4csillagos

Bakumatsu

A Togukawa sógunátus több mint 200 évig tartó időszaka a japán történelem legérdekesebb periódusa volt. Az 1603-ban, a Sekigaharai csata után Togukawa Ieyashu által alapított dinasztia egészen 1868-ig bitorolta a hatalmat Japán és a Császár felett. A 50-as évek elejére az addig beton szilárd rendszer azonban megingani látszott. Matthew C. Perry kapitány japánba érkezése, és főként, a magával hozott amerikai technológia bebizonyította az addig elszigetelt ország lakói számára, hogy jelentős lemaradásban vannak a nyugati civilizációhoz képest.Az országot gyakorlatilag ellepték a csempészáruk, melyek között jócskán akadtak lőfegyverek is. Az elmaradottság felismerése hamar viszályt szított a sógunátushoz hű shinsengumi (vidéki parasztokból verbuválódott szamuráj csoportosulás), és a fejlődést támogató, később a Sonno Joi zászlaja alatt egyesülő három nagy szamuráj klán között. Az uralkodó rezsim folyamatosan próbálta fenntartani hatalmát különböző újításokkal. Ilyen volt az 1854 és 56 között zajlott Ansei reform, amely során a sógunátus dán és holland felszerelésű gőzhajókat rendelt hatalma megszilárdítása érdekében, és megalapították az első nyugati stílusú tengerész kiképző központot is Nagasakiban. Az országon belüli ellentéteket azonban nem csak a nyugati hódítók, hanem az 1854 és 55 között zajló nagy földrengéshullám is jelentősen kiélezte. Ezt az Edo korszak utolsó, 1853 és 1867 között tartó, bel- és külviszálytól sújtott periódusát szokás Bakumatsu-nak nevezni, amely szabad fordításban annyit tesz, hogy „a függöny legördül”.

Daisuke Ito 1970-ben készült filmje ebbe az időszakba kalauzolja el nézőjét, középpontjába pedig a korszak egyik legjelentősebb sógun ellenes figuráját, Sakamoto Ryoma-t helyezi. Ryoma nem kisebb jelentőségű tettel vonult be a történelembe, minthogy összehozta Japán három legnagyobb szamuráj klánjának szövetségét, melyet a Tosa, a Satsuma és a Choshu alkottak. Különösen kemény diónak számított a Satsuma és a Chosu klánok egy asztalhoz ültetése, hiszen a két fél egymás legnagyobb riválisának számított. A film Ryoma életének abba az időszakába kapcsolódik be, amikor még a Tosa klán tagjaként megbízást kap, hogy ölje meg  Katsu Kaishu-t a Togukawa sógunátus egyik magas rangú tisztségviselőjét. Kettejük találkozása fontos szerepet töltött be Ryoma életében, hiszen a Kaishu posztjának ellenére a modernizáció egyik legnagyobb támogatója volt. Ryoma a hatására hagyta ott a Tosa klánt, hogy a háttérből irányítsa az átalakulást. Részletesen kísérhetjük végig a klánok egy asztalhoz ültetését, Ryoma és Shintaro Nakaoka egymáshoz fűződő kapcsolatát, és az ellenük elkövetett sikeres merényletet.

A rendezés egyébként visszafogottsága ellenére feszesnek és gördülékenynek mondható, melyet tökéletesen egészít ki Kinnosuke Nakamura és Tatsuya Nakadai zseniális alakítása. Kettőjük végső merénylete előtti párbeszéde már-már epikus módon képviselteti a szamuráj eszmék hagyatékának és a fejlődésnek az összeütközését. Hiszen Nakaoka hiába áll jóban-rosszban barátja mellett, szívében mélyen él a hagakure szelleme. Nézeteltéréseik folyamatosan színesítik a filmet, ám végső „összeütközésük” még inkább megérteti a nézővel kapcsolatuk metaforáját, és annak fontosságát.

Harry Harrison: Édentől nyugatra

…és aztán jött egy bazinagy aszteroida, ami a Föld domináns fajának a kihalásához vezetett – legalábbis az általánosan elfogadott elmélet szerint. De mi lett volna, ha (az így kezdődő kérdések sokasága a sci-fi és fantasy irodalom aranybányája) az az ormótlan kődarab elkerüli a bolygónkat? Harry Harrison (Helyet! Helyet!) szerint akkor a hüllőknek további sok-sok millió évük lett volna az evolúcióra, és egy csoportjukból egy végül intelligens, civilizációt építő faj nőtt volna ki. És mindeközben, a Föld más részein, ugyanúgy kifejlődtek volna az emberek is. Ebben a szcenárióban a két faj anélkül osztozik a világon, hogy tudnának egymásról – mígnem a jégkorszak előretörésével mindketten vándorlásra kényszerülnek a melegebb éghajlatok felé, és végül összetalálkoznak. Hogy akkor mi történik? Megsúgom: nem örülnek egymásnak.

A könyv a találkozást és súlyos következményeit egy Kerrick nevű fiú szemszögéből meséli el. A kőkorszaki fejlettség szintjén élő, vadászó-vándorló-gyűjtögető tanakok (így nevezik magukat az emberek) gyűlölik az általuk maragoknak nevezett hidegvérű hüllőket, és amikor először látnak meg egyet, ami két lábon jár, akárcsak ők, azonnal leölik. A megtorlás nem marad el: a kisfiú Kerrick egész törzsét lemészárolják a jilanék (így hívják magukat az intelligens hüllők, a maragok), őt pedig fogságba ejtik, hogy minél többet megtudjanak a fajról, ami veszélyezteti a letelepedésüket, és így a hidegebbé vált addigi életterükről való menekülésüket.

A jilanék és a tanakok kezdettől fogva undorodnak egymástól, és féktelen gyűlölettel kezdenek öldöklésbe – egyik oldal sem belátóbb, toleránsabb és „felvilágosultabb”, és ez az egyensúly, amivel Harrison a szituációt kezeli, nem csak erőteljes drámai súlyt, de hitelességet is kölcsönöz a könyvnek. Sajnos ez nem marad végig így, a két oldal ábrázolásával a szerzőnek lassan, fokozatosan maga, azaz az emberiség felé hajlik a keze. Míg a tanakok mind jól érthető és átérezhető, személyes motivációt is kapnak, és az egymás közti barátság, szerelem segítségével Harrison ellensúlyozza a maragokkal szembeni embertelen viselkedésüket, addig a jilanék végül csak törtető, gonosz agresszorok maradnak, dacára a több millió éves civilizációjuknak. A jilane ideológiát megkérdőjelező Élet Lányai mozgalomtól (ami valójában egy vallás) várhatná az olvasó, hogy ez változzon, de ez csak egy mellékszál marad, amivel a szerző a folytatásra gyúr.

Az említett egyensúly felborulásával elveszik a könyv egyik legérdekesebb és legizgalmasabb aspektusa, viszont Harrison még így is tud mit a tejbe aprítani. A jilanék társadalmának, életmódjának részletes bemutatása a náluk raboskodó Kerrick szemein keresztül, fantasztikus. Az intelligens hüllők nem kizsákmányolják a természetet, hanem azzal együtt, harmóniában élnek – már ha elfogadjuk, hogy a többi faj genetikai manipulációja nem akasztja ki a harmónia-métert. Minden, amit a jilanék használnak, él: a lepeljük, amibe hidegben bukolóznak, a csónakjuk, amivel a vízen utaznak, mind egy-egy állat, aminek DNS-ét a céljuknak megfelelően módosították. Még a mérgezett dárdát kilövő fegyverük is egy erre a célra kitenyésztett, merev gyík, amit etetni kell, és ami, ha elfárad, pontatlanul lő.  A jilane-élet koncepciójának vannak nehezebben befogadható elemei (pl. azért támaszkodnak a biomérnöki tudományukra, mert szinte egyáltalán nem ismerik a tüzet), de saját, „mi lett volna ha” világán belül Harrison végig következetes marad.

A tanak és jilane szókinccsel való zsonglőrködés viszont nagyrészt felesleges, sőt, bosszantó. Mivel a szerző értelemszerűen angol nyelven prezentálja nekünk a nyilvánvalóan nem angolul beszélő szereplők dialógusait, nincs értelme azokat néhány kitalált szóval csinosítani – olyan ez, mint amikor egy amerikai filmben angolul halljuk az egyébként németül beszélő nácikat, de néha beszúrnak a szövegbe egy „ja”-t és „natürlich”-t, csak hogy a hülye is tudja... Persze van néhány szó, amire szükség volt, mert egyszerűen nem létezik megfelelője az emberi nyelvben (efenszele: egy gyermekkorban kialakult, félig formális csoport, aminek tagjait felnőve is szoros kötelék fűzi össze, és mindig hűségesek egymáshoz), de a többséggel nem ez a helyzet, és igencsak kizökkentő és frusztráló, amikor az olvasónak az első úgy száz oldal alatt folyamatosan a hátul lévő szótárhoz kell lapozgatnia.

A jilanék mellett Harrison ügyesen ábrázolja a vadászó, vándorló emberek nyers, gyakorlatias életmódját is, és mivel a könyv egy igen tekintélyes része világmagyarázattal telik, nem terheli a cselekményt feleslegesen sok szereplővel – mind a tanak, mind a jilane oldalon két-három fontos karakter van csak, akik mind az események sűrűjében vannak (Kerrick fogságban való nevelkedése, és az ebből származó jilane-tanak identitászavara a könyv legjobban megírt része). A cselekmény pedig gyorsan pörög, a bő 500 oldalas könyv végig olvasmányos, még annak ellenére is, hogy Harrison alkalmanként terjengősebben fogalmaz a kelleténél (plusz itt-ott a fordítás is megbicsaklik), és hogy a történet egyes elemei (oda-vissza támadás) gyakran ismétlődnek. Utóbbi gikszert nagyrészt egyébként is kiköszörüli az, hogy a csaták leírása energikus és hatásos: véres, kegyetlen harcok elevenednek meg előttünk, mindenféle idealizálás és romantikus maszlag nélkül. Sajnos a befejezés a pokoli, grandiózus finálé után kissé suta, és inkább törődik a folytatás meglebegtetésével, mint a tisztességes lezárással – ráadásul a hihetőség rovására. De hogy ez a későbbiek szempontjából mennyire indokolt, az már a második részből, a Fagyos édenből derül ki.

Caterpillar

Ha a japán filmvilág fenegyereke (nem, nem Miike Takashi!) véletlenül új filmmel jelentkezik, az sok szempontból méltó a figyelemre. Nemcsak azért, mert egy újabb megosztó, vitákra alapot adó, megbotránkoztató alkotásra lehet számítani, hanem elsősorban amiatt, hogy a saját bevallása szerint minden filmstúdióból kitiltott, örök lázadó és kompromisszumképtelen rendező sikeresen összekalapozott újra annyi tőkét, hogy forgathasson. Igen, Wakamatsu Koji-ról van szó.

Wakamatsu kalandos fiatal éveinek köszönhetően nemcsak megjárta a poklot (ha kellett, újságot hordott ki, de yakuzáknak is segédkezett, ami miatt 1957-ben fél évet a sitten is eltöltött), hanem éppen elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy elsősorban a periférián vegetálókról, vagy éppen a társadalomból kitaszítottakról forgassa filmjeit. A pinku eiga korszak legelején már a filmesek között sertepertélt, 1963-ban debütált az Amai wana (Édes csapda) című produkciójával, amit rengeteg hasonló, alacsony költségvetésű film követett. Hamar híressé vált a remek hangulatteremtő képessége, a hipnotikus aláfestő zenéknek és persze a többi pinku rendező munkáinál jóval extrémebb munkáinak köszönhetően, leginkább csak úgy emlegették, hogy a pinku műfaj Kurosawa Akira-ja.

Elborult, sokszor brutális és kegyetlen művei miatt folyamatosan harcban állt a Nikkatsu stúdióval, akik fogyaszthatóbb produkciókat szerettek volna bemutatni. Mivel Wakamatsu jó 10 évvel megelőzte a korát, így nem is lehetett más a harc vége, minthogy 1965-ben megalapította saját független stúdióját, a Wakamatsu Productions-t. A sors fura fintora, hogy évekkel később a Nikkatsu teljesen átállt az éppen Wakamatsu által elkezdett pornográf művek futószalagon történő előállítására. Azért az öreget sem kellett félteni, egészen a 70-es évek közepéig évente 5-10 új, hihetetlenül kis összegből (néhány 10 000 dollárból) elkészített, de nagyon hatásos mozival jelentkezett.

Művei a felszínen, a tájékozatlan néző számára brutális, öncélúan pornográf sztoriknak tűnnek, azonban mindegyikben erősen jelen van a külföldi néző számára sokszor észrevehetetlen, érthetetlen szimbolizmus. Karakterei és az azok közötti, sokszor egyenlőtlen viszony szinte mindig politikai üzenettel bír, ám valószínűsíthetően a korabeli moziőrült japán férfiak között nem ezen bátor és szélsőséges politikai nézetek miatt voltak népszerűek a filmjei.

Egy, a tabudöntögető, szélsőséges hangvételű politikai üzenetekkel, valamint extrém szexjelenetekkel operáló rendező nem is találhat jobb alapanyagot magának, mint a szintén sokat kritizált író, Edogawa Rampo munkái, azok közül is egy 1929-ben megjelent, de hamar be is tiltott novella, a Caterpillar. Edogawa beteg elméje számtalan filmest megihletett már az évek folyamán, sőt, a 2005-ös Rampo Noir-ban Sato Hisayasu meg is rendezte már a történet filmváltozatát. Azonban nem Wakamatsu-ról lenne szó, ha nem dolgozta volna át az egészet a saját szájíze szerint. Régi jóbarátja, Adachi Masao segítségével olyannyira sikerült átformálnia a sztorit, hogy nem is került Edogawa neve a szerzők közé, ami persze csak a jóindulatú megközelítés. A rosszindulatú szerint egyrészt minek kellett volna megemlíteni, hiszen odahaza mindenki ismeri a történetet, másrészt lehet, hogy fizetni kellett volna Edogawa örököseinek, az meg nem fért volna bele az amúgyis nagyon szűkös keretbe. Meg egyébként is, miért adna tiszteletet az örök lázadó bárkinek is?

A sztori egyszerű, ugyanakkor mellbevágó, kezdve a címével, ami a hazatért veterán gúnyneve. A háborús filmek legtöbbjében csak a hősöket látjuk, esetleg a halottakra pazarolnak még némi időt, hogy tiszteletet adjanak nekik, a megnyomorodott sebesültek és az ő további sorsuk tabunak számítanak. Wakamatsu itt csap bele a lecsóba, amikor is bemutatja, micsoda képtelen helyzetekbe torkollik egy, a második világháború idején hazaszállított, hősként kezelt emberi roncs visszakerülése a társadalomba. A kezdeti sokk után magára marad az istápolásával a felesége, aki a kommunikációs nehézségek (csak a néző érti, mi zajlik a két főhős fejében) és a háborús hős jelleme, illetőleg nemi vágyai miatt finoman fogalmazva sincs irigylésre méltó helyzetben. Az isten háta mögötti faluban történtek pedig valahogy mindig kapcsolatban vannak a háború eseményeivel.

A két főszereplő sem akármilyen játékkal járul hozzá az élményhez, a már sok filmben bizonyított Terajima Shinobu tökéletesen hozza az őrület határán egyensúlyozó feleséget (az idei Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve díját is elnyerte), de Kasuya Keigo tekintete is emlékezetes jópár jelenetben. A rendező régi filmjeivel összehasonlítva semmilyen kifáradás, kompromisszum, vagy nosztalgiázás nem érezhető, a Caterpillar méltó a Wakamatsu életműhöz. Nagyszerű érzékkel mutatja be a háború értelmetlenségét, ahol a „háborús hős” (a hőssé válásának módja is jellemző) vásári mutatvánnyá válik, ahol a nő kifelé szerető feleségnek tűnik, de kitölti minden keservét, bosszúját valakin, ahol a háborúsdiból kimaradt férfiak megvetettnek számítanak. Erőteljes, nyomasztó, húsbavágó, helyenként gyomorforgató, azaz pont olyan, amilyennek egy vérbeli Wakamatsu filmnek lennie kell. Egyetlen nagyobb hibája, hogy már nem vagyunk a 60-as években, így nem lesz akkora visszhangja, mint mondjuk a Violated Angels-nek volt. Ettől függetlenül biztosak lehetünk benne, hogy az úriember már tervben levő két újabb munkája is hozza majd a hasonló színvonalat.

Másnaposok 2.

Messziről hangokat hallasz, miközben minden sötét. Hullámokban nyered vissza az eszméletedet, és a sötétből lassan kirajzolódnak ismeretlen tárgyak körvonalai. Lassan kinyitod a szemed - nem akarod, de muszáj. Felülsz, és nem tudod hol vagy - melyik lakásban, melyik városban, melyik kontinensen. Az első gondolatod mindenképpen az, hogy "Hol vagyok?" amit szorosan követ a második, legalább ugyanekkora horderejű kérdés: "Hogy kerültem ide?" Valamikor 2008 táján így ébredt fel Todd Phillips, és két dolog villant be elméjébe az azt megelőző éjszakából. Az egyik Mike Tyson kitörölhetetlen arca volt - ami még nem lenne akkora probléma. A nagyobbik baj a második képpel volt: látta magát, amint aláír a Cool túra 2-höz. Hirtelen nagyon nagy szüksége lett néhány liter hideg vízre.

Egy évre rá, nagyjából akkor, amikor a fentebb említett katasztrófa elárasztotta Latin Amerika benzinkútjainak polcait VHS-en, talán ez volt a második legjobb komédia 2009-ben - és ez nagyon nagyon rosszul hangzik. Miért, kijött-e Hollywood abban az évben bármi értékelhetővel? Jó, ott volt a Mall Cop - de látta azt valaki rajtam kívül? Ebben az űrben olyan volt a Másnaposok, mint az egyetlen hűtőben maradt sör: nem számít a márkája, jó lesz. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy a Másnaposok rossz lett volna: nemrégiben újra megnéztem, és nem rossz - de korántsem annyira zseniális, mint amilyenre emlékszünk. Mert 2009 olyan volt mint az a bizonyos las vegasi éjszaka: volt benne minden, és reggel úgy ébredtünk, mintha végiglovagolt volna rajtunk egy huszárszázad - ilyenkor jólesik a hűs folyadék.

Mivel az év tizedik legnyereségesebb filmje volt, a stúdió számára nem volt kérdés: folytatást neki. Nem szeretem a folytatásokat, és azt hiszem, mindenki számára világos, miért. Mert a folytatások - és itt most William Goldmant idézem - prosti filmek. Nem azért készülnek, mert annyi, de annyi mindent nem tudtak a készítők az első részbe belezsúfolni - ha így lenne, a következő filmjüket csinálnák, nem folytatásokat. Ennek megfelelően a második - ne adj' Isten harmadik-negyedik-ötödik-reboot-hetedik - részek nem szoktak jók lenni, nem csak az előző részhez képest, de egyébként sem. A készítők inkább a sok sok pénzre gondolnak, mint a munkájukra. Nem beszélve a Másnaposok 2 forgatását kísérő, teljesen felesleges gigászi PR kampányról, amely leginkább a Valkűrt kísérő hírinvázióra emlékeztetett - nem attól fogja több ember megnézni a filmet, hogy ki cirkuszolt kinek a cameója miatt - Paul Giamatti jelenléte kárpótol mindenkit minden előre belengetett, de be nem tartott hülyeségért.

Ezt csak a mértéktartás kedvéért soroltam el, ugyanis meglepő dolgot állítok: ugyan a Másnaposok 2-őt ugyanez a főleg pénzügyi szükség hívta életre, és ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, akkor semmit, de semmit nem tesz hozzá az előző filmhez - mégis működik. A sztori ugyanaz nagyjából mint két éve: a Farkasfalka - a közhelyszámba menő fogorvos Stu (Ed Helms, aki saját ligájában veri meg bármelyik hollywoodi komikát), a közhelyszámba menő macsó Phil (Bradley Cooper megint izzad) és Zach Galifianakis (gyakorlatilag ugyanabban a karakterben, mint eddig bármiben) ezúttal Stu thaiföldi esküvőjére mennek - és ébrednek fel egy szépnek nem nevezhető reggelen Bangkokban, egy lepukkant szállodában.

Nincs ehhez mit hozzátenni. Ugyanaz, mint a Másnaposok, csak nagyobb a lépték eggyel - kétség sem férhet hozzá, hogy a Másnaposok 3 a Holdon fog játszódni. És mégis, el lehet adni kétszer ugyanazt. Todd Phillips nem felejtett el rendezni, a színészek jól játszanak, és noha nem lépünk túl a majom-ladyboy-kábítószer által határolt klasszikus thaiföldi toposzokon, élvezzük, nevetünk, mert akárhogy is, jól van megírva. Miképpen az első Másnaposok, ez sem fogja megváltani a világot - de arra jó, hogy százkét percre elfelejtsük az adóbevallást, a lassan megszűnő metrót vagy bármit, ami éppen a kedvünket rontja. Egyedül egy kérdésem van: minek van a filmben Justin Bartha?

Scott Pilgrim

Változik a világ. A felnőtté válásról szóló történeteknek nem olyan régen még gyerekek és tinédzserek voltak a főszereplőik, Bryan Lee O’Malley 2004-ben indult, és tavaly véget ért, hatrészes sorozatában viszont már a bőven huszonéves főhőst próbálja önismeretre és felelősségre nevelni az élet, ráadásul nem csak képletes, hanem valódi pofonokkal is. A korszakcsúsztatásnak van értelme. Lehet, hogy manapság a fiatalok hamarabb szeretnek, szexelnek, buliznak, isznak, és akár hamarabb élnek szüleiktől független életet, mint régen, de ettől még nem válnak „belül” is felnőttekké. És egy útját, önmagát, a világban való helyét bájos esetlenséggel kereső karakter sokkal viccesebb, ha már a harmadik x felé tapos. Főleg, ha közben új csajának gonosz exeivel kell videójátékstílusú élethalálharcokat vívnia.

A kanadai szerzőt egy honfitársaiból álló zenekar egyik, Scott Pilgrim című dala ihlette meg, amit az énekese pozitívnak és édeskeserűnek írt le. Ebből kiindulva vetette papírra a sorozat első, még erősen önéletrajzi ihletésű fejezetét (O’Malley elmondása szerint az amerikai barátnőtől a meleg lakótársig, Scott életének alapjai teljes egészében az ő kora húszas éveire rímelnek), miután a Lost at Sea című, jóval komolyabb hangvételű graphic novellel már bizonyított az Oni Pressnél. Messze nem szokványos, hogy egy újonnan érkezett képregényalkotó szinte azonnal egy hat kötetből álló szériával szabaduljon rá a piacra, de a Scott Pilgrimmel a szerző megütötte a főnyereményt. Aligha volt 2004-ben amerikai képregény, ami ilyen friss, sziporkázó, lendületes, ötletes, a maga videójátékos-szuperhősös metafikciójával ilyen valóságtól elrugaszkodott, karaktereivel és szituációival mégis ilyen életszerű és hiteles lett volna. A közönség pedig zabálta is, és már 2005-ben megkezdődtek a tavaly bemutatott (sajnos kissé félresikerült, és jókorát bukott) filmadaptáció előkészületei.

Scott Pilgrim egy 23 éves kanadai srác, aki majdnem olyan gazdag, mint a templom egere, és meleg haverjával osztozik egy lakáson, ami csaknem olyan jól felszerelt és pompázatos, mint egy hajléktalanszálló. Scott egy 17 éves kínai kiscsajjal kezd járni, ezzel kapcsolatos motivációja egy „miért ne” vállrándításból ered. Céltalan, kongó életébe egy amerikai amazonos futár, Ramona Flowers hoz színt, akibe már első találkozásukkor beleszeret (pontosabban a másodikkor, mert az elsőre még az egyik álmában kerül sor). De nem elég elnyernie a lány szívét: ha meg is akarja tartani, le kell győznie a hét gonosz expasiját. Pontosabban, exét.

Ahogy az elején utaltam rá, a Scott Pilgrim a felnőtté válás egy hosszú, következetesen végigvitt metaforája. A sztori egyik – leginkább előtérbe helyezett – aspektusa ugyan az exekkel vívott küzdelem, ami nyilván a barátnő előző kapcsolatokból magával hozott prekoncepcióival, félelmeivel való harcot szimbolizálja, de a teljes történet ismeretében sokkal fontosabb a főhős szembenézése önmagával – ez legkésőbb akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Scott saját sötét énjével kénytelen összecsapni. És igaz, hogy minden más esetben kárhoztathatnánk a képregényt ezért a visszafogottnak túlzással sem nevezhető, sőt, egyenesen az olvasó arcába mászó tanulságért, de egy olyan műtől, ami posztmodern mágikus realizmusként építi bele az egyébként nagyon is a valóság talaján álló szituációkba a videójátékos-szuperhősös elemeket, és minden egyes metaforáját bátran és büszkén, vizuális gegek segítségével manifesztálja „szintlépesek”, pofánverések és extra életek formájában, ez nem csak megbocsátható, de egyenesen: pont így jó.

Ritka, hogy valaki (bármilyen művészeti ágban) olyan könnyedséggel, lazasággal legyen képes közvetíteni komoly és fontos témákat, mint O’Malley a Scott Pilgrimben. A karakterek (a mellékszereplők is) mind változnak, fejlődnek, túlesnek az élet nagy próbatételein, számot vetnek hibáikkal, tévedéseikkel, és megbékélnek önmagukkal, és mindezt állandó humorral, bunyóval és a hasonló jellegű művektől már kötelező popkulturális utalásokkal körítve teszik. A szerző a legkomolyabb szituációkat is képes úgy feloldani egy-egy jelenetzáró poénban, hogy azok közben a legkevésbé sem bagatellizálódnak, a főhős karakterintegritása pedig annak ellenére is megmarad, hogy hol szerencsétlen lúzernek, hol eszméletlenül coolnak ábrázolja. És ez az akcióvígjátéki gúnyába bújtatott felnövésdráma olyan hatalmas emocionális erővel ragad meg mindenki számára elsőkézből ismerős pillanatokat, élethelyzeteket, hogy az olvasó újra és újra önmagára ismer.

Minden pozitívuma ellenére, a Scott Pilgrim egy-két kötettel hosszabb, mint lennie kellene. O’Malley az első két részben ellő minden üdítően frissnek ható történet-, karakter-, látvány- és hangulatelemet, és később már nem tud újat mutatni. A képregény elég vicces és dinamikus ahhoz, hogy unalmassá még plusz hat fejezet után sem válna, de az a meglepetés erejével ható energia, ami a sorozat elejét jellemzi, lassan, fokozatosan kopik ki a lapokról, ahogy az újszerű megszokottá válik, és ezen az egyébként szenzációsan felépített, félkötetnyi finálé, és a tartalmilag-formailag-mindenileg gyönyörű befejezés sem sokat változtat.

O’Malley a sztorit mangás stílusú, rajzfilmes beütésű, elnagyolt és karikatúraszerű vonásokkal kelti vizuálisan is életre, karaktereinek pusztán néhány vonalból álló arcán a legegyszerűbb módszerekkel ábrázolja az érzelmeket.  A legtöbb kritikát egyébként pont a rajz miatt kapta a sorozat, de egyrészt ez a képi világ meglepően jól működik a képregényben összemosott többféle szubkultúra (szuperhősös, videójátékos) metszéspontjaként, másrészt O’Malley sokat fejlődött benne az első és a hatodik kötet közt eltelt hat évben. A stílus természetesen ugyanaz, de vonásai idővel kifinomultabbá, határozottabbá váltak, az eleinte szinte teljesen fekete-fehér színvilágot pedig a szürkeárnyalatok egyre gyakoribb, bátrabb és hatásosabb használatával dobta fel, ami pl. a fináléhoz különösen sokat hozzátesz.

Nem minden nap bukkan fel az amerikai mainstreamben valami igazán eredeti, márpedig a Scott Pilgrim mindenképpen az, mi pedig külön örülhetünk neki, hogy a Nyitott Könyvműhelynek hála ilyen hamar eljutott hozzánk az egész széria. Maguk a kiadványok jó minőségűek, a fordítás tökéletesen megőrizte az eredeti könnyed stílusát, a hatodik kötet végén pedig még magyar vendégrajzolók (Gróf Balázs, Lakatos István, Csordás Dániel) is képviseltetik magukat egy-egy rövid Scott Pilgrim komédiával. Tessék szépen bezsákolni az egész sorozatot, és senkit ne tántorítson el a mangás-szuperhősös-videójátékos körítés – messze nem csak ezek célcsoportjainak szól.

Hobo with a Shotgun

A Tarantino-Rodriguez duo Grindhouse munkacímű double feature filmje állítólag visszahozta az exploitation-t a köztudatba. Szerintem meg ott volt az előtte is, csak az embernek néha nem ártana tovább látnia az orránál. Tény és való, hogy a két hírhedt úriember „mérsékelt” sikerű filmje (és akkor még finoman fogalmaztam), ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy egy picit szélesebb kör számára is érdekessé tegye a filmvilág feketebárányát. Azonban ennél több jelentőséget nem kívánok tulajdonítani a két egyébként meglehetősen felemás filmnek, amelyek közül egyedül Rodriguez munkáját tudtam értékelni.

A folyamatnak hála a szélesebb körben prezentált ultraerőszakos low budget filmek közül néhány az elmúlt 5 évben eljutott arra a szintre, hogy ha nem is blockbuster-hez mérten, de pár tízezer dollárnál jelentősebb költségvetéssel bírt. A grindhouse filmekhez készített fake trailerek közül pedig a különösen nagy érdeklődésnek örvendő darabok (mint pl. a Machete) önálló egészestés mozit kaptak. Valami ilyesmiről van szó Jason Eisener Hobo with a Shotgun című filmjének esetében is.

Anno ugyanis a film trailere a nemzetközi SXSW versenyen debütált, amelyet Jason Eisner meg is nyert vele, és a szakmai elismerésen túl kamu trailerként hozzácsapták a Tarantino-Rodriguez páros grindhouse filmjének kanadai bemutatóin. Nem sokkal ezek után Eisner megkapta a támogatást és a lehetőséget az Alliance Films-től és a Telefilm Canada-tól, hogy látomásából egy egész estét betöltő önálló celluliod szörnyet készítsen. A felhasználható keret dollárban kifejezve nagyjából 3 millát tett ki, melyet jórészt a speciális effektusokra, és Rutger Hauer-re fordítottak. A többi szereplő maximum a kanadai tv filmes világban jártasabb nézők számára lehetnek ismerősek.

A film egy fülnek kellemes kis kedvcsináló muzsika támogatásával indul, mely képsorokon keresztül tanúi lehetünk, ahogy egy szakadt csöves egy tehervonat egyik „kupéjában” megérkezik Hope Town-ba. A kisváros azonban a nevével ellentétben meglehetősen távol áll a remény és a lehetőségek Mekkájától. A helyi lakosokat ugyanis egy családi vállalkozásba bujtatott szervezett bűnözői csoport tartja rettegésben. Az öreg csöves eleinte tétlenül nézi, ahogy mészárolják a kisváros ártatlan lakóit, aztán egy ponton túl úgy érzi, hogy ideje a tettek mezejére lépnie, és amolyan egyszemélyes hadseregként száll szembe a városka elnyomóival. Ehhez természetesen egy jófajta csöcsös farmos menyecske is dukál a főhős oldalán.

Az elhangzottak alapján még akár azt is mondhatnánk, hogy a film komolyan vehető, vagy annak próbálja venni magát, de szerencsére rohadtúl nem így van. Bár talán már önmagában is meglehetősen groteszk elképzelés egy olyan trash, exploitation kategóriájú mozi, amely bármilyen szintén is okítani próbálja a nézőt. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem egy, nem két példa van rá a 60-as 70-es évekből, azonban 2011-ben már maga az elgondolás is finoman szólva röhejes. Tökéletesen tisztában volt ezzel a rendező Jason Eisener is, így hát azt a megoldást választotta, amellyel a leginkább képes megfogni a nézőt. Ez pedig a pofátlanul morbid humor, a töménytelen mennyiségű gore, és az önirónia, amelyre a ”The Plague” elnevezésű vasálarcos démon duo legszebb metafora, amit valaha újkori moziban eddig láthattunk.

A film komolytalan stílusához totálisan komolytalan szereplők, és az a színészi bravúr társul, mellyel még az ízlésesség határain belül sikerült tartani a karakterek túljátszását. Az egyensúly fenntartása a film teljes hosszában gyakorlatilag kizárólag Rutger Hauer kezében van, hiszen egyedül az ő színészi zsenialitása által megformált kimért szűkszavú csöves karakter viseli el a komolyságot. A többi szereplő bár néhol meglehetősen pökhendi és már-már gusztustalanul túljátszott, mégis kvázi kioltja ezt a főszereplő köré font csipetnyi szánalom, és sajnálatot keltő jellemábrázolás.

A korszak (mármint a 60-as 70-es évek) filmjeinek képi világát a technicolor hatás hivatott megteremteni, amely Eisener talán legjobb húzása volt. A gusztustalanul giccses rikító színekben pompázó képi világ, és a hozzá integrált föcim, már a film első pár percében képes elérni a kellő hatást, és nyilvánvalóvá tenni az amúgy is egyértelmű ars poeticát. Ami utána jön az már csak hab a tortán. Igaz, hogy a film viszonylag lassan és talán egy picit nehézkesen indul, de amikor felpörög, akkor aztán csak úgy ömlik a néző nyakába értelmetlen erőszak. Amit ugyanis az utolsó fél órában látunk az szinte leírhatatlan. Akinek már a Machete erőszakszintje felborzolta a kedélyeit, az a Hobo with a Shotgun-ba bele se kezdjen! Kiömlő belek, szétlőtt fejek, és ledarált végtagok tarkítják a film utolsó képsorait, amelyhez olyan tökéletesen passzol a technicolor színorgiája, hogy már szinte költészet.

Mindent egybevetve a Hobo with a Shotgun tökéletesen képes reprezentálni mindazt, amit a 40-50 éve exploitation-nek nevezünk. Megvan benne a kellő alázat, a humor, az elmaradhatatlan brutalitás és az összes olyan tényező, amely képes lehet egy ilyen filmet szórakoztatóvá tenni. A megtekintése közben nem egyszer hagyta el hangosan a számat az „aztakurva”, és a „hubazmeg” kettős verbális kombinációja, ami tegyük hozzá nem kis dicséret. Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz egy film 2011-ben így meglepi. De sikerült!

