Geekzaj: Ragadozó 1-2. (Alan Silvestri)

Tökös amerikai katonák a dzsungelben, nagy puskákkal – és Alan Silvestri zenéje ebből alig ad vissza valamit. Tipikusan ’80-as évekbeli, halálegyszerű szintetizátorfutamok helyett félelmetesen organikus és idegen, megdöbbentően eredeti hangzás borzolja a kedélyeket, és pusztán néhány rémisztő hangjegy semmissé teszi a kéziágyúkkal futkározó izomkolosszusok erőfeszítéseit. Hiába a férfias erőtől duzzadó forgatókönyv, az energikus rendezés vagy a szimpatikusan tehetségtelen és szimpatikusan nagydarab színészek sora – kevés film köszönhet annyit a zenéjének, mint a Ragadozó.

A Ragadozó zenéje azon kevés score-ok egyike, amik oly egyediek és semmi mással össze nem téveszthetők, hogy mindössze két-három hangjegyből azonnal felismerhetők. Az energikus, a vadászat izgalmát és a préda rettegését egyszerre közvetítő főtéma hatásában John Williams Cápájának egyszerűségében riasztó vezérmotívumával vagy épp a Terminator 2 T-1000-esének totális megállíthatatlanságot kifejező, nyomasztó szintetizátoreffektjével állítható párba. Alan Silvestri, akinek nevét akkorra a filmzenerajongók már ízlelgették a Vissza a jövőbe dallamainak köszönhetően, olyan zenét komponált Schwarzenegger csapata és az idegen lény harcához (pontosabban: Schwarzenegger és az idegen lény harcához, illetve a csapat lemészárlásához), amihez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem hallhattunk. Számos merész, extravagáns, egzotikus megoldása eredményezi azt az organikus jelleget, aminek köszönhetően a score maga is szinte él: folyamatosan lüktet, fél, menekül és küzd. Mély vonósok, rémisztő hangot árasztó, különleges fúvósok, nyugtalan zongora, idegborzoló csörgők járnak fenyegető táncot, a dobokra leginkább az „életidegen” jelző illik.

A zenének ez a sajátos hangzásvilága tökéletesen kifejezi a vadászat mindkét oldalát: ritmikus, fülledt, izgatott ütemek szolgálnak a hajtó vérszomjának kifejezésére, rémült, torz hangokkal is operáló, diszharmóniától sem visszariadó zenekar érzékelteti a hasztalan menekülést, és a kétségbeesett, győzelemmel aligha kecsegtető harcot. Az első számban (Predator – Main Title) máris csörgők és dobok ellenállhatatlan ritmusa ostromolja a hangfalakat, majd a harcias kürtök is színre lépnek – végül a képet a sci-fi hangulatért felelős vonósok, és a militáns ütősök egészítik ki, teljessé téve a ’80-as évek egyik legmaradandóbb vezérmotívumát. A doboknak kiemelt szerepük van a zenében, legalább tucatnyi fajtát hallunk a kellemesen bő lére eresztett játékidő alatt – a Something Else-ben például jellegzetesen afrikai, később is sűrűn visszatérő ütemeket fedezhetünk fel (bár a film Közép-Amerikában játszódik, de ez a hangzás ott is 100%-ig megállja a helyét), persze nem amolyan oroszlánkirályos, „gyönyörű vidéken járunk”-típusút. A dzsungelben ezúttal nincs semmi barátságos, a mindössze két hangjegyből álló ritmust hallva úgy érezzük, hogy minden egyes fűszál és levél halálos veszélyt rejt (ez az atmoszféra a nagyszerű Jungle Trekben csúcsosodik ki).

Az album főleg az akció és a feszültség váltakozásából áll, lágyabb dallamokat csak ritkán hallunk, és akkor is minek: a He’s My Friend, és a We’re All Gonna Die bután katonás melankóliájának üzenete nagyjából az, hogy „szomorúan is tökös amerikai vagyok” (ennél meggyőzőbbek a Cut ’em Off egyszerre baljós és keserű vonósai). Szerencsére ezek a kitérők ritkák, és ha egyszer a zene olyan csúcspontokkal szolgál, mint a Billy Stands Alone, gyorsan meg is bocsátjuk őket: a feszültség fokozatosan épül fel, a zenekar egyre hangosabban fakad ki, a track második felében pedig masszív „meneteléssel” festi alá a hátra maradó Billy halálát. Innentől már a ragadozó és Scharwzenegger párbajának zenéjét halljuk. Az előkészületeket a bő 9 perces, váltakozó tempójú Battle Plans érzékelteti, a végső harcot három, néha elcsendesülő, néha kegyetlenül rázendítő szám demonstrálja. Az egyetlen baj velük, hogy túlságosan ragaszkodnak a képekhez, és azok olykor már-már mickey mousing-szintű kiszolgálása nagy dinamikai váltásokat eredményez, amik a film alatt persze tökéletesen működnek, de külön hallgatva már kevéssé élvezetesek – de legalább ezeket a különböző tempókat általában összefogja egy nyugtalanító, háttérből szóló dobalap, ami biztosítja a folyamatosságot. Amikor pedig az album nagyrészében visszafogott zenekar végre elszabadul, akkor valóban a lehető legélvezetesebb, dübörgő akcióhoz jutunk – fúvóst, de főleg zongorát, ritkán használnak gyors zenében ilyen kreativitással, mint itt. És ennek nagy szerepe van abban, hogy a Ragadozó, a legtöbb ’80-as évekbeli tesztoszteronkommandózással ellentétben, végig komolyan vehető.

