Dűne

1982 nyarán George Lucas felkérte David Lynchet a Csillagok háborúja-trilógia befejező epizódjának, a Jedi visszatérnek a megrendezésére. Lynch nemet mondott az ajánlatra: ahelyett, hogy valaki más, már korábban megkezdett „univerzumát” kibővítse, a Dűnével saját mozi-mitológiát szeretett volna útjára indítani.

Így utólag csak sejteni lehet, hogyan nézhetett volna ki a Star Wars-franchise harmadik része, ha Richard Marquand helyett Lynch rendezi meg: Jabba talán Frank Booth és Mr. Eddy előfutáraként, groteszk-nyáladzó központként uralta volna a filmet; a speeder-motorok balesetei jóval véresebbek lettek volna és az Endor rovarjai esetleg összediffundáltak volna az evokok testével, Luke és Darth Vader potenciális, ödipális konfliktusairól már nem is beszélve: „Don’t look at me, fuck! – Luke, I AM your Father. Daddy’s home, Luke.” Álmodni lehet… Vader szuszogása mindenesetre, ha mást nem, előrevetítette volna a Kék bársonyt.

Ehelyett Lynch Frank Herbert gigantikus opuszának feszült neki, amelynek központjában az Arrakis, a sivatagbolygó áll, közismertebb nevén a Dűne. Herbert regényfolyama először folytatásokban jelent meg a hatvanas évek elején, és 1965-ben fogták össze könyvformában. A nyolcvanas évek elejéig Herbert még négy folytatást írt, amelyekben tovább bonyolította a galaxist uraló Atreides-ház, és az életükkel örökre összefonódó bolygó történetét. A regényfolyam során a szerzőnek sikerült egy sajátos, fantasztikusan részletes, ökonómiai, szociális és politikai aspektusaiban egyedi univerzumot létrehoznia.

Az első könyvet már a hetvenes évek elején meg szerették volna filmesíteni. Eredetileg a mexikói neo-szürrealista, Alejandro Jodorowsky rendezte volna, a díszletek, kosztümök és maszkok megtervezésére pedig Moebius (Jean Girault) és H. R. Giger, az Alien „atyja” lettek kiszemelve, sőt az egyik mellékszerepet Salvador Dalinak szánták! Miután anyagi okokból a produkció dugába dőlt, Ridley Scott próbált meg bele életet verni, kevés sikerrel. 1983-ban aztán Lynchnek adatott meg a lehetőség, hogy – Dino De Laurentiis produceri szárnyai alatt, ötven millió dolláros költségvetéssel megtámogatva – megalkossa a saját interpretációját. Hogy milyen kétes eredménnyel, azt talán jól példázza, hogy a film a mai napig a rendező egyik legvitatottabb filmje, amelyből több változat is létezik, például egy öt órás tévé-verzió, amelytől Lynch elhatárolódott.

A Dűne Paul Atreides (Kyle McLachlan) herceg felemelkedésének története, akiből a mese végére a Kwisatz Haderach (héberül: „az út lerövidítője”, kvázi isten), a Dűne uralkodója, illetve a bolygó népének, a fremeneknek messiása lesz. A Dűne az egyetlen lelőhelye az univerzum szuperkábítószerének, a Fűszernek, amelynek hatására a userek mindenféle emberfeletti tetteket – teleportáció, gondolatátvitel, stb. - képesek véghezvinni, sőt, ami a leglényegesebb, az űrkereskedelmet felügyelő Liga navigátorai is a Fűszer segítségével teleportálják át az irányításuk alatt álló űrhajókat az univerzum egyik pontjáról a másikra.

Nem csoda tehát, hogy őrületes harc folyik a bolygó feletti uralom megszerzéséért. Paul apja is ennek a csatározásnak esik áldozatul, mikor IV Shaddam császár beáldozza őt a rivális Harkonneneknek (a film főgonosza, Vladimir Harkonnen báró (Kenneth McMillan) Lynch egyik legeredetibb és legundorítóbb antagonistája: gennyedző, túlsúlyos testét egy repülő székhez szíjazva közlekedteti, otthona pedig egy indusztriális szemétdomb-planéta, amely mintegy kontrasztot alkot a Dűne univerzum többi, általában archaikus technikai szinten leledző bolygójával.)

Sajnos a film sok ilyen eredeti ötletéhez hasonlóan ez is háttérbe szorul, mivel Lynchnek a regény epikus kibontásával is törődnie kell – szinte érezni, mennyire nem fűlik a foga minden egyes részlet töviről hegyire való elmagyarázásához. Ez a fajta történet egész egyszerűen nem az ő stílusa, és nem is ért igazán az ilyen meséhez: aki nem olvasta a regényt, elvész a percenként felbukkanó excentrikus karakterek dzsungelében, akik gyakran nyomtalanul párolognak el a történetből.

Lynch elköveti azt a hibát, hogy a néző számára is hallható belső dialógok segítségével próbálja a narratív dzsumbujt érthetővé tenni, ám ezek megint csak olyan ügyetlenek és olyannyira tele vannak információval, hogy csak a film műfaji életképtelenségét erősítik. A rendező a jól sikerült álomjelenetekben a főszereplőket motiváló inner space-t mint szürreális képfolyamot vetíti elénk, amelynek hatásosságát a sztori patetikus hőseposzi ambíciói ássák alá.

A mind narratívája, mind pedig díszletei szempontjából túlságosan sűrű film képtelen megvalósítani kitűzött célját, a messiás-mítoszt érdemleges kitárgyalását. A Dűne tele van érdekes részletekkel és okos ötletekkel, de messze van attól, hogy bármilyen szempontból lezárt egészet alkosson. A finálé a bombasztikus gitárrohamokkal aláfestett, óriásférgeken duhajkodó harcosaival inkább emlékeztet valamilyen félresikerült rockoperára, mint bármi olyasmire, ami egy átgondolt forgatókönyvből eredhet. A sok félresikerült jelenet között megbújva azonban állandóan olyan pillanatokba botlunk, amelyek Lynch tehetségének megcáfolhatatlan bizonyítékai, és amelyek az űropera monoton, előírásos menetét szürreális rémálom-víziókkal és egyedi kompozíciókkal szakítják meg.

George Lucas dinamikus Csillagok háborúja-folyamához képest, amely műfajok sokaságát integrálja a maga széria-kozmoszába, a Dűne egyik központi eleme a történet lassúsága. Paul nem csak egy bizarr, középkorinak látszó harci gépet győz le a kapkodás helyett bevetett lassú mozdulatai segítségével, de maga Lynch is úgy próbálja legyőzni az űroperát, mint kényelmetlen zsánert, hogy a történetet néha szó szerint megállítja, és a hőseposz repedezett hártyája mögé pillant, annak titkait kikutatandó, hátha talál alatta valami értékesebbet. Sajnos sosincs elég ideje belebámulni a sötétbe, az epikus történet kényszere – no meg a producerek – továbbhajtják.

 

Dune. USA, 1984. Frank Herbert regényéből a filmet írta és rendezte David Lynch. Producer: Dino De Laurentiis. Zene: Toto. Fényképezte: Freddie Francis. Vágó: Anthony Gibbs. Szereplők: Kyle MacLachlan, Kenneth McMillan, Jürgen Prochnow, Francesca Annis és mások.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!