Hellboy: Seed of Destruction / Hellboy: The Movie (1. rész)

"I just do my job, which usually involves me beating the crap out of things a lot like me." - Hellboy

A Hellboy 2: The Golden Army viharosan közeledő hazai bemutatója kapcsán úgy gondoltuk, éppen itt az ideje pár sort írni a Geekz hasábjain is a Dark Horse kiadó éppen ügyeletes és egyre több médiafronton támadást indító házi szörnyszülöttjéről, a szuperhőstársadalom kékgalléros, mélységesen cinikus, ballonkabátos paranormális nyomozójáról, aki még az olyan, adott helyzetet szakértő szemmel felmérő és intellektuálisan sommázó kifejezéseknek is képes proust-i mélységet kölcsönözni, mint az elkerekedett szemmel, Audrey Hepburn-ösen ártatlan arccal kilehelt "What the...?", majd pár (általában valami gorillaszerű mancs, pikkelyes karom vagy lovecrafti bájjal szüttyögő csáp által elhelyezett) pofonnal később a feldagadt arccal és vérrel teli szájból előfröcskölő "Son of a...", valamint a rendkívül szofisztikált "Crap!". Valóságos kincsesház ez az angoltudását fejleszteni vágyó lurkó számára, a személyiségfejlesztő és bármily szülőt megnyugtatni képes, kötelező jelleggel szállított erkölcsi tanulságról nem is beszélve…

Ejtsünk először pár szót kedvenc ördögfiókánk megteremtőjéről, Mike Mignola-ról, aki valószínűleg már gyermekkorában is szörnyeket rajzolt zsírkrétával a szobája falára szülei legnagyobb örömére. Képregényes karrierje a 80-as években kezdődött, amikor a Comic Reader néhány számának készített illusztrációkat és borítókat, majd rajzolóként a Marvel Comics-nál a The Incredible Hulk, Alpha Flight és Rocket Raccoon sorozatokon dolgozott, mielőtt átigazolt volna a DC Comics csapatába. Az első igazi sikerét itt aratta, a Batman: Gotham by Gaslight one-shot-tal, ahol a viktoriánus korban újragondolt Batman magával Hasfelmetsző Jack-el száll szembe. Az eladási mutatók olyan meggyőzőek voltak, hogy ez lett a DC Elseworlds sorozatának első alapköve. A következő dobása a négy részes Cosmic Odyssey, ahol a Tejútrendszer összeomlásának megakadályozásáért áll csatasorba több olyan ismerős DC hős, mint Superman, Batman, Starfire (a Teen Titans-ből), Martian Manhunter és Green Lantern. Ugyanezen munkája erősíti meg azon elhatározásában, hogy elege van a szuperhősök rajzolásából és valami saját, maga teremtette figurát akar életre kelteni, lehetőleg olyat, amihez szörnyek garmadáját kell papírra vetni, tovább fűtve a gyerekkorában olvasott Bram Stoker-féle Dracula gyújtotta szenvedélyt (egy álom válik valóra, amikor később Francis Ford Coppola felkérésére együtt dolgozhat a Mesterrel és George Lucas-szal a Dracula filmváltozatán, majd az abból készült képregényfeldolgozást is ő készítheti el a Topps Comics-nál).

A kilencvenes évek elején alapított Image Comics kezdeményezésének sikere, ami olyan rajzolókat tömörített, akik nem akarták átadni az általuk teremtett karakterek jogát a nagy kiadóknak (mint Todd McFarlane, Jim Lee és Marc Silvestri), tágra nyitja a kapukat Mignola elképzeléseinek. A Frank Miller Sin City-jének otthont adó Dark Horse-ra esik a választása, ahol két társával (John Byrne és Art Adams) mindössze annyit kér: "Kössétek velünk ugyanazt a szerződést, amit Frank-el, és máris boldoggá tettetek". Az üzlet megköttetik és máris minden készen áll Hellboy diadalmenetének első pár, kezdetben bizonytalan lépéséhez.

