Úgy hiszem bátran állíthatom, a Wormwood: Gentleman Corpse* Ben Templesmith alkotói zsenijének kvázi kvintesszenciája: egyrészt szerintem kábé a fehér üröm (wormwood, Artemisia Absinthium) hallucinogén hatása okozhat ilyen baljósan elmosódó háttereket, hagymázas, rémálomszerű lényekkel teli látványvilágot és elborult ötleteket, másrészt ez az első képregénye, melynek írója és rajzolója is egyben, vagyis a két alkotói folyamat elképzelései tökéletesen kiegészítik egymást, ami viszonylag ritka jelenség a képregényiparban.
Aki esetleg még nem hallott Templesmith-ről, annak első körben érdemes megjegyezni, hogy a 30 Days of Night képi világa nagyban neki köszönhető - főleg a vámpírok cápaszerű kinézetének újragondolása - tekintve, hogy a film alapjául az általa rajzolt azonos című trade paperback szolgált. A 2002-ben feltűnt ausztrál illusztrátort többször is jelölték a neves Eisner-díjra és kollaborált a brit fenegyerek, Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary) Fell kísérletében**, mely szakítva az amerikai képregénykiadás konvencióival, kevesebb oldalon, ámde jóval olcsóbban tolmácsolja egy kiégett zsaru küzdelmét egy rémálomszerű város elmebeteg bűnözőivel szemben. Dolgozott a Dark Horse, az Image Comics és az IDW Publishing kiadóknak, melyek közül az utóbbinak köszönheti összeismerkedését jelenlegi feleségével, valamint a Wormwood képregények útnak indítását.
Na de lássuk mi is a teljesen egyedi Wormwood-univerzum receptje:
Vegyünk egy nagy sebességgel egy lovecrafti világvége felé robogó Földet, amely többszöri megmentésre szorul, lehetőleg úgy, hogy az átlagember ebből mit se vegyen észre, szórjuk meg a modern időkhöz alkalmazkodott démonokkal, ősi sumér istenekkel, az Apokalipszis Négy Lovasával (akik, miután felfedezték a videójátékokat és a gyorskajáldákat, próbálják addig húzni a világvégét, ameddig csak lehet), háziállatként tartott gusztustalan leprechaunokkal és örökké éhes cthulhoid csápos rettenetekkel.
Nem kevésbé elvetemült ötletekből keverjünk ki egy illusztris szereplőgárdát: fogjunk egy intelligens és cinikus parazitaférget (Wormwood) egy szomszédos univerzumból, aki ráunva, hogy halott istenek testében lakozik, a bolyongásai során felfedezett Földön vetett horgonyt, miután erős függőséget alakított ki a Guinness sör, a dohányzás és az örömlányok iránt. Jelenleg egy kifogástalan öltözetű és erős brit akcentussal rendelkező holttest boldog birtokosa, akinek jobb szeméből kommentálja a körülötte zajló eseményeket. Hozzuk össze újra egy ex-szeretővel (Medusa), aki egy sztriptízbár tulajdonosa, és a halhatatlanságért cserébe elvállalta egy dimenziók közötti átjáró őrzését, mely köré a bárja épült. Csapjunk hozzá egy sidekicket (Mr. Pendulum), a főszereplő ivócimboráját és egyben személyes testőrét, akit unalmában épített sajátkezűleg egy ingaórából és pár üres sörösdobozból (ha keresztezzük a T2-est a szériatartozék shotgunnal és a ZZ-Top egyik véletlenszerűen választott tagjával, aki aznap épp bal lábbal kelt fel, nagyjából közel járunk a koncepcióhoz). Bolondítsuk meg egy tökös zsoldosnővel (Phoebe Phoenix), aki a rajta lévő tetoválások életrekeltésével és a John Woo filmeket megszégyenítő duplapisztolyos fellobbanásaival vigyáz Wormwood jelenlegi „öltönyére”, és végül, de nem utolsósorban, díszítsük egy zsaru kísértetével (Trotsky), aki karmikus adóssága lerovása fejében kénytelen bűntényeket megoldani mielőtt itt hagyhatná ezt az árnyékvilágot.
Adjunk a szereplők szájába friss, vitriolosan ironikus, nemritkán trágár dialógusokat, melyek egy, az eddigi koncepcióhoz igazodóan, őrült történetet szőnek át, és voilá, egy valóban egyedi, színes és szórakoztató koktélt kapunk. Fogyasszuk egészséggel!
Az első gyűjteményes kötetet Wormwood: Gentleman Corpse – Birds, Bees, Blood & Beer címmel adta ki 2007-ben az IDW Publishing, mely összesen 152 oldalon terpeszkedik két történettel. A Taster című egyrészes (tulajdonképp nulladik szám) teljes egészében Medusa éjszakai bárjában játszódik, ahol is Wormwood kellemes sörözgetését a vendégekből kinövő ördögkender szakítja félbe, ami aztán egy rövid nyomozás és 52 öltés (hja, kérem, ha valaki ráharap a shotgun csövére, ritkán marad egyben) után kötelező jellegű showdownban végződik a húsevő dudvák Spóra Atyjával. Ezt követi a kötet címadó négyrészes sztorija, ami egy újabb variáció a világvégére, csak éppen itt potencianövelő szerbe kevert szlötyivel megfertőzött áldozatokból kikelt csápos szörnyekkel kísérlik meg megidézni a soron következő démonurat, hogy délutáni snack gyanánt elfogyaszthassa a mi lakájos kis dimenziónkat. A gyilkosságsorozat után nyomozó Trotsky természetesen ebbe is belerángatja kedvenc férgünket, aki társait erősítésként hozva újabb pokoli hatalmasságnak mutat be és ússza meg a következményeket. Ja, természetesen itt is kapunk csápokat, vért, beleket és kettétépést. Úgy tűnik ez Templesmith-nek lassan kezd a védjegyévé válni.
Mint látszik, a Wormwood bőven kölcsönöz Lovecraft, Gaiman és Pratchett munkásságából (Good Omens, valaki?), ám azt olyan képi világgal, humorral, de legfőképpen nagybetűs HANGULATTAL teszi, hogy nem tudja az ember nem a szívébe zárni azt a rothadó hulla szemüregéből kikandikáló kis láncdohányos férget.
*Nem összekeverendő a Garth Ennis (Preacher, Hellblazer, The Authority, The Boys) által jegyzett The Chronicles of Wormwood című sorozattal, amelynek főszereplője a Pokol Hercegének fia, aki együtt kocsmázik Isten Fiával, és Joan of Arc (másoknak Jeanne D'Arc) a szeretője...
**A standard 22 oldal képregény plusz 10 oldal reklám 2.99 $-ért hullámzó színvonalú taralommal vs. 16 oldal képregény plusz 8 oldal artwork 1.99 $-ért, ütős történettel. Na, te melyiket választanád?