The Walking Dead - Élőhalottak: Holtidő

Nyolc évvel az elstartolása után végre Magyarországon is kapható az elmúlt évtized egyik legjobb amerikai képregénysorozata. Robert Kirkman stabil rajongótáborral rendelkező, kritikusi dicsfényben fürdőző, jelenleg a 84. részénél járó The Walking Deadje azon kevés comicok közé tartozik, amelyeknek eladásai lassan, de folyamatosan nőnek egészen indulásuk óta. Idén februárban, köszönhetően nyilván a tavaly indult tévés adaptáció népszerűségének is, végre elfoglalta az első helyet a független képregények sikerlistáján. Felmerülhet a kérdés: mit lehet 8 éven keresztül mesélni lassan csoszogó hullákról? Hogy nem válik egy zombihorror unalmassá és önismétlővé ennyi idő alatt? A válasz egyszerű: a The Walking Dead nem pusztán zombihorror, hanem egy kényelmetlenül realisztikus, fizikailag és pszichológiailag egyaránt brutális karakterdráma.

Az ilyesmi természetesen csak hosszútávon tud érdemben kibontakozni (hogy mennyire, az sep remek cikkében olvasható), így az itthon most megjelent, a sorozat első hat részét magába foglaló, Holtidő című kötet (a Days Gone Bye nagyszerű magyarítása) még csak nyomokban tartalmazza azokat az elemeket, amik Kirkman munkáját az amerikai képregény modern klasszikusává tették. Merthogy az írónak nincs más választása, mint hogy az alapoknál kezdje a történetet. Ha a comic lényege a főhős, Rick Grimes, és társainak változása, pszichológiai összeomlása és hanyatló moralitása az állandósult (vagyis idővel az új standarddé vált) extrém körülmények közepette, akkor először is meg kell mutatni a normál kiindulási pontot.

A Holtidő így még azt a hagyományos zomibfilm-dramaturgiát követi, amit a későbbiekben messze maga mögött hagy, sőt, konkrétan Danny Boyle 28 nappal később című filmjének felütését veszi kölcsön. Rick egy rendőr, aki megsérül egy tűzharcban, és egy hónap után arra ébred a kómából, hogy a civilizáció összeomlott, az emberek eltűntek, és mindenfelé oszladozó, húsevő holtak csoszognak. Feleségét és fiát nem találja otthon, így elindul a legközelebbi városba, ahová a krízis elején a katonaság terelte a túlélőket.

A 134 oldalon Kirkman lefutja a kötelező, megkerülhetetlen köröket: az élőholtak felfedezése, a túlélés szabályai a „szép új világban”, a család keresése, eljutás A pontból B pontba, parázs vita a következő logikus lépésről az életben maradás érdekében. De már ez a kötet is több a toposzok felmondásánál. Az olyan pillanatok, mint Rick fia és egy kislány rövid, szívszorító szóváltása a halálról és az elvesztett apákról, vagy főleg, a nők beszélgetése arról, hogy az újonnan szerzett mosópor mennyivel jobb az eddiginél, már abba az irányba viszi a képregényt, ahol nem a pillanatnyi túlélésen van a hangsúly, hanem magán az életen. Azon az életen, ami, bár tele van halállal és sétáló holtakkal, bizarr módon hétköznapivá vált. 

És a fő kérdés, ami Kirkmant – és az olvasót – foglalkoztatja, ami fontosabb, mint a fröcsögő vér, az omló belek, a holtak lefejezése, főbelövése, és az élők szétmarcangolása (amikből – félreértés ne essék – azért van bőven), hogy az emberek hogyan reagálnak az új „normálisra”. A morális értékrendek meginognak, a prioritások elcsúsznak, a civilizáció rétegei lassan kezdenek lemállani. A Holtidő ennek megfelelően Rick és társa, Shane konfrontációjára hegyeződik ki, és a főhős záró szavai (az élők megölése nem lehet ugyanolyan könnyű, mint a holtaké) már most keserű, rossz ómenként hatnak – a későbbi események ismeretében pedig még inkább.

A képregényt itt még Tony Moore rajzolta, de a következő kötetben már Charlie Adlard veszi át a feladatát, aki azt mind a mai napig végzi. Moore gyönyörű fekete-fehér látványvilágának van egy enyhén rajzfilmes beütése, különösen az arcmimikák terén (ez Adlard érkezésével kikopik majd), de képei egyébként nyersek és realisztikusak, és amikor szükséges, brutálisak és horrorisztikusak. Jellemzően, a zombik arca sokkal részletgazdagabb, mint a szereplőké, ami a félelemfaktoron túl a valószerűséget is segíti. Hogy az alkotók mennyire értenek a történetmeséléshez és annak emocionális hatásához, arra jó példa a kötet talán legerőteljesebb két oldala, amin Rick rátalál egy szinte teljesen a csontvázáig oszlott, de még mindig élő, magatehetetlen zombira.

A magyar kiadás példaértékű (leszámítva esetleg az eredetinél némileg kisebb méretet). A papírminőségre a legkevésbé sem lehet panaszunk (ahogy a Hellboy esetében, a vastagabb papír itt is jóval kövérebb kötetet eredményez az eredeti amerikainál), a kötés is stabilnak tűnik, a fordítás pedig tökéletes, Kirkman szövegének apróbb nüanszait is visszaadja. Ráadásul mindez mindössze 2290 Ft-ot kóstál. Teszek egy vad (?) kijelentést, és azt mondom, hogy aligha lesz képregény idén Magyarországon, amire ennél jobban megéri majd beruházni. És mindenki, aki még nem ismerné a sorozatot, tartsa észben: a Holtidővel még nem láttál semmit. Ez még csak a bemelegítés. A java ezután jön.

Thor

Az, hogy a Shakespeare-specialista Kenneth Branagh kezei alatt a Thor egy szuperhősköntösbe öltöztetett királydrámává vált, nem meglepő, az, hogy hosszú évek után végre megemberelte magát, és az V. Henrik óta a legjobb rendezését szállította, már inkább. Mert ugyan igaz, hogy immár a skandináv mondakör is áldozatul esett a mindent demisztifikáló hollywoodi trendeknek, és hogy a mennydörgés istenének, illetve így most már csak „fiának” története feláldozza a pontos jellemfejlődést a tempó oltárán, mindezt legalább stílusosan, dögösen, szemet gyönyörködtetően teszi. A Thor a nyár első meglepetése, az álomgyár első idei monstre produkciója, amiért tényleg érdemes moziba menni, egyben az utóbbi évek legjobb szuperhősfilmje, leszámítva Nolan Batmanjeit.

Először a már említett keserű pirula: Branagh filmjében Thor, Odin és a többiek nem istenek, pusztán egy másik dimenzió, egy másik világ lakói (ezért lehet fekete Heimdall és ezért lehet Hogun „ázsiai”). Miután annak idején a Trójából is teljesen kipucolták a misztikumot, és az Artúr királyból is száműzték a mágia minden csíráját, ez már aligha meglepő, más kérdés, hogy mi szükség volt rá. Ennyire nem venné be az amerikai (és többnyire keresztény) átlagnézők gyomra a pogány istenségek koncepcióját? (Az isten szót a forgatókönyv egyébként úgy kerüli, mint a pestist*, sőt, Stellan Skarsgard karaktere többször is legyerekmesézi az egész skandináv mitológiát, úgy ahogy van.) De legalább így ironikus módon kéz a kézben háborodhatnak fel az irodalmárok és a Marvel-zombik, ilyesmire pedig még úgysem volt példa az emberiség történelmében.

Odin, Asgard legfőbb istene uralkodója, két fia, Loki és Thor közül utóbbit választja utódjául, ám arroganciájával és gőgösségével a trónörökös megszegi a népe és a jégóriások közti törékeny békét, a háborús káosz szélére sodorva hazáját. Apjának nincs más választása, minthogy száműzze őt: erejétől megfosztva küldi a Földre, a halandók közé, ahol egy mutatós (naná) tudóscsaj és kis csapata veszi gondjaiba. Thornak vissza kell szereznie hatalmát, hogy megakadályozza trónra törő testvérének terveit, amik mindkét világot veszélyeztetik.

A történet egyszerű és végig kiszámítható, de paradox módon éppen ebben rejlik az ereje: Branagh és írói olyan ősi, örökzöld toposzokkal dolgoznak (a testvérviszálytól az irigy, szeretetre éhes fiúig), amik egy nem mitológiai témájú filmben csúnyán csikorognának, itt viszont nem csak elemükben vannak, de pontosan arra az „életnagyságnál nagyobb” szintre emelik a Thort, ahol annak lennie kell. Kivételesen az akciók sem öncélú, megalomán erőfitogtatások, hanem fontos, a cselekményt előrelendítő dramaturgiai elemek – nem mellesleg pedig látványosak, dinamikusak, tökösek, és bár túl sok nincs belőlük, ami van, az átkozottul hatásos. Amikor az első 20 percben a főhős a pörölye segítségével keresztülrepült egy gigantikus óriásszörny fején, megnyugodtam, mosolyogva hátradőltem, és konstatáltam magamban, hogy igen, jó helyen vagyok.

Tekintetbe véve a lendületes harcjeleneteket, az asgardi intrikákat, a családi drámát, a kötelező, de szerencsére jópofa és nem erőltetett humort, nem csoda, hogy a jellemfejlődésre nem maradt elég idő – normál esetben ezt elintézhetnénk egy legyintéssel, mondván, hogy egy ilyen film nem erről szó. Csakhogy a Thor nem kis részt pontosan erről szól: megváltástörténet egy dölyfös, arrogáns harcosról, aki belátja hibáit, és jobb istenné emberré (vagy mivé…) válik. Ez a folyamat itt igencsak elnagyolt, de cserébe legalább Loki motivációi túlmutatnak a "gonosz vagyok, ezért gonoszságokat kell cselekednem" szinten, és egyébként is, a forgatókönyvnek ezért a hiányosságáért végül a színészgárda egész szépen kárpótol. Nagy, szájtátásra késztető alakításra ugyan senkinek nincs lehetősége, még az Odinként pózoló Anthony Hopkinsnak sem, a főhős emberi oldalát kigyúró Natalie Portmannek meg még úgysem, de mindenki szimpatikus a szerepében, Chris Hemsworth-szel az élen, aki szerencsére jóval több, mint egy izmos szépfiú. Természetesnek hat, az alkalmankénti komikus pillanatok épp olyan jól állnak neki, mint a jégóriások arrogáns vigyor következtében való felaprításai, és legkésőbb a Skarsgarddal való piálása során mindenki a szívébe zárja a karakterét. A fanok pedig örülhetnek a most már megszokott cameóknak is, Jeremy Rennerétől Stan Lee-én át Samuel L. Jacksonéig.

A Thorból könnyen Hollywood egy újabb ostoba, giccses és gagyi pénznyelője válhatott volna (az előzetesek inkább ezt sugallták), de Branagh a színházvilágból hozott pompás eleganciával egy grandiózus, gyönyörű kiállítású, szépen, trendi hatásvadászatok nélkül elmondott mesévé dagasztotta – és egy újabb izgalmas lépcsőfokká Joss Whedon jövőre érkező Avengers-mozijához. ’Tis done!

* Legalábbis a szinkron alapján.

Trónok harca - pilot epizód

Több tízezres rajongótábor zengett hozsannát, mikor híre ment, hogy George R.R. Martin nagyívű ciklusa, a Jég és tűz dala képernyőre kerül, ugyanakkor gyaníthatóan ugyanennyien sikoltottak fel rémülten, látatlanban is szentségtörést rettegve. Mindkét oldal jogosan hangoskodott: egyrészt ott van az egyes vélemények szerint valaha létezett legjobb fantasy Tolkien után, másrészt pedig a kétirányú lehetőség, hogy az HBO filmre vigye az egészet. Egy pilot talán kevés ennek eldöntésére, mégis merem kijelenteni: Westeros jó kezekben van.

Nagyon nem szeretek túlozni, de ha a Tűz és jég daláról van szó, kötelezőnek érzem a szuperlatívuszokat. Ha a becses olvasó nagyívű, komplex, izgalmas fantasy-re vágyna, gondolkodás nélkül Martin regényeit csapnám a kezébe. Aki olvasta őket, tudja, aki nem, az mondjuk itt kezdheti az ismerkedést. Martin-t az amerikai Tolkien-ként szokás emlegetni, és csakugyan: amit utóbbi világalkotásban véghez vitt, arra előbbi történetmesélésben köröket ver. Na jó, a maga módján. Nem is véletlen, hogy Martin legfőbb írásainak megfilmesítését arányában hasonló hisztéria előzte meg, mint pár évvel ezelőtt a Gyűrűk ura adaptációját.

Az HBO masszívan új sikersorozatra hajt, elég egy pillantást vetni a pesti metrót ellepő Sean Bean-es plakátokra. A résztvevők állítólag a statisztáktól kezdve a főhangosítón át egészen a producerekig óriási rajongók, ami szép és jó, ám két kérdés merül fel ezen a ponton:

a) Sikerült-e vajha úgy visszaadni a regények világát, hogy azzal még az elvetemültebb rajongók is elégedettek legyenek, valamint
b) képes-e a sorozat, szűkebben a pilot laikusok számára is vonzóvá tenni a történetet?

És mivel itt a sorozatról van szó, vegyük is előre b)-kérdést. Fanboy-ként iszonyatosan értékelem a sorozat regényhűségét, ugyanakkor rá kell, hogy ébredjek: a változtatásoknak olykor okai vannak. Már a legelső epizódban rengeteg karaktert kapunk, akik mindenféle bennfentes beszélgetésekbe bonyolódnak, és bár a forgatókönyvírók bámulatra méltóan bablevesezték össze a főbb infókat, a néző tán mégis elveszettnek érezheti magát. Az sem segít sokat, hogy helyenként kontinensek között ugrálunk, és bár már most érezzük, hogy minden egy nagyobb egész része, a szervesség, az összefüggés egyelőre csak ígéret marad. Persze Martin világa amúgy sem adja meg könnyen magát, a bevezető fejezet meg bevezető fejezet, de egy konzekvensebb felépítés dobott volna az egészen, sokrétűség ide vagy oda. Nyilvánvaló, hogy egy pilot-ban inkább az enumerációra koncentrálnak az alkotók, pláne egy ilyen komplex történetfolyamnál, jelen esetben a Stark-család és a királyi család viszonyaira, itt viszont pöttyet soknak éreztem. Jó volt látni az apró finomságokat, de ha tíz részből gondolnak kihozni egy 800 oldalas regényt, akkor értékelnék egy némileg feszesebb tempót.

Az eredeti kérdésre visszatérve: eddigi látszat alapján a Trónok harca a résztvevő karakterek és már most felsejlő plot-ok sokfélesége alapján egyszerre tűnhet vonzónak és riasztónak, ki mit vár. Feltehetőleg mint a regényekhez, ide is egy jó adag türelem kell majd. Még ha az első benyomás az is, hogy lehetett volna mindezt céltudatosabban, szigorúbban, a naaaaagy ígéret ott van benne, hogy egy a Sopranos-hoz (Maffiózók) vagy Six feet under-hez (Sírhant Művek) hasonló sokszereplős folytatásost kapjunk, az alapanyag megvan hozzá, sőt.

Aztán ott vannak a regényciklust ismerőknek és imádóknak címzett apróságok, és azt hiszem, ezen a ponton jár egy nagy taps a komplett kreatív gárdának, a színészeknek meg a mindezt pénzelő HBO-nak, merthogy Westeros Falastul, Kings Landigestül, imádott szereplőtől gyűlölt szereplőig életre kelt, és ennek hátterében feltehetőleg hasonló rajongás áll, mint amit itt a geekz-en is hajlamosak vagyunk tanúsítani. Lehetne persze vitatkozni azon, ki képzelte el tökösebbnek Jon Snow-t, rondábbnak Tyrion-t (említett szereplő felvezetése zseniális, soha nem bírtam elképzelni a gnómot nála kétszer magasabb ledér hölgyekkel, de most megmutatták), szexibbnek Cersei-t, de végső soron mindegy, mert látni, hogy minden nagy szívvel lett életre keltve, meg a cgi-Gollamot is megszerettük anno, pedig. Martin közreműködése a sorozatban köztudott, de reméljük, nem csak ezen múlik.

Aztán lehetne még sorolni a marhajókat: ahogy a tohonyává vált Robert lépcsőn mászik le a lóról, a farkaskölykök megtalálása, Catelyn és Jon összenézése, a királyi udvartartás érkezése, Ned és Jaimie rövid kölcsönös baszogatása, Bran falmászása, majd a végén a szó majdnem szoros értelmében vett cliffhanger … kurvajó, na, és nem is feltétlenül kell a regények ismerete ezekhez. A térképes-fogaskerekes intró meg annyira telibe talált minden PC-s stratégiajátékos áthallás ellenére, hogy a mostantól esedékes újraolvasások közben sajna már elválaszthatatlan lesz a szövegtől.

Összességében egy nagyon erős, ha nem is mindent letaroló kezdést kaptunk. GRRM rajongóknak kötelező, mint ahogy az imák is, hogy ne öljék meg egy évad után, a többséget meg hátha megfogja annyira, hogy legalább pár évadra és egy tisztességes nézettségi szintre kifussa magát. Rajongástól eltekintve is baromi jó sorozat lenne ebből.

Winter is coming.

Bad Biology

A kritika beérkezésekor a szerkesztőségben pezsgőt bontottunk - Yvonne épp két éve ígérte meg, hogy ír erről a filmről. - W. F.

A Bad Biologyban megvan mindaz, amit a romantikus filmekben ruha takar: cicik, puncik, péniszek, de az is, amit a pornófilmekből hiányolunk: dráma és érzelem. Frank Henenlotter comeback (cumback?) mozija a történetmesélés öntörvényű útját járja, erre már a főhős első mondatánál ráeszmélünk: „I was born with seven clits” ("Hét csiklóval születtem").

Jennifer egy nagyon b.v. csaj, szerethető, kedves, magányos lány. A szeme szomorúságot és gyengédséget sugároz. Nem vágyik másra, csupán békét hozó kielégülésre, azaz egy férfira, aki nem ijed meg a mutáns vaginájától, illetve túléli gyakori és heves orgazmusait. Hiába, ha egy hatvan év fölötti fickó (Henenlotter) akar mondani valami újat a szerelemről, érdemes odafigyelni a mondandójára. A lány potenciális párja egy helyes, visszahúzódó fiú hatalmasra nőtt farkával küszködik hasonlóképp reménytelenül. Tanulság a srácoknak: ha tizenéves korodban szteroidokkal kezded lőni a mütyükédet, bizony előfordulhat, hogy később ebből gondok fakadnak. ("Mütyükéd", úristen... - W. F.)

A Bad Biology egyértelműen kicsavarja a megszokott, nyálas romantikus filmek dramaturgiáját azzal, hogy szexuális freakeket választ meg főszereplőinek, akik felett nemi szerveik veszik át az irányítást. A kivitelezés pornófilmesen trash, néha thrillerbe vált, emiatt teljesen szubjektív, mikor és kinél üti meg a fogyaszthatóság kritikus küszöbét. A film furcsa bája két tényezőnek köszönhető igazán: a szelíd, már-már őszintének ható romantika a szokatlan alapötlettel való elkeverésének és a rendkívül bénán animált szörnybébik cameójának. Ők szupertrash hangulatot hoznak magukkal az amúgy is powerty row filmbe, így például a film vége felé egyre fontosabb szerephez jutó szörnypénisz még a normálisabb motívumok közé sorolható.

Hogy jönnek a képbe a szörnybébik? A hétcsiklós lány, Jennifer nem csak az orgazmusát éli meg extrém-intenzíven, hanem élete más eseményeit is, nála például nem kilenc hónap a terhesség, hanem mindössze két perc: hopp, és máris kiszlottyan belőle egy apró torzszülött!

Az efféle fantáziadús ízléstelenségek remek ellenpontjai a film öntörvényű kedvességének. Jennifer az általa szex közben kipurcantott férfiakról készített fényképek szőnyegén maszturbál. Például. Szexhorroros viszonyítási alapként: egy Jean Rollin vagy Jess Franco filmnél nehéz eldönteni, hogy azt a történelmi távlat láttatja-e elképesztően érzékeny mozinak vagy valóban az, a Bad Biology szeretete figurái iránt azonban már jóval egyértelműbb.

13 Assassins

Érthető okokból nincs még egy olyan filmes zsáner, ami annyira elválaszthatatlanul és utánozhatatlanul kötődik Japánhoz, mint a szamurájfilm műfaja. A japán mozi a hőskortól kezdődően egészen a 70-es évekig ontotta magából a híres történelmi események feldolgozásait éppúgy, mint a háborúk korában, vagy éppen már a Tokugawa érában játszódó kitalált történeteket. Az utóbbi időben azonban ez a lendület megtört, az elmúlt években szinte egyáltalán nem forgattak akciódús, vérbeli jidaigeki-ket, inkább ezek felhígult, más műfajokkal kevert mutációi (pl. Ballad, Chonmage Purin, Goemon, Tajomaru, stb.), vagy gyenge felújítások kerültek a mozikba. Ez utóbbiak között megtalálható volt a szinte jelenetről jelenetre újraforgatott Tsubaki Sanjuro, a rosszul átértelmezett The Last Princess és Zatoichi, valamint a szintén a vak masszőr kalandjait feldolgozó női változat, az Ichi is. A saját ötleteken nyugvó, modern jidaigekik sokkal inkább a drámára fókuszálnak, mintsem az akcióra, így például minden szépsége ellenére Yamada Yoji trilógiája (Twilight Samurai, The Hidden Blade, Love and Honor) sem hozta azt, amire a műfaj rajongói már ki tudja, mióta áhítoznak. Épp ezért lett 2010 egyik leginkább (egyúttal legszkeptikusabban) várt alkotása Miike Takashi első vérbeli szamurájfilmje, az akciódús 13 Assassins, ami egyébként szintén egy felújítás.

Kudo Eiichi 1963-as eredeti változata igazi klasszikus, egy remekül felépített, tökéletesen elmesélt és gyönyörűen kivitelezett mozi, ami méltán kapott helyet mind a Toei legnagyobb dobásai között, mind pedig a japán filmtörténetben, ugyanis a több mint 30 perces záró csata hossza mindmáig rekord. A 17 Ninjas után ez volt a második darabja az az évben startolt, magyarul kissé furán hangzó „csoportos ellenállás” jidaigeki sorozatnak, ami a Toei egyik védjegyévé vált a későbbiek során. A sorozat epizódjainak közös jellemzője volt a valós történelmi tényeken alapuló kiindulópont, az elnyomó uralkodóval szembeni csoportos lázadás, ami mindig látványos csatákba torkollott, valamint a tűéles fekete-fehér képi világ. A 13 Assassins esetében a főgonosz Matsudaira Naritsugu kitalált személy, alakját és az egész történetet Tokugawa Ienari sógun uralkodásának eseményei ihlették.

Matsudaira Naritsugu a sógun mostohaöccse, aki a sógun távollétében uralkodói jogokkal van felruházva. Brutalitása és bosszúálló természete messze földön híres, eltávolítása a hatalomból az egész ország érdeke lenne, ám ez hivatalos úton nem történhet meg. Így a legnagyobb titokban kapja meg a küldetést Shimada Shinzaemon, aki bizalmasaival együtt belefog az öngyilkos terv kidolgozásába, mai szóhasználattal élve egy kommandós akciót kell végrehajtania. Nemcsak a Naritsugu-t kísérő hatalmas túlerőt kell legyőznie, hanem az uralkodó stratégáját, az egykoron vele együtt tanuló Hanbei-t is.

Magától adódik a kérdés persze, hogy egy érdemes-e egy ilyen filmet újraforgatni, hiszen a történethez sok újat nem lehet hozzátenni, a látvány fokozása pedig sokszor öncélúvá válik. A legtöbb esetben a válasz egyértelműen a nem lenne, ám ezúttal nem ennyire egyértelmű a döntés, hiszen mégiscsak a kortárs japán film világszerte (Kitano mellett) legismertebb alakja, Miike Takashi rendezéséről van szó.

A forgatókönyvön nem változtattak sokat, néhány karakter teljesen más hátteret kapott (a legszembetűnőbb a „paraszt szamuráj” helyett ezúttal az erdőben összeszedett Koyata figurája), Shinzaemon pedig zene helyett a szerencsejátékkal győzi meg Shinrokuro-t, mi a helyes út (valószínűleg Yakusho Kouji nem tud úgy játszani a shamisen-en, mint a legendás Kataoka Chiezo). A csapat összeszedése és a tervezés nem annyira kidolgozott, nincs olyan részletesen elmesélve, mint Kudo munkájában (ez egyébként az egész filmre igaz), ezek helyett látványos,  bár nem feltétlenül szükséges jelenetek kerültek vászonra: két seppuku elkövetése, valamint a brutális Naritsugu brutalitásai a maguk valójában. Ugyan jelenleg csak a nemzetközi forgalmazásra szánt, megvágott változat elérhető, így remélhetőleg ez csak ennek a verziónak a hibája, de nagyon hiányzott a filmből Hanbei első trükkje, aminek köszönhetően Kudo nagyon ügyesen mutatta meg, hogy mindkét oldalon értékes emberek igyekeznek túljárni egymás eszén. Ettől függetlenül a karakterek ábrázolása meglepően jó, sőt, vannak köztük jobbak is, mint a legendás elődben. Hirayama, Shinrokuro, Koyata, de még Naritsugu alakítója is beférne az eredeti stábba.

Ahogy arra számítani lehetett, a felújítás legnagyobb erőssége a látvány. Lélegzetelállítóak a tömegjelenetek, gyönyörűek a háttérül szolgáló tájak, a grandiózus nagy csatajelenet helyszínéül szolgáló díszletről pedig talán az az információ is elegendő, hogy mintegy 200 millió yen-ből hónapokig építették. A lerombolása kevesebb ideig tartott, amiben nagy szerepet kaptak az eredeti változatból teljesen kihagyott pirotechnikai eszközök és mozgó torlaszok, 13 hősünk ezúttal fejlettebb kommandós arzenál segítségével igyekszik megtizedelni a jóval népesebb ellenséges haderőt. Sajnos a robbantások gyakorlására egyetlen mondat utal csak egy visszafogott poén kíséretében és az építkezés haladásának szemléltetésére sem pazaroltak túl sok időt.

Mint film, Kudo munkája szebb és kidolgozottabb Miike verziójánál. A klasszikus filmkészítés erényeit gyönyörűen tálalja, ügyesen használta ki színészei egyéb képességeit is, aminek legszebb példája a fentebb már említett shamisen játék, nem utolsó sorban pedig a narrátor használatával a legjobbkor adagolja az információkat. Annak ellenére, hogy Miike nem tudott az eredeti változat fölé nőni, egyáltalán nincs oka szégyenkezésre, ugyanis pont annyit változtatott a forgatókönyvön és a hangulaton, ami elég ahhoz, hogy a mai kritériumoknak megfeleljen. Igyekezett a lehető legkonzervatívabb módszerekkel dolgozni, ennek megfelelően nagyon kevés számítógépes trükköt vetett be (jómagam csak a digitális vért vettem észre), saját magát is a produkciónak rendelte alá, azaz ezúttal szinte teljesen kimaradtak a rá jellemző extremitások (azért a film elején Naritsugu „játékával" nem hazudtolta meg önmagát) és amennyire lehetett, igyekezett szembemenni a mostani trendekkel, hiszen hősei között kevés a fiatal, jóképű karakter, míg a feszültséget finom, visszafogott poénokkal igyekezett a mai igényekhez igazítani.

Miike Takashi és a főszereplő, Shinzaemon-t megformáló Yakusho Koji is több interjúban elmondta, hogy sajnálják, hogy mostanában szinte teljesen kihalt a mozikból a jidaigeki műfaja és szeretnék, ha ez a folyamat ezzel a filmmel a visszájára fordulna. Hogy ez így fog-e történni, az még a jövő zenéje, mindenesetre az esély megvan rá, hiszen az ő közreműködésükkel készült új változat nagyjából egyenrangúnak tekinthető Kudo eredetijével. Ha annak a hatását is tudják hozni (azon ritka sztorik egyike volt, amiből előbb készült a film és utána a regény), akkor lehet, hogy egy XXI. századi jidaigeki hullám előtt állunk. Az első lépés ezirányba már meg is történt a mozikba kerüléssel egyszerre startoló mangával. A folytatás pedig Miike-n nem fog múlni, ha a március 11-i események nem tettek neki keresztbe, hamarosan érkezik a Seppuku felújítása is.

Desperate

15 perc múlva éjfél, Steve Randall teherautósofőr az asztalnál ül, és egy pisztoly csövével néz farkasszemet. A fegyver gazdája pontban 12-kor tervezi agyonlőni. Költői igazságszolgáltatás: akkor sütik meg öccsét a villamosszékben rendőrgyilkosság miatt, és ezért Randallt hibáztatja. Az idő kínos lassúsággal vánszorog. A gyilkos utolsó vacsorát ajánl fel, és biztosítja áldozatát, hogy nem akarja megfosztani egyetlen perctől sem. Várnak. Az arcok izzadnak, remegnek, komorak és elszántak. Negyed óra még sosem volt ilyen hosszú – mikor legközelebb az órára nézünk, még mindig csak pár perc telt el, pedig mintha időtlen idők óta várnánk már. A gyilkos sem tudja nem kommentálni: „Who was it said time flies?”

Anthony Mann forgatott jó néhány remek film noirt és westernt, nem egy közülük jobb is, mint az 1947-es Desperate, de ennél a bő ötperces jelenetnél izgalmasabbat egész pályafutása alatt nem rendezett. A helyiség fényviszonyai, az egyre hangosabban ketyegő óra, és az arcokról készült közelik szinte elviselhetetlen feszültséget gerjesztenek, és amikor egy kopogás megtöri a nyomaszó csendet, az olyan, mintha egy bomba robbanna az ajtó túloldalán. Ha Hitchcock látta valaha ezeket a képsorokat, biztosan emelte a kalapját.

A B-noirok egyik névtelen „ismerős arca”, Steve Brodie játssza Steve Randall teherautósofőrt, akit egy régi barátja, Walt Radak felbérel egy éjszakai szállításra. Túl későn ébred rá, hogy a munka illegális – végül egy rendőr életébe és Walt öccsének szabadságába kerül a dolog. Steve-nek menekülnie kell, nem csak a bűnözők, de a rendőrök elől is, ugyanis mielőtt tisztázhatná magát, biztonságba kell juttatnia terhes feleségét.

A Desperate a „világosabb” noirok sorába tartozik, főhőse egy ártatlan ember, akit ismerősei rántanak le a bűn sötétségébe. Mint ilyennek, van esélye a menekülésre, míg az eleve alvilági körökben mozgó noir-hősökre tipikusan ólommérgezés vár a történetük végén. Ez a koncepció itt erősíti a noirok jellegzetes álomszerűségét – Steve mintha egy rémálomba csöppenne, amikor bűnözők gyűrűjében találja magát a félresikerült éjszakai meló után. Eleinte fel sem fogja, mekkora bajban van, gondolja, hogy egyszerűen csak kisétál a lakásból, és háta mögött hagyja az egészet, mint egy kellemetlenül hosszú munkanapot. Egy alapos összeverés kell, hogy ráébredjen a helyzet komolyságára. A brutális jelenetet Mann egy himbálózó mennyezeti lámpa szinte túlvilágian táncoló fényénél veszi fel. Steve immár egy másik világba került.

A Desperate egyenetlen film. Nagyszerűen indul, és nagyszerűen ér véget (az említett „várakozás éjfélre”-jelenet utáni lépcsőházas finálé nem kevésbé emlékezetes), de cselekménye csúnyán elakad félúton, pedig a játékidő alig haladja meg a 70 percet. A szökésben lévő házaspár rokonoknál húzza meg magát, akiknek a kérésükre tartanak egy újabb, „tisztességes” esküvőt, egy seriff majdnem elkapja őket, Walt egy korrupt magánnyomozót bérel fel a megkeresésükre, de ezek nagy része puszta közjátékként zabálja a játékidőt. A nagyjából fél évet felölő cselekmény (a bűntény elkövetésétől a rendőrgyilkos öccs kivégzéséig) ritmusa így megtörik, darabossá, epizodikussá válik, és majdnem a semmibe veszik. Szerencsére Mann időben észbe kap, és folytatja a megfeneklett történetet.

Steve Brodie-tól közepes alakításra futja, és még egy ártatlanul megvádolt hőshöz képest is egy kicsit túl naiv és túl tiszta – olyannyira, hogy amikor a végén fegyvert fog, hogy saját kezűleg vadássza le Waltot, nehezen akaródzik elhinnünk, hogy képes ilyesmire. A film emlékezetes alakítása Raymond Burr nevéhez fűződik: szokása szerint az antagonista, azaz Walt szerepében biztosítja róla a nézőt, hogy időnként végigfusson a hideg a hátán (a legtöbben a Hátsó ablak gyilkosaként emlékezhetnek rá, de Mann legjobb noirjában, a Raw Dealben is ő volt a mumus). Ahogy halálos nyugalommal és tökéletes elszántsággal várja az éjfélt, a gyilkolás, a bosszú pillanatát, az félelmetes. Nem akarnál egy helyiségben lenni azzal a tekintettel. Ott bujkál benne mindaz a sötétség, ami a műfaj sajátja.

Return of the Blind Dead

Folytatjuk a vakhalottas sorozatot, felkészülésként az ötödik film eddig nem publikált kritikájára. De egyelőre lássuk a második epizódban miféle huncutságokba keverednek látása-hagyott hőseink! Az első filmről itt olvashattok.

Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az ehelyütt tárgyalt film, az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.

De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.

Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábok szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.

Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az retardált kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.

Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel De Ossorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!

A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.

Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezésével is megelégedtem volna), másrészt De Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület-nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.

Vakrémület

De Ossorio zombilovagos sorozatáról már közöltünk cikket, csakhogy az évtizedek homályából előkeveredett egy ötödik epizód, és az erről a bizonyos ötödik filmről készült cikkünknek a négy előzmény kritikájával szép sorban megágyazunk.

A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett.

Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.

A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.

A La Noche del Terror Ciego-nak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.

Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).

A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszerelő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.

Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)

S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.

Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.

A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…

Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.

A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.

Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.

Shaolin

A kínai-hongkongi koprodukcióban készülő szuperprodukciók mindig érdemesek a figyelemre, de elég nagy részüknél hamar felmerül az emberben a kételkedés, hogy vagy a téma, vagy valamelyik közreműködő személye miatt nem lesz olyan színvonalú, mint ami elvárható. A Shaolin rögvest két (esetleg három) ilyen miatt ébreszt efféle kételyt. Az első a már jópárszor feldolgozott téma, ami a címből is adódóan a kungfu körül forog, másrészt a rendező, Benny Chan személye, aki bizony elég sokszor a művészi érték helyett a csillogó külsőségekre helyezi a hangsúlyt (a harmadik láncszem a producer-atyaúristen Han Sanping, aki előszeretettel sarkallja a stábokat a nacionalista eszmék történetbe emelésére). A filmen mindhárom előbb felsorolt dolog/személy ront valamicskét, de az összkép egyáltalán nem rossz.

Akárcsak néhány korábbi mozi (a The Shaolin Temple ’76-ból és a ’82-es Jet Li-féle Shaolin), úgy Benny Chan legújabb blockbustere is a Shaolin templom lerombolását igyekszik bemutatni. A történelmi tényekből nagyjából ennyit használ fel, a körülmények és az okok már merő kitalációk. Chan első dolga volt Han Sanping kívánalmainak megfelelni, így a történetet az 1900-as évek elejére pozícionálta, hogy bekerülhessenek a történetbe a gonosz fehér külföldiek, akik valami vasútvonalat akarnak építeni. Természetesen a külföldiekkel szemben megjelenik a „Chinese pride”, ami a maga módján győzedelmeskedik is.

Annak ellenére, hogy egy egész csapat hozta össze a forgatókönyvet, a script igazi Benny Chan filmhez méltóan meglehetősen összecsapottnak és klisésnek hat. A fordulatok nagyon giccsesek, túl sok a fantasztikus véletlen, főleg a történet első harmadában. Hasonlóan zavaró a mellékszereplők papírvékonysága, alig van idő a motivációik bemutatására (ez főleg Nicholas Tse karakterénél feltűnő). Szintén nem éri el a célját a záró megajelenet sem, a templom grandiózusan digitális megsemmisülése és az azzal párhuzamosan zajló csaták annyira túl lettek húzva, hogy egy idő után inkább fárasztóak, mintsem lenyűgözőek. Mégis, a beemelt buddhista tanítások és bölcsességek miatt a mondanivaló messze többnek tűnik, mint az elmúlt években készült bármelyik Benny Chan produkció esetében, jóval többet adnak hozzá a történethez, mint az akciójelenetek.

A tanítások mellett Andy Lau és Jackie Chan miatt működik még az egész. Főleg utóbbi volt remek, úgy látszik, végre sikerült megtalálni az öregedő szupersztár helyét a mostani mozikban. Többek szerint már régen át kellett volna nyergelnie az öreg kungfumester sablonkarakterek megformálásába, de a Will Smith poronty Karate/Kungfu Kid-jében alakított mester azért nem volt igazán az ő világa. Jackie mindig is komikus karakter marad, ezt jól láthattuk már a Little Big Soldier-ben is, így zseniális húzás volt a magát ügyetlennek és gyengének tartó szakács szerepét rá bízni. A bunyójelenete tipikus Jackie Chan blődli, jópofa poénokkal és bármennyire is nem illett bele igazán ebbe a komolynak szánt moziba, mégis a legemlékezetesebb pillanatok egyikévé vált.

Andy Lau gyakorlatilag kettős szerepet kapott, olyannyira végletes az általa megformált karakter. A könyörtelen hadúr szerepe elég egysíkú, igazán nem lehet kiemelkedőt alakítani benne, a „megtért” szerepben viszont remekelt. Sajnos az átalakulása nem olyan érzékletes, ahhoz egy komolyabb, a drámai jelenetek iránt fogékonyabb rendezőre lett volna szükség.

A forgatókönyvet írók tömege mellett az akciókért is egy egész csapat volt felelős, ráadásul nem is akárkik, hiszen Cory Yuen, Li Chung-Chi és Yuen Tak neve sem ismeretlen a szakmában. Szerencsére nem csak az elmaradhatatlan bunyókat kellett kidolgozniuk, hanem számtalan látványos kaszkadőrtrükköt is, amik közül talán a lovaskocsis üldözés sikerült legjobban, de a sztori közepén látható nagy csatajelenet sem éppen utolsó. A konkrét bunyójelenetek abszolút nem realisztikusak, mert ha valósághűek lennének, a shaolin harcosoknak semmi esélyük nem lett volna a puskával ellátott katonák ellen. Ha ezt megbocsátjuk az alkotóknak, akkor viszont felettébb látványosak, sok közülük a szokásos huzaltechnikával van feltuningolva (főleg ott, ahol nem képzett harcművészek a szereplők) és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ki nem szereti végignézni Wu Jing, Xing Yu, Yu Shaoqun és Xiong Xin-Xin nagyszerű összecsapásait?

A Shaolin tehát egy jól sikerült blockbuster minden téren, aminek pont az adja a korlátait, hogy eleve blockbusternek készült. Benny Chan ezúttal sem tudta átlépni a saját árnyékát, viszont olyan színvonalas stábot sikerült maga köré összeszednie, akik saját imázsukkal és képességeikkel képesek voltak emelni a színvonalat. Jackie Chan első színrelépése, Andy Lau „kettős” szerepe, a buddhista tanok jól eltalált adagolása és a viszonylag ritkán feldolgozott 1900-as évek elejei Kína ábrázolása bőven ellensúlyozza az emberfeletti képességekkel rendelkező főhősöket (jelentkezzen, aki kibírná mindazt, amit Lau a lovaskocsis üldözés során/után), a bántóan egydimenziós mellékszereplőket (Nicholas Tse, meg a fehérek) és a rendezési hiányosságokat. Egy jobb képességű rendező kezében talán lehetett volna jobbat is kihozni mindebből, azonban ezúttal így sem biztos, hogy van ok panaszra. A jó öreg Benny a Connected-hez és a City Under Siege-hez képest már így is lépett egy jó nagyot előre.

Alien vs. Ninja

Úgy látszik nagy divat lett mostanában a földönkívülieket összeugrasztani valami másik népszerű kult-karaktertípussal. A földönkívüliek találkoztak már a Ragadozókkal, szörnyekkel, lenyomták már őket a vikingek, hamarosan a cowboyok fogják, a japánok pedig természetesen a legfaszább harcosaikat, a nindzsákat küldték ellenük.

A nemrég létrehozott Sushi Typhoon a B-kategóriás filmjeiről elhíresült nagy múltú stúdió, a Nikkatsu "labelje", ami az olcsó exploitationök gyártására kíván szakosodni, az AVN pedig az első projektjeiknek egyike, amit a nindzsafilm specialista Seiji Chiba rendezett. De hiába a hangzatos cím, sajnos ezek az új japán exploitationök általában nem nyújtanak többet, mint agyament sztorit, gagyi effekt-fitogtatást, borzalmas színészeket, meg alkalmasint néhány dekoratív cickót. Éppen ezért én az AVN-tól sem vártam ezeknél többet, ezzel szemben mégis rettentő jól szórakoztam, mert hogy B-film ez a javából, az kétségtelen, de ez alkalommal legalább a tényleg szórakoztató fajtájából.

Ilyen cím után gyakorlatilag felesleges is összefoglalni a film történetét, hiszen pontosan azt kapjuk, amit a cím is ígér, de azért én mégis megteszem. Meteor csapódik be Japánba, mindezt valamikor a nindzsák korában. Az éppen háborúban álló Koga nindzsák egy csoportja azt a feladatot kapja, hogy járjanak utána a dolognak. Csakhogy a meteor hozott magával egy földönkívüli lényt is, akivel igencsak meggyűlik a baja az árnyékharcosoknak, mert ez a lény nem csak böszme erős, de szaporodik is.

A filmet természetesen nem lehet és nem is kell komolyan venni, ugyanis egy akció-komédiáról van szó. Mivel a forgatókönyv nem túl bonyolult, így rengeteg akciót sikerült belesűríteni a 80 perc körüli játékidőbe, és szerencsére nem csak ostoba művérpazarlást kapunk, hanem szépen megkoreografált akciójeleneteket, némi számítógépes rásegítéssel. Ezek ugyanis nem klasszikus történelmi nindzsák, hanem a szuperhősöket megszégyenítő képességekkel bíró típusból való techno-shinobik, ezért a fegyvereik és harcmodoruk is alaposan fel van turbózva. Megtalálhatóak köztük az egymással folyton rivalizáló szépfiúk, az állandó cseszegetésnek kitett, kötelezően idióta lúzer, és a film legimpozánsabb látványeleme, a gyönyörű nindzsalány (Mika Hijii, akit legutóbb a Scott Adkinses Ninjában láthattak a nindzsafilm-buzik), akibe nem csak hogy én nyomban beleszerettem, de a film során az egyik élien is megpróbálja jó alaposan megcsöcsörészni a leányzót. Nem tudom hibáztatni érte, elvégre ő is csak....földönkívüli. Az a kumite, amit egyébként a lánnyal ezután lenyomnak, na az valami fergeteges, a film abszolút legkirályabb jelente. Még az angolul bazdmegelő zombinindzsákat is veri, pedig ott már sírtam a gyönyörtől.

A földönkívüli lény kinézete elsőre igencsak megmosolyogtató, úgy néz ki a szerencsétlen, mint egy Alien és egy delfin szerelemgyereke gumiba öntve, és egészen addig még izgalmas is, amíg csak részleteiben látjuk, illetve a hangját halljuk, mert amint meglátjuk egész alakosan, onnantól már kifejezetten röhejes. Bár tulajdonképpen ez a kaiju filmes érzet nem is annyira zavaró, és azért a lény összességében jobban is néz ki, mint a legtöbb ilyen kaiju filmes monszta. Ráadásul még meglehetősen egyedi is, mert sok szörnyet láttam már a filmekben, de olyan, aki a fején lévő lukakban hordja a kicsinyeit, és verekedés közben nindzsalányokat molesztál szexuálisan, nem nagyon rémlik.
 
Esküszöm, jobban örülök, hogy nem valami komoly filmet szenteltek ennek a párosnak, az úgyis halálra lett volna ítélve. Így viszont egy valóban szórakoztató, akcióban gazdag, rossz értelemben csak kicsit idióta, jó értelemben viszont nagyon is lökött, és a filléres költségvetéshez képest egészen látványos filmmel kell beérnünk, és az nem baj. Az Alien Versus Predator filmek költségvetésének töredékéből készült, de szerintem kábé ezerszer jobb film is náluk.

A Sushi Typhoon egyébként olyan címekkel készülődik, mint pl. a Yakuza Weapon, Karate-Robo Zaborgar, vagy a Helldriver, Seiji Chiba pedig az Evil Ninja-jával készül, amit ha jól vettem le, akkor az Evil Dead nindzsásítása akar lenni. 

127 óra

Vigyázat! Az írás spoileres.

A 127 óra tipikusan egy olyan történetet mesél el, amely kifejtéséhez sokkal jobban illik a könyv, mint a film. Majdnem monodráma egy adrenalin-hajhász srácról, aki több mint négy napot töltött beszorulva egy szűk kanyon alján, és aki végső elszántságában levágta a saját kezét. A játékidő java részét egy helyszín és egy szereplő tölti ki, szinte minden hiányzik belőle, amit egy játékfilmtől megszoktunk: legyen az párbeszéd, vagy gyakori helyváltoztatás. Szigorúan értelmezve, alig történik a 127 órában valami, amit egy szokványos játékfilmben meg szokás örökíteni. A lényeges dolgok túlnyomórészt gondolati síkon játszódnak le, és ezek érzékletes megjelenítésére sokkal célravezetőbb eszköz a szöveg, hiszen az írás nincsen olyan technikai korlátok közé szorítva, mint a film. Ambiciózus vállalkozás tehát a 127 óra, abból a szempontból, hogy egy alapjában véve nem odavaló történetet ültettek át a film nyelvére.

Még meglepőbb a rendező személye, Danny Boyle. Filmjeiben visszatérő elem a rohanás, a zaklatottság, a helyváltoztatás kényszere, legyen szó edinburghi junkiekról, indiai utcagyerekekről vagy zombikról. Életművében nagyítóval kell keresni az eseménytelenséget megörökítő, hosszan kitartott, nyugodt beállításokat, amelyek – legalábbis elméletben – a legmegfelelőbb módon ábrázolhatnák a főszereplő röghöz kötöttségét.

A film első negyedórájában mindenesetre még a saját vadászterületén belül marad a skót rendező: osztott képernyő, hektikus vágások, villódzó, látványos felvételek a Zion Nemzeti Park pazar sziklaképződményeiről és a tájon végigsüvítő, kalandot kereső Aronról. Mindez laza ujjgyakorlat a Trainspotting és a Gettómilliomos hasonló intenzitású jelenetei után: az extrémsportok magas izgalmi faktora és szabadságérzete száz százalékosan átjön. A felvezetésben az extrémsport-filmek látványvilága, egy álomszerű csavarral a pornófilmek narratív szerkezetére van ráhúzva, ugyanis Aron nem elég, hogy a világ egyik legszebb helyén mászkál, még összetalálkozik két feltűnően jó testi adottságokkal rendelkező csajjal (Kate Mara és Amber Tamblyn), akik még vagányak is. Arról nem is beszélve, hogy később, még az igazi álomnő, Clemence Poesy is feltűnik. A túrát a barlangba azonban nem követi a meglebegtetett menage a trois, és az extrémsport-filmektől eltérően, az esést sem követi feltápászkodás és a ruha leporolása.

Volt egy katasztrofálisan kivitelezett biciklis ugratásom, lebénultam és egy-két órán át magatehetetlenül feküdtem az avarban, amíg megtaláltak. Nem azt mondom, hogy át tudom érezni azt, amit a srác érzett, mert az bődületesen nagy pofátlanság lenne, de nem tudtam nem olyan szemmel nézni a filmet, hogy vajon bennem is ilyen gondolatok futottak-e végig akkor. És tényleg, nem életem filmje pergett, hanem kis apró, idegesítő dolgokon járt az eszem, ott van a zsebemben a telefon, de nem tudom kivenni basszameg, miért ilyen szarul ugrattam, ez a bogár nehogy rámmásszon, lépéseket hallok, hahó. És ezek a kis apró, idegesítő dolgok mind benne vannak a filmben, ahogy a főszereplő feltérképezi a környezetét, számbaveszi a felszerelését és végiggondolja, hogy milyen jelentéktelennek tűnő döntések vezettek a balesethez. Félek lelőni a film talán legjobb jelenetét, ezért inkább egy hasonló epizódot citálok ide a saját élményeimből: amikor a kórházban feküdtem és még nem tudtam járni, visszatérő álmom volt, hogy futok, sétálok, vagy éppen állva vizelek. Danny Boyle, ezúttal naturalizmussal felvértezett, kapkodó, töredezett stílusa – az előzetes várakozásaimmal ellentétben - remekül visszaadja a fogságba esett főszereplő csapongó gondolatfutamait, fokozatos leépülését és egyre elkeseredettebb küzdelmét a szabadulása érdekében.

A kamera végig ott lebzsel James Franco közvetlen közelében, szembesítve minket, hogy Aaron világa beszűkült és eddig figyelmen kívül hagyott, észrevétlenül tovatűnő dolgok kerülnek a főszereplő érdeklődésének középpontjába, gyakorlatias dolgok, mint az élelem, vagy az ivóvíz, vagy a minden reggel, ugyanabban az időpontban, a szűk hasadékon végigvonuló napfény. A 127 óra kevés valódi történése és a főszereplő hangulati ingadozása izgalmasan és átélhetően van tálalva. Amit viszont a film nem tud visszaadni, az az eseménytelenség, az az üresség, ami minden bizonnyal a 127 óra nagy részét kitette. Amikor csak ott feküdt a sziklára dőlve, nem gondolkozott, nem erőlködött, amikor tényleg nem történt vele semmi. Ebben érzem az írásos elbeszélés előnyét, képes behatolni oda, ahová Danny Boyle kamerája nem ért el. Nem olvastam Aron Ralstrom könyvét, de feltételezem, hogy ez a mélység megjelenik benne.

Vitatható álláspont, de számomra a film kulcspillanata az volt, miután kiszabadította magát a sziklatömb fogságából, hátrafordult és lefényképezte a helyszínt. Mintha a halálos veszély leküzdése után, ismét visszatért volna belé az extrémsportoló pökhendisége: hatalmas árat fizettem, de ismét legyőztem a természetet és ezt a dicsőséges pillanatot most megörökítem. Mintha csak egy újabb leküzdött akadály lett volna a megmászott hegycsúcsok és a bringával megugrott több méteres letörések után ez a 127 óra, amelynek emlékét képre rögzítve trófeaként hazaviszi. Az én értelmezésemben olyan sokat nem változott a főszereplő, éli tovább adrenalin-hajhász életét, megmássza a Himaláját félkézzel, ezalatt pedig várja otthon a családja, hogy épségben hazatérjen. Vagy az is lehet, hogy a túlságosan is lekerekített és örök boldogságot sugalló befejezés láttán kezdtem el viszolyogni és önkéntelenül is keresni Aron megmaradt jellembeli hiányosságait.

Egy biztos, a befejezés túlhalad az ideális végponton. A giccsbe forduló zárlat egy wikipédia szócikk aprólékosságával tájékoztat a főszereplő életének további alakulásáról és a bombasztikus képek segítségével dicsőségesőben füröszti Aront és megpróbál hőst faragni belőle. Így pont a lényeg veszik el, az ember, aki felelőtlen és ostoba módon kockáztatta az életét, de egy emberfeletti és valóban hősies tett véghezvitelével azonban kapott még egy esélyt élete folytatására. Az, hogy mihez kezdett ezzel a második eséllyel, már nem lényeges, főleg nem olyan formában, ahogyan azt a film az utolsó pár percében tálalja. A lényegnek annak kellett volna lennie, hogy szorult helyzetben, akár ilyen hihetetlennek tűnő tettre is képes az ember, és megpróbálni érzékeltetni, milyen idegállapot szükségeltetik ennek a borzasztó tettnek a végrehajtására. Erről vonja el a figyelmet a lezárás, és emeli hősi alakká Aront. Márpedig egy igazi hősnek már nem is olyan nagy világrengető dolog megválni a saját karjától, így maga a tett jelentősége kisebbedik.

Sokkal elegánsabb és hatásosabb befejezése lett volna a filmnek, ha a civilizációba való visszatérés első egyértelmű jelénél, amikor minden kétséget tudatosul a nézőben, hogy Aron megmenekült, a képernyő elsötétül. A főszereplő polgári utóéletét hadd alakíthassák kényük-kedvük szerint a nézők, hadd morfondírozhassanak azon, vajon mennyiben változtatta meg az életét ez a traumatikus élmény. És a legfontosabb, hadd tehessék fel maguknak a legfontosabb kérdést, vajon ők, hogyan viselkednének hasonló helyzetben. Mégiscsak egy játékfilmről van szó. Akit meg a valóság érdekel, annak ott a wikipédia.

A zárlatig azonban, addig, ameddig a legjobb Jack London novellák hagyományait követve, a túlélésről szól a film, és nem a főszereplő dicsőséges utóéletéről, egyszer sem bicsaklik meg a film. Danny Boyle-nak sikerült a 127 óra történéseit belefoglalnia úgy egy játékfilm kereteibe, hogy az egyrészt ne legyen nézhetetlenül egysíkú, és mégis, hiteles tudjon maradni és átadjon valamit a helyzet monotonitásából és reménytelenségéből. A nyilvánvaló ellentmondás ellenére, dinamikus és mozgalmas képi fogalmazásmódjával sikerült megragadni valamit azokból a felfoghatatlannak tűnő érzésekből, ami egy mozdulatlanságra és lassú halálra ítélt emberben kavaroghatnak. Remek partner volt ebben James Franco, aki maníroktól mentes, bátor színészi játékával megejtő közelségbe hozta tulajdon elbizakodottságunkat és sebezhetőségünket, átlagemberi mivoltunkat, és azokat a ritka pillanatokat, amikor felülemelkedünk önmagunkon. Alakításával elhitette, hogy bármelyikünk kerülhet ilyen helyzetbe, és azt is, hogy talán arra is képesek vagyunk, amire nem is mernénk gondolni. Mindösszesen annyi kell hozzá, hogy ne legyen más választásunk.

The Troll Hunter

Norvégia válaszolt Hollywoodnak: André Ovredal áldokumentumfilmje keresztbe nyeli le nagyköltségvetésű álomgyári testvérét, a 2008-ban bemutatott Cloverfieldet, és mint több társa az utóbbi években, onnan pumpál friss vért a gyengélkedő, holtsápadt horrorba, ahonnan a legkevésbé várnánk. És most nem csak a származási országra gondolok: mert ki hitte volna, hogy látni fogunk még olyan áldokut a műfajban, ami azzal a kiábrándítóan unalmas, fontoskodó sorral kezdődik, hogy „ezt a bizonyíthatóan hiteles felvételt itt és ilyen körülmények közt találták”, és mégis képes székbe szögezni minket? Ráadásul egy olyan koncepcióval, amit hallva először egy komikus filmet várnánk.

Egy csapat norvég egyetemista egy illegális medvevadászt követ egy leleplező dokumentumfilm reményében. Kiderül azonban, hogy a vadász nem medvére, hanem trollra utazik. A fiatal filmesek szkepticizmusát az óriás fenevadak első felbukkanásakor artikulálatlan üvöltésekkel színezett, fejvesztett menekülés váltja fel, és innentől kezdve egy céljuk van. Leforgatni életük dokumentumfilmjét, és a világ elé tárni a trolloknak a kormány által titokban tartott létezését.

A The Troll Hunter a meglepő csúcspontja egy olyan posztmodern jelenségnek, ami az 1999-es The Blair Witch Projecttel vált népszerűvé, és ami trükkjei felfedésével, mindössze pár év alatt menthetetlenül kifáradt. Ovredal sikerének kulcsa a témaválasztás, és a témához való halálosan komoly hozzáállás. A modern irodalomban és filmművészetben a trollok leginkább középkori fantasykben jelennek meg, és jobbára ott is mellékes, gyorsan leölendő szörnyalakokként – korántsem olyan coolak és népszerűek, mint a kísértetek, a földönkívüliek vagy a vámpírok.

Az író-rendező azonban nem csak, hogy ennek ellenére őket állította filmjének középpontjába, hanem jó norvéghoz illően, hűen és méltósággal nyúlt hazája mitológiájához – márpedig nehéz elképzelni, hogy más nemzetiségű filmes kezében a nagy, melák, ostoba szörnyekről szóló film ne vált volna legalább részben komikussá, rosszabb esetben egyenesen önmaga paródiájává.

Ovredal csaknem teljesen hihető világot teremt a vásznon, és a trollok mítoszát némi könnyen befogadható tudományos magyarázattal igazítja hozzá a XXI. századhoz (avagy miért robbannak fel vagy válnak kővé a napfénytől, miért van néha több fejük), miközben itt-ott tudatosan benne hagy a filmjében természetfeletti elemeket is (a lények kiszagolják a keresztényeket). A trollok efféle ábrázolása már önmagában üdítő, az pedig, ahogy Ovredal a dokumentumjelleg kedvéért felrúgja a horror szabályait, főleg.

Nem szarakodik a vászon sarkában másfél másodpercre felvillanó könyökkel, sötétben és árnyékokban bujkáló szörnyekkel, meg a háttérben gyorsan elsuhanó farokkal: már az első troll felbukkanásakor megmutatja a több száz éves rajzok és festmények koncepciójához is hű lényt, teljes pompájában, fejtetőtől lábujjig, szépen megvilágítva. Megközelítésének van értelme: ha egyszer áldokumentumfilmről van szó, evidens, hogy amit a szereplő lát, azt a néző is látja. Részben ennek, részben pedig a meggyőző természetességgel alakító színészeknek köszönhető, hogy a képekben nincs semmi modorosság, nincs meg bennük a megtervezettség, a kiszámítottság érzése, így hajlamosak vagyunk elhinni, amit látunk.

Ami a leginkább meglepő, hogy a CGI trollok baromi jól néznek ki. Keveset lehet tudni a film készítésének körülményeiről, a költségvetésről meg csak annyit, hogy alacsony volt. Ehhez képest a szörnyek élnek, lélegeznek, rondák és veszélyesek, ráadásul mindig a kamera fókuszpontjában vannak. Egyetlen támadás során többet látunk a trollokból, mint a Cloverfield óriásizéjéből a teljes játékidő alatt – és jobban is néznek ki. Ovredal szerencsére tudja, hogy az óriásszörnyes filmek rémeit nem szokás sokáig rejtegetni a kamera elől (innen csókoltatom a britek Monsters című altatóját), már csak azért sem, mert az ilyen műveknek nem a lassan fokozódó suspense a fő eszközük. A finálé ennek megfelelően szép és grandiózus, és egy újabb erényként, amerikai társaival ellentétben nem szorult belé egy csipetnyi megalománia sem – a sztori maga végig megmarad szimpatikusan kicsinek (értsd: nemhogy a világ, de Norvégia, sőt, még annak egy kis falucskája sem kerül végveszélybe).

Azért a The Troll Hunter nem tökéletes film. A lények titokban tartásáért dolgozó kormányzati összeesküvés felesleges és elnagyolt történeti elem, a karakterek pedig, a magányos, mogorva, és mocskos munkájába belefáradt, de minden tipikus coolságtól józanul távoltartott trollvadászt, Hanst leszámítva, egymással felcserélhetők (ez utóbbit a film mintha némi iróniával el is ismerné: az egyik stábtag halála után vonattal érkezik az utánpótlás, és egy perccel később minden visszatér a régi kerékvágásba). És persze nem sikerül elkerülni a műfaj fárasztó kliséjét sem, vagyis a kameraman ezúttal is csak forgat, és forgat, még akkor is, amikor már minden ép- és bomlott elméjű ember mindenét elhajítva menekülne.

Megkockáztatom, hogy így is ez az egyik (?) legamatőrebbnek látszó, és leginkább profi áldokumentumfilm (érted…), amit valaha láttam. Ráadásul, amikor már azt hinnéd, hogy nincs humora, a kötelező „ez történt a felvétel megtalálása óta” okosságok után Ovredal beszúr egy jelenetet a trollokról nyilatkozó Jens Stoltenberg miniszterelnökről – és szakadni fogsz a röhögéstől.

PS: tégy magadnak egy szívességet, és tartsd magad távol a képgalériáktól és az előzetestől, mert a móka jó nagy részét tönkreteszik.

Black Death

1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik.

Christopher Smith-t ugyan túlzás volna a XXI. századi brit horror géniuszának nevezni, de tény, hogy filmről filmre jobb, és minden alkalommal a zsáner egy újabb altípusát próbálja fel – ráadásul mindegyik jól áll neki. A gonosz humorral felpumpált Csapatleépítés, és a nyomasztó atmoszférájú, de saját ambíciójának súlya alatt összeomló Triangle után a Black Death pályafutása eddigi csúcsát jelenti. Több ugyanis, mint aminek látszik, és nem hagyja magát beskatulyázni egyetlen műfajba. A dráma, a kaland és a horror közt evickél, és ami kikeveredik belőle, az olyan, mintha kereszteznék a The Wicker Mant az Aguirre-vel. Persze annyira nem jó, mint azok, de ilyen társaságban már az is nagy szó, hogy nem kell szégyellnie magát.

A fundamentalista lovag, Ulric (Sean Bean) feladata, hogy egy kis csapatot vezessen egy mocsáron túl fekvő faluba, és kiderítse az igazságot a pletykákról, amelyek szerint egy boszorkány él ott, aki feltámasztja a halottakat, és távol tartja a mindenhol máshol pusztító pestist. A katonák útbaigazítását a helyi kolostorban élő, fiatal szerzetes, Desmond (Eddie Redmayne) vállalja el, aki egy lány iránt érzett titkos szerelme, és hitbéli kötelességei közt őrlődik. A faluba érve látszólag barátságos fogadtatásban részesülnek, de a vendégszeretet és a mosolyok álcája hamar lehullik.

A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt.

Smith magabiztos kézzel teremt atmoszférát, rendezői eszköztárát a letisztult, nyílegyenes cselekmény szolgálatába állítja: nem trükközik, nem fitogtatja tehetségét, nem él semmilyen posztmodern, trendi megoldással. A komor, füstös képek, a sziklás, köves, mocsaras tájak, a rövid, de brutális, véres-mocskos akciók, a mély baljóslattal morajló zene fokozatosan szippantják be a nézőt, Sean Bean, Eddie Redmayne és John Lynch triója pedig képes élettel megtölteni a pusztán néhány jellemvonással meghatározott karaktereket. A sötétség ott van mindannyukban, még a legártatlanabbnak tűnőben is. A film keserű iróniája éppen az, hogy egyenlőségjelet tesz a „jók” és a „rosszak” közé: mindenki csak teszi, amit a saját, biztosnak és megingathatatlannak tartott világnézete szerint helyesnek tart. De a gonoszság mindig gonoszság, akár Isten, akár Sátán, akár a saját nevünkben követjük el.

 

A félszemű

Coenék új filmje nem véletlenül vált máris pályafutásuk legnagyobb pénzügyi sikerévé. A félszemű egyszerűbb, tisztább és kommerszebb, mint bármi, amit eddig forgattak, nyugodtan oda lehet tenni Charles Portis regényének első, John Wayne főszereplésével készült adaptációja (A félszemű seriff) mellé. Olyannyira, hogy néhány nagyon tipikus jelenetet, nameg az operatőristen, Roger Deakins munkáját leszámítva, ezt a filmet, így, szinte bármelyik tehetségesebb amerikai rendező le tudta volna forgatni. Ettől persze A félszemű még jó film – de csak épphogy, és felkerült azon Coen-művek listájára, amikhez nem kellett volna pont ez a rendezőpáros.

A 14 éves, szigorú keresztény értékrend szerint nevelt Mattie Ross apját egyik útján lelövi alkalmazottja, a gyáva Tom Chaney. A lány nem hajlandó addig hazamenni, amíg a gyilkost kötélen nem látja, a helyi seriff azonban nem tehet semmit, mivel Chaney már eltűnt a környékről, és beállt a körözés alatt álló Lucky Ned bandájába. Mattie felbérli a kíméletlenségéről híres, részeges békebírót, Rooster Cogburnt, hogy segítsen neki törvény elé állítani a férfit. Csatlakozik hozzájuk a texasi ranger, LaBoeuf is, aki Chaney-t egy szenátor megöléséért akarja elkapni, hogy besöpörhesse érte a vérdíjat.

Henry Hathaway 1969-es adaptációjának természetesen John Wayne volt az elvitathatatlan főszereplője, maga Mattie pedig háttérbe szorult, holott a regény lényege éppen az volt, hogy a vadnyugat világát egy 14 éves, karót nyelt, kőkemény kislány szemein keresztül mutatta be az olvasónak. Coenék célja az volt, hogy ezt a saját verziójukban korrigálják. De hiába vastagabb ezúttal Mattie szerepe, hiába érezzük úgy, hogy az ő történetét látjuk, és nem Cogburnét, a testvérek még így sem hangsúlyozzák ki annyira a makacs és öntudatos lány szemszögét, hogy valami újat és egyedit kapjunk. Viszont a bibliai áthallások kétségkívül egyértelműbbek lettek (bár ehhez a befejezés megváltoztatása, könyvhöz igazítása is kellett). A film legfontosabb mondata a lány szájából hangzik el: „Így vagy úgy, de mindenért fizetned kell ezen a világon. Semmi nincs ingyen, csak Isten kegyelme.” Ugyan Mattie igazságot keres, és nem bosszút, de készen áll az utóbbira is. És amikor egy pillanat hevében emellett dönt, rögtön egy sötét gödörben találja magát, kígyómarással a kezén. Megingásának béklyóját egész életben viselni fogja – és nem csak a testén.

Hailee Steinfelddel Coenék megütötték a főnyereményt: tökéletes átéléssel kelti életre Mattie-t, már a városi kereskedővel való, a testvérekre jellemzően intelligens, kifinomult humorral átitatott alkudozása során nyilvánvaló, hogy az egész film az övé. Annak ellenére is, hogy Jeff Bridges szintén nagyszerű Cogburn, bár ez nem meglepő – Wayne-nel ellentétben ő nem csak a lovat tudja jól megülni, hanem színészkedésre is képes (hogy a „Duke” hogy kaphatott anno Oscar-díjat ezért a szerepért, örök rejtély marad). Matt Damon is ügyesen hozza LaBoeuf figuráját, és ezzel a szereposztással Coenék kiküszöbölték az eredeti film legnagyobb csorbáját. Mert Wayne még csak-csak elment, de a 22 éves Kim Darby egy vicc volt Mattie-ként (neki sosem hittük el, hogy az eredeti cím rá vonatkozik), amikor pedig Glenn Campbell megjelent a vásznon mint LabBoeuf, azonnal mérföldeket zuhant a színvonal.

Ha egy tipikus westernként tekintünk A félszeműre, akkor egy remek filmet kapunk. De ha a Coen-életmű részeként, akkor kilóg a lóláb. A testvérek sosem hagyták, hogy egy műfaj határok közé szorítsa őket, mert bár forgattak krimit, westernt, thrillert, vígjátékot, noirt és gengszterfilmet, mindegyiknek megvolt a maga sajátos, posztmodern fonákja, rögtön legelső (és máig az egyik legjobb) filmjükkel, a Véresen egyszerűvel kezdve. Itt viszont csak nyomokban lelhető fel jellegzetes kézjegyük, például amikor Cogburn részegen tart céllövészetet. Tipikus tőlük, hogy a nagy, fehér, kőkemény amerikai hőst szánalmasan motyogó, dülöngélő, kicsinyes roncsként ábrázolják. Ha John Wayne ott lenne abban a jelenetben, leütné őt, feldobná egy ló hátára, és az állat hátsójára csapna, hogy az hazáig vágtasson a balfékkel. Mert bár Cogburnnek ez az oldala meg-megvillant az előző adaptációban is, Wayne-nel ellentétben Birdges vállalja, hogy ne csak vele, hanem egyenesen rajta röhögjön a néző.

Ezek a ritka pillanatok azonban sajnos elvesznek a konvencionális westernköntösben, és az egyszerű történet ráadásul csak az utolsó fél órában képes emocionálisan kiaknázni a különös trió közt képződő köteléket, ami bajtársiasságról, férfiasságról és elszántságról mesél. A katarzis még épphogy becsúszik a záró, immár felnőtt Mattie-t követő jeleneteknek hála, addig pedig csak az alakítások (mindenkinek az ízes akcentusával) és Deakins képei tartják a lelket a nézőben (ez az első amerikai western a Fegyvertársak óta, aminek látványvilága meg tudja idézni a műfaj klasszikus darabjainak technicolor dicsőségét) – mert egyébként még Carter Burwell keresztény nótákkal kiegészülő zenéje is csupa westernkliséből épül fel. A technikai profizmus persze abszolút elvitathatatlan a filmtől, sőt, ilyen szempontból a ’69-es verzió és ez ég és föld, elég csak megnézni az említett leszámolásjelenetet. Az eredeti mind jó, mind rossz értelemben véve rutinosan megrendezetett fináléja óvodások rögtönzött cowboyosdijának hat Coenék izgalmas és gyönyörű vizuális költészete mellett. Bár az egész film olyan hatásos lenne, mint az a néhány perc.

Bruce Lee, My Brother

A címet látva akár legyinthetnénk is, mondván, már megint egy újabb harcművész életművéből hoztak össze Hongkongban valami kungfu piff-puffot, aminek a végén egy nagy tournament keretein belül mutathatja meg az illető, hogy milyen titkos trükkökkel képes legyőzni az általában gonosz fehér ellenfelet. Viszont a címet látva akár érdeklődve is fordulhatunk Yip Wai Man és Manfred Wong új mozija felé, hiszen nem akármilyen nézőpontból mutatja be a hongkongi film talán legnagyobb legendáját, a forgatókönyv ugyanis Bruce testvérei, elsősorban öccse, Robert Lee visszaemlékezései alapján készült. Ha úgy jobban tetszik, ezúttal nem a harcművészt, hanem az embert ismerhetjük meg a filmből.

Ez önmagában már különlegessé, illetve a mostanában forgatott kungfu hősök eposzaitól gyökeresen eltérővé teszi a produkciót, de ez még messze nem minden. 2010 elején került a mozikba Alex Law nosztalgikus hangvételű mozija, a remekül eltalált Echoes of the Rainbow, ami amellett, hogy a tavalyi HKFA-n 4 díjat is besöpört, ügyesen repítette vissza a nézőt a ’60-as évekbe és a kommersz, pusztán a szórakozást szem előtt tartó helyi filmecskékkel szemben még némi művészi értéket is próbált nyújtani (mondani sem kell, Alex Law valószínűleg látta a japán Always – Sunset on 3rd Street-et), illetőleg elindította a stardom felé a legújabb sármos felfedezettet, az arab felmenőkkel is rendelkező Aarif Lee-t.

Az inkább producerként és forgatókönyvíróként (meg persze Shu Qi egykori managereként) ismert Manfred Wong ezt a filmet nézte ki magának, mint kiindulási alapot a Bruce Lee 70. születésnapjára elkészítendő mozijához. Felkereste Robert Lee-t, a nagy Bruce öccsét, aki egyébként a 8 évig aktív The Thunderbirds zenekar alapító tagjaként a 60-as években saját jogán is sztár volt. Az ő és nővére, Phoebe Lee sztorijaiból készítette el a(z egyébként jócskán dramatizált) forgatókönyvet, ami érdekes módon nem a már sztár Bruce-ra koncentrál, hanem a fiatal éveibe vezeti be a nézőt, a születésétől kezdve egészen 19 éves koráig, az USA-ba költözéséig.

Wong mester a rendezésben maga mellé vette Yip Wai Man-t, aki annak idején jó sok kétes minőségű produkcióval állt elő (pl. Beauty and the Breast, Women from Mars, Anna in Kungfu Land), amióta azonban közreműködött a The Warlords-ban, kezd megkomolyodni (mondom ezt úgy, hogy 2 filmje van azóta). A rendezés tulajdonképpen hibátlan, a sztori vezetése szintén, de talán a legerősebb eleme technikai oldalról a produkciónak a látvány, a stáb nagyon igyekezett visszaadni az 50-es évek hangulatát.

A sztori egyes részeit minden bizonnyal ismerik a Bruce fanatikusok. Az első pár percben kiderül, miért született San Francisco-ban, miért kapta a nevét, majd a későbbiek során természetesen kibontják azt is, hogyan lett már gyerekkorában filmsztár. Ez utóbbi persze nem lehetett túl bonyolult, elvégre apja, Lee Hoi-Chuen a kantoni opera egyik nagy alakja volt, valamint jópár filmben is játszott. Megtudhatjuk továbbá azt is, mit vallott a barátságról, milyen a családi háttere (egyúttal bepillantást nyerhetünk egy tradícionális kínai család hétköznapjaiba), valamint vérbeli drámához méltóan a szerelmeibe és csalódásaiba is belepillanthatunk. Ezzel kapcsolatban némi csalódásra adhat okot, hogy ahhoz, hogy a drámát előtérbe tudják helyezni, meglehetősen idealizált, kisarkított jellemű baráti kört kapott. Tovább növelheti a keserű szájízt az is, hogy ezúttal sem tudtak elvonatkoztatni a külföldiek ellenséges ábrázolásától, a japánok természetesen ördögiek, a britek meg korruptak és lenézik a helyieket.

Hogy mit nem tudunk meg Bruce-ról? Azt, hogy hogyan lett profi a wing chun-ban, milyen filozófiát vallott a harcművészetekről és milyen volt a kapcsolata Yip Man-nal. Az öreg tarkóját egy jelenet erejéig megmutatják azért, de akinek már a fülén jönnek ki a mester filmjei, ettől még nem fog túladagolást kapni. Az edzések relatíve röviden lettek bevonva a történetbe, inkább a kisöccs, Robert által átélt képet mutatják be.

Érdekes módon nekem végig olyan érzésem volt a film közben, hogy tökéletesen működne az egész Bruce Lee nélkül is, a konkrét életrajzi elemeket leszámítva bármelyik akkori fiatal története lehetne. Egyrészt hiába játszik jól Aarif Lee (aki úgy látszik, ideális alany a régi korok megidézésére, eddig csak ilyen filmekben szerepelt), valahogy nem meggyőző, mint Bruce, viszont mint 50-es évekbeli, rock’n roll rajongó fiatal nagymenő, annál inkább (két nagy táncjelenet is színesíti a látottakat). Másrészt elég nagy hangsúlyt fektettek a korabeli híres hongkongi filmek megidézésére, jópár akkori sztár „megjelenik”, valamint néhány legendás jelenet újraforgatására is sor került. Ez a szál szintén a sztori legerősebb elemeinek egyike, még a forgatások kulisszái mögé is bepillantást nyerhetünk.

Természetesen azért a bunyó sem maradhatott ki teljesen, amit a fentebb már említett kevéske wing chun mellett egy brit rivális (Alex Yen) elleni többmenetes csata fémjelez. Az akciókoreográfus, Chin Kar Lok viszonylag nehéz feladatot kapott, hiszen a mai fiatal HK sztárokhoz hasonlóan Aarif is elsősorban énekes és színész, így egy képzetlen emberből kellett kihoznia mindazt, amit lehetett. Ennek megfelelően összefüggő koreográfia kevés van, inkább a gyakori vágásokkal és a szuperközelikkel igyekeznek a hatást fokozni, viszont cserébe nincs se huzaltechnika, se számítógépes grafikával tuningolt pillanat. A legjobb egyértelműen az utolsó csata a brit riválissal, ahol már nem a box kötött szabályai szerint mérkőznek, hanem ki-ki ahogy tud alapon. Ott még a Way of the Dragon Chuck Norris elleni csatája is megidéződik egy kicsit (egyébként a film során itt-ott van néhány elejtett mondat, ami jópofa áthallás Bruce későbbi pályájára vonatkozóan). Ügyes!

Manfred Wong és Yip Wai Man tehát feladta a leckét a pusztán a bunyót szem előtt tartó konkurrenciának, filmjükkel megmutatták, hogy a harcos mellett az embert is lazán bele lehet csempészni egy grandiózusabb produkcióba. Kíváncsi leszek, lesz-e mindennek hatása Donnie Yen és társai filmjeire (egyébként gyaníthatóan nem), valamint merem remélni, hogy a páros folytatja a történetet, hiszen még legalább két részre való sztori biztos, hogy hátra van (Bruce amerikai évei és Bruce a sztár, bár a jogokat nehéz lesz megszerezniük). A 2010-es HK felhozatal egyik legjobbját már így is összehozták, de borítékolható, hogy egy kungfu mester életét bemutató, gyakorlatilag kungfumentes film nem mindenki tetszését fogja elnyerni.

Phenomena

Bár a kritikusok általában nem tartják a legsikerültebb munkájának, a Phenomena Argento kedvenc filmje saját alkotásai közt, és az évek során a rajongótábor is megkedvelte. A film teljes élvezetéhez a befogadó részéről a narratív logikával és lineáris történetvezetéssel kapcsolatos elvárásainak az ablakon való lendületes kihajítása szükséges (nem mintha Argento filmjei kapcsán ez először lenne elengedhetetlen, mindenesetre a Phenomena kapcsán határozottan ajánlott).

Potenciális befogadási nehézségeit csak fokozta, hogy Itálián kívüli forgalmazásba egy megcsonkított, majd fél órával rövidebb verzió került, amelyet Creepers címmel forgalmaztak. Természetesen csak az eredeti változat az elfogadható alternatíva, abban érvényesül megfelelő módon a bizarr képi világ és a hasonlóan szokatlan történet fúziója.

Első látásra a Phenomena a Suspiria mesedimenziójába rángat vissza minket: Jennifer (Jennifer Connelly), a tizenöt éves amerikai diáklány Svájcba érkezik, hogy egy előkelő magániskolában folytassa tanulmányait. Már az első éjszakája sem alakul problémamentesen: alvajárás közben tanúja lesz egyik diáktársa meggyilkolásának (előbb persze felriad az alvajárásból). Napközben a bogarakkal(!) szeret beszélgetni, sőt, egy veleszületett, telepatikus módszerrel ezeket irányítani is tudja, extrémebb szituációkban még szexuális ingert is képes bennük kiváltani. A mozgássérült entomológus, John McGregor (Donald Pleasence) ráveszi a lányt, hogy egyedi tehetsége, illetve az ízeltlábúak segítségével próbálja meg kinyomozni a környéken garázdálkodó sorozatgyilkos kilétét.

Bizonyos szempontból a Phenomena a logikus összekötő láncszem a Tenebre pengeéles, kristálytiszta művilága és az Opera barokk hiperaktivitása között. A film gerince két, párhuzamosan haladó narratív szál, amely egy rendkívül brutális, félórás fináléban kulminál. Az eklektikusnak nevezhető szereplőgárda (Argento ex-barátnője, Daria Nicolodi, Dalila Di Lazzaro és a Szoba kilátássalból átmenekült Patrick Bauchau), Sergio Stivaletti fájdalmasan realista effektjei, illetve a Goblin, Claudio Simonetti és Simon Boswell néha andalító, néha disszonáns zenéje mind hozzájárul ahhoz, hogy a Phenomena egyedi élmény legyen. Sajnos utóbbi az, ami a film legnagyobb hibája is egyben, bár ez inkább Argento számlájára írható: először a Phenomenaban használ heavy metal betéteket, de míg pl. az Operaban, csodával hatásos módon, ezek illeszkednek a film szövetébe, és remek kontrasztot adnak Bill Wyman gyönyörű dallamainak, addig a tárgyalt alkotás nézése közben ezek mint narratív fekvőrendőrök funkcionálnak; kivetik a nézőt a történetből, egyszerűen nem illenek ide.

A Phenomenat általában tartalmatlan ujjgyakorlatként szokták besorolni; minden belső sémát nélkülöző alkotásként beskatulyázni. A mélyanalízis ezt a teóriát megcáfolni látszik. Argento kegyetlen precizitással igyekszik ábrázolni, a horror-felszín alatt, hogyan morzsolódik, esik szét egy családi egység: Jennifer sztárszínész apja mint nemkívánatos csomagot küldi a lányt Svájcba, mivel ő éppen egy filmet forgat; anyja már korábban elhagyta őket, és Jennifer természetfeletti mentális képességei Argento saját érzelmi problémáinak kivetülései (a film forgatását megelőzően vált el).

Maga a film passiótörténet, melynek utolsó fázisában a lány egy primordiális katyvaszba, oszló emberi hús és csontok förmedvényébe zuhan; egy anális univerzum kegyetlen leképezésébe, amelyben megszűnnek a különbségek, ahol a részek egymással felcserélhetőek lesznek, és amely átveszi a genitális univerzum szerepét. Ez a teljes bemocskolódás/megtisztulás szükséges ahhoz, hogy felkészüljön a Szörnnyel való végső összecsapásra. Végül, miután vérfogyasztó borzalmakon esett át és meggyilkolta nemezisének rémfiát, Jennifer egyfajta szűzi, zen-közeli nyugalmat kap ajándékba (vö. megvilágosodik), és az utóbbi által biztosított koncentráció segítségével harcol meg igazi ellenségével. Bár természetfeletti képességeinek kiváltó oka valószínűleg testi serdülése és szexuális érése – ezért a filmet nyugodtan be lehet sorolni a cronenbergi un. body-horrorok közé -, a fináléra – ezekkel természetesen összefüggő - mentális gyarapodása lesz a meghatározó faktor.

A filmben hallható nyelvek és dialektusok (angol, francia, olasz) és a történések helyszíne, a Richard Wagner Leánykollégium (szép kis kontraszt) is arra utal, hogy Argento a film alapvetésével a család idealizált vízióját teszi mérlegre: az egység nyomás alatt hogyan morzsolódik szét, a folyamat áldozatai pedig a gyerekek, akik az izoláció miatt és a szüleiktől elhagyatva vagy tudnak a körülményekhez idomulni, vagy elvesznek. “Francba a múlttal”, jelenti ki Jennifer a film elején, ám később megbánja ezt a felelőtlen kifakadását, mert a múlttól megszabadulni nem lehet, lehetetlen előle elmenekülni: a szülei/az ősök bűneiért kell majd többek között neki is megfizetnie.

The Fighter

Amerikai sportdráma az amerikai álom megvalósításáról – nincs még egy téma, ami olyan unalmas lenne, mint ez. Tele a padlás az olyan giccses önmegvalósító mozikkal, mint A remény bajnoka (émelygés) és A szív bajnokai (okádás), és nehéz elképzelni, hogy lehet még bármi újat mutatni e téren. Ráadásul a The Fighternek (akárcsak legtöbb hasonszőrű társának) kényelmes ürügye van arra, hogy egyáltalán ne kelljen eredetinek lennie: igaz történet alapján készült. Csakhogy a rendezői székben ezúttal nem Ron Howard ült, hanem David O. Russell, róla meg tudjuk, hogy nem szereti kivenni a részét a konvencionális filmkészítésből. Így az ír bokszoló, Micky Ward történetében egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, mint arra számítanánk – szerencsére.

Dicky Eklund helyi legenda, a város büszkesége, aki hajdanán ígéretes bokszoló volt, de azóta lecsúszott, és most rendőrverő crackfüggőként tengeti napjait, miközben régi álmait féltestvérén, Mickyn keresztül igyekszik megvalósítani. Dicky edzi, anyjuk pedig menedzseli őt, de pályája messze áll a diadalmenettől, egyik meccsét veszti a másik után. Miután családja belehajszolja egy csúnya vereséggel végződő mérkőzésbe egy nála húsz fonttal nehezebb exfegyenccel, Micky új barátnője, a helyi kocsma pultosa, Charlene unszolására átértékeli bokszkarrierjét, és ráébred, hogy ha előre akar jutni, akkor meg kell szabadulnia a karrierjét megmérgező anyja és bátyja befolyásától.

A népes és szegény ír családból származó Mickynek egészen más akadályokat kell leküzdenie, mint filmes sorstársainak általában. Nem családja, szerettei támogatásával kell megbirkóznia az előmenetelét gátló külső körülményekkel, hanem magával a családjával kell megküzdenie, hogy az általuk képzett burkon kívül egyáltalán esélye legyen az érvényesülésre. A The Fighter nyers őszintesége éles kontrasztban áll az amerikai filmek egyik legtipikusabb mondanivalójával, és nem fél megállapítani, hogy a család nem csak segíteni és inspirálni tud, hanem visszafogni is. Méghozzá minden erejével.

Micky anyja, Alice, zsarnokként érvényesíti vasakaratát a gyerekein, lányai már-már vallási fanatikusokra emlékeztető túlbuzgással járnak a nyomában, és hurrogják le, akire csak egy ferde pillantást vet. Amikor együtt, mint egy családi kommandó, szállnak ki Charlene házához, úgy festenek, mint egy leszámolásra érkező gengszterbanda. Az anya szerepében Melissa Leo rendkívül erőteljes alakítást nyújt, vásznon töltött idejének minden pillanatát uralja.

Mickynek a féltestvérével való kapcsolata már ellentmondásosabb, nem véletlen, hogy ez a szeretet-gyűlölet viszony a film gerince. Micky Dickytől tanult mindent, és még akkor is neki kell hálát mondania egy ringbeli győzelméért, amikor elvileg már megszakította vele a szakmai kapcsolatot. A karakter karizmájára jellemző, hogy az ő története végül sokkal hatásosabb lesz, mint Mickyé – a klasszikus felemelkedés-sztori nem tud versenyezni az egykori csillag lúzerré süllyedésének tragédiájával, sem a gödörből való, szerencsére visszafogottan ábrázolt kikászálódás csendes diadalával. Ahogy a börtönben jön rá (vagy legalábbis: ott ismeri be magának), hogy az HBO róla készített dokumentumfilmje nem a bokszba való visszatérésével, hanem crack függőségével foglalkozik, az brutális és nagyszerű pillanat – és egyben fordulópont is.

Dicky szerepében Christian Bale Leóhoz hasonlóan emlékezetes. Az, hogy drasztikusan hozzáfogyott a szerephez, nála már rutin, de az az energia, amivel karakterét a paródia határát súroló, hiperaktív pojácától az önmagát is ámító hazugságaival és élete kudarcba fulladásával tökéletesen tisztában lévő, sztoikus vesztesig rángatja, a legnagyobbak közt is ritka – Bale soha nem volt még ennyire jó. Amy Adams is kellemes meglepetést okoz Micky légies kellemnek teljesen híján lévő, akár orrokat is beverő, karakán barátnőjeként. Mellettük Mark Wahlberg alakítása kissé üresnek tűnik. Igaz, szerepe sem olyan látványos, mint a többieké, de a családi elnyomást eleinte halkan tűrő, majd az ellen bátortalanul, de kitartóan fellázadó figurából színészileg ennél jóval többet ki lehetett volna hozni.

A The Fighterben a boksz másodlagos – szólhatna bármilyen egyéb sportról, a lényeg az, hogy mi játszódik le a karakterekben, és mi játszódik le közöttük. A realisztikusan megrendezett mérkőzések szinte elenyésző részét teszik ki a filmnek, a finálét leszámítva a bokszmeccsek alig néhány percet vesznek el a játékidőből. David O. Russell fő érdeme az, hogy a filmet megtartotta nyersnek és naturálisnak, dacára annak, hogy a történetre mindenféle giccsel és szentimentalizmussal fenyegető címkét lehet ragasztani, úgymint „amerikai álom”, „önmegvalósítás” és „megváltás”. De a film sosem célozza meg direkt a néző könnycsatornáit. Emellett a Russellre jellemző vizuális virtuozitást is hiába keressük a filmben, a rendező letisztult, sallangmentes stílussal igazodik a sztori kisrealizmusához (ld. még: Darren Aronofsky – A pankrátor). Mert ha van egy jól működő, emberi történted, és tudsz mesélni, akkor nincs szükséged trükkökre. Ezt a rendezői alázatot páran eltanulhatnák tőle odaát.

 

I Saw the Devil

A menyasszonyod halott. Megölte egy kegyetlen, fiatal lányokra vadászó sorozatgyilkos. Fájdalmad elviselhetetlen, csak egyvalami képes valamelyest elnyomni: a tettes iránt érzett rettenetes gyűlöleted. De mihez kezdesz a gyilkossal, ha megtalálod? Az nem elég, ha megölöd. Tönkretett életek egész soráért nem kompenzál egy gyors, fejbe küldött golyó. Meg kell „ölnöd” újra és újra. Szenvedéssel, kínnal és félelemmel kell megtöltened életének minden pillanatát, kerüljön akár újabb életekbe, újabb fájdalmakba, vagy a lelkedbe, nem számít. Nem ismersz már sem Istent, sem embert, sem törvényt.

Az I Saw the Devil a népszerű beskatulyázás ellenére nem sorozatgyilkos-film, de aki ismeri a rendezőt, az ezen nem lepődik meg. Legyen szó akár a Két nővérről, akár a Keserédes életről, Kim Ji-woon művei rendre túllépnek annak a zsánernek a keretein, amikbe a jámbor néző első, de akár még sokadig pillantásra is automatikusan betuszkolná őket (e tekintetben a The Good the Bad and the Weird persze kakukktojás). Az I Saw the Devil is csak az első felvonásban követi a sorozatgyilkos-thrillerek tipikus dramaturgiáját. Egy titkos ügynök, Dae-hoon jár a pszichopata Kyung-chul nyomában, miután az megölte menyasszonyát, és még bőven a játékidő első felében rá is talál. Innentől viszont egy bizarr, vérmocskos macska-egér játék veszi kezdetét, aminek nyertesei nem, csak vesztesei lehetnek.

Az I Saw the Devilt úton-útfélen Park Chan-wook bosszú trilógiájához hasonlítják, de az analógia bizonyos szempontból sántít, ugyanis Kim Ji-woon filmje éppen ellenkező irányba viszi a bosszúmotívumot, mint honfitársa. Míg a trilógia egyes darabjaiban a rendező ötletesen és merészen csavargatja, és komplikálja a megtorlás témáját (az Oldboyban már az sem világos, ki a bosszúálló, és ki az áldozat), Kim Ji-woon épphogy az esszenciájáig csupaszítja le azt. Itt csak a féktelen gyűlölet és az elemi, mindent felemésztő, szadista, bestiális bosszúvágy létezik. Amikor Dae-hoon megtalálja Kyung-chult, félholtra veri, és miután elrejt benne egy nyomjelzőt, szabadon engedi. Mielőtt a gyilkos újra ölhetne, hogy kielégítse beteg szükségleteit, Dae-hoon újra lecsap, és újra félholtra veri. Az I Saw the Devil egy végletekig vitt profanitás.

A gyűlölettől elvakult főhősön kívül mindenki más számára nyilvánvaló, hogy bosszúhadjárata nem folytatódhat örökké. Valami rosszul sül majd el, ismét ártatlanok fognak meghalni, és az már Dae-hoon hibája lesz, hiszen ő engedte szabadon a gyilkost – újra és újra. Mi lesz vele mindezek következményeként? Mi történik valakivel, aki kizárólag annak szenteli önmagát, minden tettével és gondolatával együtt, hogy ártson egy másik emberi lénynek, legyen az bármily romlott – vagy akár maga a gonosz? Az angol címet akár ki is lehetne egészíteni: Láttam az Ördögöt, és eggyé váltam vele. Ezzel a korántsem eredeti, de mindig hatásos mondanivalóval igyekszik az I Saw the Devil túllépni önmagán, valami többé, valami mélyebbé válni egy tematikailag és stilisztikailag is extrém bosszúthrillernél, és ez az, amin elcsúszik, és lemarad a „remekmű” jelzőről.

Dae-hoon metamorfózisa elnagyolt, kibontatlan, arról, hogy éppolyan szörnnyé válik, mint azok, akiket üldöz, főleg egy-két dialógusból értesülünk csak. Az pedig sosem jó, ha mellékszereplők explicite mondanak ki olyat, amit megmutatni kellene, főleg ha arról van szó, ami a mű gerincét és morális tanulságát jelenthetné. Így a zárójelenetben a semmibe, sírva elsétáló főhős képei nem váltják ki azt a katarzist, amiért Kim Ji-woon dolgozott. Hiányzik hozzá a lelki viharok ábrázolása, a történet pszichológiai aspektusának megfelelő kidomborítása. Pedig Lee Byung-hun tökéletesen alkalmas volna karakterének komplexebb megformálására. Minimalista játéka duzzad a felszín alatt örvénylő érzelmektől, arca egy mimikai oximoron: kifejezéstelen és gyűlöletet sugárzó. A több éves szakmai pihenő után visszatérő Choi Min-sik az ő kiváló ellentétpárja: nem fojt el semmit, minden az arcára van írva, harsány és természetes. Övé a látványosabb szerep, és ezt ki is élvezi.

Hogy vizuálisan a film lenyűgöző, az Kim Ji-woontól egyáltalán nem meglepő. Azt a látványvilágot hozza, ami mérnöki pontosságú, mégsem hat ridegnek és kiszámítottnak. Már a nyitójelenet hóesésbeli gyilkossága is székhez szögez, a gyönyörű képek és az extrém brutalitás párosítása megunhatatlan lesz, amíg világ a világ. És félreértés ne essék, az I Saw the Devil rendkívül brutális film – még úgy is, hogy a legdurvábbnak ítélt, nagyjából másfél percet (többek közt emberi testrészek megetetését kutyákkal) kivágták a mozikban forgalmazott verzióból. Persze megint a megkerülhetetlen hiányosságnál lyukadunk ki: az erőszak és a képi világ közti kontraszt akkor lenne igazán sokkoló, ha jobban látnánk előbbinek a főhősre gyakorolt hatását. Mert a lélek pusztulása mindig nyomasztóbb, mint a testé.

Lee Child: 61 óra

Az ún. Reacher-regények iszonyatos tempóban születnek a bestseller író tollából, aki gyermeki odaadással és fantasztikus szenvedéllyel ülteti egyre újabb és újabb cselekményekbe kedvenc karakterét. 1997 óta már tizenöt könyvet hagyott maga után a témában, mi magyarok pedig - a General Press kiadónak hála -, ezek közül tizennégyet magyar nyelven is élvezhetünk. Jack Reacher az amerikai hadseregben élte le az életét. Apja tengerészgyalogos volt, akit egyik állomáshelyről a másikra követett az egész család keresztül-kasul a világ legegzotikusabb és legzordabb helyein. Reacher leszerelését megelőzően 13 évig szolgált. Mint katonai rendőr(!). Majd kétméteres magasságával, százhúsz kilójával, kivételes intelligenciájával és lenyűgöző problémamegoldó készségével szép karriert futott be az amerikai hadseregnél. Child Jack Reacher-e az abszolút badass, akivel nem találkoznál szívesen egy sötét sikátorban. Saját döntéséből nomád életet folytat. Bejárva az országot, amit egész eddigi életében szolgált, mégsem látott még sohasem. Ezzel elég bonyodalmat is szolgáltat a könyvek cselekményéhez, mert abban biztosak lehetünk, hogy a baj mindig rátalál. Hol két kisváros – Hope és Despair – között ütközik problémába, hol Texas tikkasztó sivatagában stoppol le valakit, vagy éppen New York forgatagában próbál meg helytállni. Most éppen buszbalesetet szenved egy tucat nyugdíjassal egyetemben. Dél-Dakota egy városában, Boltonban találja magát télvíz idején. Mínusz harmincöt fok, egy hetvenéves tanú, egy brazil maffiózó, egy motoros banda, ami metamfetamint árul és egy újonnan épült szövetségi börtön. Mindez két dolgot jelent: bajt és Jack Reacher nem nyugvó haragját.

Lehet, hogy velem van a baj és túlságosan megszállottja lettem már Lee Child munkásságának, de az igazat megvallva nem éreztem a könyvön egy szemernyi minőségcsökkenést sem. Ugyanazzal az izgalommal forgattam, mint az előző tizenhármat. Külön élvezetet jelent számomra minden egyes apró információmorzsa, amivel bővíthetem igencsak hiányos ismereteimet Reacher múltjáról, érzelmi hátteréről. Egy különösen zárkózott, mogorva, bárkinek is nehezen megnyíló embert ismerhetünk meg a főhősben, aki a maga módján ugyancsak szerethetővé válik, akár egy regény elolvasása után is. A különböző történetek - kivétel nélkül - minden alkalommal szolgálnak valamilyen plusz információval, és ha kisebb részben is, de ennek köszönheti a sorozat párját ritkító sikerességét. A mostani regény szemléletes példa erre, hiszen nemcsak a karakter múltjának egy lényeges pontját tárja fel előttünk az író, hanem fény derül arra is, hogy mi Jack Reacher kedvenc könyve (kacagás).

A könyv 61 óra eseményeit tárja elénk, ami a megszokott, komplex módon felépített cselekményt szállítja az olvasónak. Reacher-nek 61 óra áll rendelkezésére, hogy megakadályozza az idős asszony meggyilkolását, aki tanúként folyamatos veszélyben van. A lineáris történet rengeteg kisebb, viszont annál kevesebb nagyobb csavart tartalmaz, ezt lehet talán egyedül felróni Lee Child számlájára. Aki számtalan krimin edződött már, azt nem fogja meglepni semmi sem. Nem is ettől kell várnunk a csodát. Az a fantasztikus élmény, amit minden alkalommal képes elérni nálam az író egy könyve, az a koherens egészből fakad. Nincs jelen vontatottság, amit sok krimi/thriller/horror író képtelen kikerülni. A kezedbe veszed, elkezded olvasni és letarol, mint egy úthenger. A zseniális karakter, akivel nekünk geek-eknek kicsit sem esik nehezünkre azonosulni, folyamatos szórakoztatást nyújt oldalak százain keresztül. Csattannak a pofonok, törnek a csontok, potyognak a fogak, repülnek a golyók. És az első hulla csak a kezdet.

Child jelen regénye szakít a hagyományokkal, és most először egy többrészes történetet ereszt útjára. A megszokottakhoz hűen itt is rengeteg karaktert mozgat, mégsem esik darabjaira a történet. A feszes, tömör és lényegre törő dialógusok ezt a regényt is éppúgy jellemzik, mint a többit. Nincs ez máshogy az elsőre talán furcsának tűnő rövid, pattogós mondatokkal sem. A történet szalad, magával sodor és egyre beljebb és beljebb rángat bennünket, míg lógva nem hagyja főhősünket, a cliffhanger évtizedes hagyományának megfelelően. 

A bonyodalom java részét (a 61 órát), természetesen lezárja, de nyitva hagy az útközben többfelé ágazó szálak közül jópárat. Kíváncsian várom az angolul már megjelent folytatást, mivel bízom az író rátermettségében és fantáziájában. Ez az ötletekből kifogyhatatlan fickó, minden bizonnyal zseniálisan helyezi majd vissza a húrra a pengetőt, újabb többszáz oldalnyi szórakoztatást biztosítva nekünk. Fagyos, magányos téli éjszakákra kifejezetten ajánlott. 

Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2010
Fordította: Gieler Gyöngyi
Eredeti cím: 61 Hours
Oldalszám: 360

Time Traveller

A cím ne tévesszen meg senkit, ugyanis a most tárgyalandó történetnek ahány kiadása volt eddig, annyiféle angol fordítást kapott. Ha úgy írjuk le, hogy Toki wo kakeru shoujo, akkor valószínűleg mind az animerajongók, mind a régóta a japán mozit követők már tudni fogják, miről is van szó. Aki pedig nem tartozik egyik kasztba sem, annak bőven elég annyit tudnia, hogy ez a történet is ott lesz 2010 legjobb japán közönségfilmjei között.

A 60-as évek második felében Japánt elárasztották a különféle elborult sci-fi-k és fantasy-k, a filmstúdiók egymással versengve forgatták az őrültebbnél őrültebb produkciókat. Ekkoriban voltak a csúcson a mozikat elárasztó hatalmas szörnyek, űrhajók és földönkívüliek (meg a yakuzák, de ők más cikkbe tartoznak), amik a tévé háztartásokba betörésével együtt fokozatosan a japán mindennapok szerves részeivé váltak. Persze nem csak a képernyőn lehetett ilyesmibe belefutni, hanem az újságos standok és a könyvesboltok polcai is rogyadoztak a tudományos-fantasztikus kötetek súlya alatt. Egy fiatal író, Yasutaka Tsutsui álmodta meg a tudta nélkül időutazásba keveredő iskoláslány történetét, amit folytatásos történetként jelentetett meg két ifjúsági magazinban is, majd 1967-ben könyv alakban is a boltokba került. Viszonylag sikeres alkotásnak számított, de a befutására még várni kellett egy keveset.

Az áttörést 1972 hozta meg, amikorra már beköszöntött az idol-korszak, ami nemcsak a japán populáris kultúrát, hanem a szépségideált is gyökeresen megváltoztatta és az addigi elegáns, visszafogott ikonok helyét nemes egyszerűséggel átvették az iskoláslányok. Ekkor készült el a Time Traveller (érdekes módon „japánul” is Taimu Torabera címen) legelső tévés adaptációja, a főszerepben a 15 éves Ryouko Shimada-val. A sztori mind a mai napig az egyik legnépszerűbb alkotás, a regény több utánnyomást is megért, nagyjából 10 évente készült újabb tévés adaptáció belőle, amikben mindig az adott kor legnépszerűbb idoljainak egyike kapta a főszerepet (a ’85-ös változatban Yoko Minamino, a ’94-esben Yuki Uchida, a 2002-esben pedig Natsumi Abe), ráadásul az időközben vígjátékaival híressé vált Tsutsui saját regényének paródiáját is elkészítette.

A történet mozikba kerülésére egészen 1983-ig kellett várni, amikorra a regény második utánnyomásának jogait megszerző Kadokawa cégcsoport filmes részlege elkészült a forgatókönyvvel. Az amúgyis elsősorban tinédzserfilmekben utazó Kadokawa nem bízott semmit a véletlenre, rutinos rendezőjüket, Nobuhiko Obayashi-t ültették a rendezői székbe (ő rendezte többek között a House-t, az Exchange Student-et és az Aimed School-t is), a főszerepre pedig három féltett üdvöskéjük egyikét, Tomoyo Harada-t választották ki. A film akkoriban nagy siker volt, mai szemmel nézve azonban eléggé elavultnak tűnik, főleg a nagyon kezdetleges vizuális effektek furák, de az itt-ott kissé nehezen követhető történet miatt is kritikával lehet illetni. Mellette szól viszont, hogy aránylag hűen követi a regény cselekményét, valamint a gyönyörű helyszín, ugyanis a megannyi legendás japán film díszleteit adó üdülővárosban, Onomichi-ben forgatták.

Az időről időre felbukkanó tévés feldolgozások miatt egyáltalán nem merült feledésbe a történet, ráadásul többen is úgy voltak vele, hogy a remek alapötlet megéri a további csiszolgatást. Az ezredforduló után három különböző képregényes feldolgozás is elindult, ezek közül az első igazából csak áthelyezte a szereplőket a modern korba, a második egy spinoff, ami azért érdekes igazán, mert az szolgáltatta az alapjait a 2006-os anime feldolgozásnak, míg a harmadik, Minoru Hashiguchi munkája megváltoztatta az addigi nézőpontot és a főhőse az 1-2 napos időbeli ugrálás helyett valódi időutazásba bonyolódik.

