Nihei Tsutomu páratlan tehetséggel és képzelőerővel megáldott mangaka (japán képregény-rajzoló). Ha őrült, megkapóan idegen, groteszk vízióit szemlélem, ahhoz hasonló nemes, elvarázsolt borzongás fog el, amit a mozgóképek világától eltekintve talán csak Lovecraft művei képesek elérni. Élete eddigi (és vélhetően örök) főműve a Blame! című legendás kultsorozat keletről. A Mester (tudom, elcsépelt kifejezés, szűkmarkúan is bánok vele, de ha őrá sem használhatom, akkor senkire…) legfőbb ereje a szeme, mely egyszerre bír egy acidfüggő, kozmopolita festőművész kreatív, az emberi léptékre nyomasztó eleganciával fittyet hányó elborult nézőpontjával és egy precíz építészmérnök a kisebb részleteket is mániákus figyelemmel illető látásmódjával.
Ha mindez egy kicsit ijesztően hangzik, semmi baj, ez tényleg az: kurva ijesztő – és egyben mágikusan lélekemelő. Persze az is igaz, hogy jelen írás tárgya, ez a rövid, egy kötetes fura hibrid jóval könnyebben fogyasztható a Blame!-univerzum bármely egyéb epizódjánál, és ez az egyik ok, amiért alkalmas lehet a képregények (továbbmegyek: a kortárs képzőművészet) egyik legnagyobb géniuszával való megismerkedésre. A másik az, hogy a Snikt! főszereplője nem más, mint az X–Menből jól ismert, a farkasember mítoszából származtatható mutáns, Logan, aki egyébként az itthon is kiadott, Frank Miller és Chris Claremont nevéhez fűződő Rozsomák: Adósság és becsület című történetben már kapott egy kóstolót a japán kultúrából (hamarosan arról is olvashattok majd egy alapos kritikát).
Tsutomu nem helyezi konkrét országba a cselekményt, az ő szürreális látmányai nem férnek meg a jelenlegi valósággal akár csak köszönőviszonyban is álló közeljövőben. Messze ugrunk tehát előre, bizonytalanok a technológiai és biológiai lehetőségek határai. Az ember által felépített, de már önállóvá vált brutális metropolisz-gépezet, amely a Föld felszínét borítja, messze túllép a cyberpunkon, és – csakúgy, mint a szereplők kinézete, az embereket fenyegető szörnyetegek testfelépítése vagy akár a rövid, furcsa hangzású, felkiáltójelre végződő cím – egy az egyben a Blame!-et idézi. Jellegzetességeiben, hangulatában, vizuális megjelenésében gyakorlatilag ugyanabban a világban járunk tehát, ez egyszerre a legnagyobb erőssége és gyengesége a képregénynek. Az előbbit a bevezető szuperlatívuszai után gondolom nem kell tovább magyarázni, az utóbbinak oka pedig az, hogy az említett nagysikerű sorozat, hiába zseniális, isteni, etc alapanyag, tökéletesen alkalmatlan arra a célra, hogy egy koherens, rövid, pergős, világos történetet öntsenek belőle formába.
De hát kísérlet a színek használata (ami a Blame!-ben csak egy-egy kötetkezdő artwork erejéig bukkan fel), a sok párbeszéd és a rövid, követhető, koherens történet is. Tsutomu nem szokott hozzájuk, ő inkább a töredezett, epizódokból összeálló mesélői stílust favorizálja, ami az olvasó képzeletére legalább annyit bíz, mint az utalások vagy az újra és újra felbukkanó motívumok finom szövedékére. Ami azt illeti, nem is működik olyan jól a dolog: a színezés, bár kétségkívül ad némi vizuális többletet, megöli a fekete-fehér vonalak szikársága és az ábrázolt mechanikus technodzsungel merész, különös tájai közti feszültséget. A folyosók és zárt terek sínylik meg a leginkább a váltást: valahogy kevésnek hatnak így, ráadásul a szövegbuborékok sok mindent ki is takarnak. (Persze ez csak annak fog feltűnni, aki Tsutomu korábbi munkáin edződött.)
A történet tempója amúgy nem rossz, még ha kicsit sokat bíz is a szereplők szájába adott magyarázatokra és ezzel néha gyorsítottnak, ösztökéltnek hat – de hát kell a hely a festményszerű tájképeknek. Dióhéjban a lényeg: Logan (aka Wolverine) a jelenből hirtelen a jövőbe teleportálódik: oda rántották őt, hogy segítségére legyen egy mesterségesen (a szennyeződések felzabálására) kitenyésztett baktériumtörzs elleni harcban, ami azután annak rendje s módja szerint rossz útra tért: mutálódott, embereket fertőzött meg és konkurens, agresszív létformává vált. Az ötletes környezetvédelmi felhangoknak nincs sok idejük kicsengeni a pergő cselekmény során, Logan ugyanis hamar nekiáll annak, amire adamantium karmaival (vagy inkább karpengéivel) ő a legmegfelelőbb ember: a szó szerint kemény fából faragott lények feldarabolásához.
Tsutomu maga sem veszi komolyan az (akkor már) múltból előrángatott, a jövőt megmentő hős helyzetét: Rozsomák maga is cinikus kommentárok sorát fűzi a történésekhez, melyek közül az utolsók („… de jól esne egy sör…”, majd: „Igaza lehetett Jim Morrisonnak…”) talán tréfás mentegetőzésként is felfoghatóak: X-Men rajongók, ne vegyétek túl komolyan a dolgot, ez csak az én őrültködésem Rozsomák karakterével!
A Snikt! itthon 2500 Ft-os áron jelent meg, és ennyiért nem is rossz vétel: a képek szépek, a megjelenés elsőrangú. Egyetlen problémám az volt, hogy harmadszori olvasásra a gerinc gyengélkedni kezdett, azaz egyes lapok kilazultak, kiestek. Lehet, hogy ez nem fog mindenkinél ugyanígy jelentkezni, de azért megemlítettem (én nagyon vigyázok a könyveimre, de ettől függetlenül nem szeretem, ha egy kötetet nem szabad teljesen kinyitni, mert meghal tőle). A három csillagot tehát nem tartom rossz értékelésnek, de a Blame!-mel való összehasonlításból eredő óvatos panaszaim mellett a kiadásnak is szól: szigorúak vagyunk, nem adhatunk többet.