A lényegesen kevésbé sikerült folytatáshoz a szerző természetesen magával hozta az első részben prezentált főtémát, és a zene sok egyéb, jellegzetes megoldását – ezúttal is a feszültség és az akció váltakozásától lüktet az album, és noha az „akurvaéletbe, valaki vadászik ránk” motívum ezúttal nem olyan meggyőző, mint az első felvonás esetében, utóbbit a másik területen Silvestri elemében van. Az akciók sűrűbben követik egymást, és gyorsabb tempót diktálnak, ráadásul kevésbé jelenetfüggők, mint az eredetiben voltak. Ami viszont ahhoz képest komoly visszalépés, hogy ez a score jóval konvencionálisabb, vagyis az előzőből átmentett megoldások ezúttal beleolvadnak a zenekar játékába. Ebből az lesz, hogy a Predator 2. elveszti sajátos, egyedi hangulatának nagy részét, és azt szinte csak a főtéma felbukkanása biztosítja időről-időre. Ennek fényében furcsa, hogy Silvestri éppen azt a zenei elemet tartotta meg, mitöbb, talán erősítette is fel, ami a történetből kifolyólag csak az első részben működik 100%-ig: ez pedig a dobok afrikai jellege, ami a közép-amerikai dzsungelbeli jelenetekben, a szokásos vonós-fúvós szekcióval egybeolvadva fantasztikus hangulatteremtő hatással bírt, de a nagyváros kulisszái közé bajos mindenféle módosítás, mindenféle urbánus befolyás nélkül bepasszírozni. Kár, mert ezek a vérpezsdítő ütemek egyébként itt is nagyszerűen vegyülnek bele a zenekari hangzásba, már rögtön a nyitótételben (Main Title), ami kísérteties, a fülnek nem túl kellemes effektekkel éri el, hogy végigfusson hátunkon a hideg.

Az album összképét a feszültségkeltő zenék rontják le, amik jóval alulmúlják az első rész hasonló hatást célzó számait. A First Carnage, a Danny Gets It és a Swinging Rude Boys című trackeket így nyugodtan átugorhatjuk, nem maradunk le semmi fontosról. De aztán jön az előd legnagyszerűbb pillanatait idéző Tunnel Chase, és a sejtetésnek, a lassú beszaratásnak vége szakad: a rém már nem távolról figyel, hanem kurvára itt van a sarkunkban. Az őrülten vad akcióban a zenekar masszív, határozott ütemei közt felüti a fejét a főtéma is (illetve annak fúvós része, a jellegzetes dobalapokat más ritmusok helyettesítik), amit a főcím alatt valamiért nem hallhattunk. Eztán a Truly Dead ugyan kissé unalmas, feszültségteremtő mormogással indul, de aztán felbukkannak a fekete kontinenst idéző ütősök, amiket az utolsó másfél percben hátborzongatóan horrorisztikus effektek és baljós kórus színesít, igazi súlyos, vérfagyasztó hangulatot eredményezve, ami után dobhatjuk a gatyánkat a mosógépbe (hasonló, bár kevésbé erőteljes megoldásokat kínál a vicces című Rest in Pieces és az El Scorpio). A This is History az első tétel, amelyben a főtéma teljes egészében megjelenik (illetve csak majdnem, ugyanis a csörgők hiányoznak belőle), utolsó egy percének vadsága és energiája a lemez újabb csúcspontját képezi – hogy aztán az End Titles zárásként nagyszerűen összefoglalja a legjobb pillanatokat: felbukkan a vezérmotívum, újabb dübörgésbe kezd a zenekar, ismét halljuk az afrikai dobszólókat, és az apokaliptikus kórus is a képünkbe üvölt.

A Ragadozó kivételesen jól alkalmazott egy ismert formulát – viszont a zenéjével Silvestri maga teremtett egyet.

Predator 1
Zene az albumon: