Brian Keene azok közé a modern horroristák közé tartozik, akinek berobban ugyan a remek alapötlet (jelen esetben egy olyan alapötlet, amelynek korábban már mások is nekimentek, lásd lejjebb), de a kibontásával már komoly problémái adódnak. Elegem van abból, hogy egy történet elolvasása után a sztori csak frusztrációt hagyjon maga mögött (lásd még pl. Bentley Little regényeit. Vagy inkább ne.), ezért Keene többi könyvére nem szórok el lóvét.
A könyv hősei egy reggel arra ébrednek, hogy csendes kisvárosukra sötétség borul. Nemhogy a nap nem jön fel, de a települést szó szerint körbeveszi valamiféle miazmikus feketeség, ami nem engedi be a fényt, eltakarja előlük az eget illetve a külvilágot, és aki képes meggondolatlanul belegyalogolni, azt felzabálja (sikoltozásuk legalább is erre utal.)
A kistelepülés, kisközösség izolációja kedvelt témája az amerikai horrornak: Stephen King nemrégiben egy dupla-Biblia-méretű téglát írt össze róla (Under the Dome – egyelőre nem olvastam, bár hónapok óta kacsingat rám a polcról, a maga förtelmes-rózsaszín borítójú valójában), Joe Lansdale pedig a műfaj klasszikusát alkotta meg ugyanebben a témában a zseniális The Drive-Innel.
Amit Keene remekül csinál, az a városi jónép kétségbeesésének, hangulatának, majd a társadalmi degeneráció és burjánzani kezdő káosz folyamatának leírása. Magának az áthatolhatatlan sötétségnek a pszichére ható szörnyűséges, opresszív hatását teszi átélhetővé, a szereplők kétségbeesését a saját bőrünkön érezzük. Érdekes, és a Dark Hollow-ban ugyanezt a formulát használta, hogy a fenyegetés mögött rejtőző titkot már rögtön a könyv legelején feltárja, ezúttal oly módon, hogy a falu bolondja meséli el a polgároknak: ő festette fel a város határában azokat a mágikus jeleket, amelyek megakadályozzák a lovecrafti sötétségnek, hogy őket is megcsócsálja. Így az olvasó kezdettől tisztában van a mozgatórugókkal, még ha a regény hősei százoldalakon keresztül sem képesek mindezt tudatosítani magukban.
Keene világot épít az életművével, mint Balzac meg King: a jelfestő hajléktalan egy korábbi regényéből köszön vissza, illetve a Dark Hollow félember-félkecske szatírja is feltűnik egy jelenés erejéig. Kár, hogy Keene tehetsége meg sem közelíti az említett urakét: a regény felépítménye erősen inog. Egyrészt egy efféle sztorinak kétszázvalahány oldal kevés. A történet töredéknek hat. A lezárás szintén nagyon gyenge, Keene abszolút nem tud befejezést írni. Ráadásul hőseink mindannak a tudásnak a birtokában, amelyre a sztori folyamán szert tettek, olyan illogikus döntésre szánják el magukat, amelyet egyetlen, józan paraszti ésszel felszerelt ember sem lépne meg. Bár talán egy olyan regénynek, amely tele van szereplőinek idegesítően buta döntéseivel, ez éppenséggel a megfelelő finálé.
