Kötelességemnek érzem azzal a vallomással kezdeni, hogy tetszettek az eddigi Karib-filmek. Igen, mindegyik. Mert igaz, hogy a színvonal folyamatosan csökkent, de még az elnyújtott, és helyenként erőltetett harmadikban is több ötlet és humor volt, mint öt másik tetszőleges hollywoodi megafilmben együttvéve. Lehet, hogy Gore Verbinski csak egy iparos (bár a Rango után már ebben sem vagyok olyan biztos), de annak roppant ügyes. Viszont a negyedik etapra Rob Marshall ült helyette a rendezői székbe, és akárhogy töröm a fejem, nem tudom elképzelni a stúdiófejeseknek és a producereknek azt a gondolatmenetét, ami ehhez a rendezőválasztáshoz vezetett. „Egyértelmű, adjuk oda Marshallnak a könnyed, pörgős, kreatív, akciódús, látványos nyári blockbustersorozatunk új részét, hiszen ő csinálta a…” Chicagót? A Kilencet? Az Egy gésa emlékiratait? Mégis melyiket tekintették referenciának egy Karib-sequelhez? De jobban belegondolva, tökmindegy, mert már a forgatókönyvnél bukik az egész. Meg Johnny Deppnél.
Depp a 2000-es évek elején – nem kisrészt pont az első Karib-filmnek köszönhetően – a földkerekség egyik legcoolabb színészének számított, viszont az eltelt 10 évben rohamosan váltak egyre unalmasabbá azok a ripacskodó manírjai, amikkel Tim Burtont is folyton boldogítja. Idétlenkedése mostanra elveszítette minden varázsát, de ez persze nem csak az ő hibája: a negyedik Karib, bár ugyanazok írták, mint az előző hármat, humortalan, sótlan, erőltetett és fárasztó, márpedig nincs annál rosszabb, amikor egy olyan harsány, karikatúraszerű figura szájába, mint Jack Sparrow lapos és mesterkélt poénokat adnak. Ha már előre tudjuk, hogy melyik szituációban hogyan, sőt, milyen grimasszal fog reagálni, és már a csattanó felvezetésének legelején világos, hogy fél perc múlva min várják majd el az alkotók, hogy röhögjünk, az régen rossz. Hányszor lehet pl. elsütni azt a poént egyetlen filmben, hogy a főhős azt hiszi, megmenekült, majd amikor megfordul, szembetalálja magát harminc puskás emberrel?
A cselekmény ezúttal a fiatalság forrása körül bonyolódik. Az örök élettel kecsegtető vízre pályázik a spanyol flotta, a (nem minden hátsó szándék nélkül) Barbossa vezette brit hajóhad, Sparrow régi szerelme, Angelica, és az ő apja, a kalózok réme, Feketeszakáll. A karaktereket összekötő kapcsolati hálóban lenne fantázia, de az alkotóknak egyszer sem sikerül meglepniük a nézőt, és mind az apa-lány, mind a férfi-nő viszony reménytelenül üres, mesterkélt, és teljesen híján van a legalapvetőbb emocionális töltésnek is. Még Barbossa és Feketeszakáll küzdelme lehetett volna a film legélvezetesebb aspektusa (már csak Geoffrey Rush és Ian McShane miatt is), ha nem úgy vetik oda az egészet, ahogy az ember a válláról pöcköl le egy ráhullott levelet. A pap és a szirén szerelmi szála pedig nem több játékidőt növelő tölteléknél.
Persze Penelope Cruz Keira Knigthley helyett mindig jó választás, de a vicc az, hogy inkább Orlando Bloomot helyettesíti, mint őt – ha azt a néhány csókot kivágnánk a filmből, a Depp és Cruz közti acsarkodás semmiben nem különbözne a Turner-Sparrow szál hűséggel és árulással egyszerre fűszerezett barátom-ellenségem viszonyától, és a két alapvetően szimpatikus színész sem tudja hitelesen eladni a rettenetesen szárazra írt vadrománcot. Csak attól, hogy felváltva vívnak és csókolóznak, még nem fog automatikusan izzani köztük a levegő.
És senki ne reménykedjen benne, hogy majd az akciók kárpótolják, ugyanis a filmnek meglepő olcsóságszaga van. A legnagyobb látványelem néhány hanyagul megkoreografált, ügyetlenül vágott, csoportos kardozás valami sötét helyszínen (kocsma, barlang), ami az első három rész Errol Flynn-akrobatikát és Buster Keaton-bulreszket frenetikusan vegyítő küzdelmei után annyira érdekes, mint pár bárányfelhő az égen. És nincsenek óriásszörnyek, nincsenek tengeri csaták, nincsenek guruló malomkerékben vívott harcok, egyedül a szirének támadásának jelenetébe szorult egy ebihalfingnyi spiritusz, de az akcióhoz láthatóan semmilyen érzékkel nem rendelkező Marshall majdnem tönkrevágja azt is. Az idei nyár egy tetszőleges hollywoodi megaprodukciójának előzetesében (!) több a látványelem, mint az egész Karib 4-ben. Szóval mi a tökömre ment el az a 150 millió dolláros költségvetés? Ja, hogy csak Depp visszaédesgetéséhez 35 millió kellett? Az a pénz is jó helyre ment…
PS: a 3D a legtrehányabb, amit nem utólag konvertált filmben láttam eddig.
Az Egy szerb film korántsem azért tekinthető a kínpornóként megbillogozott alműfaj díszpéldányának, mert megélhetési kéjelgés és valószerűtlen mérvű bántalmazások egyidejű megjelenítésével múlat mintegy száz percet, sokkal inkább farizeusi igyekvése okán, mellyel az alantas vágyak kielégítésének alantasságát vagy épp egyszerűségét cáfolja. Tekintete kancsal: bőszen kacsint csekélyszámú cinkosa felé, a művészi koncepcióját érő támadásokra készülve pedig hóna alatt zsírosít egy görbe tükröt. Rajta felirat: „GÖRBE TÜKÖR!!!44!!!!!” A rendező eme lelemény korlátai között próbál minden leírt és kimondhatatlan határt átlépni, amiben mondjuk Bret Easton Ellis olvasóinak szemében érdektelen kudarcot vall, de filmjében legalább basznak újszülöttet. Mert van, akinek minden vicc új.
Higgadjatok le, nem kell megbotránkozni. Most nem – csak – a társadalom hármas felosztásáról fogok értekezni, miszerint van a hülye tömeg, van a hülye szubkultúra, és vagyunk én és aki lájkol. Ki tudja, talán még a filmről is esik szó. Impossible is nothing.
Kezdeném a tényekkel, az alkotók neveivel, de a mentálmedián kedvesen megsimogatja a tarkóm, és elfele tekeri a fejem: az ízlésficamok normatív középértékeként hitelesített imdb keresője hallgatólagosan szabotálja adatgyűjtő próbálkozásaim, hogy ha netán sátáni véletlenek összejátszása következtében az „a serbian film” karakterszekvencia beütődne a rubrikába, például a macsek egy fordítva feltett Mester és Margaritáról ugrik a klaviatúrára péntek tizenharmadikán, szegény pszichém ne legyen kitéve semminek, aminek nem kéne. Cím szerint keresve nincs találat. A konszenzus szerint ha a vásznon látok egy újszülöttet, akivel igényeinek előzetes felmérése nélkül létesít szexuális kapcsolatot egy százkilencvenes, tagbaszakadt kopasz, akkor az nekem rossz, míg nem vagy nem annyira rossz, ha – a lényeglátó cenzurális teljesítményeknek köszönhetően – öt helyett mindössze három snitt erejére vagyok kitéve eme fertelmetes borzasztóságnak.
A cenzúra és a tekintélyes vállait aggodalmaskodva pöckölgető érdekek leginkább azt hagyják figyelmen kívül, hogy miközben még az Egri csillagok filmváltozatára is tizenkettes karikát követelnek, mesterségesen gerjesztik a – mellesleg évezredes hagyományú – erőszak-ábrázolás igényét. Amekkora árkot ásnak a néplélek és a média tematikailag érintett zsánerei közé szemből, akkora földhidat hánynak össze a másik oldalon. A futószalag és a másodpercenkénti elévülés termelői közegében a creative killing látszólag a leghatékonyabb eszköze lehet a horrornak, ami komolyabb népszerűségnek azonban csak akkor örvendhet, ha elébe megy a morális pánikoknak. Erőszaktétel közben lefejezni, vagy a tagbaszakadt kopaszt szemüregen keresztül jól megszeretkezni – csak majdnem elég.
Ú, de gáz vagy, hallod, ez nem öncélú, és ennek mondanivalója van, hallod, ez egy ilyen álleglória! Ezt se tudod?
És valóban, hogy-hogy nem, egy-két jól időzített szövegkönyvi célzással csak fény vetül Srdjan Spasojevic alkotásának elvetemülten humanista indíttatására. A pervi producer (Vukmir) snuffjának főszerepét elvállaló, nyugdíjazott pornósztár (Milos) története Salo, avagy Sodoma 120 napjának egyenesági leszármazottjaként leplezi le magát; itt és most márpedig megértődik (újra…), hogy bánik a Hatalom az emberrel.
Spasojevic egyetlen képet használ: a penetráló lompos képét, poetikája imigyen majdnem olybá cizellált, mint amaz utcagyereké, aki egy valag igekötő és a baszni ige biztos birtokában fejez ki – nem elképzelhetetlenül gazdag gondolatiságából – mindent. Ahogy Pasolini, a töprengető utalásoktól, iróniától mentes, otromba szimbolikán kívül semmit nem tud felhozni a mentségére, de míg az olasz kultusztrutyi és több kortárs horror naturalizmusa hatékonyan fokozza az obszcén és a morbid mint esztétikai minőségek zsigeri hatását, az Egy szerb film magas színvonalú kivitelének köszönhetőn (a plánozás és a világítás ákategóriás mozikat idéz) egyszerűen elidegenít. Még a magyarázó flashbackek kézikamerás felvételei is játszi könnyen unhatók. (Naná, hogy okosabb a film annál, mintsem lineáris legyen.)
Különösen esetlenre, kifutás nélkülire sikerednek a film azon visszatérő képsorai, melyben a destruktív parázna vágy az ártatlan gyermeki tekintettel szembesül, de a Srjdan Todorovic által amúgy hitelesen megformált Milost legalább zavarja az, amit Spasojevic és írótársa, Aleksandar Radivojevic egy flegma lapozással letudnak.
A fő bibi nem abban van, hogy a direktor úr gyöngéden árnyalt meszidzse („A Hatalom szétkúrja a Családot, szétkúrja a Népet”) nettó semmit mond Szerbia és-vagy Montenegró (vagy bármely ország…) amaz társadalmi problémáiról, melyeket állítólagosan leképezni igyekszik, hanem hogy a direktor úr taknyot árul spanyolviaszként. Az erőszak, mint durvafizikai érdekérvényesítés, kb. mindig a hatalom megnyilvánulása, a valaki, valakik feletti önkényes hatalom birtoklására irányuló aktus. Michael Myerstől (például a WASP értékrend szorítása) Jigsawig (teszem azt a demokrácia függönye mögül szadisztikus kéjsóvárgással leskelődő Nagy Testvér, lásd klágiánus olvasat) a legtöbb antagonista az elnyomó hatalom valamilyen mérvű absztrakciójaként iparkodik mérsékelni a túlnépesedést. A hatékony műfaji horror, vállalva az irracionalitás, az „öncélúság” felelősségét, kérdéses tudatossággal, ezeket a fenyegetéseket teszi közszemlére, ezeket szelepesíti, és vonatkozó, egyéb közhelyek.
Spasojevic melák allegóriája pusztán ürügye az izzadtságszagú extremitásoknak, legitimációs habiszti. És ahogy diktafonjaiból a Fűrész halálra vált léleksebésze sem a filmbeli áldozatoknak vagy a kínpornó hallatán is fanyalgó közönségnek recsegi az erkölcsi, spirituális megújhodás ígéretét, pontosan úgy az Egy szerb film sem más, hanem önkéntes hívei számára teszi önmagát morálisan elfogadhatóbbá. Azoknak, akik lélekben sokkalta érettebbnek és erősebbnek és mokányabbnak vélik magukat, mint, mint mondjuk egy ma született bárány.
A horror azon műfajok közé tartozik, amik a legnehezebben újulnak meg, amik egy-egy jellemző irányzatukat teljesen kivéreztetik, mielőtt továbblépnek. Jó, ha évtizedenként egy olyan alkotás készül, ami képes új mederbe terelni a zsáner életét, és azzal sem mindig járunk jól (ld.: Fűrész). Wes Craven 1996-os posztmodern, önreflektív Sikolya sajátosan ironikus hatással volt kortársaira: olyan slasherek hullámát indította el, amiknek pont a frappáns kifigurázása emelte be a popkultúra halhatatlanjai közé. Még ironikusabb, hogy a harmadik résszel (ahol Kevin Williamson forgatókönyvírót felváltotta Ehren Kruger) már maga a Sikoly is azoknak az unalmas horrortoposzoknak a csapdájába esett, amikből egykor gúnyt űzött. Bő 10 éves ugrás az időben: Craven azóta sem csinált sikeres filmet, Williamson elfeledett tévéíróvá alacsonyodott, a sorozat triumvirátusa, Neve Campbell, Courtney Cox és David Arquette eltűnt a süllyesztőben, ráadásul az az önreflektív, posztmodern felfogás, ami az eredetit kiemelte a tömegből, lassan minden második filmnek sajátja. Szóval mi keresnivalója van ma a mozikban egy Sikoly 4-nek?
Williamson és Craven, a jelenlegi trendeknek megfelelően, a remake-ekre fenik a késüket. A Sikoly 4 alaphelyzete, hogy a Woodsboróba egy évtized után visszatérő Sidney körül az első gyilkosságsorozathoz hasonlóan kezdenek hullani az emberek, de főleg a tinilányok. A probléma ezzel a koncepcióval az, hogy a remake-eknek nincsenek olyan egyértelműen és frappánsan kifigurázható közös jegyeik, mint a slashereknek, vagy akár a folytatásoknak úgy általában – annyi biztosan nem, hogy egy erre épülő filmet elvigyenek a hátukon.
A remake-ek – túl azon, hogy rendre rosszabbak – hagyományosan véresebbek, zajosabbak és szájbarágósabbak, mint az eredeti, de egyébként ugyanazokhoz a műfaji szabályokhoz tartják magukat, mint amazok. Így a Sikoly 4 folyamatosan hangoztatott alaptézise, hogy a „szabályok teljesen megváltoztak”, csupán mesterkélt, alap nélküli jelmondat marad, amit ráadásul sehogysem sikerül ténylegesen érvényesíteni a cselekményben (mellesleg „az eddigi szabályokat felejtsd el” kártyát már kijátszották a harmadik részben is – hasonlóan hatástalanul).
Kár mindezért, mert az aktuális metafilmes posztmoderncirkuszt briliánsan birizgáló nyitójelenet még egy roppant okos és vicces mozit vetít előre. De az ötletek hamar elfogynak, a műfaji fricskák laposak és/vagy az előző részekből újrahasznosítottak, és hiába adják hozzá a mixhez a modern idők közösségi oldalait, a Facebook és a Twitter időnkénti, sajnos különösebb koncepció nélküli felemlegetése nem pumpál annyi friss vért a gyilkosságok előtti telefonos rémisztgetésekbe, hogy megmentse azokat az unalomtól – maguk a gyilkosságok pedig, bár minden eddiginél brutálisabbak, kínosan ötlettelenek (áldozatot kergetni, párszor falhoz vágni, majd leszúrni). Túl jól ismerjük már ennek a franchise-nak a trükkjeit, és a Williamson-Craven duó (ami félúton, ki tudja, miért, kiegészült Krugerrel is) semmi újat nem tud mutatni, így a negyedik rész ugyanúgy jár, mint a harmadik – azokat a hibákat követi el sorra, amiken gúnyolódnia kéne.
Az eredeti színésztrió visszatérése természetesen örvendetes, de lássuk be: Courtney Cox bazi öreg már, szegény Neve Campbell meg annak látszik. Karaktereiket haloványra, érdektelenre írták, a többi csajnak meg még a nevét sem tudjuk megjegyezni, annyira jellegtelenek, és annyira nem érdekel minket, hogy mi történik velük – ágyútöltelékek mind, egyedül Hayden Panettiere karakterébe sikerült némi életet lehelni. A filmelemző horrorfan, Rory Culkin is csak sótlan utánérzete az első két rész Jamie Kennedyének. Elmond valamit a szereplőkkel való mostoha bánásmódról, hogy a tucatnyi jónő ellenére valószínűleg a férfiakban is a még mindig szimpatikus David Arquette figurája fog a legjobbam megmaradni.
Természetesen az alkotók már most egy új trilógiában gondolkodnak, így egyértelmű, hogy egy kellően tökös befejezéstől is elgyávultak – pedig több ponton is igen szemét és meglepő módon lehetett volna lezárni a filmet, ami valamit javíthatott volna az összbenyomáson. Így pozitívumként marad néhány jó poén, egy-két pofás beszólás… és más semmi. Egy cseppnyi vér nem maradt ebben a franchise-ban.
Láttak már olyan filmet, amiben Jack Nicholson nem mosolyog? Vagy olyat, amiben Megan Fox nem jó nő? Forgatott-e bárki is olyan jelenetet, amelyben Arnold Schwarzenegger Proustot olvas fel féllábú eritreai kisgyerekeknek? Ugye hogy nem. Ha rá van írva a plakátra, hogy Jason Statham, nem gondolja senki, hogy éppen egy Tarr Béla filmet fog látni. Nyilván lesznek autósüldözések, nagy robbanások, véres csonkolások és izzadó cicik. Ha a Kedves Olvasónak ennyi elég, akkor itt be is fejezheti az olvasást: irány a mozi.