Ez utóbbi megfilmesítése a 2010-es új, nagy dérrel-dúrral beharangozott moziváltozat. A regényből adaptált alapsztori javarészt egy jellegzetesen japános tinédzser dráma volt, amit egy kicsit megfűszereztek az időugrásokkal, ezúttal viszont a tinédzser dráma kicsit háttérbe szorult, az időben ugrálás konkrétan egy darab nagy ugrást takar, új elemként pedig megjelennek a korok között utazós történetek jellegzetességei. További érdekesség, hogy a japán filmipart mostanában láthatóan átható nosztalgiahullám jegyében a fő szál a 70-es években játszódik.

A sztori főhőse Kazuko lánya, Akari, egy tipikus mostani tinédzser lány, aki kénytelen-kelletlen belekeveredik anyja dolgaiba és végül neki kell beváltania egy ígéretet Kazuko helyett. Ehhez pedig vissza kell mennie a ’70-es évek első felébe, ahol az ígéret teljesítése mellett jópár érdekes kalandba is belebonyolódik.

Egy felújításnak, vagy folytatásnak mindig fontos eleme, hogy mennyire sikerült rokonítani az eredeti változattal. A forgatókönyvírók igyekezete tetszetősre sikeredett, hiszen mind Kazuko, mind Gorou, mind Fukamachi jelen van az eredeti szereplők közül (sajnos fiatalkori önmaguk halovány mása csak a ’83-as arcoknak), ráadásul számtalan apró utalás van a korábbi változatokra. A producerek viszont már kevésbé álltak a helyzet magaslatán, hiszen hiába röppentek fel olyan híresztelések, hogy a még mindig aktív Tomoyo Harada fogja a mamát eljátszani, végül ez nem jött létre. Viszont az animével annyiban sikerült a kapcsolatot megteremteni, hogy Makoto szinkronhangja, Riisa Naka alakítja Akari-t.

Az időutazást tartalmazó történeteknek éppúgy megvannak a maguk kliséi, mint például a romantikus vígjátékoknak, vagy a sportfilmeknek. A Time Traveller is igyekszik élni ezekkel, véleményem szerint kicsit felemás végeredménnyel. Magának az időutazásnak az ábrázolása a közepes minőségű CG használatával so-so, van benne féreglyuk, meg sok sok szám és visszafelé forgó óra, ha akarom, hihető, ha akarom nem. A régi korba visszacsöppent modernkori lány próbálkozásai arra, hogy higgyenek neki, jópofák, természetesen előkerül a mobiltelefon éppúgy, mint az iskolatáskában felejtett újság. Van viszont egy nagy baj az egésszel, hogy kábé ugyanezt játszotta el nem is olyan rég Hirosue Ryouko is a Bubble Fiction-ben, igaz, ő 1990-be utazott vissza egy mosógéppel. Az időparadoxon és a múlt megváltoztathatatlanságának kliséje szintén szerves részét képezi a történetnek, a jövőből érkezett ember alakja egész futurisztikus lett, valamint a digitálisan megvalósított 2698 sem sikerült rosszul.

A film legerősebb összetevője egyértelműen az, ahogyan a ’70-es éveket megvalósították. A helyszíneket remekül eltalálták és még olyan apróságokra is odafigyeltek, mint a korabeli álomautó makettjének reklámja a kirakatban. De ez még tulajdonképpen mind semmi, hiszen a lényeg a mellékszálak egyik legfontosabbját jelentő „film a filmben” rész, amiben néhány barát egy amatőr sci-fi-t igyekszik leforgatni papírmakettekkel. Ez a társaság az igazi értéke az egész filmnek, egy az egyben olyanok, mintha valamelyik Koji Wakamatsu agymenésből, vagy a korabeli Godzilla filmekből léptek volna ki. Nem véletlen persze, hogy ekkora hangsúlyt fektettek erre, hiszen a japán filmipart amúgy is belengi egyfajta nosztalgiahullám mostanában, feltételezésem szerint azért, hogy az idősebb korosztályokat is becsalogassák a mozikba. A retródivatot valószínűleg az ’50-es években játszódó Always kezdte pár évvel ezelőtt, azóta viszont se szeri, se száma a hasonló alkotásoknak. A fentebb már említett Bubble Fiction mellett többek között a 20th Century Boys és a Fish Story egyik idősíkja, a Little DJ, az Oppai Volleyball, de még akár a Yatterman is besorolható a 70-es éveket megidéző alkotások közé.

Érdekes módon, hiába van eléggé háttérbe szorítva, még így is működik a filmben a tinédzserfilm hatás. A japánok amúgyis nagyon erősek ebben a zsánerben és ide is sikerült belezsúfolni a rengeteg egyéb mellé azt, ahogy a főszereplő lány szinte észrevétlenül komolyodik meg, éli át az első szerelmet a filmes Ryota-val és válik jóval felnőttesebbé a történet végére. A szerepet egyébként nagyszerűen alakította a talán legtehetségesebb fiatal japán színésznő, Riisa Naka, aki ezúttal a tökéletes Yamato Nadeshiko megtestesítője, nyoma sincs a játékában a Zebraman 2-ben mutatott extravaganciának. Az eredeti történetből visszaköszönő karakterek fiatalkori arca igencsak halovány, főleg az időutazó Fukamachi tűnt nagyon mamlasznak, de ők úgyse érdekelnek senkit, hiszen ott vannak helyettük a zseniálisan megformált, világmegváltó hangulatban levő filmesek, köztük a Ryota-t alakító Nakao Akinobu, aki pár évvel ezelőtt egy másik Kadokawa klasszikus tévés felújításában, a Sailor Suit & Machine Gun-ban is főszerepet játszott.

A gyakorlatilag ismeretlen, elsőfilmes Masaaki Taniguchi igencsak jól indította karrierjét, hiszen az eddigi négy mozifilmes adaptáció közül egyértelműen ez sikerült a legjobban, köszönhetően annak, hogy a 70-es évek beemelésével rengeteget hozzá tudott adni az eredeti sztorihoz. Reméljük, nem tűnik el és az újabb munkái is hozzák majd ezt a színvonalat.
 

Santo contra los zombies

Újabb szerkesztőségi szerzemény, Berzerker kolléga lép színre ezzel a cikkel.

Minden országnak megvannak a maga popkultúrális ikonjai filmes, irodalmi és zenei téren egyaránt. El Santo pedig legalább akkor kultfigurája a mexikói filmgyártásnak, mint a törököknek Cüneyt Arkin!

Santo maga a celluloid folklór! Egyszerre jelképezi az igazság rendíthetetlen szobrát, a nemzeti hőst, a nők álmát, és a 100% maszkulanitást! Karaktere talán európai szemmel nézve kissé furcsának tűnik, és népszerűségének miértje szinte felfoghatatlan, de az eredetileg Rodolfo Guzman Huerta nevű úriember 1942-ben szinte egyedül tette brutálisan népszerűvé a klasszikus pankrációt Mexikóban.

A lucha libre-t, vagyis a mexikói pankrációt (nyersfordításban annyit tesz "szabad küzdelem") egy bizonyos Salvador Lutteroth nevezetű emberke honosította meg Mexikóban, miután egy texasi útján találkozott a műfajjal és annak elképesztő népszerűségével. A hazai kampány részeként 1934-ben meghívott Amerikából egy helyi pankrátort, akit csak szimplán a maszkos emberként mutattak be a közönségnek. A showt persze hangos siker követte, amely folyományaként Lutterorth egy egész kis maszkos pankrátor kolóniát épített ki a lucha libre számára pozitív és negatív karakterek felvonultatásával. Ebben az időszakban különböző maszkos birkozók tömkelege árasztotta el a mexikói pankráció piacát, melyek között Huerta eleinte csupán egy volt a sok közül. Alexandre Dumas A vasálarcos című regénye által inspirált név és az ezüstszínű maszk csak ezek után, egészen pontosan 1942-ben került a legendás El Santo kerek kobakjára.

Miután Huerta végigharcolta a 40-es éveket eleinte „rudo”-ként (negatív karakter), majd később „technico”-ként (pozitív karakter) valóságos hisztéria alakult ki körülötte, ami odáig fajult, hogy az 50-es évek elején saját képregényt indítottak a nevével. A dolog olyan szinten bejött, hogy közel 35 éven keresztül töretlenül futott a sorozat Mexikóban. Az 50-es évek legfontosabb eseménye azonban, amely később rendkívül nagy hatással volt Santo karrierjére az volt, hogy 1958-ban felkérték első filmszerepére.

Huerta azonban semmiképpen sem akarta feladni pankrátori pályáját, így úgy döntött, hogy egyszerre próbál érvényesülni mindkét területen, és 58-ban leforgatott két filmet Fernando Osés vezénylete alatt Kubában. Bár ezen első két filmjében (El Cerebro del Mal, és a Hombres Infernales) csupán mellékszerepet töltött be El Incognito mellett, filmes karrierjének későbbi sikerei miatt neve mégis belekerült mindkét film címébe. A dolog hátterében egyértelmű gazdasági okok húzódtak meg, hiszen filmes pályájának hála El Santo a 60-as évek derekára még mocskosabbúl híresebb lett, mint azelőtt. Az első abszolút értelemben vett Santo film tehát az 1961-es Santo contra Los Zombies című remekmű volt.

A történet középpontjában egy nem csupán mexikói mércével mérve attraktívnak számító hölgy áll, aki elveszettnek hitt apját szeretné megtalálni. Jó pógár révén fel is keresi a helyi szervet, és vázolja nekik a szituációt, miszerint apja, az ismert egyetemi professzor Haiti-ről való visszatérését követően egyszerűen eltűnt. Az öreg éppen a Haiti zombi kultuszról fabrikált össze egy könyvet az eltűnése előtt. A rendőrség a „mindenki rohadtul gyanús” elvet bevetve meg is kezdi a professzor keresését. Mindeközben a városban egy titokzatos rablássorozat veszi kezdetét, amelyet elpusztíthatatlan zombi armada követ el időről időre. A rendőrség tehetetlen a hathatatlan zombikkal szemben így hát bevetik az ultimate aduászt, El Santot a lucha libre legyőzhetetlen hősét, aki, amikor ideje engedi szívesen állítja kidolgozott muszklijait az igazság szolgálatába! Hősünk hamar összetűzésbe is kerül a zombikkal, akik eleinte jól helyben is hagyják őt, ám El Santot nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen nyomni. Mérhetetlen erejének, és technikai felkészültségének hála (vagy egy batbarlang szerű kuckója ahonnan szó szerint MINDENT lát egy monitoron) hamar nyomára bukkan a zombi „sereg” mögött álló titokzatos alakokra, és fény derít a professzor eltűnése mögötti rejtélyre.

Akinek még sosem volt szerencséje egyetlen Santo kalandhoz sem, az vélhetően képtelen elképzelni azt, hogy mi a franc lehet szórakoztató egy ilyen primitív filmben. Bár a lucha libre filmekre általában igaz az a közhely, hogy ha egyet láttál, láttad az összest, azonban a különböző filmeket körülölelő varázslatos báj, és ártatlanság bármikor képes mosolyt csalni az erre fogékony nézőközönség arcára. A mexikói hombrék pedig rohadtul gerjedtek az ilyesmire akkoriban. A Santo filmek tehát csupán minimális igények kielégítésére alkalmasak, azonban mindezt mégis rettenetesen profin és szórakoztatóan teszik. Huerta összes filmjére ráhúzható ugyanazon dramaturgia, és ez alól természetesen a műfajteremtő Santo contra Los Zombies sem kivétel. A nyitányban legalább 10 percig csodálhatjuk, ahogy a ringben lezúzza egy vetélytársát, majd a ringen kívül teszi ugyanezt, szigorúan félmeztelenül, esetleg később az adott kor helyi divatirányzatainak megfelelően egy vagány garbóban, majd ha nem fáradt el nagyon, akkor még a film végén visszatér a kötelek közé egy kis csetepatéra.

A színészek hozzák a szokásos színvonalat, amely alulról súrolja az alsó-pöszmétei amatőr szini társulat által felállított mércét, amit egyébként tökéletesen egészít ki a primitív forgatókönyv, és a Santo köré mérnöki pontossággal megkoreografált akcióorgia. Vannak filmek, amiknek jól áll a pénztelenség és az egyszerűség, és ez a film ilyen. Külön figyelmet érdemel az a jelent, amikor, Santo üldözőbe veszi a három menekülő zombit (felhívnám a figyelmet a „menekülő zombik” kifejezésre), akiket a gonosz maszkos cselszövő ellen egy bomba segítségével robbant apró cafatokra.

Santo technikai repertoárja (zsebrádió, mindent látó monitor, és egyéb okosságok) szintén megér egy misét, és az egész így együtt, megspékeltve a spanyol nyelv szépségével valami olyan elképesztően mulatságos és szórakoztató nemesfémmé olvad össze a 90 perc körüli játékidő alatt, hogy az már történelem. A lucha libre filmekhez azonban kell egyfajta „gyomor”, és itt most nem éppen ezen filmek gore faktorára gondolok. Sokkal inkább arra, hogy nem árt, ha megvan az emberben egyfajta fogékonyság a meglehetősen speciális mexikói paktrátorfilmes hagyományokra és az ezekkel párosuló végletekig komolytalan végeredményre. Azonban ha ez megvan, akkor a végeredmény egy maximálisan szórakoztató másfél óra lesz, azt garantálom!

Random #1

Úgy kellett már egy szórakoztató magyar képregényantológia a hazai piacra, mint egy golyó a zombi fejébe. A Random bő 100 oldalnyi vámpíros-posztapokaliptikus-szörnyes-szuperhősös-robotos folytatásos geeksztorikkal (szám szerint néggyel) kényezteti az olvasókat, és ha még van is hová fejlődnie (és van), ilyen start után nem aggódunk a létjogosultságáért. Ugyan az antológiáknak többnyire sanyarú sorsuk van itthon (sőt, nem csak itthon, az utóbbi években az amerikai piacokon is döglődnek), de a Randomnak van néhány komoly előnye az eddigiekkel szemben: egyrészt, online megjelenésének hála, mindenki számára ingyen hozzáférhető, másrészt pedig sokkal kevésbé eklektikusabb, mint mondjuk a Fekete Fehér Képregényantológia volt, csak hogy a legkézenfekvőbb példát említsem. Talán nem pont a fiatal, ígéretes, és főleg, lelkes alkotókat tömörítő kezdeményezés lesz az, ami kimozdítja a magyar képregényt a purgatóriumból, amiben néhány éve, a nagy fellendülés lecsengése óta rohad, de hogy már most, egy nappal a debütálása után is egy egészen üde és szükséges színfoltja neki, az biztos. És ennyi pofázás elég is bemelegítőnek.

A Randomnak már az írót, rajzolót kereső felhívása is egyértelművé teszi, hogy kurvára nem óhajt beállni az entellektüel rétegnek szóló művészi erőlködések sorába. Helyes. Van belőlük elég, jó is, rossz is. A Random inkább sci-fit, horrort, fantasyt és akciót szabadít az olvasóra, és lerí róla, hogy nem hajlandó vérkomolyan venni magát. Ennek jegyében, a nyitó képregény (A város legendái) mindjárt egy erős szatirikus felhangokkal színesített, hamisítatlanul magyarszagú szuperhőstörténet, amiben egy szedett-vedett ötfős jelmezes paprikajancsi-banda veri vizenyősre a város rosszfiúit. A világot nem akarják megmenteni, viszont baromira bepipulnak, ha nem járnak menetrend szerint a buszok. Lőrinczi Balázs munkája még nagyrészt kiforratlan: a legtöbb karaktert sem jellemvonásai, sem meglehetősen elnagyolt ceruzavonásai nem különböztetik meg egymástól kellőképpen, és helyenként a dramaturgia (jelenetváltások, fontos pillanatok kiemelése) is igen döcögős. Viszont kétségkívül jópofa, és amit az előbbi pályákon veszít, azt ötleteivel, beszólásaival („A 21. században élünk, ez pedig egy buzibár. Ki nem fordul meg itt?”), pofátlan humorával és jóleső politikai inkorrektségével szépen visszanyeri. Ha figurái több egyedi vonást kapnának, történetmesélési technikája gördülékenyebb, képi világa pedig összeszedettebb lenne (nameg egy kicsit bátrabban is lehetne vagdalkozni azzal a szatirikus éllel, ha már…), akár az egész antológia legjobbja is lehetne.

Így ez a cím holtversenyben jut a következő két képregénynek. Az Árnyékfalu (Gombalovas tollából) egy középkori horrortörténet, aminek főhőse arra tér haza hittérítő háborújából, hogy egy titokzatos szörnyeteg tizedeli falujának lakóit. Grafikailag ez a legkiforrottabb mű (pedig „borítója” még meglehetősen semmitmondó), és egyben az is, amelyik a legjobban kihasználja az antológia fekete-fehér jellegét. A falu határában emelt bálványok hátborzongatóan festenek a borongós háttér előtt, a disznóhúzta szekér vágtája és menekülése pedig az egész gyűjtemény legdinamikusabb akciójelenete. Az Árnyékfalu történetileg is élen jár, az összes cím közül ezen látszik leginkább a tudatos alkotói szándék, ami már magabiztosan túllépett a „van egy cool ötletem, valamit kezdeni kellene vele” fázison, és rövidsége ellenére is abszolút hitelesen képes megteremteni egy érezhetően gazdag háttérrel bíró alternatív valóságot.

Szűcs Gyula és Budai Dénes Café Postnuclearja ez utóbbiban még ügyesebb, és ettől válik emlékezetessé. Hiába nincs benne semmi eredetiség, hiába szaglik attól, hogy egy Mad Max utánérzés, hangulatteremtő ereje olyan brutális, hogy az olvasó nem tehet mást, mint hogy átadja magát az élménynek. Ebben persze nem kis része van annak, hogy a tipikus posztapokaliptikus szcenáriónak ezúttal Magyarország ad helyszínt. A bogárhátú, a Pécs és Dombóvár felé mutató útjelző tábla, az ÁFOR kút, és nem utolsósorban, a nem akármilyen gonosz módon felhasznált Moncsicsi figura mind büszke mosolyt csal az olvasó arcára. Ennek ellenére a Café Postnuclear sorsa a legkétesebb. Bármily pokoli élvezetes az első rész, ez egyelőre nem több egy fantasztikus hangulatú posztapokaliptikus panoptikumnál – a kérdés az, hogy ezt a gondosan, gyönyörűen, lelkesen bemutatott, és aprólékosan, szemet kényeztetően megrajzolt világot milyen történettel és milyen karakterekkel sikerül majd benépesíteni a folytatásban. Mert az első szám még megélhet pusztán a jövőképéből, de a többi már nem.

A Rossz bőrben (Ács Zsolt és Lőrinczi Balázs comicja) egy vandálkodó, céltalan életet élő fiatal története, aki egy zűrös éjszaka után vámpírként ébred. Legfőbb erénye, hogy iróniával, helyzetkomikumokkal és erőltetett drámai felhangok nélkül ábrázolja egy sehová se tartó, üres életet élő generáció hétköznapjait – már amennyire azok hétköznapok maradnak, miután az ember vérszívóvá válik. A természetfeletti vonal, ha a szerzők jól játsszák ki, humoros és maró metaforája lehet az említett életmódnak, egyébként pedig a comic mintha Christopher Moore itthon is kapható, frenetikus vámpíros-halálos komédiáinak nyomán akarna elindulni. Ha így van, az messze nem egy rossz kiindulási alap. A Rossz bőrben ezzel együtt kissé döcögősen indul (a bevezető a randalírozással még akkor is feleslegesen hosszú, ha később plusz jelentősége lesz), és humora sem egyenletes – a „molesztáló” jelenet, noha baromi vicces, szinte abszurditásig vitt poénjával kilóg a képregény egészéből. Viszont karakterrajz terén kiemelkedik társai közül.

Az utolsó történet, Az első naptól az utolsóig egy újabb Gombalovas-dolgozat. Fő erénye, hogy akárcsak az Árnyékfalu, nagyszerűen megrajzolt: a szerző nem szarozik, rögtön egy futurisztikus csata kaotikus frontvonalára hajítja az olvasót, és rögtön kiéli robotháborús hajlamait. Dramaturgiailag ugyan helyenként lehetne összeszedettebb (nem mindig világos, hogy ki lő kire), de látványvilága és képeinek dinamikája, monumentalitása lehengerlő. A sztori (a két háborúzó fél beveti a robotokat, és a csatában felőrlődnek az emberek) egyszerű, de hatásos, és bevezetőként mindenképpen megállja a helyét. Egyetlen komolyabb hibája, hogy nincs kiért izgulni: a karakterek inkább csak üres bábok, akik minden oldalon elkiabálnak két-három parancsszót, de egyébként a csata forgatagában mindenki afféle megkülönböztető jegyek nélküli egyenember marad. Ez persze akár még tudatos koncepció is lehet - részben az effélék miatt is jó volna tudni, hogy az egyes sztorikat milyen hosszúságúra tervezik az alkotók.

A Random első számában helyet kapott képregények mindegyike egy-egy érdekes, és életképes ötletre épül, innentől kezdve pedig csak abban különböznek egymástól, hogy mennyire látszik az ötleten túli alkotói fázis kiforrottsága. Mindegyik sztorinak akadnak grafikai és/vagy forgatókönyvi döccenői, némelyiknek kevesebb, enyhébb, némelyiknek több és komolyabb, de összességében mindegyik szórakoztató. Olyannyira, hogy a mellette való érveléshez még csak nem is kell feltétlenül hozzátenni, hogy „és legalább a miénk”.

Dream Home

Ha valahol szóba kerülnek a hongkongi filmek, szinte pillanatok alatt beskatulyázzák őket a beszélgető felek, hogy arrafelé csak olyan produkciók készülnek, amikben a kínaiak 20 métereseket ugranak, a levegőben kardoznak, vagy éppen különféle harcművészeti ágakban csépelik egymást. Ez a kialakult kép persze egyáltalán nem véletlen, a helyi filmtörténet szerves részét, sőt, talán a leghosszabb fejezetét képezik ezek az alkotások. Még napjainkban is viszonylag sok mozit forgatnak, amiknek savát-borsát a bennük felvonultatott akció- és kaszkadőrjelenetek adják, azonban ezen filmek aránya évről évre csökken. A helyüket egyrészt átvették a szinte kizárólag csak a helyi közönség számára forgatott kommersz vígjátékok, másrészt időről időre előkerülnek olyan fiatal filmesek, akik megpróbálják felkavarni kicsit az állóvizet.

Jó 10 évvel ezelőtt ilyenek voltak például a Pang ikrek, akik a horror műfajában hoztak újat a Szem című próbálkozásukkal, ám paradox módon ezzel meg is ölték a műfajt, mert azóta szinte kizárólag csak a Szem sikerét koppintó, dögunalmas alkotások kerültek ki a stúdiókból. Rajtuk kívül pedig mindenképpen érdemes megemlíteni a talán legtehetségesebb fiatal rendezőt, Pang Ho-Cheung-ot (nem összetévesztendő a Pang ikrekkel!), aki eredetileg novellaíróként kezdte pályafutását és talán ennek is köszönhetően mindig képes előállni valami eredeti ötlettel.

Ugyan Pang filmográfiája még nem túlságosan hosszú, de mindenképpen tiszteletre méltó, hogy mindössze 37 évesen már 9 rendezés van a háta mögött úgy, hogy a helyi filmipar mágnásai inkább a rutinos öreg rókákat részesítik előnyben, kizárólag a biztos bevételt szem előtt tartva.

Pang stílusának két legjellemzőbb elemét érdemes talán kiemelni, mégpedig a fekete humort, amit sokszor szarkazmussal is vegyít, illetőleg azt a képességét, hogy remek érzékkel választja ki a hétköznapok azon problémáit, amikből aztán valami egészen váratlan sztorit lehet összerakni. Debütáló filmjében, a You Shoot, I Shoot-ban bérgyilkosokat kísérgetett egy forgatócsoport, afféle reality show paródiaként, a szintén remek szójátékot címűl kapott Beyond our Ken-ben a fiatalok párkapcsolatait boncolgatta, az AV-ben a pornóforgatásokat parodizálta, majd jöttek a komolyabb hangvételű filmjei. Az Isabella-ban még kicsit suta módon próbálta Wong Kar-Wai munkáit másolni, az Exodus viszont már minden ízében jellegzetesen Pang mozi. Egy ideig úgy tűnt, hogy kifogyott az ötletekből, hiszen a Trivial Matters-ben saját, még fel nem használt novelláiból készült rövid történeteket ollózott össze, majd hosszú szünetet tartott és csak idén tért vissza, igaz, mindjárt két remekművel. Az év elején bemutatott Love in a Puff a nemrég bevezetett szigorú dohányzásellenes törvényt boncolgatja a dohányosok szemszögéből, míg a most, a sok szócséplést követően végre elemzésre kerülő Dream Home témája a magyar néző számára is kedves lehet, hiszen saját lakásra szert tenni a hongkongi kisember számára hasonlóan nagy terheket jelent, mint idehaza.

A témát igencsak drámainak gondolná a néző, de a rendező munkásságát ismerve biztos volt, hogy egy nem hétköznapi húzással áll elő. Pang pedig egyáltalán nem okoz csalódást, sőt, visszahozza a ’90-es évek elején óriási népszerűségnek örvendett category III mozik véres brutalitását, ugyanis a saját lakásra áhítozó call centeres nő történetéből egy hamisítatlan slasher-t hozott össze.

A történet felépítése nem kicsit hatásvadász, már a nyitó képsorok egészen elképesztő végkifejletet sejtetnek, majd rövidesen az is kiderül, hogy két idősíkban zajlanak az események. Egyetlen éjszaka történéseit szakítják meg időnként a flashback-ek, amikből végül összeáll a kép, hogy mi is vezetett el idáig. Pont ez az egyetlen dolog, ami miatt némi kritikát kaphat a film, ugyanis (a pár évvel ezelőtti japán 2LDK-hoz hasonlóan) hiába jó önmagában mind a drámai, mind a slasher rész, a két zsáner összehangolása nem sikerült tökéletesen, eléggé erőltetett, ahogyan főhősnőnk a mindenki által megalázott és kihasznált irodistából könyörtelen gyilkológéppé válik. Erre persze nyugodtan lehet mondani, hogy mégis, egy slasherben mindez kit érdekel? Csak épp annyira vezetik le ezt a szálat (eléggé kisarkítottan persze), hogy a helyi viszonyokban jártas néző (ne feledjük, elsősorban ez a produkció is a hongkongi belpiacra készült!) már azonosulni tudjon a főhősnővel.

Pang már korábbi filmjeiben is nagy hangsúlyt fektetett a képi világra, ezúttal a többek között Ann Hui-val is együtt dolgozó operatőr, Yu Lik-wai felelt a minél látványosabb jelenetek megvalósításáért. A slasher jelenetek gondos alapossággal vannak a végletekig kidolgozva, szerencsére egyáltalán nem olyan primitív, ötlettelen és igénytelen kivitelezéssel, mint a mostanában divatos japán gore produkciókban, hanem (többé-kevésbé) hitelesen, hihetően, bár a fájdalom kimutatása egyik mellékszereplőnek sem volt éppen az erőssége. A rendező hírnevéhez méltóan pedig hiába a véres brutalitás, a jelenetek többségében megtalálható a jellegzetes fekete humor.

A főszerepet Macau leggazdagabb kaszinótulajdonosának egyik lánya, az ennek ellenére saját jogán befutott Josie Ho alakítja, aki egyébként producerként is jegyzi a filmet. Ez utóbbi tisztségében rengeteget veszekedett a rendezővel, mondván, az eredeti tervekhez képest túlságosan brutálisra sikeredett a forgatókönyv, azonban Pang nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. A vita egészen odáig fajult, hogy Ho egy külön teasert is leforgatott, aminek gyakorlatilag a Victoria Bay-beli képeket leszámítva semmi köze a végleges változathoz. Josie egyébként tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre, hiszen a sok-sok fiatal helyi színésznőcskével ellentétben nem elsősorban a külsejével érte el azt, amit elért, ráadásul nem is kötődik a nevéhez az a fajta „cukiság” és „aranyosság”, mint például a hozzá hasonlóan a 30-as évei közepén járó Miriam Yeung-hoz. Josie-ből egyszerre lehet kinézni a szürke kisembert és a vadállatot.

Mégis, a Dream Home nem miatta lett olyan élvezetes, amilyen, hanem Pang Ho-Cheung elborult ötleteinek köszönhetően. A category III filmek fénykorát idéző, tabut nem ismerő brutalitás mellett a férjek hűtlenségét taglaló feleségek dumái, a főhősnőt minden téren maximálisan kihasználó „lovag”, vagy a hangosan bulizó társaság obszcén és gusztustalan pillanatai ugyanúgy jellegzetes görbe tükröt mutatnak a helyi társadalomról, mint a történet fő szála. Valószínűleg nem ez lesz az év legjobb hongkongi filmje, de a legtöbb vitát és botrányt kiváltó igen, így mindenképpen érdemes rászánni az időt!

ANILOGUE - Technotise: Edit és én

Az animáció - animációs vagy színészekkel forgatott filmben, videójátékokban és más szoftverekben egyaránt - hihetetlen mértékben fejlődött az elmúlt 10 évben, mára már elértük azt a szintet, hogy még a gyakorlott szemet is megzavarhatja egy profin elkészített CGI jelenet. Ennek azonban igen komoly erőforrásigénye van, a kézzel készített animációhoz pedig kevesen mernek ragaszkodni. A zászlóvivők az USA, Franciaország és Japán, hozzájuk nehéz felérni, búsulunk gyakran itt Európa keletebbik felén - a szerb Technotise azonban nem csak hogy teljesen vállalhatóan néz ki, de még azzal a szexepillel is rendelkezik, ami miatt nem csak egy sablonos cyberpunk a 90-es évek eleje óta elkészült több tucatból.

Az elődöket azért nem tudná (és szerencsére nem is akarja) letagadni a film: bátran használja a sablonokat (kell is neki, sokkal inkább műfaji film, mint filozófikus szerzői avagy művészfilm, habár az is van benne), a Ghost In The Shell-t és az Akirát egész konkrétan is megidézi.

Edit egy egyetemista lány, aki egy nehéz vizsga sokadik elbukása után úgy dönt, drogdíler/utcai sebész ismerősénél beültet a bőre alá egy illegális katonai implantot, amely idegeihez csatlakozva ellátja őt minden korábban elraktározott információval. A lánynak azonban nem csak a tanulási sebessége, hanem az étvágya és furcsa módon szervezetének vasigénye is varázslatosan megnövekedik, később pedig már víziókat is lát. Hamarosan rájön, hogy a beültetett gép terjeszkedni kezdett a szervezetében... A saját testében lakozó ismeretlen horror mellett ráadásul a lopott katonai fejlesztést kereső hatóság is fenyegeti Editet.

A cyberpunk (vagy a rendező által tákolt kifejezéssel élve: cyberfolk) műfaj megszokott történetelemei természetesen mind előkerülnek, a pörgető drogoktól a VR/AR (Virtual ill. Augmented Reality) alkalmazásokon át az implantokig meg az arctalan multikig, de szerencsére könnyeden, a néző előismereteire építve jelennek meg, véletlenül sem túlmagyarázva. A dialógusok pedig teli vannak remekül eltalált, unott-kopott-agresszív utcai szlenggel, szurkákkal és belső viccekkel. Ez teszi igazán plasztikussá a főszereplőt és haverjait, akik napjaikat drogozással, extrém (veszélyes) sportokkal, dugással és más szórakoztató tevékenységgel töltik. A lassanként kifejlődő központi szálat ezek az epizódok kísérik végig, és végül épp ők adják meg a film egyéni ízét.

A látványvilág, mely számomra központi fontosságú egy animációs filmnél, igényesen megrajzolt, még a mozgásfázisokkal való észrevehető spórolás sem bontja meg az összhatást - engem egyedül a főhősnő néha kissé furára-butára rajzolt arca zavart olykor (talán éppen azért, mert más jelenetekben, főleg mikor meztelen, annyira dögösen fest), és a zenék is menők - valóban meglepően összeszedett és élvezetes film ez.

Fun fact a végére, ajándékba: a tengernyi lelkesedéssel és imádattal elkészített, de ismeretlenségre kárhoztatott szerb animációs filmet állítólag egy kamu trailer miatt a történetekre, alapanyagra mindig (ám kiváltképp a legnagyobb kreativitást igénylő történetek, azaz sci-fi-k és fantasy-k esetében) éhes Hollywoodban kérhetetlenül meg fogják filmesíteni. Az eredmény pedig - tekintve, hogy a Technotise legfőbb erényeit odaát a kreatív-keselyűk csapata még bármiféle érdemi munka megkezdése előtt ki fogja vágni a szemétbe - borítékolhatóan érdektelen lesz.

Bár ki tudja? Bekmambetovot is elcsalták végül - hátha meghagyják benne a kelet-európai ízt és azt a kilátástalanságot és kallódás-érzetet, amit errefelé mi annyira megértünk (és talán a világháború miatt a japánok is, az Akirában gyönyörűen jelen van ez az ízig-vérig cyberpunk jellemző)... akkor még volna is értelme tán a megfilmesítésnek.

The Walking Dead 1x04 - Vatos

A The Walking Dead negyedik része egyben a legjobb is volt a pilot óta. Aggodalmakkal telve álltam hozzá, hiszen az írója az a Robert Kirkman, aki a képregény párbeszédeit előszeretettel fogalmazza dagályosan és szájbarágósan, és inkább mond, mint mutat. Ehhez képest az eddigi legkevésbé didaktikus epizódot szállította, nagyon is hatékonyan alkalmazva „a kevesebb néha több” elvét, amelyet Darabont olyan mesterien mutatott be a premierben.

A cold open megkapó felvételeihez Amy és Andrea üresnek induló párbeszéde társul, amely gördülékenyen hajlik át abba a meghittségbe, amely ebben az epizódban a tábort belengi. Még a megszállottan ásó Jim okozta konfliktus sem teremt különösebb feszültséget, épp csak annyira baljóslatú, hogy ne érezzük túl békésnek a látottakat.

Ezzel kontrasztban a városbeli események nem is lehetnének vészterhesebbek. A fordulatokban, revelációkban gazdag cselekmény közepette sem sikkadnak el a karakterek, különösen Darylt sikerült Kirkmannek jól megfognia. Ahogy az várható volt, a nyilazós redneck az agressziója ellenére józan és ésszerű tud lenni, a mérlege a hasznosság javára billen. Gyakori archetípus a sorozatokban a rebellis, de azonosulható (gyakran közönségkedvenc) szereplő, amit eddig Daryllel szerencsére sikerült elkerülni. Ő nem az a pozitív karakter, aki pusztán az inkonvencionális módszereivel szerez magának ellenségeket, hanem ténylegesen más elvek vezérlik, mint a főhősöket.