Az 1993-ban megjelent legelső* két, pár oldalas Hellboy történet (a San Diego Comic Con Comics, illetve a Comic Buyer's Guide lapjain) már eleve kijelöli a csapásirányt, melyet később a figura szellemi atyja, Mike Mignola követni fog és amely olyan rajongói bázist és kritikai elismerést hoz, ami végül az első hollywoodi produkció létjogosultságához és a franchise gépezet (akciófigurák, spin-off sorozatok, animációs filmek, videójátékok) beindulásához vezet. Az első történetben hősünk egy elnéptelenedett amerikai kisváros utcáját rója, mikor egy kóbor kutya formájából telefonpózna magas sakálember keverékké alakuló egyiptomi isten, Anubisz vonja kérdőre pár irdatlan tockos oktató jellegű alkalmazásával. A helyzet végül egy irányjelző tábla nyaktájékon elhelyezett, nem egészen rendeltetésszerű használatában és egy benzinkút látványos felrobbanásában kulminálódik. A második történet klasszikusan ismerős jelenettel indít: az Őrült Tudós (jelen esetben Herr Doktor Herman von Klempt, aki teljesen kihúzva magát is csupán egy üvegtartályban, létfenntartó folyadékban lebegő fej) és Teremtménye (Brutus, egy fémkezekkel felszerelt óriásgorilla) éppen egy Védtelen és Megmentendő Hölgyből próbálnak gerincfolyadékot kinyerni egy Rendkívül Gonosz Kísérlet keretében, mikor is Hellboy, az elemi udvariasság teljes mellőzésével, az ablakon keresztül érkezve véget vet kedvenc időtöltésüknek.**

Ebben a két sztoriban (torzóban ugyan, de) minden megtalálható a későbbi képregények alapreceptjéből: megoldásra váró rejtély (titokzatos eltűnések a kisvárosban), mitológiai/folklórelemek (Anubisz) és történelmi fikció (náci tudós és steampunk kísérleti szolgája) beemelése, majd a szinte minden esetben meglepett Hellboy földbedöngölése során lehull a lepel a titokról, végül a második menetben rendszerint nem éles eszére, hanem nyers, fizikai erejére támaszkodva győzedelmeskedő (nem egy Odüsszeusz a lelkem, no) héroszunk valami lakonikus, nemtörődöm megjegyzéssel napirendre tér a dolog felett. Ráadásul ha közelebbről megnézzük, Hellboy tulajdonképpen egy két lábon járó és meglehetősen elcsépelt klisé: a szörny, akinek zord külseje érző szívet takar, nem fogadja el a rá kirótt sorsot, és saját fajtája ellen fordul, hogy megvédje az Emberiséget a pusztulástól. Vajon hányszor láttunk már eddig hasonlót? A dolog mégis működik, ennek pedig több oka is van...

A Hellboy-univerzum több műfaji jelleg sajátos keveredése (film noir, steampunk, történelmi fikció, horror, szuperhős képregény, sci-fi, ponyvaregények), melyet megannyi folklórelem, városi legenda, mitológiai vonatkozás vagy irodalmi alkotásra való utalás sző át. A mítoszokból táplálkozó horrortoposzok, mint a vérfarkasok, vámpírok, zombik, kísértetek mellett egyéni értelmezésben jelennek meg ókori istenek, például a fentebb említett Anubisz, a Hellboy útját folyton-folyvást keresztező Hekaté, vagy a Lovecraft-mítoszból átemelt Mérhetetlen Vének (itt Ogdru Jahad), akik a Külső Űr fagyos hidegében vannak bebörtönözve. Sárkány, hidra, az ír legendák tündérei, az orosz mesék Baba Jaga-ja, a vendigó, az Ogopogo szörny, trollok, a Pokol bugyrainak ördögei és démonai, mind-mind tiszteletüket teszik hősünk kalandjaiban. Mignola értő kézzel nyúl a különböző népek mítoszaihoz és legendáihoz, épp csak annyit változtatva rajtuk, hogy Hellboy jelenléte ne érződjön erőltetettnek, így ízelítőt kaphatunk általa az afrikai (Makoma), maláj (The Pennangalan), norvég (King Vold), brit (The Nature of the Beast) vagy akár japán (Heads) folklórból.

Üdítő ellentmodásosság a Conqueror Worm-ben megjelenő Lobster Johnson, aki egyenesági leszármazottja a 30-as évek ponyváit uraló hősöknek, mint Doc Savage, The Shadow vagy The Spider, amikor ugyanezen trade paperback Edgar Allan Poe Ligeia-jának soraira felfűzött képkockákkal indít. A Box Full of Evil története kvázi az Usher Ház bukásának kúriájában játszódik, a Hellboy jobb kezének eredetét felfedő The Island című kétrészes történet legalább fele pedig egy régi tengerészdalra és Thomas Haynes Bayly 19. századi brit poéta költeményére épül. Mindezenközben Mignola egy pillanatig sem titkolja, hogy elsődleges célja a szórakoztatás: egy interjújában saját maga nyilatkozta, hogy Hellboy történeteinek nagy része szándékoltan olyan, mint egy Roger Corman vagy Ed Wood szkriptelte B-movie, amit aztán különféle művészi eszközökkel fűszerez meg.

Ha már a művészi eszközökről beszélünk: tekintve, hogy a képregény erősen vizuális médium, a Hellboy történetek legmegragadóbb tényezője Mignola rendkívül egyedi rajzstílusa. A kicsit darabos, szögletes alakok kontrasztja a fényképszerű, gótikus elemekkel, az egyszerű, de hatásos színkezelés és az árnyékok zseniális, majdnem Sin City-szintű alkalmazása (a Hellboy történetek eredetileg fekete-fehérben láttak napvilágot a Dark Horse Presents-ben) kiemeli a mainstream képregények sodrából. Az egész rendkívül messze áll az Adam Hughes-féle iskolától, ahol nagy hangsúlyt fektetnek az arckifejezések ábrázolására: itt erről szó sincs, Hellboy arca rezzenéstelen, amolyan baltával faragott akcióhős fizimiska, és mégis, Mignola minden érzelmet képes átadni a karakterén keresztül.

Az első nagyobb lélegzetű, négy részes Hellboy történethez, mely a keresztségben a Seed of Destruction címet kapta, Mignola alkotótársa, John Byrne (Next Men, X-Men, Superman) segítségét kérte, mert nem volt biztos abban, hogy megfelelő tapasztalattal rendelkezik a plot és a dialógusok megírásához, és biztosra akart menni teremtményének debütálásánál. Így történhetett, hogy ez az egyetlen olyan Hellboy sztori, ahol egyes szám első személyű narrációt láthatunk, ráadásul mindjárt két karakter nézőpontjából is. A Byrne segítségével összerakott szkript olyannyira gördülékeny és tökéletes lett, hogy Mignola gyorsan elkezdte átírni a saját szándékoltan döcögősebb elképzelése szerint, végül tulajdonképpen ő fejezte be a forgatókönyvet.

A Seed of Destruction ugyanolyan pastiche, mint az őt követő történetek: fiktív fotók, írógéppel írt dokumentumok, egy afrikai mese a Békáról, alternatív történelem és lovecrafti szörnyetegek. A Raszputyin vezette kétségbeesett náci okkultista kísérlet a második világháború végéhez közeledtével részlegesen kudarcba fullad, a végső fegyvert, a végtelenül távoli és idegen entitást, az Ogdru Jahad-ot ugyan nem sikerül megidézni, ám helyette egy démonkölyök kerül át a mi világunkba, akit a szövetséges erők vesznek oltalmukba. Hellboy professzor Bruttenholm, a B.P.R.D., vagyis a paranormális jelenségekkel foglalkozó amerikai hivatal vezetőjének vigyázó tekintete alatt cseperedik fel, a világot járva és természetfeletti ügyeket felgöngyölítve a hivatal ügynökeinek segítségével. Apjaként istenített mentora azonban eltűnik egy sarkvidéki expedíció során, és amikor előkerül, olyan események láncolatát indítja el, melyek az egész ismert világ pusztulását okozhatják. A nyomok a Cavendish kúriához vezetnek, ami halálos csapdának bizonyul: Hellboy-nak és két szövetségesének, a halember Abe Sapien-nek és a pirokinetikus képességekkel rendelkező Liz Sherman-nek magával Raszputyinnal, kétéltű szörnyszolgáival és az Ogdru Jahad egyik szörnyűséges megtestesülésével kell szembenézniük. Hősünk itt esélyt kap arra, hogy felfedjék előtte létezésének célját, ám inkább a nem tudást választja és elpusztítja az orosz mágust.

"I like not knowing. I've gotten by fifty-two years without knowing. I sleep good not knowing." - Hellboy

Még ha nem is a legjobb Hellboy történet (személy szerint sokkal jobban szeretem Mignola rövidebb történeteit), a Seed of Destruction mégis csak eredettörténet, s mint ilyen kikerülhetetlen volt, amikor a Hellboy-univerzum megfilmesítése kósza ötletből kézzelfogható valósággá vált.

Legközelebb megtudhatjuk, hogy mi köze a Passiónak a Hellboy mozifilm szerény sikeréhez, miért nem jobbkezes Hellboy és miért nem rágógumigolyók folynak Sammael ereiben pénzérmék helyett? Na meg, hogy miért nem velem randevúzik Selma Blair a nyálas Myers ügynök helyett? Stay tuned.

 

 

*Mignola az általa írt-rajzolt Legend of the Dark Knight 54-es számát tekinti az első Hellboy történetnek, ahol Batman egy furcsa kísértethistória kénytelen-kelletlen résztvevője lesz, akárcsak Hellboy a legtöbb kalandjában
**Ha másra nem is volt jó ez a két történet, arra bizonyosan, hogy nyilvánvalóvá váljon: Hellboy-on piszkosul jól áll a ballonkabát és Mignola imád gorillákat rajzolni, amiknek mindenféle fémbizgentyűk állnak ki a fejéből

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!