Továbbra is a bérgyilkosok élete a legérdekesebb dolog a Földön. Mintha nem készült volna róluk már eddig is vagy féltucat film. Vagy néhány száz regény. Ha körülnézünk, mindenki megtalálhatja a maga ízlésének megfelelő bérgyilkos-történetet: a Jim Jarmusch (Az irányítás határai) és John Woo (A bérgyilkos) által határol területen belül és kívül mindenki megtalálhatja a szívének kedves variánst. A mestergyilkos az 1972-es Mestergyilkos remake-je, amiben Charles Bronson játszotta Arthur Bishop-ot, a csendes és profi - ki nem találják - bérgyilkost. A történet szerint főnöke elárulja Bishopot, aki bosszút áll. Ne nézzenek ilyen meglepetten, minden bérgyilkosos filmnek ez a története.
Az előző két bekezdés azt hiszem elég jól megmutatja, hogy problémáim vannak ennek a kritikának a megírásával. Jason Statham jól játszik, Ben Foster úgy néz ki, mint egy bostoni kocsmatöltelék, Donald Sutherlandet megint kinyírják a tizedik percben. Hiányérzetem van. Gyorsan belekerülünk az események sűrűjébe - hogy aztán ugyanolyan gyorsan ki is jöjjünk onnan, percekig bámulva, amint a bérgyilkos feltesz egy klasszikus zenei lemezt a rendkívül hájend Bang&Olufsen lemezjátszóra. Megint egy remek akciószekvencia - aztán hallgathatunk louisianai közhelyeket az életről. Nem tudom, hogy Richard Wenk (A Forgatókönyvíró, Aki Megírta Richard Donner Utolsó Filmjét) vagy a rendező akart-e többet egy sima bérgyilkosos-jasonstathames akciófilmnél, de a Tomb Raider után tévére ítélt Simon Westnek most nem sikerült eltalálnia a ritmust.
Mert ha - teszem azt - csak egy sima bérgyilkos-bérgyilkos-nagyfőnök szentháromságban született akciófilm lenne, el tudnám intézni azzal, hogy "jó-jó, de inkább előveszem John Woo hongkong-i munkáit, ha maradandóra vágyom". Azonban A mestergyilkos három-négy jelenetenként belekezd valami nagyívűbe - hogy aztán félúton rájöjjön, hogy ő "csak" egy akciófilm, úgyhogy folytatja valami mással. A "finom utalásnak" szánt apróságok elnagyoltak, mint egy T-72-esen a hegesztési varratok. Az óvatos "figyelj, ezek is emberek, jóóó?" módra beletuszkolt életképekkel és karaktermélyítésre szánt közhelyes marhaságokkal csak vesztegetik az időnket. Pont annyira, hogy kizökkenjünk, és magunk elé meredve azon kezdjünk gondolkodni, vajon elzártuk-e a gázt otthon. Sajnos a filmet semmi sem tudja megmenteni a totális happy endtől - amely legalább annyira kiábrándító, mintha Josselin Beaumont elsétált volna A profi utolsó jelenetében. Talán majd a következő film, amire az lesz írva, hogy "Jason Statham".
Mit csináljon az ember, ha ígéretes fiatal forgatókönyvíró Hollywoodban? Vehet például drága autókat, járhat a legmenőbb klubokba, hogy aztán - gondolom - elégtételt érezve minden középiskolai megaláztatásért végighallgassa, amint összesúgnak, amint belép. "- Azta... - Mi van? - Ne nézz oda, ott jön... mondom, ne nézz oda, ott jön George Nolfi. Tudod, az a csóka, aki egy valag pénzért eladott két forgatókönyvet, mielőtt megcsinálta volna a PhD-jét filozófiából... Ne nézz így, ő írta az Ocean's Twelve-t meg A Bourne-ultimátumot... Jó, ott volt A testőr is, de azt most hagyjuk, szóval... érted. Muszáj ráköszönnöm." És ő mosolyog, és azon gondolkodik, vajon meddig fognak még emlékezni rá. Írni már nem nagyon van kedve - most komolyan, hallgassa a hülyébbnél hülyébb rendezőket és az ő "művészi meglátásait"? Belenéz a légkondicionált, füstmentes levegőbe, amelyben keveredik a konyak és a "természetes hatóanyagokat tartalmazó" citrusillatú légfrissítő, és elmereng. "Bezzeg Tony Gilroy... Ő az igazi király, ha van kedve, csak úgy összedob egy filmet a haverjaival."
"Ha belegondolok, én meg jóban vagyok Matt Damonnal, elvégre írtam két sikeres filmet neki." Ha elég közel ülnénk hozzá, hallanánk, ahogy kattannak a fogaskerekek. Mikor hazaér, ránéz a könyvespolcra, és találomra levesz egy könyvet. "Hmmm..." gondolja "Hát persze. Ő lesz a megoldás." És leveszi a Philip K. Dick novelláskötetet a polcról. Amióta a szerző 1982-ben elhunyt - és bemutatták a Szárnyas fejvadászt - nem nagyon telik el év, hogy valaki ne próbálná meg adaptálni valamelyik művét. Jelen esetben az Adjustment Team-re esett a választás, amely egy meglehetősen paranoid hangulatú novella - érthető, és nem csak azért, mert az ötvenes évek közepén született.
Ha valaki eddig a bekezdésig nem jött volna rá, nos, akkor most szólok: innentől kezdve nem fog szó esni Philip K. Dick-ről. Sem más, a science fiction műfajához tartozó dologról. Mert a Sorsügynökség - noha az előzetesek alapján úgy tűnhetett - nem sci-fi. Hanem romantikus film, amibe némi misztikusságot akart csempészni az író/rendező - ki nem találják - George Nolfi. Rögtön a tizenötödik perc környékén merül fel a kérdés először az emberben, hogy minek. Fel-alá mászkál néhány egészen tisztességes színész, (John Slattery, a régen látott Terence Stamp és Anthony Mackie) akiket úgy öltöztettek fel, mintha az 1960-as római olimpián lennének a szovjet delegációt kísérő KGB ügynökök. Szerepel egészen pontosan két darab Ford SUV, néhány érdekesen izgő-mozgó ábrákkal díszített könyv, New York Ajtajai, meg egy neoklasszicista irodaház. Ezekről kellene elhinnünk - meg a bőrkabátos-rohamsisakos statisztákról - hogy ők lennének a Sorsügynökség, akik azon ügyködnek, hogy a Sors Könyvében leírtak úgy legyenek, ahogy az meg van írva.
Ha ezen túl tudunk lépni - márpedig muszáj, ha már beülünk rá - akkor koncentráljunk a valódi sztorira. Adott a fiatal, ambiciózus szenátorjelöltünk, David Norris (Matt Damon, ha nem jöttek volna rá), aki ha nem követne el egy-két csacskaságot, akkor már rég megválasztották volna. Csacskaság alatt persze - hiszen ez Hollywood - nem nokiásdobozokat vagy nagy értékű, állami pénzen vett luxusautókat értünk, hanem egy kocsmai verekedést meg egy fenékmutogatást valami egyetemi bulin. Az elvesztett választás éjszakáján összefut a balett-táncos Elise-el. Sajnos ennek a találkozásnak nem kellett volna megtörténnie - innentől Davidnek versenyt kell futnia a látszólag mindenható - valójában a történet megfelelő pontjain kellően tehetetlen - Sorsügynökséggel, ha együtt akar maradni a lánnyal.
Ez a film legtisztességesebb része: nincs mellébeszélés, ez kérem romantikus film. Az ezen jeleneteket megszakító sci-fi jellegű epizódok inkább kellemetlen mellékhatásai az alkotói szándéknak - miszerint lőcsöljünk minél több információt szegény nézőre. A misztikusságot a túlírt dialógusok, a túlmagyarázott háttér-információk jobban oldják, mint az Ismert Vízkőoldómárka a lerakódott szennyeződést a konyhai csaptelepről.
"Most akkor nézzük meg, vagy ne?" merülhet fel a kérdés teljes joggal a Kedves Olvasóban. Ha Ön történetesen rajongója Philip K. Dicknek, és rossz néven veszi, ha rajongása tárgyát íly rútul kihasználták alantas pénzszerzés céljából - nos, akkor ne nézze meg. Sőt, írjon kommentet, amelyben a Nagy Gonosz Stúdiót hibáztatja a világban található minden rosszért. Ha viszont Ön képes túllendülni az ilyesmin, és már régóta szerette volna elvinni kedvesét egy romantikus filmre, amelyet aztán nem kell letagadnia barátai-kollégái előtt - nos, akkor foglaljon helyet péntek estére. Azért az éttermet Önnek kell majd kiválasztania.
Folytatjuk vakhalottas sorozatunkat: ez a film a harmadik a sorban. A negyedik kritikája is újraközlés lesz, de utána érkezik a még soha nem publikált, ötödik epizódról szóló cikk!
De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!
A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenre-képességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)
A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .
A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…
A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…
Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…
Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.
Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.
Van egyszer egy Steven Spielbergünk, mint producer: a film nagy lesz és fontos. Aztán van egy Peter Morganünk (Az utolsó skót király, Frost/Nixon), mint író: a filmben szépen kibontott karakterek és remek dialógusok lesznek. Van egy Clint Eastwoodunk, mint rendező: a film elegáns, méltóságteljes és lassú lesz, de ott fog szunnyadni benne az erő is. És van egy halálközeli élmények és túlvilági misztikumok körül forgó történetünk: a film érdekes, elgondolkodtató és katartikus lesz. Ja, és van még egy Matt Damonunk is, de ezt most inkább hagyjuk. Mert előbb sorolt ígéretei ellenére az Azutánnak nélküle is van baja bőven. Ugyanis mindegyik ígéretét megszegi.
Morgan forgatókönyve két ütőkártyát próbál kijátszani: egyrészt a túlvilági élet misztériumáét, másrészt egy karakterközpontú drámáét a halállal kapcsolatos élményekről. Két ilyen kártyával a kezében elég volna, ha csak az egyiket tudná igazán jól használni, a másik tartaléknak is elég lenne. Ehelyett Morgan két tartalékkal dobálózik, történetének egyik aspektusával sem képes mit kezdeni. Az Azután két órája alatt üres és érdektelen karakterek bóklásznak a vásznon, felszínesen ábrázolt dilemmákkal és semmitmondó konfliktusokkal terhelve.
A film csúcspontjára két percig kell várni, utána csak csökken a színvonal: egy cunami (az a bizonyos 2004-es) elsöpör egy thaiföldi tengerpartot (ügyesen megkomponált jelenet, ami sokkal inkább összpontosít a katasztrófa emberi oldalára, mint a pusztítás ábrázolására), magával sodorva többek közt a francia újságírót, Marie Lelayt is. A nő, mielőtt kimentenék, és magához térne, bepillantást nyer a másvilágra. Közben a Föld túlfelén a 12 éves londoni Marcus próbálja feldolgozni ikertestvérének tragikus halálát, és mindent megtesz, hogy valahogy kapcsolatba lépjen a szellemével. Itt jön be a képbe a San Franciscó-i médium, George (Damon akár egy élőhalott, de a többiek sem sokkal jobbak), aki képes beszélni a holtakkal – de képességére átokként tekint, mert megakadályozza benne, hogy normális életet éljen.
Pusztán elmosódó sziluettként megjelenő emberek vakító, fehér ellenfényben – ez Eastwoodék víziója a halál utáni életről. Nem is láttuk még csak úgy 10 az ennedikenszer. Már itt világos, hogy az alkotók semmi újat, semmi érdemlegeset nem fognak tudni mondani a témáról, és tényleg nem. Az egyetlen, amit az Azután kijelent, hogy a túlvilág létezik, de ezen túl nem kapunk semmilyen fogódzkodót, semmilyen misztikumot, semmit, amin rágódni lehetne, semmit, ami arra késztetne, hogy mire a stáblista a végére ér, egyáltalán emlékezzünk rá, hogy milyen filmhez tartozik.
Maradnak a karakterek, és az ő kis drámájuk, amit lehetetlen átérezni, de még csak megérteni is. A forgatókönyv elmegy minden olyan lehetőség mellett, amely segítségével az érzelmi állapotok változásait ábrázolhatná, a szereplők a jelenetek között teszik meg életük nagy lépéseit, képen kívül győzik le belső konfliktusaikat, ott vívják meg legnagyobb harcukat. Ismeritek azokat a tipikus fogyasztószer reklámokat, ugye? Amikben mutatnak egy löttyedt pocakot „előtte”, és egy kockahasat „utána”. Na, az Azután pont ilyen. Látjuk Marie-t zaklatottnak, dekoncentráltnak, majd a végén látjuk nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. Hogy az a kurva fogyasztószer hogyan művel csodát (sic), azt máig nem tudja sem Isten sem ember.
Kivéve, hogy tudjuk, Marie írt egy könyvet az élményeiről, és a kiadásáig tartó folyamat során meg kellett küzdenie a témával kapcsolatos összes előítélettel, és ez a bátor, kemény és kitartó harc, amivel kiírta magából minden frusztrációját, nyilván hozzájárult a lelki békéjének megleléséhez. Nyilván. Ez a kulcsszó. Mert mindezt, ami a lényeg lenne, onnan tudjuk csak, hogy maga Marie elhadarja egy félmondatban... Ha ezt a fél mondatot kibővítették volna mondjuk bő fél órára, lehetőleg a siralmasan üres és klisés szerelmi szál kárára, az Azután akár jó film is lehetett volna. Ugyanez áll George és Marcus történetére is – katasztrofálisan strukturált mindkettő, és még a kevés hatásos jelenet (mint Damon és Bryce Dallas Howard félresikerülő randija) is recseg valamennyire. Eastwood valódi érzelmek és karakterek híján mesterkéltnek ható melankolikus rendezői stílusa (vagy mondhatnám azt is, hogy nagypapás – hiába, ő sem a régi már, utolsó zseniális filmjét 8 éve csinálta) csak ront a helyzeten, ahogy fantáziátlan és unalmas zenéje is.
Az a filmvégi katarzis, amit emocionális alapok nélkül kennek a vászonra, az nem katarzis, hanem giccs és közröhej. Az a történet, ami kétórányi céltalan szenvelgés után, pusztán megszokásból olyan frázisokra fut ki, mint a „mindig van remény” (copyright by Hollywood), és „a halottakat el kell engedni”, nem egy rendező kezébe való, hanem az író asztalának legalsó fiókjába, amit az „elbasztam” címke jelöl. Az a film, ami még valós tragédiák megidézésével, és egy gyerek halálával sem képes semmit megmozgatni a nézőben, halálra van ítélve. És a filmvilágban semmi nincs azután.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van: önként és dalolva szaladtam bele ebbe az ökölbe. Pontosabban Nicolas Cage meglehetősen szőrös ujjbegyeibe. Az történt ugyanis, hogy Michael De Luca (akinek produceri munkái között sok minden előfordul a Penge 2 és a Közösségi háló által behatárolt területen) és René Besson (aki azzal írta be magát a Filmtörténet Nagy Könyvébe, hogy lehetővé tette a Bosszú mindhalálig elkészültét) rávették, hogy csináljanak egy filmet. "Jó lesz, Nick!" lelkendeztek a producerek. "Tisztára olyan lesz, mint a Szellemlovas! Csak kocsikkal! Meg 3D-ben!" kacsintottak a lelkesen bólogató Patrick Lussier felé (aki néhány MacGuyver és Hegylakó epizódon és a méltán... khm... közismert Doctor Who tévéfilmen (héééé! - WF) kívül csak olyan apróságokat vágott, mint például a Sikoly sorozat) Amikor Cage kicsit értetlenebbül reagált erre a felvetésre a szokásosnál, hozzátették: "Hiszen tudod, ő csinálta a Véres Valentin 3D-t! Meglátod, jó lesz!"
Hogy a beszélgetés hogyan végződött, az azt hiszem most már minden Kedves Olvasó számára nyilvánvaló. Az eredeti címében a hatvanas évek vezetéstechnikai oktatófilmjeit idéző Féktelen haraggal szemben csupán három elvárásom volt: legyenek benne kocsik - jó kocsik - legyen benne sok-sok fegyver, meg legyen benne legalább három jó nő. Nos, magabiztosan állíthatom, hogy mindebből nem sok mindent sikerült megkapnom. Van persze jó nő, legalább egy, Piper (Amber Heard, akiről azt érdemes tudni, hogy saját bevallása szerint egy .357-es revolvere van, imádja az autókat és biszexuális. Itt be is fejezem a róla szóló gondolatmenetet.)
Nicolas Cage visszajön a pokolból egy motoron... akarom mondani valamin, ami messziről egy Buick Rivierának látszódik, kapásból szétlő három embert meg felrobbant egy kisteherautót... és ekkor döccen először a film. Esetünkben időt szakít arra, hogy Piper, a jócsaj, lepukkant helyen dolgozik, mocskos főnökkel (Jack McGee) és még mocskosabb vőlegénnyel (Todd Farmer, akinek felkoncolását élvezettel néztem végig). Ő csatlakozik Cage-hez, aki - most kapaszkodjon meg minden Chuck Norris és Steven Segal rajongó - saját csecsemőkorú unokáját igyekszik kiszabadítani a gonosz sátánista szektavezér (Billy Burke) és követői karmaiból. Persze a pokolban nem veszik túl jó néven, ha valaki csak úgy lelép családot menteni, úgyhogy a Könyvelő (William Fichtner) jön, kérdez, és érmét dobál.
Persze mindezt nem ezzel a lendülettel kell elképzelni, mint ahogy ezt fentebb felvázoltam. Valahogy minden egyes akciójelenetet Todd Farmer (az illetőt Wostry Urunk gondolom látatlanban gyűlöli, ő jegyzi a Hellraiser újrájának forgatókönyvét) (még nem készült el, előre nem utálom! - WF) megakaszt némi melodrámával, amely sajnos jóval hosszabb, mint szükséges. Az akciójelenetek frissessége is erősen megkérdőjelezhető, megidéződik a Golyózápor (igen, Nick Cage dugás közben lövöldözi a rátörő szektatagokat, persze sokkal bénábban, mint tette ezt Clive Owen), és az autós üldözések jó részét még a sokadik Halálos iramban is felülmúlja. A film pedig egészen pontos képet nyújt arról, mit is gondolnak Los Angelesben Amerika déli államairól: csupa szexéhes Jessica Simpson hasonmás és tönkfejű redneck, akik leginkább isznak és kúrnak, amikor éppen nem mészárolnak csecsemőket.