Az epizód alapjául szolgáló történet unalomig ismert: a szereplők az erkölcs nevében irracionálisan nagy kockázatot vállalnak, bízva abban, hogy megőrizhetik a lelkiismeretük. Még a sok szempontból újítónak tartott Battlestar Galactica is megcsinált egy epizódot, amelyben egyetlen ember megmentéséért sokakat veszélybe sodortak (You Can’t Go Home Again), ám a The Walking Dead szembement a kiszámítható befejezéssel. A mentőakció nem járt sikerrel, és a hősködés is a lehető legrosszabb következményekkel zárult. A tábor őrizetlenül hagyása katasztrófához vezetett, amire Shane figyelmeztette is őket, és ez teljesen átrendezheti a karakterek eddigi erőviszonyait.

Rick morális fölénye innentől kezdve elértéktelenedett, Shane gyakorlatiassága vitathatatlanul győzedelmeskedett fölötte. A két karakter közti potenciális konfliktuslehetőségre (Lorira) újabb réteget helyez ez a szembenállás, ami messzemenőkig érdekfeszítőbbé teszi a kettejük kapcsolatát. Mindkét karakter más irányba indult el, mint ahogyan a képregényben ismertük meg őket, ám az, ahogyan erre a pontra eljutottak, sokkal természetesebbnek, kézenfekvőbbnek hat.

Ugyanez már kevésbé mondható el a Vatosszal való összetűzés feloldásáról. A városban szerveződött latinó közösség teljesen eredeti ötlet a sorozatkészítőktől, és a hasonlók közül ennek a funkciója a leginkább egyértelmű. Remek húzás volt túlélőket helyezni a városba, és a történetbe is sikerült szervesen, mégis váratlanul beilleszteni őket.

Sajnos a Vatos és Rickék konfliktusának kiéleződése döcögősre sikerült. A feszültség nem volt érezhető a túsztárgyalásos jelenetekben, és a válogatott, badass beszólások zápora is több volt a kelleténél. Az ezt követő fordulat Mama Felipe megjelenésétől kezdve nem akart működni. A Vatosról kiderült, hogy valójában békepárti kisunokák, akik az idős hozzátartozóikat védik a lepukkant otthonban, de az emocionális hatása elmaradt ennek a felismerésnek. Ennek ellenére a jelenet tanulsága miatt megbocsáthatónak tartom a kivitelezésbeli hibákat, hiszen megmutatta, hogy nem lehetetlen embernek maradni a világ végén sem. A Vatos vezetője, Guillermo beszámolója arról, hogy milyen lehetetlen, mégis fontos célok tartják az embereiben a lelket, egészen felemelő volt.

Az epizód végére visszatértünk a képregény által kitaposott ösvényhez. A tábort ért zombitámadás teljesen más kontextusba került, ugyanakkor a cselekménybe sikerült effektíven és szervesen beépíteni. Dicséret jár Johan Renck rendezőnek, aki a kaotikus állapotokat és a szörnyűségeket elképesztően életszerűen tudta bemutatni. Laurie Holden kiemelkedő alakítást nyújtott, szívszaggató volt látni a haldokló húga teste fölötti agóniáját.

További észrevételek:

• Egy Merle-mértékű tökösséggel nem biztos, hogy vitatkoznék, de lehet, hogy elég lett volna eltörni a hüvelykujjamat, ha ki akarom húzni a kezem a bilincsből.
• A városbeli, állkapcsától megfosztott zombilánynál durvábbat televízióban valószínűleg még nem mutattak.
• Greg Nicotero még mindig nem bízik a statisztáiban, ismét magát maszkírozta el, hogy beugorjon megharapni Amyt. Ettől még egy kicsit sántított a jelenet, az Amyt játszó Emma Bell lassabban már nem is próbálhatott volna menekülni a támadója elől.

The Loved Ones

Ritkán kavarják fel manapság a horror állóvizét, és többnyire azok a ritka alkalmak sem a vérbe és unalomba egyszerre fulladó modern alműfajnak, a torture pornnak köszönhetők. De az ausztrál Sean Byrne első egészestés vértúrája kivétel: a The Loved Ones úgy fürdeti gore-ban a nézőt, hogy törődik a történettel, a karakterekkel, és ráadásul még mondani is akar valamit. De ami még fontosabb, hogy a válogatott kegyetlenségeknél sokkal nyomasztóbb a késsel vágható atmoszféra. Képzeld el, hogy a Texasi láncfűrészes mészárlás gyomorforgató, idegtépő vacsorajelenete egy óráig tart. Amit itt kapsz, az majdnem olyan jó (majdnem, mert ugyanolyan jó nem lehet – ugyanolyan jó semmi nem lehet).

Brent fél évvel van túl autóbalesetén, amit ő ugyan szerencsésen túlélt, apja azonban nem. Azóta is bűntudat és fájdalom gyötri, és ezen még tüneményes barátnője, Holly sem tud segíteni. Amikor Lola, az iskola fekete báránya elhívja az évzáró bálba, és ő nemet mond, a lány apja segítségével elrabolja, és brutális kínzásoknak teszi ki. George A. Romero mondta, hogy ő nem érti a torture porn filmeket, mert hiányzik belőlük a metafora. Ez az, amire a The Loved Ones rácáfol, és ettől jár mérföldekkel az olyan öncélú bélzuhatagok előtt, mint a Mártírok, a Fűrész-folytatások, vagy, hogy ne csak Amerikát rángassuk mindig elő, a Frontiére(s). Noha Byrne filmje messze nem az első, ami a felnőtté válást egy horrorisztikus témával állítja párhuzamba (ld. még: Ginger Snaps, Near Dark), ez a párhuzam itt a legfájdalmasabb és leghúsbavágóbb (szó szerint).

Lola és Bőrpofáéval vetekedő, félelmetesen bizarr családja közvetve-közvetlenül felelős a kisváros tinédzsereinek minden kínjáért. Ők az elvesztett szülők miatti gyász, az eltűnt testvér okozta depresszió, a kínzó bűntudat, a szűnni nem akaró fájdalom, az élet kiüresedése és reménytelensége. Ők maguk a „teenage angst”. A főszereplő egyik barátjának és egy gót lánynak a sztoritól látszólag teljesen független, a mindenfajta romantikától fényévekre álló, keserűséggel teli randevúja is ezt a vonalat erősíti, és váratlanul egy új réteggel gazdagítja a filmet.

A tinédzserléttel járó állandó változások és bizonytalanságok fájdalmai, félelmei Brent nyomasztóan hosszú kínzásában csapódnak le. Sean Byrne megteszi nekünk azt a szívességet, hogy mielőtt belecsapna a lecsóba, közel hozza hozzánk a főszereplőt. Brent nem a hasonló témájú horrorok tipikus kirakatfigurája, aki mindenhová vigyorogva megy, az egész iskolában népszerű, csak a dugáson jár az esze, és valósággal könyörög azért, hogy felkoncolják, hanem egy hús-vér ember, akinek frusztrációjával, gyökerezzék bármiben, könnyű azonosulni. Lola pedig, ellentétben a horrorok jellegzetesen szótlan, maszkos gyilkosaival, akik nem tudnak nem coolak lenni, egy hátborzongatóan visszataszító, megszállott, pszichopata kis picsa (Carrie hozzá képest kispályás).

Kislányos modorából sugárzik a hamis, hazug ártatlanság, frappáns megjegyzései, élcelődései akár furán aranyosak is lehetnének, ha nem fúróval a kezében tenné őket, egy székében lassan elvérző fiúnak intézve. (Robin McLeavy szenzációsan jó a szerepben.) Ez mindenesetre egy pofátlanul gonosz és sötét humort kölcsönöz a filmnek, ami paradox módon nem oldja, hanem fokozza a vagdalkozásokból, fúrós-forróvizes házi lobotómiából, lábat a padlóhoz szögezésből, és egyéb hasonló kegyetlenségekből adódó nyomasztó hangulatot. Amikor Lola és apja kövekkel próbálják lekényszeríteni a kétségbeesésében fára mászott Brentet, akár egy kártevő rágcsálót, az az utóbbi évek egyik legambivalensebb jelenete. Byrne egyébként is szeret egyensúlyozni az abszurditás határán, és úgy tud beledobálni a filmbe „zombivá” aljasított áldozatokat, vérfertőzést és egyéb finomságokat, hogy végig koherens marad.

Humorának, metaforájának és a gore gondos adagolásának hála a The Loved Ones nem csak elkerüli a torture porn jellegzetes csapdáit, de egyben lehetségesnek mutatja, hogy most már az ausztrál horrorfilmesekben is több a fantázia, mint az amerikaiakban. Sean Byrne agya mindenképpen van elég beteg ahhoz, hogy ezentúl oda akarjunk figyelni rá.

A texasi láncfűrészes mészárlás 2

Az első rész minden idők egyik leghatásosabb és legjelentősebb horrorfilmje, egyben a hetvenes évek legjobb amerikai filmje is. A folytatás semmiféle, ehhez hasonló mérföldkő-jelleggel nem rendelkezik, ami akár még zavarba ejtő is lehet: a 74-es film hatására a néző nem egy efféle, behatárolt ambíciókat babusgató második részt várna. Míg a klasszikus eredeti – zseniális grindhouse-címe ellenére – minimális vérmennyiséget potyogtatott a vászonra, a Texas Chainsaw Massacre 2 egyenesen fetreng a kegyetlenségben és a gore-ban.

A TCM 1986-os továbbgondolása az ízlésbeli határokon bakanccsal tipró fekete komédia. Tobe Hooper az első részt is annak szánta, csakhogy a hetvenes évek közönsége nem volt a kannibálcsalád ámokfutásának szatírikus felhangjaira túlságosan vevő, a poénok elszálltak a fejük felett. A folytatás éppen ezért előtérbe hozza a humort, sőt a maga bumfordi, tomboló módján beledörgöli az orrunkat. A film vicceinek, hangulatának perverz természetes azonban megkíván egy bizonyos, a transzgresszióra fogékony ízlésvilágot – mikor gyerekként, először láttam, borzalmas Vicós videokazettán (a szinkront mintha egy repülőgép bekapcsolt turbinája mögött vették volna fel), utáltam a TCM2-t. Mára egyaránt megváltoztam én is, meg a véleményem is.

A Texas Chainsaw Massacre 2 egy őrületesen szórakoztató film – na persze csak azokat fogja elszórakoztatni, akiknek van némi affinitásuk az indusztriális, csilihúsnak való hullafelhasználáshoz, a koponyát fedő bőrrétegen való elcsámcsogáshoz és a láncfűrészes párbajokhoz. Ilyen fazon vagy? Na, akkor mehetünk tovább.

Hooper és a 74-es film forgatókönyvírója, Kim Henkel egy kannibálokkal teli város történetét álmondta meg folytatásképpen, ám a produkciós cég, a Cannon (Golanglóbusz, tudjuk) nem volt hajlandó a megfelelő költségvetéssel ellátni őket, sőt, Henkelt lecserélték L. M. Kit Carsonra, akivel teljesen átíratták a szkriptet. Így lett igazándiból a TCM2 a TCM-nek egyfajta paródiája.

Míg a 74-es film egy nihilista rémálom, amely az emberi degenerációból adódó társadalmi és egyéni izoláció végletes formáival játszadozik el, addig a folytatás, bár nem kevésbé vad (sőt!), ugyanennek a problémakörnek a vidámparki verziója. Egyetlen visszafogott alakítás sincs a filmben; mindenki úgy ágál, mintha levegő után kapkodna. Leatherface maszkját ezúttal Bill Johnson húzza magára, ő ugyancsak paródiáját adja a 74-es filmben megismert kultikus figurának: állandóan pörög-forog-táncol, hatalmas, idióta gyerek, aki a film protagonistáját, a rádiós műsorvezetőnőt egy ponton a (szerencsére kikapcsolt) láncfűrészével szeretné megdugni. Ahogy említettem, ez a film nem a szubtilisségéről híres.

Sokat elmond a TCM2 ízlésbeli túrakedvéről, hogy még csak nem is Leatherface a film legbetegebb figurája, hanem a bátyja, Chop Top (Bill Moseley), ez az őrült vietnámi veterán, akinek egy sebesüléséből kifolyólag vaslappal bélelték ki a koponyáját. Kedvenc szokása, hogy egy felhevítette acélkampóval a sebes fejbőrét vakargatja és az onnan lekarmolt bőrdarabkákat megeszi. Moseley pszichotikus rajzfilmfiguraként játssza, akiből már a legelső pillanattól elképesztő fenyegetés sugárzik.

Az eredeti filmből egyetlen figura lett átmentve, a családfő, a Szakács (Jim Siedow), aki sorra nyeri a texasi csiliversenyeket a meghatározhatatlan összetevőkből összerottyantott egytálételével - ez a csilifőzőcske az egyetlen olyan mozzanat a filmben, amely bármilyen szociális kritikának tekinthető, a kommerszkultúra megfricskázásának. Az otthon melegében persze a Szakács az öccseihez hasonló fröcsögős dilinyósként viselkedik – tiszta szerencse, hogy a nyomukban egy ugyanilyen eszement jár, Lefty Enright hadnagy, akinek az unokaöccsét a Sawyer család még az első filmben dolgozta fel. Dennis Hopper a legszebb kékbársonyos veszettséggel áll a figurához, ordít miközben izzad miközben zavartan bámul miközben talán azt sem tudja hol van miközben két kezében egy-egy berregő láncfűrésszel ered a kannibálok nyomába. A fináléban a Leatherface-szel vívott láncfűrész-párbaja egyenesen fenséges, csakúgy, mint Sawyerék földalatti labirintusának lenyűgöző díszlete.

Tom Savini effektjei pályafutásának majdhogynem legsikerültebbjei – némelyik olyannyira reális és szadista mód fantáziadús, hogy gyerekként és (kvázi) felnőttként is rosszul lettem tőlük: ebből a szempontból nem változott a filmhez való hozzáállásom. Minden egyéb perspektívából azonban igen; most már kimondottan szeretem ezt az eszement, ízléstelen, gyakran kimondottan undorító, vad filmet, amely elődjének hangulati reciproka, (egyben az egyik utolsó igazán jó amerikai horrorfilm)  és úgy sejtem, Hooper pontosan valami ilyesmit akart összehozni.

The Walking Dead 1x03 - Tell It to the Frogs

A The Walking Dead eljutott az első évadja feléhez. Az előző két epizódban meghatározták a sorozat tónusát és a szabályszerűségeket, továbbá meghúzták a morális erővonalakat, most pedig itt az ideje az eddigi ismereteink elmélyítésének. A Tell It to the Frogs egy színtiszta karaktertanulmány, amely az esetek többségében meglepően hatékonyan működik. Túllépünk azon, hogy az apokalipszis csupán a zombik elől menekülést jelentse, és szembesülünk a világvége egyéb következményeivel is.

A pilotéhoz hasonló, nyomasztó cold open roppantul hatásos: Michael Rooker magával ragadóan adja elő a lassacskán megbomló elméjű Merle Dixont, aki hol átkozza Jézust, hol könyörög hozzá. Ez az a bátor televíziózás, amit leginkább a Breaking Badtől szokhattunk meg. Nem egy egyértelmű cliffhangerre építi fel a bevezetőt, hanem a nem is egészen evilági, megfoghatatlan képi-zenei összhanggal szippantja be a nézőt.

Az írók a továbbiakban is ügyesen bánnak az epizód hangulatváltásaival. Glenn megérkezése a táborba bennünket is a karakterek közé ránt, hogy az önfeledtséget gördülékenyen kövesse a Grimes család katarktikus újraegyesülése. Andrew Lincoln fantasztikusat alakít a jelenetben, mérföldekkel maga mögé utasítva a tágra nyílt tekintetű Sarah Wayne Calliest és a bizonytalan Joe Bernthalt. Külön köszönet Gwyneth Horder-Payton rendezőnek, hogy a háttérben ácsorgó táborbeliek változatos arckifejezéseit nagyon finoman engedte csak be a képbe, nem hangsúlyozta túl a jelenet emelkedettségét.

Az epizód egyik erénye éppen ez a visszafogottság, amely még mindig át-átcsap a túlzott egyértelműségbe, de az írók eszközei láthatóan egyre inkább csiszolódnak. A főbb karaktereket szépen árnyalják, de az újonnan behozott mellékszereplők továbbra is bumfordi kezekkel összeragasztott papír-masé figurák (ez teljesen természetes, kell is ilyeneknek lenniük).

Shane-en sikerült fogást találni, a Rick érkezése okozta feszültsége nagyon jól felépítve csapódik le kétszer is a virtigli őstulok Eden. Később az alantassága újra megmutatkozik, amikor a naiv Carlon keresztül igyekszik Lori kegyeiben maradni, ahelyett, hogy rögtön beszélne a nővel. Lori reakciója számomra csalódás, mert értelmetlenség volt leszögeznie, hogy Shane nem találkozhat Carllal. Egy ekkora táborban, ráadásul úgy, hogy Shane a férje legjobb barátja, ez elég sok kellemetlenséget okozhat. Igaz, hogy Lori viselkedése összhangban van a képregénybeli énjével, ahol ugyanilyen kategorikusan utasította el Shane-t, de már azt sem találtam hitelesnek.

Rick idealizált figurájának kevesebb árnyalat jut, de a Lorival és Carllal közös jeleneteiből megismerhetjük a nem túl bonyolult, családemberi oldalát. A sátorban a kisfiával folytatott tőmondatos, jelentést alig, de visszafogott érzelmeket annál inkább hordozó beszélgetése akár Az útból is származhatott volna. A viszonya a feleségével ugyancsak végtelenül bensőséges, intim, régen láttam ennyire természetes ábrázolását egy párkapcsolatnak a tévében. A párbeszédük a legkevésbé sem mesterkélt, tökéletesen tükrözi, hogy mennyire egyszerűek ezek az emberek maguk is. Örömteli látni, hogy képes erre a visszafogottságra is ez a show.

Rick és Shane dinamikája máris érdekfeszítőbb, mint amit vártam, hiszen nem az az előbbi első dolga, hogy kivívja a jó vezető szerepét. Amíg Shane a táborban tartja fenn a rendet (egyelőre kevés sikerrel), addig Rick hősködik, így végeredményként még két erős és rokonszenves karaktert is nyerhetünk, még kiélezettebb konfliktussal. Felnőni látszik melléjük T-Dog és Glenn is, ha kifejlett enseble show-vá érik a The Walking Dead, akkor bennük nagy jövőt látok.

Daryl Dixon szerepében öröm volt látni Norman Reedust. Ha hosszú távon marad, akkor ő lehet az a negatív karakter, akire égető szüksége van a sorozatnak: kompetens, hovatovább nélkülözhetetlen a vadászati tapasztalata miatt, ugyanakkor kibírhatatlan és veszélyes. Lehet, hogy hozzá képest a feleségverő Ed egy kezesbárány, cserébe viszont haszontalan a tábor számára. Reedus jelenléte erős, és van benne valami összeszedettség, célirányosság, ami Michael Rooker karakteréből hiányzott.

Itt térnék ki a sorozat eddigi legundorítóbb zombijára is, a kósza szarvasevőre. Még mindig újszerűen tudják bemutatni az élőholtakat és a meggyilkolásukat (az a brutális verés, amit kapott, hátborzongatóan embertelen volt), és a fenyegetettséget is egy újabb szintre emelték vele.

A táborbeli légkör bemutatása valósághű, a kisvárosias miliőből származó emberek felfogását hűen tükrözi a nemi szerepekről, a prioritásokról az életben. Ritka az olyan sorozat, ahol ennyire sok hétköznapi, egyszerű embernek kell szurkolnunk, akik nem attól lesznek izgalmasak, hogy a kiemelkedő erényeikhez kiemelkedő hátulütők párosulnak, hanem a természetességükből fakadóan. A The Walking Dead jó irányba tart, a csoportdinamika, a felvezetett konfliktusok maguktól értetődőek, nem erőltetettek. Úgy fest, ez a hat epizód cselekmény tekintetében sem vállalja túl magát, és ez a fontolva haladás végül ki is fog fizetődni.

További észrevételek: 

• “Why would you risk your life for a douchebag like Merle Dixon?” “Hey! Choose your words more carefully!” “No, douchebag is what I meant.”
• Az ínyenc vadhúskedvelő zombi szerepében a maszkmester, Greg Nicotero volt, és ez csak az egyik cameója a sok közül.
• A vita, amely abból alakult ki, hogy tényleg érdemes-e visszamennie Ricknek a városba, végig hiteles és magától értetődő volt, éppen ezért szomorú, hogy egy olyan erőltetett magyarázattal kellett lezárni, hogy walkie-talkie-k frekvenciájára nem lehet ráállni más adó-vevővel.

Száguldó bomba

Baj van velünk "értelmiségiekkel". Miután több-kevesebb diplomát szereztünk különböző egyetemeken, felhalmoztunk némi családot-lakáshitelt és egynél több Hemingway-kötetet, másképpen látjuk a világot. Minden komoly, jelentőségteljes, mi több, drámai az életünkben. Rettegünk mindattól, ami messziről is klisének tűnhet - minden művészeti alkotásban, írásműben vagy filmben az elmélyültséget, az elvontságot keressük. Lehet, hogy nincs igazam, de kétségbeesetten próbáljuk megkülönböztetni magunkat a "szürke tömegtől", hogy műveltségünk és képzettségeink kiemelnek minket a "másikok" közül. Eszünkbe sem jutna tudatosan "gyermeteg" dolgokkal foglalkozni, olyasmivel, ami egyszerű, de mégis örömet okoz. Ilyen például a vasútmodellezés.

Aki tizennégy évesnél idősebb, és vasútmodellekkel foglalkozik, arra gyanakodva nézünk. Hogyhogy "nem nőtte ki"? Pedig valaha - és most engedtessék meg nekem némi szexizmus a kérdésben - minden kisfiú imádta a vasutat. Nem létezett gyerekszoba legalább három Piko kocsi nélkül - a tehetősebbeknél még Santa Fe matricás igazi amerikai szettet is találhattunk. Aztán sokunk úgy pubertás kora hajnalán elfordult a vonatoktól - és ide helyettesítse be ki-ki a maga krónikus rigolyáját. Pedig aki látszólag még mindig kicsi kocsikat bámul körözni egy terepasztalon, valójában sokkal boldogabb ember, mint mi, akik megrökönyödve bámuljuk őt - talán valahol a lelkünk mélyén kicsit irigyelve is.

Tony Scott is közéjük tartozik. Bár nincs tudomásom arról, hogy lenne otthon a szoba-konyhában valahol elbújva egy szekrény kisvonatokkal, a Száguldó bombában Pennsylvania az ő saját kis terepasztalává válik. Ugyanúgy, ahogy a fent emlegetett vasútmodellező kolléga, javaslom mi is térdeljünk le a szőnyegre tologatni a mozdonyt egy kicsit. Csak vigyázzunk, nehogy a szőnyeg szálai rátekeredjenek a tengelyre.

Így indul a Száguldó bomba is:  Randy Hickey A nevem Earl-ből hanyag, mint az egyszeri MÁV dolgozó: leugrik a mozgó tehervonatról, hogy átbillentsen egy váltót - a szerelvény persze annak rendje szerint el is szabadul. Miután minden kísérelt a megállítására sikertelen - mégis, hogyan akarsz megállítani egy majd' egy kilométer hosszú és száztízzel robogó vonatot? - Tony Scott kötelező főszereplőjén, Denzel Washingtonon és Kirk kapitányon - akarom mondani Chris Pine-on, mielőtt a fanatikus trekik megölnek - múlik a pennsylvaniai Stanton lakóinak sorsa.

A film elején hatalmas betűk hirdetik: "Igaz történet alapján." Ebből csak annyit higyjünk el, hogy kilenc évvel ezelőtt Ohióban valóban elszabadult egy hasonló szerelvény, de hogy a CSX vasúttársaság szóvivőjét idézzem: "Minden simán ment." Persze így nem lehet látványos filmet csinálni, úgyhogy Mark Bomback (A Boszorkány-hegy) forgatókönyvíró jelentősen felturbózta a történetet - és Denzel Washington karakterét. Ha valaki visszakeresi a Hajsza a föld alatt kritikáját, ott azt írtam, hogy minden páros Tony Scott film élvezhető - ezt a Száguldó bomba mindennél jobban igazolja. Lassan indul egy kicsit - de nem annyira, mint mondjuk a hasonló közegben játszódó Szállítmány - és nincs is Tony Scott módra annyira apróra vágva. Szerencsére felismerték a készítők, hogy a történet önmagában is elég látványos, - nem tudom, a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de nincs vonzóbb-félelmetesebb érzés, mint amikor egy tehervonat elhúz előttünk - nincs szükség külön vizuális balettre.

A nagy vasszörnyek mellett persze kötelező gyakorlatként megint összetörnek vagy egy tucatnyi rendőrautót, de amennyire nem illet ez a Hajsza a föld alattba, most annyira jól működik itt. Színészi fronton is rendben van a film: van itt tökös diszpécsercsajunk (Rosario Dawson), seggfej elnökhelyettesünk (Kevin Dunn), hosszúkabátos cowboyunk hűséges Dodge Ram-je nyergében (Lew Temple) és persze Denzel Washington szélesvászonban. Azt írnám igazi munkásosztály-hősköltemény ez, de szerencsére lefogja a kezement a nyolcéves önmagam. Megyek is vissza a szőnyeg mellé - vár a Taurus-om. Igaz, csak Piko ez is.

James Bond 007: Blood Stone

A Quantum csendjét alapul vevő Bond játék után, az MGM az Activision-nel és a Bizarre Creations-el karöltve készítették el, a most novemberben megjelent James Bond 007: Blood Stone című akciójátékot. Az ok, amiért egy újabb játék készítésébe vágtak, - ahelyett, hogy az új Bond filmet forgatnák - végtelenül egyszerű. Az MGM Studios több hónapja súlyos financiális gondokkal küszködik, ami több filmjüket vétózta meg. Ebbe a szerencsétlen helyzetbe került őfelsége ügynöke is, de ha filmet nem is, egy új játékot azért kapott. Lássuk be így sem jártak rosszul a akciójátékok és a Bond filmek szerelmesei. A játék képes ötvözni azokat a dolgokat, amelyek annyira jellemzőek az MI6 titkos ügynökével foglalkozó alkotásokra. Akció, monumentalitás, látvány és pörgős játékmenet. Ezeket a tulajdonságokat összecsomagolva, egy csipetnyi történettel meghintve tárják elénk azt a játékot, ami bizonyítani szeretné, hogy James Bond-nak igenis van helye a videó játékok univerzumában.

Bázisugrás egy katonai helikopterről, motorcsónakos üldözés, temérdek rosszarc hatástalanítása hangtompítós pisztolyunk segítségével, közelharctudásunk fitogtatása, egyik fedezékből a másikba ugrás, és még a játék el sem kezdődött. A visszatekintve aprónak tűnő küldetést teljesítettük, felgördül a függöny és a filmekből már megszokott intró során egyre erősödik bennünk az érzés, hogy ez egy nagyszerű játék lesz. Az Athénban játszódó bevezető közben belekóstolhatunk picit mindenbe. Közelharci leszereléseinket a játék egy úgynevezett "Focus Aim" ponttal jutalmazza, melynek segítségével később bármely célpontunkat egy lövéssel leteríthetjük. A mostani játékokból már elmaradhatatlan "motion blur" effekt és a hihetetlenül részletgazdag környezet teszi számunkra még realisztikusabbá a játékot. Az athéni miniküldetés végeztével kezdetét veszi az igazi misszió, ami Isztanbulba kalauzol bennünket, ahol egy eltűnt személyt kell felkutatnunk. A cselekmény végig lineáris marad, apróbb csavarokkal, az elengedhetetlen összeesküvés elméletekkel, tömegpusztító fegyverekkel. Mindezek mellett egy kis intrika és ármány is képviselteti magát, bár csak nagyon halványan. Nem is ez a legnagyobb előnye a játéknak, de még így is testhosszal vezet, a mostanában egyre inkább trendnek tűnő, nulla történettel megáldott játékok előtt.

A Blood Stone nem szorul komplex, mindent átható cselekményre, hiszen maga az akció olyan fenemód élvezhető, hogy rögtön elfelejtkezünk arról, mit miért csinálunk. Maga a játék egy pillanatra sem ül le, egyszerűen nem enged szabadulni. Egymást váltják az izgalmasabbnál izgalmasabb lövöldözések és harcok, csak azért, hogy utána jobbnál jobb kocsikba vagy éppen csónakba pattanhassunk, és kezdetét vegye egy príma kis autósüldözés. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy az irányítást méltassam egy kicsit. Kezdetben kicsit féltem az üldözős/menekülős részektől, de meg kell hagyni, a készítők itt is remek munkát végeztek. Ne számítsunk semmilyen komolyabb autószimulátort megközelítő minőségre, az irányítás része bőven jobb, mint amire számítottam, nekem ennyi elég is volt. A játék elején kapunk egy okostelefont, ami segítségével különböző kódokat törhetünk fel, bizonyítékokat gyűjthetünk, helyszíneket analizálhatunk, plusz ha átváltunk rá egyfajta radarként mutatja ellenségeink helyzetét. A megoldások hol kreatívra hol kevésbe kreatívra sikerültek, sok fejtörésre ne nagyon számítsunk ez a játék nem erről szól. 

Nekem PC-n volt lehetőségem a játékot végigvinni, ahol az irányítás ugyancsak nem hagyott maga után kívánnivalót. Nem éreztem egyszer sem nehézkesnek a billentyűzet plusz egér kombót, más platformokról nem nagyon tudok nyilatkozni, de a PC-s verziónál is van lehetőségünk gamepad használatára.

A gyengeségekre és hiányosságokra rátérve, hagy beszéljek egy kicsit a célzásról, a lövés mechanizmusáról és a sebzésről. Megdöbbentőek számomra a mai játékok végletekig leegyszerűsített fegyverpárbajai. Kicsit megrántod az egeret, az ellen feje máris a célkeresztben, klikk, klikk. Az egész olyan, mintha a játék saját maga is segítene a célzásban egy rávezető paranccsal vagy valami hasonlóval. Bizonyára elfogult vagyok, mivel több évig elég magas szinten űztem a Counter Strike sportját, de ahogy egy kicsit körbekérdezősködtem kiderült, nem vagyok egyedül a problémával. És akkor el is érkeztünk a játék legfőbb hibájához. A leegyszerűsített lövöldözés, - ami gyorsan hozzá is teszem baromi szórakoztató és látványos - és a gyorsan, összeütközés nélkül is teljesíthető pályarészletek miatt, nagyon hamar elfogynak a pályák és azon vesszük észre magunkat, hogy már vége is van. Azt el sem tudom képzelni, hogy "Recruit" módban, - ami a legegyszerűbb játékmódot takarja - mennyi idő lehet végigvinni, de nekem a legnehezebb módban tartott hat óráig. Tegyük hozzá, hogy nem hajtottam arra, hogy minden "öcsívmentet" összeszedjek, egyszerűen hátradőltem és átadtam magam a cselekménynek. A másik nagy hibája a játéknak a sebzés. Nálam a headshot, az headshot. Had ne kelljen már kétszer is főbe lőnöm azt a terroristát. Vicces volt látni, hogy bármely fejfedővel megáldott ellenség esetében, a headshotot követően, a kérdéses fejfedő lerepült, legyen az sapka, kalap vagy rohamsisak, és csak a második fejlövést követően lelte halálát sapkás ellenünk. Véleményem szerint, egy olyan játéknál, mint a Blood Stone, ami a minél tökéletesebb realisztikusságra törekszik, megengedhetetlen az ilyesfajta hiba.

A fegyverek tárháza ugyanakkor burjánzik a gyönyörűségekben: rohamfegyverek, aknavetők, többfajta pisztoly, gépfegyverek, sőt az egyik pályán még sokkoló pisztoly is előfordul. A mesés helyszínek, mint Burma, Bangkok, Szibéria vagy éppen az elkápráztató Monaco hihetetlenül részletgazdagok, precízen kidolgozottak. A pályák nem egysíkúak, az akciók sem fulladnak unalomba, hála a változatos helyszíneknek és megoldásoknak. Egy kontinenseken átívelő pörgős utazás ez, ami soha nem pihen, együtt lélegzik veled, és minden hibája ellenére felejthetetlen szórakozást nyújt, mind a Bond-filmek, mind az akciójátékok szerelmeseinek. Ha a Quantum csendje nem is, de a Blood Stone teljes mértékben bizonyította azt, hogy James Bond karakterének igenis helye van a videó játékok között is.

Social Network - A közösségi háló

Tegye fel a kezét az, akit érdekel, hogy hogyan született az integrált áramkör. Senki? És hogy ki volt az első barátnője Henry Fordnak? Éppen mit vacsorázott Albert Einstein, amikor megalkotta a speciális relativitáselméletet? Pedig az imént felsorolt három dologból kettő nélkül manapság nem tudjuk elképzelni az életet - a harmadik pedig közrejátszott abban, hogy nem lettem mérnök. A közösségi háló arról szól, hogy hét éve Mark Zuckerberggel szakított a barátnője, amelynek következtében… nos, azt hiszem majdnem mindegyik olvasó fel tudja mérni, mekkora hatással van rá a Facebook néven ismert jelenség.

Igen, ilyen kis dolgokon múlnak a nagy dolgok - csak nem feltétlenül érdemelne többet a dolog, mint hogy megmaradjon jól hangzó anekdotának, amely már hatszor körbejárta a várost, mire először találkozunk vele. Persze fontos és roppant érdekes dolgokról szól a film - de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy túl korán készült el. Nem akarok okosabbnak tűnni, mint egy ötödikes, de manapság milliárdosok bukkannak és buknak naponta el, miért pont Zuckerberg története lenne érdekes?

A kerettörténet szerint meghallgatáson vagyunk - az egykori legjobb barát, majd pénzügyi igazgató, majd mindkettőtt elbukó Eduardo Saverin (Andrew Garfield, a következő Pókember) perre vitte a szakítást Mark Zukerberggel. Közben szépen lassan megtudjuk, hogy jutott el a harwardi koleszszobából - Sean Parker Napster alapító segítségével (Justin Timberlake tökéletes alakításában) - az első milliárdjáig. Közben zajlik egy másik eljárás is - a legelitebb klub legelitebb triója, az evezősbajnok Winklevoss ikrek (Armie Hammer mindkét szerepben) és Divya Narendra (Max Minghella. Igen ANNAK a Minghellának a fia) azzal vádolják, hogy ellopta az ötletüket, amiből milliárdokat csinált.

Sokan nem fogják szeretni ezt a filmet. Számtalan olyan ember lesz, aki majd azt mondja: hosszú és unalmas. Mit érdekel engem, hogy hogyan bulizik a kollégiumok felső tízezre? Vagy hogy mi a hasfájása a harwardi közgazdászhallgatónak? Hol van itt bármi, amit itt, az én nyomorult kis közép-európai életemben hasznosítani tudok?

