, az utolsó férfi önállósul, és talán valamikor majd a démonok és az anti-dohányosok szőkehajú rémálma is visszatér még. Mi pedig pokolian várjuk mindegyiket!
TŰZHARCOS - A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN
Az első itthon megjelent seinen (felnőtt olvasóknak szánt) manga hasonló feladatra hivatott, mint a Vertigo antológia. A Képes Kiadó úgy gondolta, hogy ideje az érettebb olvasókat is bevonni a manga bűvkörébe, és ehhez kiváló érzékkel választott szerzőt.
Takizawa Seiho egykötetes mangája Japán, Amerika, és Olaszország után negyedikként hazánkban jelent meg. Takizawa, aki annakidején egy makettezéssel foglalkozó folyóiratnál kezdte pályafutását, előszeretettel választja a háborút művei témájául. Nincs ez máshogy a Tűzharcos és a sötétség mélyén esetében sem, amely két hosszabb, és egy rövidebb történetet tartalmaz, és amelyek mindegyike egyaránt háborús környezetben játszódik.
A Tűzharcos cím azokra a különös égi jelenségekre utal, amelyeket számos második világháborús pilóta látni vélt a bevetések során. A történet főszereplője egy fiatal japán pilóta Kitayama hadnagy, aki egyik bevetése során kilő egy ilyen fényes repülő objektumot. A japán hadvezetés úgy gondolja, hogy ez minden bizonnyal valamiféle amerikai titkos fegyver lehet, ezért mindenáron meg akarják szerezni maguknak. Az ügyet vizsgáló kilences csoport vezetője Ozaki, bevonja a nyomozásba a hadnagyot, majd a vizsgálódások előrehaladtával egyre több furcsa, és megmagyarázhatatlan esemény történik. Kitayama rájön, hogy a kilences csoport fogva tartja az általa lelőtt repülő tárgy pilótáját, akit, vagy amit csaliként akarnak felhasználni arra, hogy elfogjanak egy Tűzharcost.
Az X-Akták legjobb epizódjait idéző történet kifejezetten izgalmas, feszültséggel teli, ezért szinte lehetetlen nem egyszerre elolvasni. A kissé filozófikus lezárás pedig egészen zseniális.
A Sötétség Mélyén, mint arra már a címből is lehet következtetni, Joseph Conrad világhírű regényének újragondolása, pontosabban 2. világháborús szintérbe helyezése. A történet csak nagy vonalakban követi a regényt, sokkal inkább a szintén a Conrad regény alapján készült Apokalipszis Most-hoz hasonul. A sokszorosan kitüntetett veterán Kurucu ezredes dezertált a seregből, és ezrede tagjaiból egy „utópikus társadalmat” hozott létre a burmai dzsungel mélyén. A felső vezetés Maruo főhadnagyot bízza meg a feladattal, hogy keresse meg az őrült ezredest, és „mentse fel a szolgálat alól.”
Takizawa egyaránt emelt át részeket a regényből és a filmből is.(Pl. az eredeti mű két főszereplőjének neve „japánosítva” lett, de a befejezés például már a filmhez hasonló.) A klasszikus történet mangaváltozata nyilvánvalóan kissé felszínesebb, de még így is tisztán átjön a mondanivaló. A történet ezen kívül arra is rámutat, hogy a háttérben lévő önös üzleti érdekek, és a katonákat pusztán csak fogyóeszközként kezelő piszkos politika témaköre örökérvényű, ezért szinte bármelyik fegyveres konfliktus idejébe és környezetébe tökéletesen beilleszthető. A mangaváltozat egyaránt ajánlható a film és a könyv rajongói számára is.
A Tankok című minitörténet leginkább csak egy rövid haditechnikai áttekintés és egyben időutazás, melyből a szerző egyfajta háborúellenes hitvallása ugyanúgy kisejlik, mint a harcigépek iránti rajongása. Takizawa rajzai ugyan nem kiemelkedőek, de kellően reálisak, a hátterek pedig gyönyörűen és aprólékosan kidolgozottak. A 206 oldalas kötet az eredeti japán olvasási irányt követi, tehát jobbról-balra olvasandó, de a könyv utolsó oldalán ehhez találunk egy útmutatót is. A borító belső oldalán pedig magáról a szerzőről tudhatunk meg némi információt. A magyar fordítás remekül sikerült, helyesírási hibának nyoma sincs, egyedül a 66. oldalon található „minden bizonnyal ki fogják akarni használni az alkalmat” magyartalanság miatt foroghat szegény Kazinczy a sírjában.
A Tűzharcos és A Sötétség Mélyén olyan kiadvány, amelynél nemcsak a belbecs, de a kivitel is elismerésre méltó (ezen a téren a Képes Kiadóban még sosem csalatkoztunk). A mangák iránt ha lehet, még erősebb előítélet él az emberekben, nem ritkán még az európai és az amerikai képregényrajongók köreiben is. Takizawa Seiho alkotása azonban képes lehet arra, hogy bárkit meggyőzzön. Remélhetőleg a közeljövőben egyre több ehhez hasonlóan tartalmas, és komoly hangvételű manga kerülhet kiadásra hazánkban. Gratulálok Képes Kiadó, ez az év egyik legjobb hazai megjelenése!