A történet még egy Walker a texasi kopó epizódot is alulmúl, David Morse feltűnése is inkább fájdalmas sóhajra késztet. Egyedül William Fichtner nyújt némi vigaszt: gesztusai, lazasága már-már Alan Rickman-i magasságokba emeli, de minek az erőfeszítés, ha a végeredmény szó szerint eltűnik a pokolban, amely úgy néz ki, ahogy azt a nyolcvanas években elképzelték. Ezek után joggal merül fel a kérdés: ha ennyire utáltam, miért kap mégis két csillagot? Nos, ott van Amber Heard, nyilván. A második csillag pedig két olyan dologért jár, amelyek bármely - ismétlem, bármely - filmet kiemelnek a "borzasztó, semmiképpen se nézd meg!" kategóriából. Ezek pedig: az 1969-es Dodge Charger és az 1971-es Chevrolet Chevelle SS396 Hardtop Coupe. Nem hiszem, hogy bármit hozzá kellene tennem.
Ha Hollywood-ban remake-t készítenek, már meg se rántja a vállát az ember. Elöntötték a mozikat a felújítások, újraértelmezések és folytatások, de úgy látszik, üzletileg a legtöbb sikeres, ami nem is meglepő, hiszen a nem filmfanatikus moziba járók arrafelé csak angol nyelvű filmekre ülnek be. Az utóbbi időben a Távol-Keleten is, elsősorban Japánban igyekeznek újraforgatni a régmúlt legendás kasszasikereit, ám rögvest hozzá is lehet tenni, hogy azért még nem gyártják futószalagon az egyébként igencsak felemás minőségű, sokszor feleslegesnek tűnő felújításokat. Hogy az üzleti sikeren kívül miért éri meg még remake-t készíteni, az már egy másik, igencsak nehéz kérdés. Főleg egy olyan adaptáció esetében, mint John Woo legendás akciója, az A Better Tomorrow. Először is le kell szögezni, hogy a 80-as évek közepétől néhány éven keresztül valami egészen különleges időszak zajlott a hongkongi film történetében. Talán soha sem lesz még egyszer jelen egyszerre ennyi zseniális filmes egy ilyen kis helyen. Ennek a korszaknak az elején került a mozikba John Woo A Better Tomorrow-ja (ami egyébként szintén egy remake volt), ami nemcsak a filmvásznon teremtett divatot, hanem a való életben is (Mark kabátja keresett ruhadarab lett akkoriban), ráadásul szupersztárt faragott az addig a mozivásznon szinte csak csetlő-botló Chow Yun-Fat-ból, aki a már akkor is öreg motorosnak számító Ti Lung és a popikon, Leslie Cheung társaságában új fogalmat adott a „menőség” szónak.
Mit lehet hozzáadni egy ilyen filmhez egy felújításban? A sztorit megváltoztatni nagyon nem lehet, ráadásul az „átértelmezések” nagy eséllyel bukások lesznek, amire talán legjobb példa a Tégla, amire máig haragszom, mert akik látták, nem hajlandóak megnézni a 2000-es évek szerintem legjobb hongkongi filmjét. Hiába ajánlom nekik, az a válasz, hogy mi jó lehet abban, ha a Tégla is rossz volt (hozzáteszem, nem láttam azt a változatot, így nem tudom, hogy tényleg rossz-e). Ha már Martin Scorcese remekműve szóba jött, 2009-ben Korea is készített remake-t az Infernal Affairs-ből Sorry for the City címmel és ott igyekeztek a koreai jellegzetességekkel megfűszerezni a történetet, azaz a legváratlanabb helyeken rukkoltak elő humorbombonokkal és brutális bunyókkal. A dolog hellyel-közzel működött is, azonban az A Better Tomorrow stábja nem tudott ilyesmivel előrukkolni. A sztoriban apró változtatásokat hajtottak csak végre, nincs humor, a brutalitás pedig sehol sincs az I Saw Devil, vagy éppen a Man from Nowhere jeleneteihez képest.
Ha a sztorin nem érdemes változtatni, akkor marad a látvány fokozása. Ez Korea esetében bizakodásra adhat okot, a gyönyörű képi világgal rendelkező mozijaik alapján könnyen túl tudnak tenni bármin, nem is beszélve arról, hogy a közelmúltbeli legnagyobb sikereik szinte kivétel nélkül igencsak véres, kőkemény thrillerek voltak, tehát nem okozhat nekik bonyodalmat egy heroic bloodshed leforgatása sem. Robbanásokban, nagy fegyverekben nincs hiány ebben a filmben sem, de az akciójelenetek kidolgozottsága és főleg a tempója meg sem közelíti Woo eredetijének felejthetetlen kompozícióit. Néhány jelenet szinte egy az egyben került bele a felújításba, de igazából csak ócska másolatként hatnak.
A látvány fokozása mellett még egy összetevőn lehet javítani, mégpedig a színészeken, ha megfelelő karizmájú, lenyűgöző egyéniségű alakokat sikerül kiválasztani a szerepekre, sokat tudnak dobni az összképen. Csakhogy, ezúttal Chow Yun-Fat-et, Ti Lung-ot, Leslie Cheung-ot és Waise Lee-t kellene felülmúlni. Ilyesmire a milliók által rajongott hollywoodi sztárok közül sem képes senki, nemhogy a faarcú Lee Byung-hun-t első számú sztárként felvonultató koreai mozi. Pedig rutinos aktorok kapták a szerepeket, köztük a Musa-ban is látott Joo Jin-moo, de be kell látni, egyikük sem egy olyan karizmatikus valaki, mint a ’86-os változat legendái.
Szóval a 2010-es Better Tomorrow csak egy szokásos mostani koreai akcióthriller lett, ami egyetlen pillanatra sem ér fel John Woo változatához. Az első 40 perc heveny ásítási rohamokat okoz, szinte nem történik semmi, a két testvér közötti kapcsolat abszolút nem átérezhető, ezáltal a fő drámai rész sem jön át, az akciójelenetek pedig nem hozzák azt a lenyűgöző látványt és menőséget, amik eredetileg az egész sztori savát-borsát adták. Ráadásul az egész el van nyújtva, mint a rétestészta, rengeteg a lassú, időrabló jelenet, egyszóval a film úgy, ahogy van, unalmas. Ennél nagyobb hibát pedig egy akciófilm esetében nem lehet elkövetni, úgyhogy én mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ha látta a ’86-os változatot, hagyja ki ezt, ha pedig nem látta, akkor azt szerezze be ez helyett.
A Vampire Warriors-ról mindent elmond az a három szó, hogy Dennis Law rendezte. Az úriembert nyugodtan nevezhetjük a hongkongi Ed Wood-nak, vagy Uwe Boll-nak, elvégre nyílt célja, hogy kiérdemelje a legrosszabb helyi filmrendező titulust és bizony minden egyes újabb produkciójával bizonyítja, hogy érdemes a megtisztelő címre. Viszont a Vampire Warriors-ról mindent elmond az a pár szó, hogy Jiang Lu-Xia a főszereplője, azaz rossz film nem lehet. A kérdés csak az, hogy Law, vagy Jiang jelenléte számít-e többet?
Law mester múltjáról annyit érdemes tudni, hogy az Egyesült Államokban folytatott filmes tanulmányokat, ám amikor hazatért Hongkongba, úgy vélte, hogy az ingatlanbizniszben jobban tud majd érvényesülni. Ez így is történt, ám sokak pechjére összehaverkodott az egyik legnagyobb filmproducerrel, a triádfőnökként is elhíresült Charles Heung-gal, aki azt ajánlotta neki, hogy lessen el filmes trükköket a rutinos öreg rókáktól. Law így is tett, amiből az következett, hogy 2005-ben már Johnnie To-ékkal dolgozott együtt, többek között a két Election producereként és befektetőjeként, sőt, egy ideig a Milkyway Images elnökeként is tündökölt. Ha már lúd, legyen kövér alapon pedig belevágott saját ötleteinek megvalósításába, amihez a producerként szerzett kapcsolatoknak köszönhetően neves sztárokat, állandó szereplőket és jó nevű operatőröket, valamint akciókoreográfusokat tudott szerződtetni. Rendezőre és forgatókönyvíróra nem akart költeni, hobbiját szerzői filmekkel akarta kiélni, úgy vélte, ő maga a hongkongi Kitano Takeshi.
Ám amíg a nagy Kitano tett már le ezt-azt a filmvilágban, addig Law mesterről már nem mondható el mindez. Filmjei a guilty pleasure kategóriába esnek, a kritikusok minden egyes mozijáról lehúzzák a keresztvizet, ráadásul túl sok eredeti ötletre sem tellett még tőle. Korai ártatlan tinivígjátékai (The Unusual Youth, Love @ First Note) még inkább a Gold Label fiatal sztárjainak promotálásáról szóltak és első akciófilmje, a Fatal Contact sem zavart sok vizet. A fordulópontot az SPL spinoffjának szánt, rettenetesen rosszul összetákolt Fatal Move jelentette, amiben minden benne volt, ami egy jó filmhez kell (Herman Yau az operatőr, Li Chung-Chi az akciókoreográfus, a főszerepekben pedig olyan nevek, mint Sammo Hung, Simon Yam, Wu Jing és Danny Lee), de benne volt a Dennis Law faktor is, ami tönkrevágta az egészet. Azóta készített drámát (A Very Short Life), Pang bratyókat majmoló horrort (Womb Ghosts) és egy újabb látványos, de gyengécske akciófilmet (Bad Blood), mindről ugyanaz mondható el, mint a Fatal Move-ról. Persze felfoghatjuk mindezt egyfajta „Law-style”-ként is, aminek legfőbb elemei, hogy teljesen érdektelen mellékszálakra pazarolja el a játékidő nagy részét, bűn rosszul forgatja le a drámai jeleneteket (amik így szánalmasakká válnak), sajátos logikával vezeti le a forgatókönyv fordulatait, nem tudja eldönteni, mire fókuszáljon, stb.
Mindezek tökéletesen jellemzőek legújabb mozijára, a Vampire Warriors-ra is. Sajnos Law mester is áldozatául esett az Egyesült Államokból kiindult vámpír és Twilight mániának, amit a maga sajátosan idétlen módján igyekezett hozzáigazítani a helyi nézők igényeihez. Hihetetlen fantáziával kitalált három vámpírtípust, a „jó” vámpírokat (értsd: vegetáriánusok, azaz csak disznóvéren élnek), a „rossz” vámpírokat (embervérrel táplálkoznak) és a „főgonosz” vámpírt (vámpírvérrel táplálkozik). Zseniális. Hogy miért nem próbált némi színt vinni a játékba a legendás „hopping vampire” filmek karaktereiből, rejtély marad. Homályosan emlékezett rá, hogy hongkongi film nem lehet meg kungfujelenetek nélkül, úgyhogy gyorsan újfent leszerződtette a a Bad Blood-ban már bevált párost, az amúgy nagyszerű koreográfus, Li Chung-Chi és a legjobb fiatal akciósztár, Jiang Lu-Xia személyében. Innentől kezdve csak annyit kellett volna a forgatókönyvbe beletenni, hogy minél többször essenek egymásnak a vámpírok és Jiang, már ezzel egy jó kis kungfu mozit ki lehetett volna hozni a sztoriból.
Persze nem így történt, Law mester meg akarta ismertetni a vámpírlét kínjait és nehézségeit a nézővel. A cím ellenére a film első felében gyakorlatilag nem történik a világon semmi, a „jó” vámpírok jajveszékelnek csak, hogy milyen sanyarú az ő sorsuk és milyen rossz az, hogy nem éreznek semmit. Ezzel nagyon következetes is a rendező, hiszen amint bunyóra kerül a sor, egyből érző lényekké válnak és alig bírnak felkelni az ütések és rúgások után, de ez persze csak a leglátványosabb marhaság a sok közül.
Hosszasan lehetne sorolni a forgatókönyv bakijait, logikátlanságait, kihagyott lehetőségeit és hibáit, de felesleges. Aki látott már Dennis Law filmet, tudja, mire számíthat, nem is fog csalódni. Egyedül a kínai wushu bajnok, Jiang Lu-Xia miatt érdemes rászánni az időt, aki látványos repertoárjából mutat be egy keveset az akciójelenetek során (az elmaradhatatlan wire-fu mellett), nagy kár, hogy egyelőre csak az ehhez hasonló gyenge akciókban alkalmazzák (lásd még Coweb, Bad Blood, True Legend), sokkal többet érdemelne.
Az IRIS Dél-Korea eddigi legmonumentálisabb, legdrágább és legsikeresebb tévésorozata, amit 2009-ben epizódonként úgy 1 millió dollárnak megfelelő összegből forgattak, jópár helyi sztár főszereplésével, a nézettségi rátája pedig hatalmas, mintegy 30%-os volt. Nemcsak a nézők, hanem a kritikusok is rajongtak a 20 részes szériáért, ami a 2009-es KBS Drama Acting Awards-on elnyerte (többek között) a legjobb sorozat és a legjobb főszerep díját. A forgatókönyvírók igyekeztek mindent kiadni magukból, a nagyon menőnek gondolt, nemzetközi összeesküvést a középpontjában tudó sztori jeleneteit több országban vették fel, aminek legfőbb érdekessége, hogy a legtöbb külföldi jelenet Magyarországon játszódik. A sorozatot övező hatalmas hype-ot igyekeztek a producerek kihasználni, már bejelentették, hogy lesz második évad, valamint készült belőle egy spin-off Athena: Goddess of War címmel és a koreai sorozatok közül elsőként a mozikat is megcélozták a most tárgyalandó mozifilm, az IRIS: The Movie révén.
Tévésorozatból nem könnyű jó filmet készíteni, főleg abban az esetben, ha a sikereket látva akár még a széria kifutása előtt elkezdik megtervezni a moziváltozatot. A Távol-Keleten általában a sorozat stábjára bízzák a film leforgatását is, ez pedig számtalan buktatót szokott magában hordozni, hiszen a másfél-két órás játékidő kitöltésében gyakorlatlan rendezők sokszor elvesznek a részletekben, így a végeredmény gyakran dögunalmas lesz. Japánban nagy hagyománya van ennek a módszernek, csak az elmúlt néhány évben olyan félresikerült darabok kerültek így a mozikba, mint a teljesség igénye nélkül a GTO: The Movie, az Unfair: The Movie, a Trick: The Movie trilógia, vagy éppen a Gokusen: The Movie. Annak ellenére, hogy nehéz lenne ezeket jó filmeknek tartani, mégis, maga a módszer nem rossz, hiszen világszerte használják (az USA-ból is lehetne számtalan példát említeni), hogy a már megkedvelt karakterek vagy új kalandokba keverednek, vagy a sorozat eseményeinek előzményeit/folytatását taglalják tovább.
Van azonban a sorozatból mozifilm készítésnek egy másik, jóval egyszerűbb és primitívebb változata is, amit elsősorban kínai nyelvterületen szeretnek alkalmazni. Ilyenkor csak fogják a már elkészült produkciót és összevágnak az érdekesebb és látványosabb jelenetekből egy hosszas mixtúrát, azaz gyakorlatilag az eredeti cselekményt besűrítik nagyjából két órába. Véleményem szerint ez egy teljesen értelmetlen vállalkozás, mert a sorozat rajongóit nem fogja érdekelni (minek nézzék meg ugyanazt röviden, amit már hetekig tartóan végigizgultak egyszer), filmként pedig egyáltalán nem működnek ezek a fércmunkák. Talán a legjobb példa ennek szemléltetésére a 2010-es The Kungfu Master, ami egy 120 részes tévésorozat röpke 100 perces kivonata. Hiába verekszi végig az egészet Yuen Biao és hiába néznek ki a csaták és a harcok úgy, mint a 30 évvel ezelőtti Shaw Brothers mozikban, a sztori ilyen rövid idő alatt nem érthető meg, így az egész nagyon hamar tömény unalomba fullad, ráadásul a sorozatokban használt képi világ nagyon szegényes a mozifilmekhez szokott szemnek.
Hogy az IRIS: The Movie készítői miért választották mégis ezt a módszert? Örök rejtély marad. Állítólag ugyan igyekeztek fenntartani az érdeklődést azzal, hogy néhány új jelenetet leforgattak a filmváltozathoz, de ez édeskevés ahhoz, hogy a rajongókat becsábítsák a mozikba.
Mindez azonban még messze nem jelenti a hibák és problémák végét, sőt, ennél sokkal nagyobb bajaim voltak az IRIS-szel, leginkább persze a hitelesség. Ki veszi be még 2010-ben a nemzetközi összeesküvés meséjét, amit néhány popsztár kinézetű nagyon titkos és nagyon különleges ügynök leplez le? Ezzel a háttérrel már csak a zs kategóriás amerikai akciófilmeket lehet eladni, azokat is egyre nehezebben. A pár éve még mozinagyhatalom Dél-Korea a tévében ennyire igénytelen lenne? Továbbá, 2010-ben menő, vagy inkább röhejes az a főhős, aki egyesíti magában a Mission: Impossible technikáját, Sandokan elpusztíthatatlanságát és MacGyver agyafúrtságát? Már az első pár percben nevethetnékem támadt Lee Byung-hun szenvedéseit látva, ahogy haldoklás közben, lőtt sebbel intéz el a Budai Várban egy rakat kommandóst (akik 2 méterről is folyton mellélőnek, de az egész filmben nem tud normálisan lőni senki , majd egy ki tudja honnan előkerült drótkötéllel ereszkedik le a várfalon. Talán a forgatókönyvírót nem Bollywoodba kellett volna szakmai gyakorlatra küldeni...
A hiteltelenség végig folytatódik a majd’ 2 óra során. Az északiak egyik misztikusnak szánt figurája, a bérgyilkos úgy néz ki, mint bármelyik itteni emós gyerek. Hogy gondolták azt, hogy T.O.P., egy fiúcsapat (Big Bang) oszlopos tagja jócskán kisminkelve hiteles lesz északi kémként? Mindent a nézettségért, biztos tinilányok milliói lettek a sorozat rajongói őt látva. Vagy ott van a kollégája, a nehézbombázó Kim Seon-hwa, aki bármelyik déli agassi-t felülmúlja a külsejét tekintve. Ez nem is meglepő, mert egy igazi déli agassi alakítja Kim So-yeon személyében. Biztos velem van a baj, de nem tudom ugyanahhoz a néphez tartozónak elképzelni, mint ezt, valamint ezeket a harciasan csinos elvtársnőket.
Vicces (bár a fentiekkel szemben érthető) az is, hogy az összes helyszínt igyekeztek sok nézőpontból felvenni, hogy remek vágóképeket tudjanak adni az egyes jelenetek között. Phenjan esetében ez nem sikerült, mindig ugyanaz a rossz felbontású, nehezen kivehető képkocka jelenik meg, amikor a mindig a Kedves Vezetőre hivatkozó helyi egyenruhás urak mondatai következnek. Sajnos a nagyvezér, Kim Jong-il nem ért rá, vele nem foglalkoznak (aki rá lenne kíváncsi, nézze meg a zseniális japán tokusatsu paródiát, a The Monster-X: Attack the G8 Summit-ot).
A röhejesen hiteltelen összeesküvés elmélet (maga az IRIS a nemzetközi szupertitkos szervezet neve egyébként, ami átnyúlik Észak és Dél-Korea között, behálózza természetesen a nemzetbizetonsági hivatalokat is) és a sorozat összevágásából adódóan szinte percenként bekövetkező fordulatok izgalmakat nem nyújtanak, viszont egy idő után remekül követhetetlenné és unalmassá válnak. Aki nem tud koreaiul és nem figyel oda nagyon, az egy idő után nem is tudja megkülönböztetni egymástól a sok Kim-et, meg Park-ot. A vagdosás egyetlen előnye, hogy az ázsiai sorozatokra jellmző hosszú és csöpögős drámai pillanatok szinte teljesen kimaradtak, de mindig észrevehető, hogy eredetileg hol voltak.
Igazából mind a sorozat, mind a film a teljesen érdektelen, nézhetetlen kategóriába tartozna, ha nem lenne benne a magyar szál. A sztori első harmada ugyanis javarészt Pest megyében és a Balatonon játszódik, és ezek a jelenetek mentik meg az egészet. Igazi guilty pleasure végignézni, ahogy Lee Byung-hun sorba áll vonatjegyért a Nyugatinál, nem akar gulyást enni (ha jól azonosítottam be) Vác főterén, gépeltérít a tököli reptéren, stb. Jópofák a régi Bujtor István filmeket idéző autós üldözések, amik legjobbja az a jelenet (figyelem, Opel Astra-val üldöznek egy 5-ös BMW-t és utolérik!!!), amikor a Nagykörútról egy gyors vágással beszáguldanak a résztvevők előbb az Alagútba, utána a Hajógyári szigetre, majd az elmaradhatatlan balesetet (egyébként miért van minden újabbkeletű koreai thrillerben legalább 1 autóbaleset?) mindenki lazán, szinte sérülés nélkül túléli. A legemlékezetesebb pillanat mégis a Vasúttörténeti parkban látható, amikor az egész film legjobb alakítását nyújtó magyar takarítónő (akit minden bizonnyal egy magyar takarítónő alakít) észreveszi a lőtt sebbel ájuldozó Lee Byung-hun-t, majd imádni való hanglejtéssel szól be a mentőknek telefonon, hogy „itt fekszik egy vérző ember az irodába’!”.
A magam részéről egyáltalán nem értem azt a hatalmas hype-ot és imádatot, ami körüllengi a neten az IRIS-t, még különféle magyar oldalakon is. A készítői annyira nagyot akartak dobni, hogy átcsúsztak a ló túlsó oldalára, és annyira túlhúzták az egészet, hogy a végeredmény szánalmasan rossz lett. Mégis, minden hülyeség ellenére a magyar szál miatt nem feltétlenül elfecsérelt idő végigszenvedni, bár a két óra jóval hosszabbnak fog tűnni.
A magyar filmszakma kocsmája mostanság bezzeg hangos (munkálkodik a Cimbalmos), így hangsúlyozottan fordítom vigyázó szemeimet a megtisztulásra váró magyar film felé. De hiába; az Üvegtigris 3-ban az a legbosszantóbb, hogy a sorozatból egyetlenként benne rejlik egy jó film örökké beváltatlan ígérete. A történet szerint Lali bekattan és elköt egy luxuskocsit, amit ügyvéd tulajdonosa szeretne visszakapni. Budapestre kerül és belekóstol a pazarló, dekadens, rózsadombi világba, nőkkel ismerkedik, pénzt mos, még egy ékszerbemutatóra is elkeveredik. A többiek pedig vissza akarják téríteni a nagyvárosból.
A forgatókönyvben benne van az a teljes aránytévesztés, ami a bohóctréfákat választja érzelmes/komoly pillanatok helyett, és ami az egész filmen végigvonul. Az epizódokat először próbálták egy átfogó sztorira felfűzni, ami dicséretes, de a végeredmény olyan mint a szombat hajnali hányásfoltok a körúton- minden zöldség benne van, de felesleges volt. A fordulatok légből kapottak és kidolgozatlanok (Lali amnéziája), a dialógusok pergők, pár vegyes minőségű poénnal is szolgálnak (negatív példa: „-Itt mindenki hülye? -Itt? Mindenki!”). De pár „bazmeg!” már nem vicces, pár jó poén még nem film.
Ahhoz kellenének karakterek, de típusoknál senki nem több. Meg színészek is. Az állandó csapat hozza az ásító rutinú semmit. Rudolf a Beugróban ezerszer látott eszköztárából dolgozik, Csuja böfög, Gáspárnak meg van parókája. Figyelmet érdemel Besenczi Árpád rendőre, mert ő visszafogottan teszi a dolgát. Az újak közül Kamarás Iván „játékának” gerincét adja, hogy toporzékolás közben felsőteste úgy hintázik, mint Ray Charles a Hit the Road Jack alatt. Méltó párja Pikali Gerda, aki a mozi utolsó sorában ülő rövidlátó betépett holdkórosnak játssza el a megcsalt feleséget. Szabó Erikának ugyan integrálnám a függvényét, de a vonzó fénytörésen túl benne rejlik egyedül az akarás, hogy selyempapír mélységű szerepét jól játssza. Az operatőri munka magyar filmes standardhoz képest pocsék, a zene szóra sem érdemes, a termékelhelyezések sastamási értelemben véve finomak.
Az egész franchise hordozza azt a káeurópai tragédiát, hogy az embereknek nincs közük a saját életükhöz. Ebben a részben is benne van a geopolitikai helyzetünk okozta társadalmi- szociális viszonyok keltette pszichoszomatikus torzulás, az erőforrások feletti rendelkezés korlátozottságának frusztrációja, de Rudolf mégsem válik a magyar Pasolinivé, mert ez puszta poénforrás. Pláne, ha a saját egót simogatjuk szálirányban tollpihével (ez már a midlife crisis egyik jele!) A nagy pénz közelébe kerülés, jó nők megfektetése, a luxusélet lehellete utáni keserű kiábrándulás lehet hosszan érlelt élettapasztalat, de Rudolf, mint rendező minimálisan jelenik meg a filmben (akkor is saját jeleneteinél). Pedig kellett volna próbálni a színészekkel, rendezői koncepciót alkotni, vagy tenni bármit, amit egy rendező szokott.
De így az egész olyan, mint Uhrin Benedek fasza - úgy tűnik, mintha lenne, de nincs és akkor is minek.
Üvegtigris 3. Magyarország, 2010. Rendezte: Rudolf Péter. Írta: Buss Gábor Olivér, Hársing Hilda, Rudolf Péter. Producer: Kovács Gábor, Pataki Ági. Fényképezte: Kapitány Iván. Zene: Hrutka Róbert. Szereplők: Rudolf Péter, Csuja Imre, Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Szabó Erika és még sokan mások.
Találós kérdés: hogy lehet rossz egy olyan film, amiben Helen Mirren estélyiben lyuggat szitává egy autót egy böhömnagy gépágyú segítségével? Egy tökéletes világban erre a „sehogy” lenne a helyes válasz. De csak ha még esetleg nem tudnánk, Robert Schwentke gyorsan a tudomásunkra hozza, hogy nem egy tökéletes világban élünk. A Red a „hogy pocsékoljunk el egy remek színészgárdát” versenykiírás idei győztese. Kínos akciókomédia, ami unalmas lövöldözésekkel, fárasztó egysorosokkal, nem létező történettel és olcsó poénokkal próbál lépést tartani Bruce Willisszel, Morgan Freemannel, John Malkovich-csal és Mirrennel, akik még lábukat lógatva is zsebrevágják az egész produkciót. Igen, sajnos egyáltalán nincs nehéz dolguk.
A Red az a fajta (képregény)adaptáció, aminek alig van bármi köze az eredetihez. Warren Ellis és Cully Hamnerháromrészes minisorozata egy erőszakban tobzódó, melankolikus ügynökballada, ami sziklából faragott arcú, állig felfegyverzett, úthenger főszereplőjét napjaink bürokrata puhapöcseinek okulására állította szembe az elkorcsosult modern világgal. A comic gerince (a Régi és az Új összecsapása) a filmben néhány random elejtett megjegyzéssé degradálódott, a konfliktus keserű, már-már abszurd oktalanságát felváltotta egy unalmas összeesküvés, az „egyszerű mint a faék” dramaturigát (a főhőst megpróbálják kinyírni, mire ő nyír ki mindenkit, aki egyáltalán tud róla, hogy a világon van) pedig megfejelték egy rakás teljesen új karakterrel, és (naná) egy-két szerelmi szállal. Ja, és persze komédiát csináltak az egészből. De nem is volna ez baj. Sok jó adaptáció létezik, ami csak kiindulási pontnak használja az eredetit (bár a teljes műfajváltás azért meredek), és mégis működik. A Red alkotói viszont lecseréltek egy egyszerű, de hatásos koncepciót egy eladhatóbbra, amibe nem tudtak életet lehelni.
A képregényhez képest a filmbe pakolt összes plusz matéria ellenére a sztori ugyanolyan szimpla maradt, a forgatókönyv főleg azzal van elfoglalva, hogy feldobálja a labdát a színészeknek – igaz, ők legalább le is csapják. Willisnek elég rutinból hoznia a tökös, megállíthatatlan szuperügynököt, fegyverrel a kezében neki bármit elhiszünk, bár nem egyszer tűnik úgy, mintha csak unalomból vállalta volna a filmet. Morgan Freeman kisujjból rázza ki a tőle megszokott joviális nagypapaszerepet, ami mindig jól áll neki, John Malkovich pokoli élvezetesen játssza túl az évtizedekig LSD-vel agymosott, paranoiás félbolondot, Helen Mirren meg született jéghideg dáma, akiről soha nem hittem volna, hogy ilyen jól áll a kezében egy géppisztoly. Karl Urban, Mary-Louise Parker és Brian Cox „csak” megbízhatóan asszisztálnak, viszont a legendás Ernest Borgnine kurta szerepében is telitalálat, mint a CIA-archívum mindentudó őskövülete. Akcióvígjáték mivolta ellenére a Red igazi színészfilm. És ez ebben a műfajban nem valami jó.
Ha az írónak és a rendezőnek feleannyi fantáziája és gógyija lett volna, mint a castingosnak, a Red az év egyik nagy meglepetése lehetett volna. Sajnos a könnyed, laza hangulatot, ami ahhoz szükségeltett volna, nehéz erőszakkal kreálni – általában vagy jön spontán, vagy nem, és ha mindenképpen sulykolják, az csak ront a helyzeten. Akad ugyan néhány szórakoztató egysoros és pár kielégítő karakterpillanat, de még ezek a színészek sem tudnak csodát tenni, ha a forgatókönyv mindegyikükkel kapcsolatban ugyanazt a poént sütögeti el újra és újra. Az ötletek gyorsan elfogynak, legyen szó akár akcióról, akár humorról, a két elnagyolt romantikus szál még poénszinten sem működik, a cselekmény minden igyekezet ellenére kínosan lassan csoszog előre, a félperces epilógustól meg már a legtapasztaltabb néző is a szék alá süllyed szégyenében. Hogy lehet, hogy egy olyan film, amiben pont a nagyöregek abszolút energikus, fiatalos játékkal kápráztatnak el, maga mégis egy nagypapás modorú és tempójú teadélutánná válik? De ez már nem találós kérdés, hanem költői.
A kritika Elmeboy nickű vendégbloggerünk klaviatúrájából született, a vállra emelést és az esetlegesen azt megelőző kátránybaforgatást illetően vele kell időpontot egyeztetni.
A reinkarnálódott Galaktika a közelmúltban kampányszerűen dobja piacra a miénknél boldogabb tájakon abszolút kánonnak számító, itthon azonban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert sci-fi és fantasy szerzők emblematikus (vagy legalább annak felfogott) műveit, jelen írás tárgya is az ilyen, szándékában hiánypótló kiadványok sorát gyarapítja. Sajnos nem szükséges túl komplex elemzés annak kimutatására, hogy gyakran miért csak szándékukban hiánypótlóak ezek a megjelenések, hiszen bár maga a célkitűzés nemes és megsüvegelendő, a tényleges kivitelezés olykor már-már horizontális mélyrepülésben húz el a léc alatt. A kiadó azt nem látszik észrevenni, hogy egy-egy jól csengő név vagy ígéretes cím édeskevés a boldoguláshoz, ha a magyar változat otromba ügyetlenkedései maguk alá gyűrik az eredeti erényeit. Mint ahogy történt ez most is.
Guy Gavriel Kay kanadai író meglehetősen magasan jegyzett, renomés múltra visszatekintő alakja a kortárs fantasztikus irodalomnak, öreg motoros, aki már Christopher Tolkien-nek is segédkezett a Szilmarilok összegereblyézésében, azóta pedig kezdetben még klasszikus angolszász motívumokban dúskáló (mint a fő műveként számon tartott The Fionavar Tapestry), később pedig erősen történelmi ihletettségű történeteivel öregbítette hírnevét (Tigana, The Lions of Al-Rassan, The Sarantine Mosaic). A 2008-ban World Fantasy-díjat bezsebelt Ysabel is utóbbiak közé tartozik, viszont már itt felmerül a kérdés, mi alapján is döntött úgy a Galaktika, hogy éppen ezen a regényen keresztül mutatja be a hazai olvasótábornak Kay-t. Erősen motoszkál bennem a gyanú, hogy az elsődleges indok a borítón megemlíthető World Fantasy-díj lehetett, mert bár bevallottan semmi egyebet nem olvastam még a szerzőtől, az Ysabel a magyar megjelenés hiányosságain túllendülve is erősen középszerűre sikerült ujjgyakorlatnak tűnik, külhoni recenziókat böngészve pedig az is kiderül, hogy maguk a hívek sem ezt jegyzik a mester legsikerültebb műveként.
A cselekmény már a hátlap alapján meglehetősen semmitmondó és érdektelen, de rutinos olvasó ezen még nem akad fenn, lehet ebből még bármi. Csak éppenséggel nem lesz. Merthogy mi is történik?
Hát ez az. Iménti kérdés ugyanis messze nem pusztán retorikai jellegű: minek utána négy héten keresztül, tíz-húsz oldalanként küzdöttem előre magam arcom verejtékével (komolyan, nem sok ennél nyögvenyelősebben leküzdhető könyvvel találkoztam), a végén totálisan értetlenül álltam a rejtvény előtt, hogy ezt a cselekményt miért is volt muszáj ekkora terjedelemben kiteregetni, miközben alig egy kisregényre való van benne. Nagy a kísértés, hogy egy az egyben lepötyögjem most a hátlapszöveget, annyira nem érzem magamat képesnek arra, hogy bármi érdemit hozzátegyek az ottaniakhoz, de véleményemet alátámasztandó igyekszem egy fokkal specifikusabb lenni.
Bár itt-ott érzékelhető, hogy az írói ambíció ennél valamivel magasabbra céloz, végső soron szabvány tinifantasy-t kapunk: a helyszín Provence, az idő a jelen, főszereplőnk pedig a tizenöt éves Ned, aki jobbára tökéletes tétlenségre kárhoztatva kísérgeti egy újabb albumon dolgozó sztárfényképész apját és annak stábját. Hogy jelenlétét mi indokolja, azt nem tudjuk meg, a felnőttek mindenesetre leginkább koloncként kezelik, ennek megfelelően maga is szolid érdektelenséggel viszonyul a szituációhoz. Micsoda szerencse, hogy kisvártatva belefut Kate-be, egy korabeli amerikai lányba, majd még inkább kisvártatva ők ketten egy rosszarcú, gyanús úriemberbe, akit éppen valami közelebbről nem meghatározott, obskúrus tevékenységében sikerül meglepniük az Aix-en-Provence-béli Saint-Sauveur katedrálisban, így megkezdődhet a váratlan fordulatokkal teli, izgalmas nyomozás Dél-Franciaország történelmi légkörű tájain, miközben Beltaine pogány ünnepe – állítólag vészjóslóan – közeleg. De nem kezdődik. Azaz valahogy mégis, a legnagyobb kérdés azonban az marad, hogy miért és mi után. Apránként kiderül, hogy Ned egy évezredes léptékű, természetfölötti játszmába csöppen, persze maga számára is megfejthetetlen módon kulcsszereplőként. A középpontban egy szerelmi háromszög áll, ami akkortájt vette kezdetét, mikor a rómaiak kipaterolták a keltákat a mai Provence környékéről, résztvevői pedig a címszereplő, trójai Helénaként picsáskodó Ysabel, valamint két, kegyeiért egymásba bármikor nagy elánnal hegyes tárgyakat mártani kész férfi: egy kelta és egy római (illetve néhol görög, de hogy pontosan melyik, az a szerző kifejtése szerint mindegy is, így minket se sűrűn érdekel). Ők hárman öltenek korról korra újra testet, hogy némi pofonváltás közepette eldöntsék, ki is a nagyobb tenyészbika, ám mivel ezúttal Melanie, Ned apjának bájos asszisztensnője is a küzdelem áldozatává válik, modernkori szereplőgárdánk hevenyészett akcióba lendül, hogy akármi. Az egészhez lelkesen (na ja...) asszisztál még néhány, olykor farkasalakot öltő ősi lélek, egy morcos druida, meg egy időről időre felbukkanó, a főszereplőre konspiratíve kacsintgató misztikus vadmalac, akiről aztán nem is tudunk meg többet, cserébe a vége felé az írói tehetetlenség döbbenetesen olcsó deus ex machina-ként dobja be a levesbe, hogy aztán vigyázó szemeink előtt kibontakozzon valami zavaros fejtegetés múlt és jelen folytatólagosságáról és a régi idők napjainkban is tetten érhető jelenlétéről.
A probléma abban rejlik, hogy terjedelméhez képest az Ysabel-be egyáltalán nem szorult elég titokzatosság, sok kideríteni való nincs, ezért Kay is fájdalmas lassúsággal, végig blöffölve, a cselekményt fölösleges szöszmötöléssel felvizezve maszatolja szét sovány kis rejtélyét a 400 oldalon. A felvezetés lassú és körülményes, mint a hivatali ügyintézés; bőven a regény felénél járunk, mire kezd leesni, mi is lesz itt a történet fő fonala, de ez – majd maga a kifejtés és a befejezés is – szintén annyira karcsú, súlyozott fordulópontoktól mentes, hogy a végén nem értjük, mi késztetett minket a továbblapozásra, ha csak nem a hitetlenkedés, hogy egy epikus fantasynek szánt regény ennyire lapos legyen, no meg a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy márpedig valaminek történnie kell. Nem sokat segít az sem, hogy a fő- és mellékszereplők egyaránt pár sietős vonással lettek felskiccelve, voltaképpen a nemük, életkoruk és öltözködésük alapján van még a legjobb esélyünk megkülönböztetni őket, és ez nem túlzás: Ned apjának két tökéletesen funkciótlan munkatársát, Greg-et és Steve-et a végére sem sikerült szétválasztanom, bár akkorra már azt is beláttam, hogy felesleges. Ugyanakkor mindannyian döbbenetesen elfogadóak a körülöttük zajló természetfeletti eseményekkel szemben. Egy percig sem akad fenn senki a bagollyá vagy farkassá változó, évszázadok óta halott lelkek jelenlétén és egyéb furcsaságokon, vagy mikor Melanie-t elragadják a földöntúli erők, Ned reakciója nagyjából kimerül abban, hogy „úristen, ezt hogy mondom el apunak”. Így lehet, hogy olvasóként is motiválatlan passzivitás közepette sodródunk az esetlegesen sorjázó eseményekkel. Nem izgulunk, nem találgatunk, nem lepődünk meg, nem vonódunk be, a csoda és a titokzatosság légköre messzire elkerül minket.
Bár e sorok bizonyára roppant kedvezőtlen színben tüntetik fel a regényt, igazságtalannak érezném, ha csak ennyire szorítkoznék: motívumaiban, célkitűzésében, hangulatában nem feltétlenül rossz az Ysabel, csak éppen nem is annyira jó. Amolyan szódával elmegy kategória, de a máshol fellelhető méltatások alapján minimum adnék még egy esélyt Kay-nek. Viszont kizárólag eredetiben.
Itt érkezünk el ugyanis ellenérzésemnek a már a bevezetőben is meglebegtetett fő okához, jelesen hogy ebben a formájában miért is élvezhetetlen a könyv: a magyar kiadás úgy igénytelen, ahogy van, olvasás közben tehát nem árt, ha figyelmeztetjük magunkat, hogy a mű minden valószínűség szerint komoly minőségromláson ment keresztül. A külalak ugyan másodlagos, de azért nem is teljesen elhanyagolható szempont, az Ysabel pedig már ez alapján a „Minden könyv 100 Ft” feliratú turkálóládába való. A hányadék rózsaszín alapszín még hagyján, bár öntudatos férfiemberként okozott némi feszengést, ha éppen a metrón találtam olvasni, de a szemmel láthatólag fél óra alatt összephotoshoppolt borítómotívum, melyen egy már perspektívájában is sántító római, görög, izé nem is tudom, milyen oszlop emelkedik ki a T-1000-es összeállására hajazó tócsa közepette egy istenverte iPod-ból tényleg mindent visz. Ott van még az eredetiben nem szereplő, egy harmadrangú utazási iroda prospektusát idéző alcím (hogyaszongya Provence varázslatos arca), amely nem tudom, a szerkesztőnek vagy a fordítónak jutott-e eszébe, mindenesetre némi józan mérlegelést igényelt volna. Átlagos olvasóként, Kay nevét nem ismerve eszem ágában nem lenne leemelni az Ysabel-t a könyvesbolt polcáról, nem is tudom, milyen közönséget akartak ezzel a koncepciójában és kivitelezésében egyaránt elhibázott külsővel megcélozni, már ha egyáltalán szerepet játszottak ilyen megfontolások. Ami azonban végképp hazavágja a magyar változatot, az a fordítás, ha ugyan lehet ezt a kifejezést használni.
Azt hiszem, Sohár Anikót sokaknak nem kell bemutatni, neve már a Terry Pratchett könyvek meggyalázása kapcsán hírhedté vált a fantasy rajongók köreiben. Viccen kívül külön tanulmányt érdemelne, mennyire nem megy neki, legyen elég annyi, hogy az Ysabel-t is lendületesen elkaszálta. A szöveg köszönőviszonyban sincs a magyar nyelvvel, gyakorlatilag minden oldalon szerepel két-három olyan mondat, amit némi angoltudással csont nélkül vissza lehet tükrözni eredetibe és/vagy ilyen formában magyarul közel értelmetlen. Összességében az a benyomásom, hogy a fordító súlyosan félreértelmezi a szöveghűség követelményét - akad itt még szép számmal félrefordítás, múltidőből jelenbe ugrálás egy mondaton belül, fiatalosnak szánt, valójában rettenetesen erőltetett és nevetséges szlengszerűség, az angolban teljesen indokolt, magyarul viszont tök fölösleges és az olvasást megakasztó, dőlten szedett kifejezések sokasága, és még sorolhatnám. Még csak az sem állítható, hogy szerkesztetlen nyersfordítással lenne dolgunk, annál sokkal rosszabb a helyzet: gonoszkodásnak tűnhet, de felmerült bennem a kérdés, hogy Sohár tulajdonképpen milyen nyelven beszél, mert hogy magyarul és angolul nem, az itteni teljesítménye alapján erősen valószínűsíthető. Nem akarok fölöslegesen személyeskedni vagy gyalázkodni, de áldásos lenne a honi fantasy kiadásra, ha többet nem engednék fordítani, hiszen gyaníthatóan az Ysabel is jóval többet tud, mi ami ezek alapján lejön, és ha Kay nem találja meg itthoni potenciális olvasóit, az igenis javarészt rajta múlhat.
Mindezek fényében a lenti értékelés kéttényezős: bár a sztoritól sem vágtam hanyatt magam, alapvetően akár még elviselhető lett volna, így megelőlegeznék magának a regénynek egy erős közepest, Kay-nek pedig, hogy népszerűségét egyéb, jobban sikerült munkáinak köszönheti. A magyar kiadás azonban annyira – mondjuk ki – gyalázatos, itt pedig óhatatlanul a kiadványt (is) értékeljük, hogy marad ennyi. Kár.
Kiadó: Metropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2009 Fordította: Sohár Anikó Eredeti cím: Ysabel Oldalszám: 384 oldal
Nem, a helyzet az, hogy ezt már én sem tudom kezelni. Az tudvalévő volt, hogy megváltoznak a dolgok az "Odaát háza táján" Eric Kripke távozásával. Először csak mérhetetlen szomorúságot éreztem azzal kapcsolatban, hogy fogják és lerombolják az öt év alatt majdhogynem tökéletesre kiforrott történetet valami végtelenül bugyuta klisével. Aztán - jóval a hír kézhezkapása után -, volt időm egy kicsit átgondolni a dolgokat, és arra jutottam, hogy nem árt egy kis vérfrissítés a sorozatnak. Az apró kiszivárgott hírek is mind arra engedtek következtetni, hogy pofás kis hatodik évadot kapunk, amiben a mélyére áshatunk a dolgoknak, tágítjuk a Supernatural univerzumát, újabb szörnyek és fenevadak felbukkanása közepette. Mekkorát tévedtem.
A hatodik évad eddigi hat része iskolapéldája annak, hogyan kell egy már meglévő, csúcsra járatódott, temérdek rajongóval rendelkező sorozatot a szó szoros értelmében meggyalázni. A képlet egyszerű: kezdd az új évad első részét rögtön úgy, hogy kiheréled vele az addigi jól megszokott indulást, végy egy jó másfél órás szenvedést, amiben nem történik semmi érdemleges, és amikor teljesen elvetted a kedvét a nézőknek a folytatástól, akkor adagold szépen lassan az újabb és újabb antipatikus jellemvonásokat, amíg olyan szintre nem kerül a rajongó, hogy nem képes egyetlen karakterrel sem azonosulni. A színészi játéktól persze tekintsünk el, hiszen Jared Padalecki és Jensen Ackles nagyszerű párost alkot még mindig.
A baj nem ezzel van. A probléma forrása az átívelő szálakban leledzik. Ami eddig az előnyére vált a sorozatnak, az most hátrány. Direkt hagytam magamnak időt, ezért is írok csak most a sorozatról. Hagytam a sorozatnak időt, hogy a kezdetben még meglévő tétovaságából összeszedje magát és megpróbáljon valami újat adni. Jelölje ki az irányokat, lássam magam előtt a teljes képet és majd nyilatkozom utána az egyik legjobban szívembe zárt széria legújabb évadjáról. Jelentem sikerült felállítani az új játékszabályokat, és felállítani a képzeletbeli lécet, csak az a baj már nem érdekel, hogy megugorják-e vagy sem. A nevetséges főszál, aminek se füle se farka, keveredik egy erőltetett mellékszállal, ami ismét berántja a Mennyet a játékba. Miért? Mert egyáltalán nincs más ötlet, amivel elő tudnának jönni. Arról nem is beszélve, hogy saját kardjába dől a sorozat a címben és fémjelzett rész cselekményével. Nem tudom kinek volt szüksége arra, hogy ismét a két fivér saját és egymás lelkivilágával folyó harcba keveredjen. Teszem hozzá, hogy ezt a kártyát már réges-rég kijátszották, méghozzá tökéletesen koreografálva, így okafogyottá válik az újbóli behozatal.
Tudom, nagyon nehéz megfelelni több millió ember óhajának, mégis úgy látom lett volna lehetőség, ha nem is az előző évadok színvonalával egyenértékű, de megközelítő minőségre. Az végképp érthetetlen számomra, hogy miért kell szisztematikusan lerombolni azt, ami eddig jó volt és azt ami eddig működött. A karakteridegen motívumok, a sorozatidegen logikai bukfencek, a borzalmasan ötlethiány történetkezelés újabb magasságokba emelte a hűtlen kezelés fogalmát. Az összképen sajnos nem javít az amúgy remek Bobby központú rész és Stephenie Meyer életművének (sic!) sárba tiprása.
Ebből a gödörből nehéz lesz kimászni, ugyanakkor nagyon gyorsan mélyebbre is lehet süllyedni. Ha a cél az volt, hogy tegyük félre az eddigieket és kezdjünk tiszta lappal, akkor ezt kellene tenni. Nem felrúgva az eddigieket, hanem tiszteletben tartani és eközben valami új felé nyitni. A potenciál mindenképpen megvan, mind az eddig kreált univerzumban, mind a karakterekben. A kérdés már csak az élnek-e ezekkel az eszközökkel a készítők, vagy továbbra is nézhetjük, hogyan agonizál hőn szeretett sorozatunk.
„Dobogó kövek? Az meg mi a túró?” A forgalmazók, a kritikusok és a többi érintett nagyjából így reagálhatott pár hónapja, amikor megjelent egy új cím az októberi bemutatók között. Magyar film ugyanis a legritkábban esetben manifesztálódik csak úgy, spontán a mozikban: először az illetékes pénzosztó szerveknél lehet találkozni a projekt nevével, majd a Filmszemlén, ha a támogatás megítélése után sikerül leforgatni. A bemutatót még ez sem garantálja: ahhoz előbb forgalmazót kell találni, így mire moziba jut – sokszor egy-másfél évvel a Filmszemlés premier után – már a lőtéri kutya se nagyon kíváncsi rá. A Dobogó kövekről nem véletlenül nem tudott a szakma: állami támogatás, sőt szponzori és kereskedelmi tévés pénzek nélkül készült.
Martin Csaba, aki rendező, író, vágó, producer, casting direktor és főszereplő is egyben, mindössze 15 nap alatt forgatta le a filmet, önerőből, baráti segítséggel. Ha ezek után a végeredmény egy nézhetetlen zagyvaság lenne, a bíztató vállveregetés akkor is járna: tiszteletet érdemel mindenki, aki időt, energiát, saját pénzt nem sajnálva megpróbál alkotni valamit saját maga és persze a közönség örömére. Martin Csabának ráadásul nem is ez az első ilyen kísérlete, 2007-ben Az indigóembert 400 ezer forintból készítette el, második nagyjátékfilmjét, a Brooklynt pedig a Korda Stúdió, a Hellboy 2 stábja által is használt New York-i utcadíszletében forgatta le. Belekóstoltak már mások is (jobb híján) a low (vagy micro)-budget világába az utóbbi években, de se a Papírrepülők, se az Intim fejlövés nem volt mentes a bosszantó hibáktól – előbbiben a színészi játék volt bántóan darabos, utóbbiban a képi világ.
A Dobogó kövek sajnos még több sebből vérzik. Az igazán ütős low budget filmet arról lehet megismerni, hogy nem látszik rajta az olcsóság, vagy ha igen, egyáltalán nem zavarja a műélvezetet (lásd: El Mariachi, Following, Bad Taste), sőt az sem feltűnő, hogy amatőrök készítették. A Dobogó kövek nem ilyen, a történet csapongó, a poénok színvonala egyenetlen, ahogy a színészek játéka is. Martin Csabának a színészek instruálását illetően még van hová fejlődnie, azok a szereplők, akik épp nem beszélnek, látványosan nem tudnak magukkal mit kezdeni, akik meg beszélnek, úgy szavalják sokszor a szöveget, mintha könyvből olvasnák.
A jó hír, hogy a filmnek mégis van egy sajátos bája (a közhiedelemmel ellentétben ez nem minden amatőr filmről mondható el). A figurái ugyan tenyérbemászóan idegesítőek, mégis van bennük valami egyedi, nem olyan simára csiszoltak és műviek, mint a magyar vígjátékok életidegen szereplői, sőt helyenként még viccesek is. Egy debreceni baráti társaság áll a középpontban, pontosabban a rendező által alakított angoltanár, akire nagybátyja hatalmas adósságot, plusz egy értékes(nek mondott) dobogókői telket hagy örökül. Segítői egy testépítő/chip-n-dale srác , egy művészlelkű szoftverfejlesztő, egy antiszociális hacker (talán a legjobb figura a filmben) és a csinos barátnő, akit anno egy fogadásból szedett fel hősünk. A címben szereplő kövek tipikus McGuffinok, a sztori legalábbis nem ebbe az irányba indul el: Patrik és haverjai egy szoftvert akarnak ellopni, hogy pénzhez jussanak. Következetes cselekményépítésről persze nem lehet beszélni, inkább viccesnek szánt epizódok, flashbackekkel elmesélt anekdoták füzére a film, több félresikerült, mint működő poénnal. A homofób viccek vagy a nőnek öltözés példának okáért már talán a Sas kabaréban sem számít humorosnak, a trailerben is látható, a magyar filmeknek címzett kiszólás viszont az.
Az igazi fricska az államilag támogatott filmekkel szemben persze az lenne, ha a Dobogó kövek legnagyobb érdemét nem a puszta létezése jelentené, hanem az, hogy a kis költségvetés és az amatőr szereplők (kivétel: Pindroch Csaba, Szabó Kimmel Tamás) ellenére is profi produkció lenne. Hogy ennél sokkal gyengébb és kínosabb magyar vígjátékok is készülnek, ennél lényegesen több pénzből, „sztárszínészekkel”, nem vigasztalhatja se Martinékat, se a nézőket.
Ismerik azt a viccet, hogy két zsaru bemegy a befektetési ügynökhöz? Nem? Akkor most elmondom: adott Gamble nyomozó (Will Ferrell), az Excel táblák szelíd, környezettudatos megszállottja és társa Mark Wahlberg, akik a többi rendőrrel együtt csak asszisztálnak New York hőseinek, Highsmith (Samuel L. Jackson) és Danson (Dwayne "The Rock" Johnson) nyomozók munkájához: míg utóbbiak izgalmas autósüldözéseken keresztül amortizálják a várost - és kénytelenek elviselni szebbnél szebb nők megfektetését - addig a Többiekre (lásd: eredeti cím) a papírmunka meg a többi unalmas foglalatosság marad. Igen ám, de mint kiderül a hősök nem halhatatlanok: egy ékszerrablást követően a két sztárnyomozó otthagyja névjegyét a manhattani flaszteron - örökre.
Azt hiszem, a Bourne ultimátum producere, Patrick Crowley és társai nagyon sok pénzt veszíthettek el annak idején Bernie Madoff ténykedése nyomán: a cselekmény középpontjában ugyanis egy harminckét-milliárdos csalás és a rendőrségi nyugdíjalap játssza a fő szerepet. Ennél többet nem is érdemes elárulni: lényeg, hogy legyen valami fő szál, amire a szkeccseket fel lehet fűzni. Mert a Pancser Police (úristen, de utálom ezt a címet!) nem más, mint egy másfél órás Saturday Night Live különkiadás. Nem csoda, hiszen a rendező-társíró, Adam McKay is ebből a szombat esti esztrádműsorból indította pályáját, Will Ferrellhez hasonlóan. Felbukkan a Wayans testvérek távoli rokona Damon Wayans Jr. (Komolyan. Unokatestvér), újra láthatjuk Michael Keatont komédiázni, aki valljuk be, már régóta hiányzott, és Steve Coogan megint eljátszhatja Alan Partridge-t. Nagyjából ennyi.
Az első órát maradéktalanul kitöltik a karakterek, és noha Samuel L. Jackson és Dwayne Johnson csak tíz percet kaptak, még elnéztem volna őket. Aztán a kezdeti lendület elfogy, a forgatókönyv körülnéz, hogy mikor jön a reklámszünet, és amikor rájön, hogy most éppen nem tévében megy, fújtat egyet és előveszi a hurkalufikat, hogy kutyákat hajtogasson. A végére pedig csak reménykedik, hogy már mindenki elaludt. Sajnos nem lehet eldönteni, hogy ez most vajon a huszonegyedik század kísérlete Az utolsó akcióhős feledtetésére, vagy pedig egy Shane Black paródiajelenet az SNL tíz évaddal ezelőtti adásából: utóbbihoz túlságosan nagyvonalú, előbbihez pedig jobban kidolgozott karakterek kellettek volna - és nem másfél egységnyi autósüldözés.
Hogy hol van Mark Wahlberg? Jó kérdés, itt láttam valahol a környéken. Nem mintha valaha nagyformátumú színész lett volna - önmagát mondjuk kiválóan tudja játszani - itt azonban halványabb, mint Argentína jövő évi költségvetésének sarokszámai. Nagyon nagyon próbál önironikus lenni, de mindebből csak arra futja, hogy a borzalmas Max Payne filmet idézze fel bennem úton-útfélen - ennek a filmnek az emlegetési tilalmát is belefoglalnám az új médiatörvénybe. Az a helyzet, hogy Will Ferrell kénytelen egyes egyedül elvinni a vállán a dolgot, a Ron Burgundy legendájától eltérően ezúttal nincsenek igazi játszótársai. Eva Mendes még mindig nagyon szép - ne is várjunk mást tőle, Michael Keatonnak van ugyan egy-két nagyszerű jelenete, de ez így édeskevés.
"Abbahagynád a fanyalgást végre?" kérdezi a mindannyiunkban - remélhetőleg - ott élő egyszeri mozinéző. "Vannak benne hatalmas poénok, Samuel L. Jackson még arccal a járdának is iszonyú kúl, Will Ferrell egy zseni, és emlékszel arra, hogyan szedték le a helikoptert? Na, az szenzációs volt!" és karba teszi a kezét, miközben dühösen nézi a sznob, köcsög fejemet. Igen, kénytelen vagyok egyetérteni. Kellemes, de semmi több - vannak benne idézhető dolgok, de az animált stáblistát elnézve az alkotói kezet a Bernie Madoff és az állami mentőcsomagok iránti határtalan gyűlölet vezette sem mint a szórakoztatás. A legjobb az lenne, ha jelenetekre darabolva adnák le valahol - nincs meg benne az a koherencia, mint mondjuk a Halálos fegyverben, ahol tényleg le lehetett tudni az első órát látványosabb akciójelenetek nélkül, mert érdekeltek a karakterek. Sokan meg fogják nézni, mert mindennek ellenére nem rossz film. A többiek pedig tovább várhatnak igazi akcióvígjátékra.
Batman az egyik legizgalmasabb szuperhős-karakter: egyrészt nincs semmilyen természetfeletti képessége, csupán egy elszánt és magát alaposan kiképzett ember, másrészt Stan Lee Marvel-sztárjaitól eltérően távolról sem hasonlít egy fogkrémreklám-mosolyú, hordómellű, all-american rögbikapitányra (a jófiúk mindig unalmasak, nem igaz?). Igazi zárkózott figura ő, kinek sötét köpenyére rengeteg szerző vetítette már rá saját fantáziáját, újabb és újabb adalékokat adva a kánonhoz - úgy a képregény, mint a film médiumát használva. Nacume Josinori ezúttal a mangák jellegzetességeit használta fel történetéhez, kihasználva Batman maszkja és a japán nó színház álarcai közti hasonlóságot.
Szerencsés, hogy Nacume sajátjává meri tenni a témát: míg a felvetett kérdéseket tekintve úgy érezhetjük, számít az olvasó Batman-figurával kapcsolatos korábbi ismereteire és épít más írók munkásságára is (kétségkívül erős a hasonlóság például a hazánkban is kiadott Arkham Asylummal, ahol a Denevérember szintén a saját valódi jellemén és indítékain tépelődik), a történet maga "belülről" megáll a saját lábán: az Óvilágot, azon belül is a komor Angliát idéző gotham-i gótika nyomai eltűnnek, hirtelen minden japánná válik, Bruce Wayne eltolható papírfalak között, szamuráj-szerelésben, kezében katanával küzd láthatatlan ellenségével és a színházi maszkokként materializálódó, számára egzisztenciális fenyegetésével.
A kötet olvasása közben végig az az érzés kísértett, hogy a szerző (manga-ka) kölcsönkérte a Batman-karaktert, kivágta őt eredeti környezetéből és hurkapálcikára ragasztotta, hogy nyugodtan bábozhasson vele hazai pályán - mintha valóban csak egy kinyomtatott képregény egy fekete-fehér papírdarabkájáról volna szó. Talán mások könnyebben elfogadják majd a Mangásító-Transzformációt, számomra hiányzott a mocsok, az ódon, égbe nyúló építmények és a piszkos utcasarkok.
Nagyobb baj azonban, hogy Nacume érdemben semmit sem tud hozzátenni a sötét lovag karakteréhez, amit ne láttunk volna már: hiába szélesebb a már-már disszociatív személyiségzavarként azonosítható hasadék a Wayne-személyiségek között, mint eddig bármikor, az öntudat fenyegetettsége nehezen átérezhető. A drámai dialógusok és monológok, a sablonos képi metaforák, valamint a harcjelenetek látványos, jelképes pózai valóban színházat idéznek, vélhetően a koncepció szerves részét képezve, ám egyúttal erős elidegenítő hatásuk is van. Batman egyéniségének fenyegetettsége ezúttal nem belülről emésztő intim pokolra, inkább egy kontrasztosan megvilágított, színpadias, poros rémfilmre emlékeztet az 50-es évekből, amiben ma már semmi ijesztő nincs.
A Halotti maszk meglepően pozitív értékeléseket (is) kapott a neten - hiába, napjaink egyik legnépszerűbb szuperhőse és a világszerte virágzó manga-mánia találkozása némi borítékolható biztos sikerre biztosan számíthatott. Én mégis csak azoknak a manga-rajongóknak ajánlom, akiknek bármi jobban ízlik, ha bőven megszórják a japán popkultúra szokásos kellékeivel (és kérlek ne vegyétek ezt sértésnek, mindenkinek megvannak a maga gyengéi - én például az ártatlan tekintetű, hosszú combú és véletlenül mindig éppen alsóneműben megjelenő nőkért vagyok hálás bármilyen filmnek vagy képregénynek, akármilyen indokolatlan is a jelenlétük). Abban ugyanis biztos vagyok, hogy ez a könyv se mangaként, se Batman-történetként nem nyújt semmi kiemelkedőt.
Brian Keene azok közé a modern horroristák közé tartozik, akinek berobban ugyan a remek alapötlet (jelen esetben egy olyan alapötlet, amelynek korábban már mások is nekimentek, lásd lejjebb), de a kibontásával már komoly problémái adódnak. Elegem van abból, hogy egy történet elolvasása után a sztori csak frusztrációt hagyjon maga mögött (lásd még pl. Bentley Little regényeit. Vagy inkább ne.), ezért Keene többi könyvére nem szórok el lóvét.
A könyv hősei egy reggel arra ébrednek, hogy csendes kisvárosukra sötétség borul. Nemhogy a nap nem jön fel, de a települést szó szerint körbeveszi valamiféle miazmikus feketeség, ami nem engedi be a fényt, eltakarja előlük az eget illetve a külvilágot, és aki képes meggondolatlanul belegyalogolni, azt felzabálja (sikoltozásuk legalább is erre utal.)
A kistelepülés, kisközösség izolációja kedvelt témája az amerikai horrornak: Stephen King nemrégiben egy dupla-Biblia-méretű téglát írt össze róla (Under the Dome – egyelőre nem olvastam, bár hónapok óta kacsingat rám a polcról, a maga förtelmes-rózsaszín borítójú valójában), Joe Lansdale pedig a műfaj klasszikusát alkotta meg ugyanebben a témában a zseniális The Drive-Innel.
Amit Keene remekül csinál, az a városi jónép kétségbeesésének, hangulatának, majd a társadalmi degeneráció és burjánzani kezdő káosz folyamatának leírása. Magának az áthatolhatatlan sötétségnek a pszichére ható szörnyűséges, opresszív hatását teszi átélhetővé, a szereplők kétségbeesését a saját bőrünkön érezzük. Érdekes, és a Dark Hollow-ban ugyanezt a formulát használta, hogy a fenyegetés mögött rejtőző titkot már rögtön a könyv legelején feltárja, ezúttal oly módon, hogy a falu bolondja meséli el a polgároknak: ő festette fel a város határában azokat a mágikus jeleket, amelyek megakadályozzák a lovecrafti sötétségnek, hogy őket is megcsócsálja. Így az olvasó kezdettől tisztában van a mozgatórugókkal, még ha a regény hősei százoldalakon keresztül sem képesek mindezt tudatosítani magukban.
Keene világot épít az életművével, mint Balzac meg King: a jelfestő hajléktalan egy korábbi regényéből köszön vissza, illetve a Dark Hollowfélember-félkecske szatírja is feltűnik egy jelenés erejéig. Kár, hogy Keene tehetsége meg sem közelíti az említett urakét: a regény felépítménye erősen inog. Egyrészt egy efféle sztorinak kétszázvalahány oldal kevés. A történet töredéknek hat. A lezárás szintén nagyon gyenge, Keene abszolút nem tud befejezést írni. Ráadásul hőseink mindannak a tudásnak a birtokában, amelyre a sztori folyamán szert tettek, olyan illogikus döntésre szánják el magukat, amelyet egyetlen, józan paraszti ésszel felszerelt ember sem lépne meg. Bár talán egy olyan regénynek, amely tele van szereplőinek idegesítően buta döntéseivel, ez éppenséggel a megfelelő finálé.
Mathieu Kassovitz - érdemei elismerése mellett - a szélesebb értelemben vett közönség szemében akkor is csak "az a fiú az Amélieből" marad, akárhogyan is próbálkozik szegény. Pedig van neki rendezői filmográfiája is, benne a Bíbor folyókkal - a Luc Bessonnal turbózott folytatásról most felejtkezzünk el egy jótékony pillanatra.Jó, beismerem a Gothika nem volt éppen főnyeremény. (Mégis, mit várunk a Kígyók a fedélzeten írójától?) Talán ezért, talán másért váratott magára öt évet a következő filmje, a forgalmazó szeszélyből itthon csak most bemutatkozó 2008-as Babylon A.D., amelynek elkészítéséhez visszatért a hollywoodi stúdióknál talán eggyel barátságosabb Europacorphoz. A "talán" nem véletlenül került be: a film elég tudathasadásosra sikeredett.
A nem túl távoli jövőben a tokiói driftben megfáradt Vin Diesel tengeti életét a polgárháborús Jugoszlávia és a Sziget fesztivál keverékének tetsző, ki tudja miért anarchiába fordult Oroszországban mint mezei zsoldos. Egy nap a környék nagyhatalmú ura, Gorsky (az eltorzult fejű, takaréklángon üzemelő Gérard Depardieu) megbízza egy elsőre egyszerűnek hangzó feladattal: juttasson el egy lányt, Aurorát (a gyönyörű Mélanie Thierry) New Yorkba. Az úton a lány pótanyja, Michelle Yeoh kíséri őket - és szép lassan kiderül, hogy a lánnyal valami nagyon nincs rendben...
...akárcsak a filmmel. A kezdeti poszt-apokaliptikus, káeurópai felütés ellenére csak a film nagyjából fele van tele meneküléssel kiégett panelházak között vagy gigantikus, a nyolcvanas évek hasonló amerikai filmjeit idéző kocsma/bár/ketrecharc terekben lerendezett bunyóval. Amint hőseink megérkeznek Amerikába - mert természetesen eljutnak New Yorkba, sőt nagyjából az is kiderül, kik és mire akarják Aurorát felhasználni - elkezdődik a finomnak szánt társadalomkritika napjaink Nyugatjáról. Ez annyiban merül ki, hogy hatalmas termékelhelyezéseket kapunk minden szabad felületen. Meg nem lehet kikapcsolni a tévét a lakásban. Hú. Közben Schubert szól, mert ez mégis csak egy európai film, még ha Mr. Fox is forgalmazza.
Vin Diesel nyilván vágyott egy művészi filmszerepre, ahol megmutathatja, mekkora színész is valójában. Sajnos a dialógusai még a maradék reményét is elvették erre: utoljára a botoxban fürdetett Mickey Rourke arca volt ennyire kifejezéstelen. Semmi gond nem lenne ezzel: nagyon kellemes, az első félidőben a nyolcvanas évek posztapokaliptikus filmjeit idéző, egy-két látványos akcióval feldobott filmet kapunk. Elhangzik benne a "Mindenhol jó, de legjobb otthon", meg más hasonló borzalmak, de őszintén: manapság melyik filmben nincsenek ilyen és ehhez hasonló, nyilvánvalóan helykitöltőnek szánt félmarhaságok? Nagyobb problémának tekintem, hogy a harmadik harmad inkább a történet lezárására tett elkeseredett kísérlet mint bármi más.
Ha még emlékeznek a "talán"-ra az első bekezdésből, az most nyer jelentőséget: ebből a filmből kiderül, hogy az Europacorp sem működik máshogyan, mint bármelyik hollywoodi stúdió: nyilvánvalóan egy produceri vágattal van dolgunk. Remélhetőleg előbb vagy utóbb hozzánk is eljut a rendezői változat valahonnan Párizs csatornáiból - bár aki nagyon szeretné, be tudja szerezni most ís. Addig a Babylon A.D. nem más, mint egy megkésett nyári akciófilm, ami csak aláhúzza a jelenleg is tomboló, későnovemberi időjárást. Depressziósok kerüljék még a Boldog Vég ellenére is.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a nosztalgia súlyos betegség. Főleg akkor, ha elhisszük azt, amit a hozzáértők mondanak, miszerint jönnek vissza a nyolcvanas évek. Újra lehet büntetlenül Duran Durant, Stranglerst, Billy Idolt meg Michael Sembellót hallgatni - emlékeznek még? "Maniac" - újra feltűrhetjük a zakó ujját és bevallhatjuk, hogy mindig is vonzódtunk a szögletes fehér Lamborghini Countach-hoz. Aztán ezek után elmentünk megnézni mondjuk a Miami Vicet, vagy egy kicsit korábbra visszanyúlva a Charlie angyalait - és nem értettük, mi folyik itt. Az egy szem Starsky és Hutch kivételével ugyanis mára már ökölszabállyá vált, hogy ha egy régi sikeres tévésorozatot Hollywood felkarol, hogy film legyen belőle, megkíván egy kis fazonigazítást. Mondjuk úgy, hogy az anyja se ismerjen rá a késztermékre.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a Miami Vice azért kivétel, mert maga a sorozat kreátora, Michael Mann gondolta át 2006 igényeinek megfelelően, de ettől még nem érte el azt a hatást, mint az eredeti, aminek a részeit annak idején - és most is - újra meg újra elővettem. Nyugodtan keressenek rá bármelyik videómegosztón a sorozat első részének autózós jelenetére. Arra, amelyikben Phil Collins In the Air Tonight-ja szól. Egyszerűen zseniális. Minden egyes kép beírta magát a filmtörténetbe. Ebben a valamivel több mint három percben benne van mindaz, ami miatt Don Johnson - bárhogyan próbálja lerombolni saját mítoszát azóta is fáradozás nélkül - halhatatlan lett, akárcsak Philip Michael Thomas - tényleg, ő most mit csinál? - vagy a fekete nyitott Ferrari Daytona.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; az elmúlt tíz év tévésorozat-adaptációi után ne csodálkozzon senki, ha régi kedvencei alig vagy egyáltalán nem hasonlítanak egykori önmagukra. Végtére is Todd Phillips bebizonyította, hogy hiába próbálod újrateremteni az egykori milliőt, attól még nem lesz jó a film. Ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel csak annyit akarok elérni, hogy a Kedves Olvasók is megértsék: ha szerették a régi Szupercsapatot, (és belőlük nyilván kevesebb van) akkor ne habozzanak megszabadulni minden emléküktől: semmi köze a filmnek a sorozathoz. Véletlenül ugyanúgy hívják a karaktereket - megesik.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hogy lehet szeretni egy olyan sorozatot, amiben minden részben ellőttek tízezer töltényt, felrobbantottak legalább egy tucat Dodge Coronet-et vagy Jeep-et és senki soha nem halt meg (Kivéve a negyedik évad utolsó részében Fullbright tábornok másfél perces haldoklását)? A játszótéri homokozós Tom és Jerry stílusú játékos, prepubertás fiús attitűdnek köszönhetően lett népszerű a Stephen J. Cannell által teremtett sorozat, ami - az utolsó borzalmas, ugyanakkor szerencsére rövid évad kivételével - soha nem vette komolyan saját magát. Volt például egy jelenet, amiben egy helikopter nekiütközött a sziklafalnak, felrobbant, majd később a lángoló roncsok közül sértetlenül támolyogtak ki a pilóták. Hogy lehet egy ilyen ártatlanul őszinte, férficentrikus sorozatot nem szeretni itt, Carrie Bradshaw rémuralma idején?