Nem biztos, hogy a főszereplő lesz az: a filmben látott figura - Jesse Eisenberget az Adventureland óta bírom, de most még egyet rátett ezzel az alakítással - ugyanis nem a mostanában kedvelt "kiállhatatlan, antiszociális zseni, de attól még szeretnivaló" kategóriában indul: igazi, tőről metszett seggfej szegény. És még csak nem is tudja, nem számít hányszor vágják a fejéhez. Duzzogó, sértett nyolcéves a játszótéren, és ezt még akkor is nehezen lehet neki megbocsátani, hogy ha a Facebookot tekintjük a legnagyobb találmánynak a kétélű balta óta. Ha valaki, akkor ő lenne a legalkalmasabb kortárs Bond főgonosznak - pont ez a gyermeteg mivolta teszi félelmetessé. Útban a siker és a milliárdok felé pedig nem olyan egyszerű eldönteni, kit tartunk meg magunk mellett. Karakterfejlődést ne is várjunk - erre nincs mód - inkább csak kapunk egy elég átfogó és alapos jellemleírást, amely csak azért nem fordul át Zukerberg-gyalázásba, mert Aaron Sorkin - a film írója - iskolát nyithatna pengeélen táncolásból.

Mert ha van a színészeken túl valaki, aki megérdemli a méltatást, akkor az ő: filmekben jártasabb emberek ismerik a nevét - Egy becsületbeli ügy, Charlie Wilson háborúja, na és a nálunk Az elnök emberei néven futott sorozat köthető a nevéhez sok minden más mellett. Még a vízállásjelentést is úgy tudja megírni, hogy az ember végig a karfát markolja izgalmában. David Fincher elég intelligensen állt a könyvhöz, hagyja azt haladni a maga útján - az evezősverseny Muszorgszkijra hangszerelve csodás megoldás.

Nagyszerű film nagyszerű alkotóktól - egyetlen kérdésem maradt csupán: mindez kit fog érdekelni?

Kiss of Death

A cikk első változata a megboldogult Sokk Magazinban jelent meg, szerzője pedig a nagytudású "Deliria". Ez a felturbózott, átírt, ápdételt verzió.

Nyugaton a Shaw Brothers főleg kung fu és kardforgató filmjeiről ismert, pedig más műfajokban is végigremekelték működésük majd három, 1958-tól 1985-ig tartó évtizedét. Az exploitation (szex vagy horror, esetleg szexhorror!) a hetvenes években vált az erősségükké, olyannyira, hogy az efféle filmjeik bevétele sokszor nagyobb volt, mint a nagyköltségvetésű harcművészeti alkotásaiké.

Egy exploitation-produkció levezénylése nem tartozott a magas presztízsű feladatok közé, és miután sem Chang Cheh, sem Chu Yuan (a stúdió két rendező-díszpintye) nem volt hajlandó lemenni "B"-be, nevető harmadikként az önként jelentkező(?) Ho Meng Hua lépett a színre. Több évnyi tapasztalattal (ő volt az egyik első rendező, akit a Shaw leszerződtetett) és jónéhány kiemelkedő alkotással a háta mögött (a négyrészes Majomkirály-sorozat, Chang Pei Pei wuxiák) vált a kisköltségvetésűek nagymesterévé.

A The Kiss of Death egy szövőnő tragikus sorsát követi nyomon (Chen Ping szívet-lelket ÉS testet nem kímélő alakítása), akit a harmadik műszakból hazafelé megerőszakolnak. Másnap a lány még bemegy dolgozni, de meló közben bekattan az agya, otthagyja a szövőszéket és mély depresszióba esik. Ráadásul nagyon fáj neki "odalent". A vécében elvégzett nőgyógyászati önkontroll megállapítja, hogy a fiúk nem csak kék-zöld foltokat hagytak a szeme alatt, hanem egy jókora adag nemi betegséget is (ezt már nem a szeme alatt).

Bosszú. A "karatefilmek" bevált receptje szerint a lány keres magának egy mestert (a night-club tulajdonos/ex-kung fu maszter szerepében a zseniális Lo Lieh), majd rövid, kábé öt percnyi ternírozás után kezdetét veszi a leszámolás, egyenként és látványosan, ahogyan azt kell. A film meglepetéssel zárul, ugyanis a főhősnő... de nem lövöm le a nemlétező happy endet.

Ugyan a cselekmény nem különösebben tér el a rape&revenge kliséitől (leszámítva azt, hogy kung fu a választott fegyvernem), a kivitelezés már annál inkább. A hatvanas évek végén divatba jött japán pink hatása egyértelműen tetten érhető: megtervezett képi kompozíciók, kvázi experimentális vágástechnika, pszichedelikus színorgia és hangos rockzene egyvelege a film, Toho Scope helyett Shaw Scope-ban.

A The Kiss of Death egy stilizált képregényfilm, kevésbé nyomasztó, ugyanakkor jóval szórakoztatóbb, mint bármelyik Last House-klón, olyan, a hatékonyság elvén működő rendezéssel, ami minden egyes jelenettel előrébb viszi a sztorit (ez nem igazán mondható el olyan amerikai társairól, mint az I spit on your grave vagy az Ms. 45).

A jól megválasztott miliők -pornóklub, temető, nőgyógyászati rendelő- autentikus sleazehangulatot kölcsönöznek a történetnek, a mellékszereplők közül a haláli módon kártyákat hajigáló nő külön filmet érdemelne.

15 évvel később kisebb módosításokkal elkészítették a remake-jét (Her Vengeance), amely a maga alig 80 percével még az eredetinél is feszesebb tempót diktál, de überelni nem sikerült. Ahogy azt a szikkadtpöcsű veteránok mondani szokták, "ilyet ma már nem csinálnak", legfeljebb franciául, visszafelé elmesélve.

Fringe

J.J. Abrams már bizonyított tévés, filmes körökben. Elég csak megemlítenünk az Alias-t, a Felicity-t vagy a nagysikerű LOST-ot, és ezzel elvárásaink máris az egekben vannak. Ha feltűnik a neve valamely sorozattal kapcsolatban, nekem az már elég garanciát jelent annak bepróbálására, majd a megtekintést követően elhelyezem képzeletbeli skálámon. Ahogyan a Star Trek kapcsán úgy döntött a rendező, hogy leporolja és megpróbálkozik a milliók által még most favorizált univerzum modern köntösbe öltöztetésével, nem volt ez másként a Fringe-nél sem. Itt azonban nem reboot-ról vagy remake-ről van szó. A helyzet a következő: az X-akták végetértét követően hatalmas űr támadt a misztikus sorozatok terén. Abrams ezt az űrt próbálja befoltozni egy hasonló koncepciójú szériával, ami a science-fiction és a misztikum kedvelőinek is egyaránt eleget próbál tenni. A kezdeti szárnypróbálgatásokat nem számítva remek X-akták pótléknak bizonyult, nem beszélve arról, hogy tévés körökben nem igazán dúskálunk hasonló témákat feszegető high-concept sorozatokban.

A legfontosabb különbség az X-akták és a Fringe között az események mozgatórugója. Míg Mulder és Scully nézőseregének nagy része hátra arcot csinált, megtudva, hogy szeretett sorozatuk különös eseményeinek hátterében az UFO-k állnak, addig a Fringe esetében ilyenről szó nincs. Mi, emberek állunk a középpontban, pontosabban az emberek határtalan gonoszsága, ami egy magasabb technikai tudással társulva, hátborzongató méreteket ölthet. A sorozat ebből kifolyólag tömve van társadalomkritikával, mégsem erre helyezik a hangsúlyt a készítők. Sokkal inkább az egész történetet behálózó összeesküvés elméletek armadájára, melyek mind különböző forrásokból táplálkoznak, mégis egyediek tudnak maradni.

Az FBI peremtudományokkal foglalkozó részlegéhez keveredik főhősnőnk Olivia Dunham (Anna Torv), majd követi őt a zsenialitás és demencia határmezsgyéjén egyensúlyozó Walter Bishop (John Noble), fiával, Peter Bishop-pal (Joshua Jackson) egyetemben. Az általuk alkotott trió feladata az emberi ésszel már fel nem fogható jelenségek vizsgálata, azok hátterének feltérképezése, kezdve a különböző állatokból keresztezett hibridekkel, az időutazás problémáján keresztül, egészen az LSD által kreált tudatátvitelig. Az első évad monster of the week jellege miatt kissé ellaposodott, a kezdetekben még nagyon is átgondoltnak tűnő széria, ami a nézettség rohamos apadását is okozta. Anna Torv érzelmektől mentes színészi játéka, és a mellékszereplők háttérbe szorulása csak tovább rontott a helyzeten. Akinek viszont jár a dicséret, a maximális tisztelet, és teljes elismerés, az nem más, mint a Walter Bishop karakterét alakító John Noble. A Gyűrűk Ura Denethor királya, egymaga cipelte a hátán a sorozatot a teljes első évad során. Örökös kikacsintásai, a hallucinogén szerek iránti rajongása és a remek színészi játék számtalan örömteli percet okozott és okoz még most is, a felhőtlen szórakozásra vágyóknak. 

A második évadra többé-kevésbé sikerült szakítaniuk a készítőknek az egy hét egy szörny felállással, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott az átívelő szál, melynek kérdésköre folyton ott motoszkált az emberek fejében. Végül elkötelezték magukat az írók egy bizonyos irányba, amit az amúgy is spoilermentesnek szánt kritikában nem szeretnék lelőni azon kedves olvasóknak, akik esetleg most hallanak először a sorozatról. Elég az hozzá, hogy a meglépett megoldás katartikus végkifejletben végződött, a szó nem a legszorosabb értelmében, hiszen megoldatlan rejtély maradt épp elég. A harmadik évaddal beköszöntő jelentős minőségemelkedés lankadatlan, és hétről hétre a fotelekbe kényszeríti a nézőket. Anna Torv karaktere is számottevő javulást mutat, ahogy a mellékszereplők is egyre több jelenethez jutnak. A legfontosabb viszont a fejlődés azon iránya, amely a Fringe univerzumának elmélyítésére összpontosít. Egyre több részlet látott napvilágot az elmúlt két évad során, melyek fejben való összerakása gyerekkorom legózásaira emlékeztet. Ezen kívül a széria telis-tele van úgynevezett easter egg-ekkel, elég csak megemlíteni az első évadban még újnak számító, minden reklám előtt feltűnő ábrák titokzatosságát, melyekről később kiderült, hogy egy kódrendszer részei és mindegyikük az ábécé egy betűjét jelöli.

A Fringe nem kiemelkedő, de stabilnak mondható nézettséget produkál hétről hétre, amellyel elérte azt, hogy már a harmadik szezonját élvezhessük. Hazánkban is képviselteti sorait az RTL klub képernyőjén, és meglepő, de nem vérzett még el a hétfői esti tíz órás sávban. Jelenleg a második évadja fut, annak is a vége felé járunk, ahol igazán beindulnak az események.

Akik érzik magukban az affinitást, az ilyesfajta művekhez, és még csak meg sem próbálnak kritikusan állni a pszeudotudományos tézisekhez, azok számára igazi csemegének ígérkezik eme sorozat. A megszokottnak mondható felvetéseken kívül egyre több és több agyament kísérlettel találkozhatunk, amelyek nagy része erős gyomrot kíván. A színvonal fokozatos emelkedése, a különböző misztikus szálak remek elegyítése, és a karakterek önmagukban erősítik a sorozatot. Mindezt megspékelik számunkra egy jó adag humorral és iróniával, amivel azt érik el, hogy minden hozzám hasonló sci-fi őrült, hétről hétre leüljön, és a szereplőkkel együtt izgulja végig A rejtély következő részét.

Machete

A posztmodern filmkészítés valósággal fuldoklik a hommage-okban és önreflexiókban, amiknek fonákja, hogy miközben a rendező az interjúkban fáradhatatlan lelkesedéssel ajnározza a filmeket, amiket alapul vesz, a vásznon mást sem csinál, mint gúnyt űz belőlük, és összekacsint a nézővel. Különösen igaz ez az utóbbi években elindult exploitation „újhullámra”, ami természetesen Tarantino és Rodriguez Grindhouse duplafícsörében gyökeredzik. A Machete viszont más vizeken evez, mint mondjuk a Black Dynamite. Danny Trejo egyszemélyes show-ja majdnem pontosan úgy viselkedik, mint egy igazi ’70-es évekbeli bosszú-exploitation. Tele van fröcsögő vérrel, meztelen nőkkel, goromba férfiakkal, és olyan esetlen, nyers, fésületlen és csiszolatlan, hogy öröm nézni. Az önirónia ugyan nyomokban (olykor nem is kis nyomokban, például épp a testőrként domborító Antal Nimródnak köszönhetően) jelen van, de Rodriguez és protezsáltja, Ethan Maniquis komolyan vették a dolgukat. Trejo meg ennek megfelelően adja az ijesztő arcú, „szétbaszlak” vicsorú, feltartóztathatatlan erőembert, aki, mielőtt szembeszállna ellenségével, megdugja annak lányát és feleségét, és az erről készült felvételt ajándékként otthagyja neki az íróasztalán.

Machete egy legendás mexikói exfederále, akinek családját kiirtotta egy Torrez nevű drogbáró (Steven Seagal öreg és dagadt), és azóta Amerikában éli üres életét. Egy nap egy öltönyös ismeretlen (Jeff Fahey) felbérli egy radikálisan bevándorlásellenes szenátor (Robert De Niro élvezettel játssza túl a szerepet, ahogy azt kell) meggyilkolására, de aztán átveri, és menekülnie kell. Kapcsolatba kerül egy mutatós bevándorlási ügynökkel (Jessica Alba dögös, de iszonyú halovány), az illegális határátkelőket öldöklő Van Jackson (Don Johnson) ellen harcoló földalatti mozgalom szexi vezetőjével (Michelle Rodriguez szemkötényes-bőrbikinis-fegyveres megjelenése a film csúcspontja), és segítséget kap pap testvérétől (Cheech Martin cool, de hát ő mikor nem az?), aki, Istennek tett fogadalom ide vagy oda, még mindig mesterien forgatja a shotgunt. A film egyébként úgy tesz, mintha lenne valami mondanivalója is (Amerika bevándorlással kapcsolatos politikája), de az – exploitationhöz méltón –  olyan röhejesen eltúlozva jelenik meg, hogy önmagát vérezteti ki.

A Machete ugyebár a Grindhouse-filmek közt vetített 2007-es áltrailerek legjobbikának egészestésítése – annak jelenetei egyébként szinte mind bekerültek a filmbe –, és a forgatókönyvön érzőik is, hogy úgy van összekalapálva, hogy értelmet, azaz valami sztorifélét adjon annak a kétperces, mocskosul szórakoztató zagyvaságnak. A cselekmény fordulatai teljesen esetlegesek, karakterek a semmiből felbukkannak, és oda eltűnnek, a logika csak „alantas” szinten működik, vagyis, mindenhol, ahol lehet, fröccsenjen a vér, és „akit lehet, mutassunk pucéran”. Így aztán az ifjú mexikói üdvöske, Mayra Leal, és a két elvonókúra közti, nagyjából önmagát alakító Lindsay Lohan szinte teljes vászonidejüket úgy töltik, ahogy édesanyjukból kipottyantak.

De az exploitation-lakoma a fináléra érik be igazán. Egy láthatóan fillérekből összegányolt helyszínen találkozik össze a film összes szereplője, hogy késekkel, kardokkal, machetékkel, pisztolyokkal, géppuskákkal és gránátokkal essenek egymásnak. Szórakoztatóan bájos az az esetlenség, ahogy ezt mindenféle koncepció és struktúra nélkül, teljes összevisszaságban teszik – a soktucatnyi statisztának adott utasítás nagyjából annyiban merülhetett ki, hogy „harcoljatok”, és úgy tűnik, hogy a vágó is ott nyisszantott, ahol épp görcs állt a kezébe, az operatőr meg csak úgy sétálgatott fel-alá, és random felvett néhány jelenetet. Egy-két kulcsmomentumot leszámítva (mint Rodriguez már említett felbukkanása) nincs az egészben egyetlen láthatóan profi, normális beállítás sem. Ezt nevezem én igazi exploitation-hommage-nak, nem a Terrorbolygó hivalkodó tekercshiányát és túlságosan harsány öniróniáját.

Danny Trejo pedig végre szerzett magának egy főszerepet. A karaktert kétségkívül rászabták, és bár nem ártott volna, ha ezt úgy 10-15 évvel ezelőtt teszik meg (azért bizony rohadtul öreg már), így is öröm nézni, ahogy machetéje egyetlen legyintésére repül három ellenségének a feje. Az arca amúgyis mindig úgy nézett ki, mintha dinamittal formálták volna, itt meg a korát jelző ráncoknak, és a dühét, mint az sejthető, roppant kifinomultan jelző, állandó grimaszoknak köszönhetően úgy néz ki, mint egy emberi formát kissé ügyetlenül öltött idegen a külső űrből. Ez a fej a legzöldebb és legvilágosabb május elsejei réti majálist is pánikhangulatú feloszlásra bírná, és nem meglepő módon ennek a fejnek, és nem az arra kiülő színészi játéknak köszönhetően hisszük el, hogy ez a fickó tényleg egy gyilkos képességekkel felruházott legenda, akivel nem akarsz baszakodni.

Battle Hymn

Újabb képregény arról, hogy a szuperhősök nem törvényszerűen olyanok, amilyennek a Marvel és a DC képregényei ábrázolják őket. Nem biztos, hogy nemesek, becsületesek, önzetlenek, tisztességesek és nem biztos, hogy a naplemente fénye pont úgy vetül rájuk, hogy glóriát rajzoljon a fejük fölé. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem ezekből a képregényekből sosem elég: akár viszonylag komolyan veszik magukat (Watchmen), akár hasfalszaggató iróniával közelítik meg a témát (Umbrella Academy), mindig élvezet nézni, hogy egy tehetséges író hogyan csavarja ki a klasszikus hősök patyolattiszta világát. B. Clay Moore, a Hawaiian Dick szerzője pedig tehetséges, így a Battle Hymn kiváló szórakozást nyújt – és meglehetősen furcsát. Nehéz ugyanis beletuszkolni egy kategóriába, lévén nem paródia, nem szatíra, nem thriller, és főleg nem hagyományos szuperhős-történet – viszont mindegyikből van benne egy maréknyi.

A Battle Hymn vesz egy rakás jól ismert szuperhőst, mindegyiküket új névvel, kicsit más külsővel, és teljesen más személyiséggel ruházza fel, hogy aztán csapatba tömörítse, majd rászabadítsa őket a második világháborúra. Namor, Dr. Mid-Nite, Villám, az eredeti Fáklya és Amerika Kapitány kicsavart alteregóik állnak a történet középpontjában. A kormány állítólag egy szuperfontos feladattal akarja megbízni őket, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy ilyesmiről szó sincs – akkora hülyét csináltak belőlük, amekkorát csak lehet. Tesztelések, kísérletek állnak a háttérben, hőseink pedig bábuk, akiket drótokon rángatnak, és túl ostobák ahhoz, hogy lássák, vagy még annál is ostobábbak, és önszántukból együttműködnek.

Szinte látom a gonosz vigyort Moore arcán, ahogy megszentségteleníti az ikonikus karaktereket. A Büszke Amerikai (Amerika Kapitány) például egy öntelt, cinikus kirakatkatona, Johnny Zip (Villám) egy nyápic, szoknyavadász pojáca, a hősök oldalán feltűnő szépség, Betty Jones pedig egy szégyentelen ribanc, akit szinte az egész csapat sorban gerincre vág. Ellenben Quin Rey pozitívabbra sikerült, mint eredetije – ami valahol érthető, hiszen Namor már eleve egy arrogáns tahó, aki mindig is kilógott a Marvel hősei közül. Itt viszont ő szolgáltatja a képregény komolyabb, drámaibb aspektusát: naiv, tiszta karakter, aki nem érti a felszíni világ törvényeit és szokásait, totális kívülállóként nem találja a helyét, és mikor mások ezt kihasználják, nem csap szép maga körül, hanem csak csalódottan visszakullog a tengerbe.

Ugyanakkor ezek a karakterek nem pusztán torz tükörképei a jól ismert, ikonikus jelmezeseknek, nem egyszerű, gúnyos antitézisek, hanem gyarló, hús-vér emberek. És a lényeg pont az, hogy túlságosan is azok: az irigység, a féltékenység, az arrogancia és a büszkeség cafatokra szaggatja a csapatot, még mielőtt egy szalmaszálat keresztbe tudna tenni, nemhogy esetleg (kac-kac) megmenteni a világot, vagy legalább segíteni a háborús erőfeszítéseket. Moore gonosz, vérbő cinizmussal vonja le a végkövetkeztetést: hiába vannak a hősök speciális képességek birtokában, különlegességük nem terjed ki a jellemükre, nem feltétlenül jár velük sem hatalmas felelősségtudat és világváltó szándék, sem megalomán pusztítani és uralkodni vágyás. Nem, ezek itt a képességeiknek köszönhetően felfújt lufik, amik az első adandó alkalommal kipukkannak, és ugyanolyan ostobán és nyomorúságosan vergődnek a világban, mint bármelyik másik lúzer – csak nekik még szembe kell nézniük feletteseik titkos kis játszmáival és a politikai érdekekkel is, amik bármikor feláldozhatónak, vagy egyenesen nemkívánatosnak minősíthetik őket. Bár ez a „szembe kell nézniük” velük, talán nem a legjobb kifejezés, mert úgy hangzik, mintha lenne fingjuk a dologról. Nincsen.

Moore-nak van érzéke a különböző stílusok vegyítéséhez, ez már a Hawaiian Dick című trópusi horror-noirjából is kiderült, ami olyan volt, mintha Wes Craven Kígyó és szivárvány-ának Sam Spade lett volna a főszereplője. Nem csak a tipikus szuperhős-történetet fordítja ki, de még össze is mossa azt a kémkedés világával, a háborúval, az emberi butasággal és gyarlósággal, egy jókora adag cinizmussal, és hasonló mértékű öniróniával. Az eredmény egy ötletes, gonosz, vicces, morbid és kegyetlen, szatirikus kaland, amely bár nem kifejezetten eredeti, mindenképp pokolian szórakoztató, és nem lehet rossz szavunk a rajzokra sem. Jeremy Haun markáns vonalakkal dolgozik, és bár a háttérkitöltés nem az erőssége, az arcokat fantasztikusan eltalálta. A nagy hősök vonásaiban ott bujkál az arrogancia, a büszkeség, a tahóság, a nemtörődömség: a Büszke Amerikai tahó parasztképe olyannyira irritáló, hogy az ember legszívesebben láncfűrésszel esne neki, Zip tenyérbemászó is tökéletes leképezése bosszantó természetének, Betty mosolyában pedig mintha egyfolytában ott bujkál a buja felszólítás, hogy „kefélj meg!”.

A szuperhősök deheroizálását sokan sokféleképpen végrehajtották már (talán túlságosan is – már maga a koncepció is unalmas), és ha valakinek ebből elege van, azt nem tudom hibáztatni. Ezzel mégis tegyen egy próbát. Már csak azért megéri, hogy lássuk, milyen egyszerűen és gyorsan ki lehet végezni egy olyan szupergyors futót, mint Villám vagy Quicksilver.

Jack McDevitt: Született stratéga

Jack McDevitt, Elveszett kolónia című könyvéről a cikk itt található.

Az Alex Benedict sorozat első könyve, a Született stratéga több mint húsz évvel ezelőtt íródott, és ezt a szempontot végig észben kell tartani, miközben olvassuk a könyvet vagy netalán értekezünk róla. A kezdetben különálló regény folytatásai csak nemrég íródtak, mintegy továbbgondolva a főbb karaktereket, meglovagolva a már adott univerzumot. Érdekes szempont volt az is, hogy hamarabb olvastam a tetralógia harmadik részét, mint az elsőt, mindez azonban semmit sem vont le a mű élvezeti értékéből. Az utóbbi szempont mindenesetre arra jó volt, hogy körvonalazódjanak bennem a főbb különbségek, McDevitt korai és mostani munkássága között. Az író természetesen nem a semmiből lett a mostani éra egyik meghatározó szerzője. A Született stratéga minden fejezetén érződik a lehetőség arrafelé, hogy valami több legyen, de kinek örömére, kinek bánatára ez csak a könyv végi utolsó pár fejezetben manifesztálódik. 

Előre le szeretném szögezni, hogy a könyv minden mozzanata aprólékosan ki van dolgozva, meg van tervezve. Semmi sem a véletlen műve, nincsenek átgondolatlan részek, amelyek annyira zavartak az Elveszett kolónia esetében. A világ amibe belecsöppenünk ugyanolyan részletgazdag, mint saját történelme. Utazásunk során nekünk kell összelegóznunk az író által zsugori módon adagolt darabkákból az egészet, amely a későbbiekben teljesen összeáll, bár még így is hiányosnak érezhetjük, tekintve a mű terjedelmét. A történet lassú kerekítését, a lankadó figyelem újbóli felkeltését mesteri módon használja a szerző, miközben számunkra az általa felfestett mozaik folyamatosan új értelmet nyer. A kezdetben döcögő fejezetek egyre inkább felgyorsulnak, egészen a regény utolsó negyedéig, ahol aztán akcióban gazdag, pörgős cselekmény mellett lelünk a megoldásra.

Történetünk főhőse Alex Benedict, hivatását tekintve régiségkereskedő. Nagybátyja hirtelen elhalálozását követően tetemes örökség üti a markát, melynek mégsem anyagi vonzatában leli legnagyobb örömét. Az örökség ugyanis kiterjed egy félbehagyott kutatómunka dokumentumaira is, ami igencsak felkelti hősünk érdeklődését, mivel az általuk ismert történelmet alapjaiban rengetné meg, ha igaznak bizonyulnának. Benedict beleveti magát a nyomozásba, lépésről lépésre halad, miközben sorban rántja le a pókhálókat világa történelmének padlásáról. A kutatómunka hol sikeres, hol kevésbé, de hősünk igazság igénye, törtetése és kitartása mindvégig kiállja a kudarcok próbáját. Örültem neki, hogy ebben a regényben ő kapta a főszerepet, így sokkal árnyaltabb karakterként jelenik meg előttem, nem csupán egy fanatizmusából táplálkozó űrrégész, aki mindent segédjére bíz, míg ő otthon elmélkedik. Végig az ő szemén keresztül szemlélődhetünk, az ő epés megjegyzéseit hallhatjuk és rögeszméit szépen lassacskán magunkévá tesszük. 

A történet kibontása kellemes csalódás volt az Elveszett kolónia után. Itt sokkal inkább magunkra vagyunk utalva, saját gondolataink színezik a történetet, és a lyukak - amiket vagy befoltoz a regény vagy nem - , sem tűnnek annyira üresnek. Aki először itt találkozik az író sajátos univerzumával, annak igencsak küzdenie kell, hiszen egyből a mélyvízben találjuk magunkat. Folyamatos utalásokat kapunk az általunk még nem ismert helyszínekre, személyekre és folyamatosan úgy vagyunk kezelve, mintha saját alapismereteink lennének hiányosak. Mindez azonban egyáltalán nem egy rossz dolog. Mi is felfedezőnek érezhetjük magunkat ebben a világban, boncolgatjuk a történelmet, cáfolunk vagy éppen megerősítünk különböző téziseket, míg néha talán okosabbnak is gondoljuk magunkat a főhősnél.

A Született stratéga egy korai társadalomkritika McDevitt tollából, egy egészen más perspektívából, mint az Elveszett kolónia esetében. A háború és annak minden mozzanata, a résztvevő alakok heroizálása, a különböző népek egymáshoz való viszonyulása. Ezek azok a kérdések, amiket a regény boncolgat és megpróbál megválaszolni. A történelem képzeletbeli hagymáját kell ehhez meghámoznunk, rétegről-rétegre haladva, egészen odáig amíg ködösítések és mellébeszélések nélkül láthatjuk a teljes igazságot. Ezért különleges ez a könyv, a maga nemében egyedülálló történelmi kutatómunka, a lassú mesélés mellett is magával ragadja az olvasót, rabul ejti azt, egészen addig, amíg a rejtélyről minden lepel le nem hullt. 

Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat
Kiadás éve: 2008
Fordította: F. Nagy Piroska
Eredeti cím: A Talent for War
Oldalszám: 384 oldal

The Event - pilot

Az öszi sorozatos szezon kezdetét vette, ami annyit jelent, hogy a számtalan visszatérő széria mellett akad jópár újonnan kezdődő, többek között olyanok is, amikkel nekünk is foglalkoznunk kell. A kedves olvasók készüljenek hát fel, mivel ezen okból meg fognak szaporodni a sorozatokkal kapcsolatos írások a következő hetekben.

A múlt héten kezdetét vette a sokak által legjobban várt high-concept jellegű sorozat az NBC műsorán. A Hősök mélyrepülését követően, saját agóniájából képes volt magát feltornászni a csatorna és mostanra egész pofás felhozatallal büszkélkedhetnek. Egy teljesen elfogadhatónak mondható szitkom blokk mellett, jut idő a vicces-kémes (Chuck, Undercovers) sorozatok szerelmeseire is, illetve berobbantak egy olyan szériával, melyet tévés körökben a LOST utódjaként kezdtek emlegetni. A FlashForward iszonyatos buktájából nem tanulva, országok tucatjai csaptak le a The Event-re, hogy azonnal profitálhassanak majd a sikerből. A pilot nem ad sem fanyalgásra sem örömünnepre okot, de nem is ragad meg a középszerűségnél, ahogy a No Ordinary Family tette. Az első rész sokat sejtet, sok kérdést feszeget, még több szereplőt mozgat, de még csak meg sem próbál válaszokat adni.

Hogy ne érje szó a ház elejét, a készítők megígérték, hogy a következő rész választ ad legfontosabb kérdésünkre, mi is ez az ominózus Esemény. A kérdés már csak az, mennyire fogja ez meghatni az egyszeri amerikai tévénézőt, aki a pilot láttán heves rángógörcsök közepette kapcsolt át Jerry Springer-re. A flashback-ek és nyitva hagyott kérdések tömkelege, nem éppen egy jó húzás arra, hogy megnyerjék maguknak az egyszeri tévénézőt. A LOST is hasonló koncepcióval dolgozott, itt mégis hiányozni érzem azt a bizonyos faktort, ami a LOST-ban megvolt, itt pedig nincs. Nem mintha véleményt lehetne alkozni mindössze az első részt látván, de megvan az okunk a félelemre a The Event-tel kapcsolatban.

A hasonló elgondolásból született szériák, mindig egy ponton váltak sikeressé vagy éppen buktak meg a nagyközönség előtt. A misztikum óvatos elegyítése és egyensúlyban tartása a nézőket kielégítő válaszokkal, lételeme az ilyen sorozatoknak. Ha nem tudják kellő mértékben adagolni a WTF momentumokat, a nézők szemében okafogyottá válik a show és erőltetettnek mitöbb idegesítőnek fogják tartani. A szkepticizmus szemüvegét leemelve, azért megengedhetünk magunknak némi optimista felhangot is. A The Event elsőre nagyon jól összerakottnak tűnik, profi színészgárdával, rengeteg más sorozatban már bizonyított öreg rókával, illetve remek beállításokkal.

A történetről nem hogy egy hasábot két mondatot is keserves kínok közepette tudnék csak összehozni. A fele még úgy is csak találgatásokból állna, mivel nem látszik még körvonalazódni semmi sem néhány evidencia mellett. Az egyik szál, ami talán a legérdekesebbnek tűnik, az egyik főszereplő srác menyasszonyának eltűnésével foglalkozik. Külön szálat kapott az elnök is, illetve itt jön be a nagyobb összeesküvés elmélet is, ami a rész végi felesleges cliffhangert szolgáltatta nekünk. A feleslegest itt úgy értem, hogy akinek eddig bejött, annak nem volt szüksége hasonlóra, hogy rávegye magát a következőre részre, egyszerűen elbaltázták rányomva ezzel a hatásvadász bélyeget az egész befejezésre. Még ha az időben való folytonos ugrálás ellent is mond neki, a sorozat a LOST után támadt űrön kívül, a 24 befejezése miatti hiányt is szeretné valamennyire pótolni. Akciójeleneteivel és sokszor pörgős történetvezetésével, nem kérdés melyik vonalat szeretnék meglovagolni

A folytatás sikere itt már tényleg csak azon múlik, hogy mennyire képesek a készítők kezelni a szálakat, hány logikai bukfencet engednek meg maguknak, illetve mennyire viszik el ilyen-olyan irányba a fejleményeket. Biztosan lesznek, és már vannak is olyanok, akik azonnal szanaszét fogják szedni a koncepciót és csak fanyalognak, hogy mennyire infantilis az egész, de én inkább a másik táborhoz tartozom. Szeretném azt hinni, hogy van normálisan megírt történet, a misztikum túladagolása nem fullad unalomba és tartják magukat egy bizonyos színvonalhoz. A pilot nézettsége alapján megvan minden esélye a túlélésre, az már egy másik kérdés mennyi nézőt fog elveszteni a következőekben.  A második rész után már sokkal okosabbak leszünk, mind a nézettséget, mind a minőséget illetően, így addig mindenkinek marad a bizakodás annak az irányában, hogy újabb nagyszerű high-concept sorozattal gyarapodtunk.

The Killer Inside Me

A Sundance fesztiválon egymás után távoztak a nézők a moziból abban a kétperces jelenetben, amiben Casey Affleck, a kisvárosi pszichopata seriff, egy fekete bőrkesztyűt húzva, lassan, módszeresen véres, felismerhetetlen péppé veri prostituált szeretője, Jessica Alba gyönyörű arcát. A film természetesen drasztikusan polarizálta a közönséget: míg egyesek merészségét éltették, mások öncélúságáért és nőellenességéért marasztalták el. Pedig utóbbiakról szó sincs. Michael Winterbottom egyszerűen olyannak ábrázolja az erőszakot, amilyen valójában: undorítónak, betegesnek, embertelennek és megbocsáthatatlannak. Ezt pedig csak explicit módszerekkel lehet elérni.