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a huszonegyedik század második évtizedében, gazdasági válság és világméretű terrorizmus közepén megengedhetetlen olyan akciófilmet csinálni, amelyben erőszakos dinnyefarmerekkel vagy közönséges védelmi pénzt szedő bűnözőkkel csapjon össze egy csapat elítélt katona: kurrens téma kell ide, gonosz CIA ügynökök, iraki háború, jónő - a robbanások, autós meg repülős kaszkadőrjelenetek maradhatnak. Egyetlen dolog maradt meg a nyolcvanas évekből, Alan Silvestri, aki egészen jó zenét tett a film alá. Ha levonjuk magát a Szupercsapatot a filmből, - amit szívből ajánlok mindenkinek - akkor kapunk egy meglehetősen kellemes, félig sánta nyári akciófilmet, amiből már a moziból kilépve sem emlékszünk semmire - maximum arra, milyen jó beszólásai voltak annak az öltönyös CIA ügynöknek, akit a végén lecsuktak.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hiszen benne van Liam Neeson is - akitől sokat vártam az Elrabolva után, most azonban annak ellenére, hogy elméletileg ő a főszereplő, alig van mozgástere. Ugyanis a filmet simán ellopja Patrick Wilson (Lynch), - mert ha valaki, akkor ő megérdemelne egy külön filmet: laza, metroszexuális de mégis van benne valami olyasmi, amit a szimpla vakmerősségnél több. Talán a "tökös" lenne a legjobb szó, de valahol a film háromnegyedénél erről mindenki megfeledkezett, így aztán hamar el is buktatták az írók - és Sharlto Copley, aki Bolond Murdockot játsza: kettejüknek remek jeleneteket írtak - a többiek igazából csak lézengenek a vásznon. Jessica Biel sem tudom, hogy mit keres itt azon kívül, hogy javítsa az ivararányt; akár Jennifer Lopez is lehetne, senkinek nem tűnne fel.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; nem szabad túlzott elvárásokkal beülni A szupercsapatra. Hiszen vannak benne helikopteres akciók, robbantások meg rengeteg lövöldözés - az első húsz perc úgy zseniális, ahogy van. Ami utána jön, az nehézkes, vontatott és túlságosan bonyolult ahhoz, hogy igazán gördülékeny akciófilm legyen belőle. A cselekmény és az egymással szemben álló karakterek viszonya annyira bonyolult, hogy akármennyire is szeretnénk, hogy vigyenek magukkal az akciók, mindig azon fogunk gondolkodni, hogy éppen most kinek is kéne drukkolni. A Szupercsapat kemény, mint a szikla - ugyanakkor vannak itt százdolláros nyomólemezek, zsoldosok, renegát CIA ügynökök, katonai rendészek és elhárítók, akik között könnyű összekeveredni, mert mindegyik ugyanúgy néz ki. És - mint a filmből kiderül - ugyanannyira béna, ha hangtompítót kell egy pisztolyra csavarni.
M. Night Shyamalan-re rossz idők járnak. Két évvel ezelőtt kijött Az esemény - a világ talán legunalmasabb katasztrófafilmje - és hirtelen minden elcsendesedett körülötte. A producerek és stúdióvezetők szemrehányóan bámulták, ahogy lassan bekászálódik a taxijába, és elhajt. "Ott megy" mondták maró gúnnyal "a csodagyerek." Eltelt közben némi idő, és hősünk nagyon szeretett volna csinálni valamit. A producerek nem felejtették el, hogy egykor David Vogel gondolkodás nélkül fizetett ki kétmillió dollárt a Hatodik érzék jogaiért - és a film kasszasiker lett. Ugyanakkor eltelt négy év a Lány a vízben, és hat A falu óta, úgyhogy igyekeztek biztosra menni: a Nickelodeon sikeres Avatarját (a James Cameron-féle Avatarhoz nincs köze) kellett filmre adaptálnia - hogy a Paramount Marvel-filmjei mellé legyen valami kis aranyos-fantasys darabjuk is nyárra.
Az első produceri leirat valami olyasmit tartalmazhatott, hogy legyen látványos, mint a Gyűrűk ura, legyen akrobatikus, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek és legyen egyedi, mint Az esemény. Ebből aztán az lett, hogy Az utolsó léghajlító olyan egyedi, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek, olyan látványos, mint Az esemény és annyira akrobatikus, mint a Gyűrűk ura Entjei. Ha valaki nem ismerné az Avatar - az utolsó léghajlító történetét, (amellett, hogy nem szükséges ismerni a filmhez) annak itt egy rövid összefoglaló. Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… Oké, szóval nem ott, de nagyon régen négy nemzet népesítette be a bolygót: a négy őselemnek megfelelően a tűz, a víz, a föld és a levegő népe. A népek harmóniáját pedig az a Jedi (akarom mondani, Avatar) vigyázta, aki Buddha módjára folyton reinkarnálódott, mindig a négy nép valamelyikében született újjá. Azonban ez a Jedi, (bocsánat, most már oda fogok figyelni) szóval ez az Avatar már száz éve nincs meg - és a világ káoszba fordult. Valahol a messzi északon két kékszemű eszkimógyerek, Katara (Nicola Peltz) és Jackson Rathbone a Twillightból megtalál egy jégbe fagyott kisgyereket, Aangot. Róla rövidesen kiderül, hogy ő az utolsó Léghajlító - akiket a Tűz népe - pontosabban a Steampunk népe - már régen kiírtott. Ha ez nem lenne elég, hamarosan az is kiderül, hogy ő az elveszett Avatar - és itt az ideje, hogy egyensúlyt teremtsen az Erőben. Pontosabban az elemek között.
A Csillagok Háborúja buddhista módra - intézhetnénk el a filmet sommásan, és igazunk is lenne: itt van a Yoda sárkánybőrben, Jeditrükkök lézerkard nélkül, sok sok Feng Sui, Csi és Kung-fu. Valószínűleg Scott Aversano (a producer) és Jeff Habberstad (a másodstáb-rendező) végig lefogták M. Night Shyamalan mindkét kezét az írástól a vágás végéig: utoljára a rettenetes Quantum csendjénél volt az az érzésem, hogy a filmet az akciórendező rendezte, aztán megengedték Marc Forsternek, hogy összerakja az operaházi jelenetet. Valami hasonló történik Az utolsó léghajlítóban is: a látványos küzdelmek mellé - amik tényleg jól néznek ki - kapunk olyan tőmondatos blődségeket, hogy csoda, hogy nem ájultak el a színészek forgatás közben. Értem én, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült, de úgy látszik a stúdió elfelejtette, hogy ők nem hülyék; nem lehet csak és kizárólag látvánnyal lekenyerezni őket. Az utolsó léghajlító egyfajta higított buddhizmussal megöntözött mezei fantasy - szerencsére idegesítő mellékkarakterek nélkül, mert nincs annyi vászonidejük, hogy megutálhassuk őket.
Noha Dev Patel (Zuko herceg) már a Gettómilliomosban bizonyított, a forgatókönyv mindössze három mondatnyi mélységet engedélyezett neki. Valószínűleg a producerek elbóbiskoltak, ezért maradhatott benne ez a halvány reménysugár arra, hogy együttérezzünk a száműzött herceggel. A mellé beosztott Shaun Toub pedig Sir Alec Guiness módra hátratett kézzel járkál és időnként dühösen néz. Nem tudom hibáztatni. "Te leszel a mi Avatarunk" mondja az egyik szereplő a film egy pontján, és valószínűleg a Paramount illetékesei így is gondolták: az utólagos háromdésítésnek áldozatul esett a látvány is - technológiai okokból soha nem lehet olyan az utólagos átalakítás, mint a valódi 3D-re készült film - mivel fel sem tűnik, hogy lenne. Képről képre, beállításról beállításra idéződik meg A király visszatér ostroma - állítom, hogy még a statiszták is ugyanazok - az ötletesség kimerül a Tűz népének gőzmeghajtású szerkentyűiben és a Délkelet-ázsiai tájképek újrafeldolgozásában. Ha valamire nem lehet panasz, akkor azok a harci jelenetek: szépen koreografáltak, nincsenek ezer apró darabra vágva - tisztességes iparosmunka, de semmi több. Ugyanezt mondhatom el az egész filmről - amelynek utolsó jelenete kétséget sem hagy afelől, hogy lesz folytatás. Már csak egy kérdésem van: minek?
Fesztiválszezon van, jelenleg is a fél szerkesztőség vagy a Balaton Sound utóhatásait kezeli, vagy már lent van Orfűn az EFOTT-on. Velük együtt a marketingszakma által különösen kedvelt 18-35-ös korosztály is inkább valami kellemesebb helyen tölti a kánikulai napokat, mintsem a még éjjel is forróságot lehelő betonrengetegben - vagy adott esetben a jégverem klímájú mozitermekben. A filmforgalmazók és marketingesek ezekben a napokban - hacsak nem ők is fesztiváloznak vagy vizisíelnek a Fertő-tavon - szomorúan ülnek az irodában: a légkondícionáló lefagyasztja a fejüket, lábukat égeti a háromrétegű thermoüvegen is átütő erejű nap, és arra gondolnak, vajon mit is lehetne csinálni, hogy a júliusi teljesítményértékelő-értekezleten ne égjenek le jobban, mintha otthon felejtették volna a naptejet az adriai vitorlázásra menet. Ilyenkor a nagyköltségvetésű sikerfilmek már be vannak táblázva, de a közbeeső heteket kénytelenek azzal kitölteni, ami éppen kezük ügyébe akad. Erre a célra pedig bolondbiztos módszer, ha kikeresik a "Romantikus komédia" varázsszót az Excel táblázatban. A romantikus komédia olyan, mint a Neogranormon: bármilyen bőrbetegséget eredményesen kezel - a leégés ellen pedig nem is kell más. Az istenített "célcsoport" úgy sincs a városban, tehát befűzik a szülőket - meg azokat, akik elmúltak harmincöt évesek, így számukra nem léteznek, és máris itt az Újrakezdők - A Világ Leghosszabb És Legértelmetlenebb Alliteráló Alcímű Alkotása.
Emlékeznek még a Kedves Olvasók, a Spancserekre? Nem baj, ha nem: annak idején a filmet azzal hirdették, hogy ez a világ első Bromantic Comedy-je - ezzel a nehezen lefordítható szójátékkal utaltak arra, hogy itt bizony két egynemű ember szexualitástól mentes romantikus kapcsolatára épül a film. (Ez az, amit a régi világban barátságnak hívtak.) Az Újrakezdők ennek megfelelően ismét a műfajba tesz valami egzotikusat, így jött létre a MILF Comedy (Ezt nem fordítom le). Valahogy úgy kell a dolgot elképzelni, mint amikor a Diploma előttbe beledaraboljuk Carrie Bradshawt - aki mint tudjuk, tudja milyen a jó szex, vagy nem fél írni róla. Történetünk akár a Született feleségek egyik epizódja is lehetne: Sandy (Catherine-Zeta Jones) a Tipikus Kertvárosi Negyvenes Anyuka Főszereplő egy napont a Termékelhelyezett Népszerű Számítógépen meglátja férjét, amint éppen a szomszédasszonnyal… de ezt inkább az Olvasók képzeletére bízom. Kábé három perc alatt el is válik tőle, és két gyerekével beköltözik New Yorkba, hogy új életet kezdjen. Hamarosan össze is hozza az élet a Tipikus Huszonéves Szüleivel Élő Zsidó Férfi Föszereplővel (Justin Bartha), aki előbb bébiszitteri (lásd a borzalmas alcímet) majd szeretői státuszba kerül. Persze ott van az a fránya korkülönbség, szóval nem lesz egyszerű az életük. Teszem hozzá, a miénk sem, ha végignézzük.
Nem tudom hol siklott igazán félre a dolog: van egy úgy-ahogy érdekes alaphelyzetünk (újrakezdés negyven évesen két gyerekkel), néhány abszolút sztereotíp karakterünk és New York, amit az Isten is arra teremtett, hogy romantikus komédiákat - és akciófilmeket - forgassanak benne. A béna főcímet még bénább, közepes szituációs komédiákba illő jelenetek követik. A Hogyan Csináljunk Romantikus Komédiát Egyszerűen és Gyorsan című könyv mellett az alkotóknak sikerült összehoznia az évek óta ígérgetett Jóbarátok nagyfilmet - David Schwimmer, Ex Brad Pittné és minden humor nélkül. A Cosmó-lány (pardon, Cosmo-nő) világlátása és babonái elevenednek meg és semmi sem tud megmenteni minket a totális - és értelmetlen - happy end-től. Miközben más filmekből egy az egyben ellopott jelenetek sorakoznak (A Tipikus Zsidó Család Excentrikussága Art Garfunkellel, az Önvédelmi Tanfolyam Börleszkjelenet vagy az utolsó öt perc Benetton reklámkampány színvonalú montázsa a világ minden táján megforduló főhősről) egyre távolabb kerülünk a központi konfliktustól. Ráadásul a harmadik harmadban felbukkanó, rendkívül súlyos drámai mozzanat is inkább ledob a könnyed hangulatról mintsem árnyalná főszereplőink helyzetét.
Catherine-Zeta Jones (a későbbiekben az egyszerűség kedvéért CZJ) elveszve ténfereg a nagyvárosi közegben és a filmben egyaránt; látszik, hogy rutinból csinálta végig az egészet, olyan szürke és semmilyen, hogy beleveszik a háttérbe. Nem sokkal több jót tudok elmondani Justin Bartháról, az ügyeletes Jason Biggs pótlékról: halovány mint az őszi lepke... de hát tudjuk, milyen az. Aranyos - és ennél megalázóbbat férfiról nem mondhat senki. Ugyanazt adja, mint A nemzet aranyában - kapott néhány jó poént, meg egy Nagy Drámai Jelenetet. Ennyi.
Akár csak a film: nem több egy érdekesnek induló, de összecsapottan, fél szívvel megcsinált stúdiófilmnél, amelynek ha szerencséje van, mindenki gyorsan elfelejti. Ha mégis szeretnénk CZJ-t látni játszani - mert sem a testét sem a színészi játékát nem nagyon fogjuk ebben - akkor nézzük újra az Amerika kedvenceit. Sokkal inkább nézhető, mint ez.
Michael Bay folytatja keresztes hadjáratát a gyermekkorunk ellen: rebootolta, ezzel egyidejűleg le is rombolta az utolsó mítoszunkat, Freddy Krueger hátborzongató történetét. Wes Craven 1984-es, kultikus filmjének feldolgozását úgynevezett újragondolásként hirdették, ehelyett azonban ügyetlen kopipésztelést kaptunk, amelyből épp azok az apróságok hiányoznak, amelyek működőképessé tették az eredetit.
Bizonyos filmek egyszerűen idejétmúlttá válnak, és megérnek arra, hogy frissítsék őket a korszellemhez, a nézői elvárásokhoz. A Rémálom az Elm utcában magán viselte a nyolcvanas évek tinihorrorjainak inkább kínos nyomait, ráadásul a folytatások formájában 2003-ig tartó abúzus sem tett jót a patinásodásának. Robert Englund ikonikus karaktere önmaga paródiájába fordult, épp ideje volt, hogy valaki gatyába rázza.
Biztatóak is voltak a 2010-es remake első jelei. A főszerepre az egyetlen szóba jöhető színészt, Jackie Earle Haley-t választották (akinek még azt is megbocsátjuk, hogy megint Rorschach-hangon beszél). A maszkmesterek gondoskodtak arról, hogy kevésbé gumiszerű, valósághű, mégis kísérteties legyen az összeégett arca. Wesley Strick és Eric Heisserer azt ígérték, a forgatókönyvük tiszteletben tartja az 1984-es eredetit, és nélkülözi Freddy olcsó poénjait, Samuel Bayer pedig a hatalmas kliprendezői renoméja révén adott némi izgalomra okot.
A film megtévesztően tökösen indít, rögtön a felütésben egy kreatívan erőszakos halálesettel hozza ránk a hidegrázást. Sajnos azonban ez marad az egyetlen eredeti gyilkosság, a többi vagy Wes Craven előtt emel kalapot, vagy unott ötlettelenségbe fullad. Némi frissességet hozhatna a mitológiába, hogy az inszomniás karakterek néhány pillanatra bele-belesüllyednek egy éber alvásba, és ezzel végképp összemosódnak számukra a határok álom és valóság közt, csakhogy ez a lehetőség is kifullad egy-egy kiszámítható ijesztegetésben.
Samuel Bayer próbálkozása mindenesetre dicséretes, hiszen a sótlan és repetitív álomjelenetekből kicsikarta a lehető legtöbb feszültséget. Bár attól messze van a film, hogy a karfánkat tépdessük tőle rémületünkben, de tud olyan atmoszférát teremteni, amelyen átszűrődik Freddy fenyegető jelensége és az áldozatainak klausztrofóbiája is.
Egyértelműen Heissererék számlájára írható a film összes hibája. Az első egyharmadig főhőst sem sikerült találniuk a történethez, mert akiket annak hihettünk volna, azok sorban elhullottak. Ráadásul úgy szabadultak meg tőlük, hogy előbb belengették némi szerelmi szál és egy nyomozás lehetőségét, és csak ezt követően rántották ki alólunk a szőnyeget. A tinédzserekből hiányzik minden tinédzserség, annyi műsoridőt pedig egyikük sem kap, hogy legyen okunk szurkolni értük.
A harmincadik percben jutunk el odáig, hogy megismerjük a protagonistákat, a nörd fiút és a nörd lányt, ám ekkor már rég lemondtunk arról, hogy megpróbáljunk azonosulni bárkivel is. Nem segít rajtunk Rooney Mara üres tekintetű alakítása sem, amellyel a hősnő klasszikus karakterfejlődését is befogadhatatlanná teszi számunkra. Az ő párja a kezdetben szkeptikus Kyle Gallner (nem ő az egyetlen tévészínész a stábban), aki a nagyszerű alakítása ellenére sem tudta kedvelhetővé tenni az érdektelen, hol motivált, hol motiválatlan karakterét.
A jobb írói húzások közé sorolom azt, hogy újragondolták Freddy Krueger eredetsztoriját. Wes Craven eredeti koncepcióját porolták le, és pedofilt csináltak a gyerekgyilkosból, aki azért tér vissza a halottaiból, hogy végezzen azokkal, akiket korábban megrontott. Ugyan ez a változat kevésbé erőltetett, mint a korábbi filmé, mégis sikerült olyan ellentmondásokba bonyolódni általa, amelyeken többször is megbicsaklik a film. Senkitől sem akarom a fordulatok élményét elvenni, úgyis szembeötlőek ezek a logikai hézagok. Elég kiemelnem azt az apróságot, hogy sosem derül fény arra, mi szüksége egy gyermekmolesztálónak az ujjkarmokra a való életben, azon kívül, hogy elősegítik a lebukását.