A The Killer Inside Me a korszak talán legjelentősebb krimiírója, Jim Thompson 1952-es regényéből készült (a könyv már megélt egy csaknem teljesen elfeledett adaptációt 1976-ban, Stacy Keech főszereplésével), és egy pszichopata elméjébe enged betekintést. Lou Ford (Affleck) egy texasi városka seriffhelyettese, akit mindenki tisztel és kedvel, aki maga az udvariasság szobra, és aki előtt szép közös jövő áll barátnőjével, Amy Stantonnal (Kate Hudson). Ahogy a narrációban mondja, egy kisvárosban mindenki azt hiszi, hogy ismer, csak mert együtt nőttek fel veled. De amikor szivarját elnyomja egy koldus kezén, rögtön nyilvánvaló, hogy a felszín alatt súlyos szadisztikus hajlamok forrongnak. És ez még csak a kezdet. Ford szexuálisan túlfűtött, szadomazochista kapcsolatba kerül a városszéli prostival, Joyce-szal (Alba), ami a korábban említett brutális gyilkossági jelenetbe torkollik.

Hogy miért? Ford azzal áltatja magát, hogy így áll bosszút a várost uraló Chester Conway-n (megölve Joyce-szal kufirculó fiát, Elmert is, és az egészet úgy állítva be, mintha egymással végeztek volna), aki szerinte annak idején felelős volt testvére haláláért. De ez csupán olcsó ürügy: visszataszító vigyora, amikor elkezdi péppé verni gyanútlan szeretőjét, elárulja igazi motivációit. Azért teszi, mert ezt kell tennie, mert sötét, kegyetlen szükségletek hajtják, amik tesznek mindenféle társadalmi normára.

Maga a jelenet kendezőtlenül brutális. Mégis, valahol meglepő, hogy manapság, amikor már minden létező tabu ledőlt, sokan még mindig képesek mélyen felháborodni egy film naturális erőszakábrázolásán. És nem árt megjegyezni, hogy minden évben találkozunk több filmmel is, ami sokkal véresebb és kegyetlenebb, mint a The Killer Inside Me. De a biztosítékot nem is maga a brutalitás mértéke, hanem jellege csapja ki. Míg más filmek általában bagatellizálják vagy romanticizálják, sőt, akár dicsőítik az erőszakot, vagy épp rajzfilmszerűen eltúlozzák, esetleg torture-pronként játszanak rá vele a néző legalantasabb igényeire, ebben Winterbottom a sokkal nehezebben feldolgozható, kíméletlen realitást vágja az arcunkba. Ezután a jelenet után nem legyintünk olyan könnyen, mint máskor, hogy ez csak film, az erőszak nem oldódik sem humorban, sem valamiféle kielégülésben vagy racionalizálásban.

És minderre szükség is van. A filmet Winterbottom teljes egészében Ford szempontjából meséli el, így Joyce, és a később hasonló elbánásban részesülő Amy csak piszkos vágyakat kielégítő, csábító hústömegként, és a normalitás látszatát fenntartani segítő falként, vagyis eszközként jelenik meg. És mivel az általános empátián túl nehéz mélyen együtt érezni egy kegyetlen gyilkosság olyan áldozatával, akit nem ismerünk, a kellő hatás elérése érdekében marad az erőszak fájdalmasan reális, részletekbe menő ábrázolása. Az ütések, amik az áldozat „miért”-et síró kérdése után is záporoznak, a felszakadt, bedagadt, szétroncsolt, véres arc, a valahol belül roppanó csontok hangja, a halál előtti utolsó, fülsértő kapkodások a levegőért.

Ford a tisztes kisváros felszíne alatt burjánzó rák, amiről Winterbottom főszereplőjének kíméletlenségével rántja le a maszkot. Casey Affleck szenzációs, ahogy a maga babaarcú ártatlanságát kontrasztba állítja egy-egy gonosz vigyorral (Hudson és Alba nemkülönben meggyőzőek). Apró nüanszai egy állandóan ketyegő bombát lepleznek le, egy totális pszichopatát, aki bármikor felrobbanhat, és aki több szempontból is egyértelműnek tűnik, de akit mégsem ismer ki a néző soha. Vajon őszinte a sajnálkozása, amikor agyonveri Joyce-ot, vagy csak önámításának része (avagy: nem rossz ember ő, csak kénytelen rossz dolgokat cselekedni), vajon tényleg szerette a nőt, vagy csak használta? Mielőtt mindenkit magával ránt a finálé tisztítótüzébe, megfáradt, lágy hangon, látható őszinteséggel közli, hogy nem akarja, hogy bárki másnak baja essen. Isten hozott egy pszichopata elméjében, a racionalitástól köszönj el egy udvarias kalapemeléssel.

Az egyetlen, ami útjában áll a The Killer Inside Me-nek abban, hogy remekműként tekinthessünk rá, az narratívájának egyenlőtlensége. Winterbottom többször is következetlenül és meggondolatlanul ugrál a cselekményben (bebörtönzés és elmegyógyintézet), Ford családi hátterét egy rövid, homályos flashbackkel villantja fel feleslegesen (vagy jobban, vagy sehogy nem kellett volna belemenni), néhány karakter szerepe érthetetlenül elnagyolt, a végén pedig úgy érezzük, hogy mélyebbre is készek lettünk volna merülni a főszereplő pszichózisában. Stanley Kubrick azt mondta a regényről (anno együtt dolgozott Jim Thompsonnal a The Killing forgatókönyvén), hogy a legizgalmasabb és leghihetőbb betekintés egy torz elmébe, amihez szerencséje volt. Kisebb-nagyobb hiányosságai miatt a filmről valószínűleg senki nem mondja majd ugyanezt, de az is biztos, hogy senki nem is felejti el egyhamar.

A belső kör

A műfaji filmeknek megvannak a maguk jellegzetes, kifogyhatatlan energiájú feszültségforrásai, amik bármilyen történetnek meg tudják adni a szükséges töltést. Ami a tinivígjátékoknak a szüzesség elvesztése és a slasher-horroroknak a heveny sorozatgyilkolási hajlammá fejlődő gyermekkori trauma lehet, az a bűnfilmeknek a tiszta élet reményben végrehajtott utolsó nagy meló, a család szentségével ellenszegülő személyes vágyak vagy éppen a sehová sem vezető, mégis legyőzhetetlen bosszúvágy. A belső kör nem átallja rögtön mind a három zsánerelemet felhasználni, megfejelve egy problémás apa-fiú kapcsolattal, és legnagyobb erénye éppen az, hogy görcsös eredetiségre törekvés helyett őszintén felvállalja a műfaji sablonokat, sikerrel építve őket harmonikus egésszé.

Milo, a Franciaországban tevékenykedő örmény gengszter-família feje néhány évvel ezelőtt egy szerencsétlen akcióban elvesztette egyik fiát, így a család továbbörökítésének feladatát megmaradt utódjának szánja. Antont azonban, bár tiszteli a család értékét, sokkal inkább szerelme, idős nagyanyja ápolója foglalkoztatja: szállót szeretne nyitni, kiszállni az Életből („The Life” - bár ezzel a kifejezéssel így csak angol nyelvű művekben találkoztam) és tiszta lappal folytatni. Ezt azonban nem csak konok, eszközökben nemigen válogató édesapja akadályozza meg, de az a bizonyos lövöldözésbe torkolló rablás során egyik emberét elveszítő nyomozó is, aki hideg fejjel, de már-már megszállott elszántsággal dolgozik a Malakian klán leleplezésén és felszámolásán.

A belső kör szereplői egyszerű, világos indíttatású emberek, és a hangsúly az embereken van: esendőek, többé-kevésbé tisztában vannak hibáikkal, de készek – talán szakmájukból is adódó – fatalizmussal menni előre, engedelmeskedve az őket körülvevő törvényeknek, hasztalan viaskodva a józan ésszel. Ezt a kíméletlenül szomorú világot tökéletesen festik alá a disszonáns, merengő zongoratémák is, és a színészek is remekelnek: ott van Reno kiöregedett karaktere és bikaszerű jelleme, ahogy belül emészti magát, és ellenpontja, az érzelmes fiatal csikó (Gaspard Ulliel egyáltalán nem tapasztalatlan a filmezésben, és amolyan igazi krimis megjelenése van, remélhetőleg látjuk még), de kiváló az ápolónő madárka-karaktere is, aki csendesen figyel, ismeri a világ mocskát és nem is akar sokat, csak egy kis darab boldogságot - és persze a bosszúéhes, mégis türelmes nyomozó, kinek szakmailag profi, de olthatatlan bosszúvágyát nem sikerül félretennie, még ha az korlátozza és veszélyezteti is őt és kollegáit...

Nem rovom fel a film egyes elemeinek, főként a befejezésnek kiszámíthatóságát - végtére is egy ízig-vérig zsánerdarabot nézünk, megszoktuk a sablonokat, sőt szeretjük őket, ha jól vannak tálalva, és arra itt nem lehet sok panasz. Az egyetlen igazi hiba egy örökölt betegség, az utóbbi évek francia krimijeinek közös átka: A belső kör még jobb, sokkal jobb film lehettt volna, ha egy kicsit szárazabban fogalmaztak volna, mértékletesebben bántak volna az érzelmekkel a készítők. Ideje már visszavenni a melodrámából és visszatérni a fénykor szikárságához.

Geekzaj: Ragadozók (John Debney)

Ritkán sajnálom ennyire, hogy egy bizonyos zenét nem egy másik komponista szerez. Nem azért, mert John Debney rossz munkát végzett a Predatorssal, hanem azért, mert kényszerből került a projektbe, miután az eredeti, ’87-es film komponistája, Alan Silvestri nem tudta azt elvállalni a Szupercsapattal kapcsolatos kötelezettségei miatt. Pedig milyen érdekes lett volna látni, hogy milyen irányba viszi tovább saját korábbi művét bő 20 év után… Hogy hogyan igazítja hozzá a mai zenei trendekhez, mire sarkallják a némileg azonos (ugyanúgy dzsungel), némileg megváltozott (de nem a Földön) koncepciók. Sosem tudjuk meg. Még ha a máris beígért folytatásba be is hozzák Silvestrit, akár akarja majd, akár nem, nem fog tudni elvonatkoztatni Debney ehhez a részhez írt zenéjétől.
Debney, aki rögtön a Vasember 2 (kiköp) után látott hozzá ehhez a munkához, az interjúkban nem titkolta rajongását Silvestri score-ja iránt, így aztán nem csoda, hogy teljes egészében pályatársa művére támaszkodott, és a zeneileg is tévutakra vitt franchise-t visszaterelte a gyökereihez. Ennek azonnal nyilvánvalóak az előnyei és a hátrányai is. Silvestri olyan motívumokkal tette halhatatlanná John McTiernan sci-fi akcióját, amik máig a zsáner legegyedibb, legfelismerhetőbb darabjai közé tartoznak, és ezeket jó teljes pompájukban viszonthallani (nem mintha Bryan Tyler nem használta volna őket az AvP 2-höz, de ott az olcsó akciót aláfestő zenekari dübörgés hamar elnyomott minden mást). Debney ugyan némileg modernizálta és felturbózta az eredeti hangzást, de egyébként teljesen magáévá tette, és előléptette az új film zenei identitásává is. Ez viszont azt jelenti, hogy a Ragadozók score-ja nem tartalmaz semmi újat (igaz, újdonsággal maga Silvestri sem sokat vesződött az 1990-es folytatás idején), és mivel Rodriguez ezt a filmet legalább annyira rebootnak szánta, mint sequelnek, azért jó lett volna, ha Debney felruházza némi megkülönböztető jeggyel, mármint a kornak megfelelően változott trendekhez való igazodáson túl is.

Amit a komponista hozzátett az eredetihez, az nem annyira minőségi, mint inkább mennyiségi adalék: a jól ismert, hátborzongatóan idegen és organikus ütős és rezes futamokat nagyobb, agresszívabb zenekari kísérettel dobta fel, aminek megint csak megvannak az előnyei és hátrányai is. Egyrészt a monumentálisabb hangzás érezhetően emeli a tétet, ami nem árt, ha már a cselekményt elpaterolták a Földről egy idegen bolygóra, másrészt viszont némileg felhígítja az eredeti score briliánsan nyers, sallangoktól mentes, rémisztő hangulatát. De még ha utóbbit túl nagy negatívumként éljük meg, akkor is el kell ismerni, hogy vannak trackek, amikben ez a masszív szimfonikus őrület gyönyörűen kifizetődik. A nyitó Free Fall, amit akár maga Silvestri is írhatott volna, mindjárt ilyen. Debney fantasztikusan érzékelteti, milyen szar érzés lehet úgy felébredni, hogy rohadt magasról zuhansz egy dzsungel fölött, miközben azt se tudod, hogy kerültél oda – nade, legalább van ejtőernyőd. Csakhogy hoppá, nem nyílik. És akkor a zenekar megtébolyodik… Később a Not of this Earth brutálisan plafont szaggató kürtökkel vezérelt zenekari kifakadása viszi tökélyre a „we are fucked” érzést.

Amikor akcióról van szó (csak pár csúcspont példának: Hound Attack, Royce vs. Predator), Debney nem fogja vissza magát. Zenéje sokkal agresszívabb és falrengetőbb, mint Silvestrié valaha is volt (noha nyilvánvalóan sablonosabb is). A menekülő préda ismeretlentől való félelmébe (valami vadászik ránk) mintha belekeverné a hajtó izgalmát és vérszomját is, a szimfonikusok kirobbanó meneteléseibe állatok vonyítására emlékeztető hangok keverednek, az időről-időre felbukkanó elektromos gitár plusz vadságot ad a mixhez, és a bő egyórás pokoljárás végére a Let’s Get off this Planet, az optimista kezdet ellenére, csak kétségekkel teli félpontot tesz: pillanatnyilag élünk, de még messze nem vagyunk kinn a vízből. A suspense kevésbé megy a szerzőnek, az ilyen jellegű számokat „csak” tisztes iparosként szállítja, és időről-időre nem riad meg az ordas klisék alkalmazásától sem (ld. a Hanzo’s Last Stand című számot, ami pofátlanul sztereotip módon szolgálja ki a karddal felvértezett jakuza és az egyik predator kölcsönösen végzetes összecsapását). Zárásként Debney előhúzza a kalapból a "lényeget": a Theme from Predatorban teljes pompájában, modernizálva, felturbózva, elektromos gitárral dögösítve őrjöng a főtéma. Ügyes - bár ezt a motívumot eleve nehéz lenne elrontani.

Összességében a zene pont olyan, mint a film: nincs benne semmi eredeti, viszont baromi szórakoztató, pörgős, grandiózus, és nagyrészt az elődje által lefektetett alapokra építkezik. Ilyen jöhet még.

Zene az albumon:

Zene a film alatt:

Kiadó: La-La Land Records
Játékidő: 69:11

Jack McDevitt - Elveszett kolónia

Az általunk ismert világ, a tudományos és technikai tudásanyag, az emberi populáció nagysága mind-mind gyarapodhat, megváltozhat az idő múlásával. Vallások, filozófiák és politikai ideák jönnek mennek az évek során.  Arra azonban tízezer év sem elegendő, hogy az emberi természet  nagyban eltérjen a mostanihoz képest.  Az Alex Benedict sorozat, McDevitt egy merész húzása arra vonatkozóan, hogy megkockáztatja ezt a hatalmas időugrást, és próbál számunkra hiteles jövőképet festeni. A kísérlet jelentem sikerült, az aprólékosan kidolgozott részletek, az asztrofizikai helytállóság és az egymástól több évezreddel elmaradt generációk megjelenítése mind erről árulkodik.

Alex Benedict egyfajta modern Indiana Jones, aki ősével ellentétben bolygók között cikázik, elhagyatott űrbázisokat foszt ki, mindezt persze a köz érdekében, hiszen ha ő nem találná meg ezeket a kincseket, ki tudja meddig hányódnának a világban. A hangsúly azonban mégis csak a anyagi vonzaton van, hiszen az ereklyék, műtárgyak eladásából tartja fent, a hétköznapinál jóval magasabb életszínvonalát. Egy napon beállít hozzá egy hölgy azzal a kéréssel, hogy becsülje fel számára egy bizonyos csészének az értékét. A csészéről később kiderül, hogy kilencezer éves, és egy rég eltűntnek hitt űrhajóról származik a Keresőről. A Kereső egyike volt azoknak az utasszállító űrhajóknak, amelyek több ezer emberrel indultak el a Földről egy jobb világ reményében. A kutatás megkezdődik, Benedict életének legnagyobb felfedezése előtt áll, azonban hosszú és akadályokkal teli az út, ami elvezet az elveszett kolóniáig.

A Föld réges rég nem az egyetlen lakható bolygó. Az univerzum kolonizálása majd tízezer éve folyik, generációk élik le úgy életüket, hogy sosem jártak anyaföldjükön. Egyre több és több lakható planétát fedeznek fel a kutatók. A sok fényévnyi távolságok másodpercek alatti megtétele már nem csak álom, így egy másik naprendszerbe való utazás pillanatok alatt lezajlik, utat nyitva a vállalkozó szellemű felfedezőknek. Emiatt nem véletlen az, hogy a bolygók, űrállomások, elhagyatott naprendszerek közti ide-oda való cikázások roppant pörgőssé teszik a könyvet.  Az utazások részeletes leírásának olvasása közben nem vesz erőt rajtunk az álmosság, bele tudjuk magunkat élni a szituációkba, és minden trip tartogat számunkra valami újdonságot.

A könyv narrálása végig Chase szemszögéből történik, aki Alex jobbkeze. Míg Alex a kutatás elméleti megvalósítója, addig ő az, aki a gyakorlati részt végzi, bejárja az idegen helyeket, rengeteget utazik információgyűjtés érdekében. A regény főhőse sokkal inkább ő, mint egoista, de mindeképpen zseninek számító megszállott űrrégészünk. A hölgy érzeseit és meglátásait folyamatosan nyomon követhetjük a regény során. Hősünk sokszor kérdőjelezi meg magában munkaadóját Alexet, mégis végig él benne a remény, hogy a rengeteg idő amit a kutatásnak szentel nem hiábavaló, és a lojalitás munkájával és Alexxel kapcsolatban, ami nem engedi meg neki azt, hogy csapot-papot otthagyva valami másban kezdjen. A végig karakterközpontú történet, rengeteget építkezik rá a kissé álmodozó, cinikus és végtelenül tapasztult űrutazóra.

A regény talán legnagyszerűbb pillanata a Némák fajának behozatala. Az emberiség hiába látogatott meg már ezernyi csillagrendszert, eddig csak egy értelmes fajt talált saját magán kívül. A Némák, ahogyan az emberek nevezik őket, fertelmes, undorító lényeknek vannak lefestve. Humanoid felépítésük ellenére sokkal inkább hasonlítanak valami rovarra Beszédre képtelenek, mivel telepatikus úton kommunikálnak. A történet szerint a két faj közötti háborúskodás mostanra kezdett csak alábbhagyni. A háború mindkét felet összébb fogta, a közös ellenség miatt megcsappant mind az embereken mind a Némákon belüli csatározás. Chase látogatása lakhelyükre, a rengeteg ötlet, amely eme pár fejezetet tarkítja megérne egy külön regényt. Haladásunk egy ilyen végigkifejlet felé rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Egy újabb evolúciós ugrás, mely során egy élű tudattá manifesztálódunk „felemelkedünk”, és nem kell többé az anyagi világgal foglalkoznunk. A regény során a Némáknak ellenvetésük volt ezzel kapcsolatban, miszerint ők nem akarnak egy tudattá fejlődni, ők mind individuum és ugyan elméik összekapcsolódnak - hazugságra egyenesen képtelenek a gondolatolvasás miatt - ők mégis mindenkit különálló személyként érzékelnek, kezelnek.  

Amibe bele lehet kötni az a több helyen felbukkanó következetlenség. A szereplők néha elrugaszkodnak a valóságtól és a logikára fittyet hányva cselekszenek. Ezt leszámítva nincs más amit felróhatnék az író ellenében. A mű nélkülöz minden technoblablát, és a hangsúlyt inkább a társadalomkritikára illetve az ügy megoldására fekteti.

McDevitt mesterien keveri a krimit a tudományos fantasztikummal és ülteti mindezt kalandregénybe. Szépen lassan belecsöppenünk egy kihaltnak hitt kolónia felkutatásába, nyakunkba vesszük az univerzumot, ügyelve arra, hogy mindig egy lépéssel ellenségeink előtt járjunk. A feszültség aprólékos adagolása, a felhőtlen öröm, amit a közösnek vélt felfedezésünk felett érzünk végig meggyőzően hat.  A regény tele van eredeti ötletekkel, ahol mégsem tud eredeti lenni, ott is nagyszerűen támaszkodik elődeire és frappánsan használja fel a már meglévő forrásokat. Egy csillagok közötti fergeteges utazásra invitál a könyv, megoldatlan rejtélyek tucatjával, egy biztonságosnak tűnő világba, ahol nem minden az aminek látszik. 

Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat
Kiadás éve: 2010
Fordította: F. Nagy Piroska
Eredeti cím: Seeker
Oldalszám: 432 oldal

Geekzaj: Salt ügynök (James Newton Howard)

James Newton Howard Saltja a legjobb John Powell zene, amit nem John Powell írt. Úgy látszik, a Bourne-filmek Hans Zimmer istápolása alól régóta és bőven kinőtt komponistája sokkal nagyobb hatással van a filmzeneiparra, mint azt 10 évvel ezelőtt, az amúgy roppant élvezetes Ál/Arc és Z a hangya után bárki sejtette volna. Makacsul ismétlődő, agresszív akciódallamainak, masszív elektromos dobfutamainak stílusa rendre fel-felbukkan olyan filmekben is, amikhez semmi köze – ha nem is drasztikusan, de azért érezhetően belepiszkált munkásságával a zenei trendekbe, hogy mást ne mondjak, a nemrég kivesézett Szupercsapat egy-egy trackjén is érződik a hatása. És igen, ha már Alan Silvestrik és James Newton Howardok is követik a példáját, akkor ez az ember tényleg tud valamit. De visszatérve a Saltra: Newton Howard sosem bizonyult kifejezetten jó választásnak egy akciófilmhez.

A szökevényből sem sok mindenre emlékszünk a fő motívumokon kívül, A jég és föld között és A tolmács dögunalmas volt, a Batman: Kezdődikben jellemzően a lágyabb részekért volt felelős, a King Kongban ugyanezek a részek voltak csak élvezetesek, úgyhogy csak a Véres gyémánt és a Waterworld emelkedik ki az átlagból (de azok – főleg utóbbi – nagyon). A Salt jól meggondolva az első színtiszta (kaland-, romantikus és drámai elemek nélküli) akciózenéje, aminek nagy része tényleg tempós zúzás – és így furcsamód egy nagyjából új terület a szakmát immár jó 25 éve űző komponista számára. Korábbi akciódús zenéit jellemzően egy nyugodtabb, epikus vagy drámai hangzású, könnyen azonosítható főtémára fűzte fel, itt azonban csak lassan bontja ki a címszereplőhöz köthető rövid motívumot, ami visszhangszerűen ismétlődő, és így némi titokzatosságot sugalló hangjegyekből áll. Szinte csak mellékesen csendül fel zongorán az első szám (Prisoner Exchange) végén, mintha nem is volna jelentősége, de a Chase Across DC-ben már a teljes zenekar adja elő, a film végén pedig segít belőni Salt ügynök kórussal és gitárral kísért hősi témáját, ahogy a nő elfogadja sorsát, és elindul új küldetésére.

A téma fokozatos kibontása tudatos koncepció, hiszen a Saltot egy franchise nyitódarabjának szánták. Más kérdés, hogy ez itt még kevés ahhoz, hogy igazán emlékezetes arcot adjon a score-nak, főleg, hogy magukat az akciójeleneteket sem igazán kötik össze emlékezetes motívumok, Newton Howard inkább tempóval dolgozik, mint dallamokkal – és valahol ironikus, hogy az egész mű legnagyszerűbb zenéje az a mindössze 30 másodperc, ami a Cornered első felében hallható. Kár, hogy ezzel nem játszott el a későbbiekben, tökös, dinamikus gerince lehetett volna a soundtracknek. De szerencsére Newton Howard ezt leszámítva is elemében van, amikor némi powelles behatás alatt csap a lovak közé. Az első hajszát aláfestő, már említett Chase Across DC egy roppant impozáns, lendületes, masszív akcióőrület, aminek színvonalát csak a későbbi Mano a Mano éri el – pedig a többi trackben sem kakival gurigázik a szerző. Pokolian szórakoztató dübörgések ezek, amikben több az elektronika, mint Newton Howardnál általában – viszont kevesebb, mint Powellnél, és leginkább ennek köszönhetően válik el a Salt az ő stílusától. A film konkrét témájához egyébként csak a hatásos, bár nem túl ötletes oroszos beütések (egy kis cimbalom itt, egy kis ruszki kórus amott) kapcsolódnak, amik egyszerre utalnak az Amerikát célzó fenyegetés természetére és a főhős gyökereire. Ez se fogja megváltani a világot, de egyrészt nagyszerűen támogatja Philip Noyce korrekt kis hülyeségét (és végülis nem ez a lényeg?), másrészt meg önmagában is tökéletesen élvezetes akciómóka egy tökéletesen megbízható zeneszerzőtől – talán a bő egy órás játékidő egy kicsit sok neki (némi feleslegtől megszabadítva alighanem nagyobbat ütne), de annyi baj legyen.

Zene az albumon:

Zene a film alatt:

Kiadó: Columbia/Madison Gate Records (CD nem létezik, iTunesról tölthető le)
Játékidő: 62:32

Ragadozók

„Nem tudom, mik ezek. Nem tudom honnan jöttek. De megöljük mindet.” Hosszú évek óta nem hallottam filmben ehhez hasonló szöveget anélkül, hogy röhögnöm kellett volna rajta. De Antal Nimród és Robert Rodriguez megcsinálták. Végre adtak nekünk egy tinik igényeinek nem behódoló, trendi bullshit nélküli, igazán tökös és kemény férfifilmet, fasza csávókkal, nagy puskákkal, mindent belengő vadsággal és kegyetlenséggel, és persze tisztességes mennyiségű vérrel – ahogy azt kell. És bár a végeredmény így is messze van a tökéletességtől, azért bizony pokolian szórakoztató.

A legfontosabb szó a filmmel kapcsolatban: oldschool. Manapság, amikor két lábbal tiporják sárba a legendákat (elég, ha csak a Predator és az Alien példájánál maradunk), szinte csak neveket és címeket véve át belőlük a lélektelen pénzmágnesként összekalapált folytatásokhoz/remake-ekhez, öröm látni, hogy vannak még Hollywoodban, akiknek fontosak a gyökerek. A Ragadozók nem sokban különbözik 1987-es elődjétől, sem hangulatában, sem stílusában – de még cselekményszövésében, sőt zenéjében sem. A lényegi eltérések kimerülnek annyiban, hogy a csoportnyi ember-vad most nem a Földön, hanem egy idegen bolygó dzsungelében kezd fogyatkozni, és hogy ezek az emberek többnyire nem hivatásos katonák, hanem igazi söpredékek: van köztük amorális zsoldos, halálraítélt bűnöző, kegyetlen emberrabló, jakuza-főnök, vagy épp egy afrikai halálosztag tagja – ami persze hatásosan hozzátesz a figurák badass-mivoltához. (A Predator-mítosz egy-két új adaléka – pl. a „vadászkutyák” – is jól eltaláltak, és patentosan illenek az összképbe.)

Az expozíció meglepően hatásos (a szabadeséses nyitójelenet eleve nagyszerű): Antalék működőképes csoportdinamikát kotyvasztanak ki a nehezen kedvelhető antihősökkel, és ahelyett, hogy rögtön fejest ugranának az akciókba, bőven áldoznak időt a suspense felépítésére, és jól megragadják a sztori misztikus aspektusait – ami dicséretes, hisz aligha akad néző, aki ne tudná, hogy mire megy ki a játék. Sőt, a filmnek épp ez a része a leginkább működőképes: a „valaki figyel minket” és a „mi az isten folyik itt” gondolatok mentén megteremtett hangulat késsel vágható, az meg szinte törvényszerű, és így megbocsátható, hogy felhígul, amikor végül kezdetét veszi a várva-várt gyilok. Az már kevésbé elnézhető, hogy mindezzel együtt is leül a film a játékidő közepe táján, és soha nem nyeri vissza az első 30-40 perc lendületét, még a finálé kötelezően test-test elleni küzdelmében sem. Addigra egyébként elszaporodnak a klisék is, ami egy ilyen jellegű filmnél aligha főbenjáró bűn, de az nagy kár, hogy még egy hollywoodi viszonylatban szerény, 40 milliós büdzsével sem merik meglépni, hogy az önző rohadéknak beállított főhős tényleg önző rohadék maradjon.

Az akciójelenetek végig piszkosul jól rendezettek, nyoma sincs rajtuk a posztmodern kor pixel- agyonvágás- és lassításmániájának, emellett pedig éppen kellően véresek (azaz van gore, de nem viszik túlzásba, így az alkalmankénti gerinckitépések és lefejezések annál hatásosabbak). Adrien Brody pedig meglepő módon nagyszerűen helytáll. Nem tudom, az alkotók mit szívtak, amikor őt választották Schwarzenegger utódjául, de ide vele, hátha megnyerem a lottóötöst: látható fizikai rákészülésének és színészi adottságainak hála elhisszük neki, hogy kőkemény „szarok a világra” zsoldoskatona, és egyébként is üdítő egy olyan szerepben látni, ahol kivételesen nem azt várják tőle, hogy bágyadt szomorúsággal nézzen ki a fejéből. A többiek leginkább ágyútölteléknek vannak, de pl. Walton Gogginst, Danny Trejót és Alice Bragát mindig jó látni (ugyanez az évek óta a bolygón vegetáló, de minimum 30 kiló túlsúlyt cipelő Laurence Fishburne-re már nem mondható el).

Antal Nimródnak és Robert Rodrigueznek nem folytatnia, hanem újrateremtenie kellett egy franchise-t. Hibáik ellenére is sikerrel jártak, úgyhogy jöhetnek a folytatások – és addig is, a The Expendables és a Machete felköthetik a gatyájukat.

Pusher - Elátkozott város

Szar az élet – főleg, ha kisstílű drogdílerként tengeted napjaid a lepukkant Koppenhágában, a ’90-es évek közepén, és egy felszínes nyájassága alatt kegyetlen szerb gengszternek tartozol egyre több és több pénzzel. Nicolas Winding Refn dokumentarista stílusú Pusher trilógiájának első darabja egy mocsokban, kilátástalanságban, bűnben, drogban és erőszakban dagonyázó, visszataszító miliő fájdalmasan hiteles, kisrealista látleletét nyújtja. Lényegét a szlogenje tökéletesen kifejezi: Nincs esélyed. Ragadd meg.

A sztori középpontjában Frank (Kim Bondia), a kispályás díler áll, aki otromba és lúzer barátjával, Tonnyval (Mads Mikkelsen) járja a város utcáit, bonyolítja piti üzelmeit, és próbál közben tökösnek és elegánsnak tűnni. Amikor egy nagy drogüzletnek köszönhetően lehetősége nyílik rá, hogy rendezze tartozását a táplálékláncon eggyel felette álló Milo felé (Zlatko Buric), azonnal él vele. Ám a drogot magától Milótól szerzi, és amikor a rendőrség lekapcsolja, kénytelen az egészet, mint bizonyítékot, a város tavába szórni. Így aztán adóssága a többszörösére növekszik, Milo türelme fogy, a határidő közeleg, a Frank nyakát szorító hurok pedig egyre kényelmetlenebb.

Refn egészen banális élethelyzetekből bontja ki a főszereplő későbbi pokoljárásában kicsúcsosodó cselekményt. Mintha csak Tarantino két évvel korábbi Ponyvaregényének tahóverzióját látnánk az első jelenetekben. Frank és Tonny felajzott tinikként, harsány röhögések közepette beszélnek csajokról, szexről, perverzióba hajló aktusokról („miután ráélveztem az arcára, megkért, hogy pisáljam tisztára”), vagy éppen a mozi és a videókölcsönzés közti különbségekről. De röviddel ezután Refn (szerencsére) teljesen más pályára állítja a filmet, mint az amerikai fenegyerek tenné. A kötél fokozatosan kezd szorulni Frank nyaka körül, a sajátos tahóhumorért felelős, jenki rappereket majmoló Tonny karaktere (kopasz fején hátul a „respect” szó áll tetoválva – de a műmájer jobban passzolna) félúton el is tűnik az útból (visszatér viszont a folytatásban, ami teljes egészében rá koncentrál majd), a kétségbeesés és kilátástalanság egyre inkább rátelepszik a filmre. Frank félelmetes intenzitással megjelenített filmvégi versenyfutása az idővel egy lefejezett kakas rohangálásra hasonlít, és nagyjából ugyanannyira eredményes. Mert bár végül sikerül összeszednie a pénzt, saját természetének köszönhetően azonnal el is veszti.

Frank nem egy könnyen szerethető figura, sőt, ahogy az ember elnézi életvitelét, és értéktelenségét bármilyen szituációban, hamar hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy megérett a pusztulásra. Az elsőre nyilvánvaló okokon kívül prostituált barátnőjét, Vicet, is semmibe veszi, kicsit sem hajlandó kötődni hozzá, mondván, az ő nője nem lesz egy kurva. Csak akkor fordul hozzá, csak akkor lesz képes valamiféle elkötelezettséget mutatni irányába, amikor minden lángokban áll körülötte, és az egyetlen esélye az életben maradásra, ha Vic-kel elszökik a városból. De mikor gondjai megoldódnak, egy csuklóból odakent fél mondattal hajtja el a kapcsolatuk beéréséért áhítozó nőt. Akárha egy darab rongyot dobna arrébb. Mégis, Refn képes elérni, hogy szimpatizáljunk főhősével, mert ahogy lassan, de biztosan eltemetik a hullámok, azt senki nem kívánja az ellenségének sem. És nem mintha a film tele lenne nála szerethetőbb figurákkal, sőt. A nyájasan mosolygó, magát Frank barátjának valló Milo nem rest őt megalázni és megkínozni, ha a pénzéről van szó, és verőlegénye, Radovan is hiába tűnik barátságos és érző léleknek – egyik nap még bizalmába avat, és megosztja veled élete álmát, amit korábban senki mással, a következő nap viszont már szó nélkül kivágná a térdkalácsaidat, amiért nem fizettél időben.

És ez teszi a Pusherben ábrázolt miliőt olyan mocskossá és elviselhetetlenné,  hogy a néző tízpercenként felállna a film elől, és elmenne fürdeni. Még inkább ez, mint a lepusztult függők serege, a folyton levegőben lógó erőszak vagy a piti gengszterek reménytelen, aranyért való szarban gázolása. Hogy a pénzen kívül semminek nincs értéke, az emberi kapcsolatok, ha nem eleve látszólagosak, bármikor fillérekért beáldozhatók, a szerelmek és a barátságok csak addig tartanak, amíg a mélységesen önző érdekek úgy kívánják, vagy még pontosabban, megengedik. És ebben a világban az sosem tart sokáig.