Összességében nézve a 2010-es A Nightmare on Elm Street mindenképpen a Platinum Dunes stúdió jobb remake-jei közé sorolható. Bayer képei és Steve Jablonsky megbízható színvonalú zenéi megteremtik azt a hangulatot, amelyről a kaszabhorrorok többsége csak álmodozni mer. Jackie Earle Haley méltó a szerephez, az ő jelenléte és kiszámíthatatlansága nélkül feleannyit sem érnének az álomjelenetek, azt pedig a Little Children óta tudjuk, hogy nem kell neki maszk, hogy baljós pedofillá változzon.
A film azonban rengeteg potenciáltól fosztja meg magát a szolgai homage-ok jegyében, emellett olyan tehetségeket tékozol el, mint Connie Britton vagy Clancy Brown. A lustaságra utaló logikai bukfencek megbocsáthatatlanok, a sekélyes karakterek pedig egyszerű tehetségtelenséget feltételeznek. Sam Bayertől, hacsak el nem ment a kedve egy életre az egész estés produkcióktól, remélhetőleg láthatunk tisztességesebb munkákat is, de azt legalább már tudjuk, hogy A dolog remake-je biztosan nincs jó kezekben Eric Heisserernél.
Családi perpatvar hongkongi módra: miután a triádfőnök apuka volt olyan balga, hogy Kínában seftelt hamis bankókkal (ugye arrafelé nem szeretnek pöcsölni a hatóságok: puff, golyó a fejbe), egymás után kezdenek hullani az örökösök. A tét természetesen nem csak egy zsáknyi pénz, hanem az alvilág egy jelentős szeletét uraló gengszterbirodalom vezetői pozíciója is. Két nagy kérdés van. Az egyik, hogy ki a felelős a gyilkosságsorozatért: az ártatlankának tűnő lány, Audrey? A kurvától született kívülálló fiú, Calf? Esetleg az ő protezsáltja, a néma kungfu csaj, Dumby? Vagy a vezéri posztot gyorsan magáévá tevő Funky? A másik nagy kérdés, hogy mindez ki a tökömet érdekel. Előbbire kapunk választ, utóbbira soha.
Dennis Law (Fatal Contact) filmje saját túlbuzgó ambíciójában fuldoklik. Az aprópénzből összegányolt produkció a látványos harcművészeti elemek mellett drámai húrokat igyekszik pengetni, de a szirupos zenei aláfestés roppant kifinomult technikájával (Figyeljé’ néző, most kell elérzékenyülni! Figyelsz? Na? Érzékenyülsz már???) kiemelt karakterpillanatok semmit nem képesek megmozgatni az emberben, hacsak nem a rekeszizmokat. Nincs két olyan figura, akik közt bármiféle érdemleges, vagy akár hiteles interakció állna fenn, akár az érzelmi skála pozitív, akár negatív oldalán, ez pedig a családi mészárlások potenciális emocionális intenzitását olyan mélyre rugdossa, hogy annál már az sem volna kevésbé izgalmas, ha vadidegenek öldösnék egymást minden ok nélkül. Így pedig még a gondosan tragédiára komponált befejezés is ásításokba torkollik.
A Bad Blood egyébként is katasztrofálisan strukturált film. Dennis Law-nak fingja sincs róla, hogy kell felépíteni egy történetet, össze-vissza hajigálja egymás után a jeleneteket, mindig sikerül oda beszúrnia a flashbackeket, ahová a legkevésbé valók, feleslegesen sokat időz lényegtelen eseményekkel, viszont elsiet fontos dolgokat – egy pofátlanul egyszerű sztorit fárasztó zagyvasággá kuszál. Az egész szerencsétlenségből csak a szépen megkomponált, és egész pofásan fényképezett harcjelenetek érnek valamit, de azok is inkább csak akkor, amikor a néma Dumbyt alakító Jiang Lu Xia alázza a rátámadó sokaságot (kézzel, bottal, késsel, amit csak akarsz – ha a csetepaték kreativitásából csak egy csöppet átmentettek volna a történetbe és a figurákba, beljebb lenne a film). Bár ehhez is hozzá kell tenni, hogy a hathatós pofonokból jócskán kijut a hitelességnek is, főleg a vége felé. A rutinos szarházi, Simon Yam szolgál még kellemes pillanatokkal, kétségkívül emlékezetes pl., ahogy dögös, térdig érő sárga ballonkabátban áll neki kardozni nővérével. De sok lapot neki sem osztottak. Újabb hongkongi tucatvagdalkozás a süllyesztőnek.
Ülök a moziban, egy órája megy a Brooklyn mélyén, és az órámra való sűrű pillantások közepette azt kérdezem magamtól, mit tudtunk meg eddig. Richard Gere szenved, mert egy kiégett, öreg kopó, ráadásul igazi balfék, és a töke tele van a világgal. Don Cheadle szenved, mert beépített zsaruként szarrá ment az élete, és a töke tele van a világgal. Ethan Hawke szenved, mert a rendőri fizetésből nem tudja eltartani a családját, és a töke tele van a világgal. Mindenkinek a töke tele van a világgal, de egyébként senkivel nem történik semmi – pedig túl vagyunk a játékidő felén. Antoine Fuqua sokadszor bizonyítja, hogy egyfilmes rendező. A bő lére eresztett Brooklyn mélyén keretei közt rengeteget beszél, de a sok rizsa közt csak egyvalamit tud mondani: hogy szar az élet. Köszönjük, Mr. Fuqua.
Ahogy a Kiképzés, úgy a Brooklyn mélyén is a rendőri munka mocskába, legaljába kalauzolja el a nőt, aki persze tudja, hogy a témában úgysem fognak soha jobbat csinálni, mint a The Shield, de azért arra a klisédzsungelre, amibe itt kergetik, mégsem számít. Az élete egyik legpocsékabb alakítását nyújtó Gere rögtön az első jelenetében szenvedő arccal a szájába veszi a pisztolyát, majd sóhajtozva ledönt egy pohár whiskey-t. Én vagyok eltévedve, vagy tényleg ordas nagy sablon volt az alkoholista, öngyilkos hajlamú, kiégett zsaru karaktere már 20 évvel ezelőtt is? (A kérdés költői.) Ugyanez a „kifinomultság” jellemzi a film egészét, beleértve a színészi játékot. Ha Ethan Hawke dühös vagy elkeseredett, akkor muszáj ezt üvöltözve, hadonászva, és hevesen gesztikulálva adnia a néző tudtára. Fuqua ugyanis nem bízik sem a színészei adottságaiban, sem a közönsége intelligenciájában, és fogalma sincs arról a visszafogottságról, azokról a nüanszokról, amik ahhoz kellenek, hogy egy ilyen súlyosan (és főleg: erőltetetten) borongós atmoszférájú film ne váljon önmaga paródiájává.
A három történetszálból egyedül Don Cheadle-é élvezetes valamennyire, az ő karaktere az egyetlen, akit meg tudunk érteni, akivel hellyel-közzel képesek vagyunk azonosulni. Tudjuk, hol siklott ki az élete, értjük, miért hozza azokat a döntéseket, amiket, és nem utolsósorban, a bajtársiasság, a becsület, a barátság értékei hajtják előre a fim utolsó etapjában. (Más kérdés, hogy szerencsétlen Wesley Snipes figurájának egyetlen értelme, hogy bosszúba hajszolja Cheadle-t.) Ezzel szemben Gere egy unalmas, bután és összevissza motivált, kiégett roncs, ráadásul fogalmunk sincs róla, hogy miért az – csak azt tudjuk, hogy sajnálnunk kellene, mert más is döngeti a kurvát, akihez rendszeresen eljár. Az élet nagy tragédiái, ugyebár… Hawke karaktere meg olyan hülye, hogy képtelenség együtt érezni vele. Aki nem tudja eltartani háromgyerekes családját, az nem csinálja fel negyedszer is a feleségét. Aki veszélyes magánakcióra készül, hogy ellopja egy rakás gengszter pénzét, az nem csatolja le magáról a golyóálló mellényt, mielőtt elindul. Aki nem akarja, hogy kollégái megtalálják, az nem hagyja ott a mobilját az asztalán, mint valami intő jelet, pont amellett a papír mellett, amin jól láthatóan bekarikázta a célállomása címét.
A fináléban Fuqua persze összefonja a szálakat, de katarzis helyett félelmetesen giccses, tipikusan amerikai záróképet kapunk (avagy: a remény és megváltás mindig ott vár rád a sarkon, mindegy mekkora szarban gázolsz), előtte meg egy sor egészen kínos jelenetsort, amikben egy mindenféle egészséges visszafogottságra képtelen rendező metaforák segítségével igyekszik tanulságokat lenyomni a néző torkán. El lehet képzelni…
Újabb szép példája született a különféle popkulturális médiumok közötti átjárhatóságnak - vagy, kevésbé elegánsan fogalmazva, Hollywood újabb szobrot épített az amerikai szórakoztató-ipar ötlettelenségének. A titánok harca (Clash Of The Titans) ugyanis bár alapvetően az azonos című 1981-es fantasztikus film újrafeldolgozása, mégis több vonatkozásban sokkal inkább emlékeztet a God Of War című videojáték-sikerszériára (nagyon konkrét jelenet-nyúlásokra kell itt gondolni), melynek legújabb képviselője túl van egymillió eladott példányon a PlayStation 3 konzolon. Márpedig, mivel a Prince Of Persia nyomdokain haladva várhatóan ez a játék is megfilmesítésre kerülhet a közeljövőben, a kisördög azt súgja az ember fülébe, hogy A titánok harcának a piac kegyetlen törvényei szerint muszáj volt beelőznie az amúgy éppen a saját '81-es filmes eredetijéből építkező God Of War játék-adaptációt... Welcome to the jungle!
Sajnos nem ez az egyetlen pofátlan nyúlása a filmnek: az Argos városát megvédeni induló, sokszínű tagból álló és érdekszövetséget kötő maroknyi csapat egy az egyben a Gyűrű Szövetségének felel meg, a halálig hősies küzdelmet bemutató patetikus képsorok és a szánalmasan hiteltelen, a jellegzetes nagyvállalati életérzés részeként világszerte elterjedt, de még mindig nagyon amerikai ízű motivational speech-jelenet a 300-at idézi, a jósnő-szörnyek tenyérben ülő szemgolyója pedig a Faun labirintusát, de nem maradhat el a Trójából és más történelmi filmekből ismert ókori demokrácia-példázat sem, amelyet szandálba és tógába öltözött egydimenziós karakterek prezentálnak.
Itt van tehát egy történet, melynek az alacsony sorból induló, de hőssé váló és a fullos félisten-modellcsajt is bezsebelő self-made man főhősétől kezdve az összecsiszolódó (félelmüket, büszkeségüket legyőző) csapattagokon át a "how to fight like an expert for dummies" ezerszer látott jelenetéig egyetlen váratlan és előre nem megjósolható eleme sincsen. Van továbbá egy, "The Rock" Sziklánál vagy Steven Seagal-nál alig több arcjátékra képes főszereplő (akinek legnagyobb járulékos érdeme, hogy játszott az Avatárban és így becsalogat egy csomó nézőt, na meg hozzá van szokva a zöld fal és zöld bábuk előtti felvételekhez), meg néhány tehetségesebb, ám merev és illogikusan viselkedő karakterekbe börtönzött színész (Ralph Fiennes és Liam Neeson, aki lejjebb adott igényeiből, és Jedi után már csak főistent játszik). Mit lehet ezekkel kezdeni?
Bármit! Ma, az Álomgyárból Pénzgyárrá avanzsálódott Hollywoodban már úgyis az a tét, hogy beül-e elég néző legalább egyszer a filmre, hogy megtérüljön a rengeteg CGI borsos ára. És be fog, mert csábítanak a monumentális harcjelenetek, meg persze bizsergető az újra felkapott 3D-s technológia is, az Avatár farvizén sokan el tudnak evickélni.
Igaz ugyan, hogy James Cameron rengeteget energiát ölt imádott gyermekébe, igaz, hogy több száz embernyi stáb dolgozott évekig azon, hogy Pandora valóban tökéletes illúzióját kínálja a - nem is létező - valóságnak, A titánok harcáról pedig csak menet közben döntötték el, hogy 3D-s mozikban fogják vetíteni, de hát azok a nézők, akik csalódottsággal fogják szemlélni a legfeljebb két-három különböző síkban levő papírmasé figurák látványát, melyek leginkább a karácsonyi, kinyitható, kartonból készült minibetlehemeket idézik (két és fél dének szokták ezt nevezni), azok már úgyis kifizették a belépődíjat...
A néző pedig, jobb híján, nézi a Sam Worthington-nél is faarcúbb (haha) sivatagi szörnyvarázsló-dzsinnpredátorokat ((R) by Santito) meg a Krakent, ami pontosan addig néz ki ijesztően, amíg ki nem jön a tengerből, és azon gondolkozik, miközben a sok félszívvel odakent digitális effekt ömlik a képébe, hogy itt róla bizony megint megfeletkeztek a nagy hűhőban.
A 80-as, 90-es években nem csak a legjobb akciófilmek születtek, de a legszarabbak is, amiért részben az úgynevezett rip-off filmek is felelőssé tehetőek. A korszak nagy sikerű zsánerfilmjeinek sorra készültek el az olcsó másolatai, pofátlan lenyúlásai, melyek az esetek többségében olasz mesterek lelkiismeretét terhelték, bár a fülöp-szigeteki és persze az amerikai filmeseknek is elvitathatatlan érdemei voltak az ízlésrombolásban. A Cápa, Star Wars, Rambo, Terminátor ripoff-ok elárasztották a VHS piacot, de meglepő módon ezek a fröccsöntött utánzatok is egészen szépen megéltek az elődöktől elcsórt ötletek, a harmadosztálybeli színészutánzatok, és a gagyiság fogalmát teljesen kimerítő trükkök ellenére is.
Sőt, legtöbbjüknek sikerült az eredeti filmhez mérhető kultikus magasságokba is emelkednie. A pár éve jobb létre szenderült Bruno Mattei is egy ilyen igazi szargyáros zseni volt, aki számos hasonló low-budget replikát készített, sőt, karrierje jelentős részét tulajdonképpen ilyen filmek tették ki. 88-ban egy sajátos Predator utánérzést készített Robowar címen, amiről sok mindent el lehet mondani, de hogy jó, azt csak maximum részegen, az hogy szórakoztató viszont már vállalható. Meglepő módon a koppintás nem váratott sokat magára, és a Robowars már egy évvel az eredeti film után bemutatásra került. A film sztoriját jegyző Rosella Drudi és Claudio Fragasso (Mattei rendszeres alkotótársai) valószínűleg már a moziban megvilágosodott, és a filmet elnézve a stáblista végére már a komplett forgatókönyv is összeállhatott a fejükben. Mind a 10 oldal.
A dzsungel és az izomagyú kommandó maradt, de egy olyan földönkívüli lény megvalósítása, ami nem vált ki azonnal röhögő görcsöt a nézőből, nyilván sokba került volna, ezért lecserélték egy robotra, amihez viszont elég volt egy bukósisak és némi fekete bőrszerkó, meg valamelyik korábbi sci-fiből kimentett lézerpityu.
A hadsereg szupertitkos robotja, bizonyos Omega-1 megkergül egy szigeten, és ezért mindenre lő, ami mozog, még a saját helikopterükre is. Ezért a B.A.M. (vagyis a Big Assed Motherfuckers) nevű speckó egységet küldik a nyomába, csak éppenséggel nem közlik velük, hogy pontosan mi is az, ami után kajtatnak. Adnak melléjük egy külsőst is, aki nem más, mint a robi tervezője, és akinél ott van a távirányító, hogy kikapcsolja a megkattant konzervet, ha elég közel kerülnek hozzá. A motherfuckerek bevetik magukat a dzsungelbe, majd a Predatorhoz való hasonlóság kedvéért közben még gyorsan felszabadítanak egy gerillatábort is, ahonnan nem váratlan módon egy csaj csapódik hozzájuk. Omega-1 közben sorra levadássza a nagyseggűeket, és ahogy az lenni szokott, a végén csak egy maradhat, meg a nő.
A Predator nyúlást nem nagyon próbálták leplezni, karaktereket és komplett jeleneteket vettek át, mint pl. a már említett gerillatábor felszámolás, de visszaköszön az is, amikor Sonny Landham karaktere egyetlen macsétával bevárja az ellent, és persze a géppuskával való bozótstuccolás is látható. Omega-1 viszont már messze nem hasonlít a Ragadozóra, inkább olyan, mint egy motoros, akinek a fejére szorult a sisak, és ezért csak Stephen Hawking beszédszintetizátorával tud kommunikálni, de úgy is csak érthetetlenül. Így aztán kb. annyira is félelmetes, mint a prof. Érdekesség, hogy a sisakot egyébként maga Fragasso viselte, magyarán ő volt a mikrobi.
Sajnos az elején sok dögunalmas dzsungeltúrát kell végigszenvednünk, az akció nagyon kéreti magát. Ugyanakkor még katonának sem kellett lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a csapat a valóságban még a partra sem jutott volna el élve, ugyanis minden egyes megmozdulásuk teljesen ellentmond bármilyen harcviselési módnak, szabályzatnak. Kezdjük ott, hogy mindenre azonnal lőnek, már az első gyanús neszre kitáraz az egész kommandó, azaz csak kitárazna, ha nem az akciófilmekből ismert végtelen kapacitású, kifogyhatatlan fajtájúval szerelkeztek volna fel. De ha ez még mindig nem hívta volna fel rájuk a figyelmet, akkor a rengeteg üvöltözés, kiabálás már biztosan. És a nagy kedvencem, az állandó csoportosulás sem maradhat el, vagyis, hogy folyton egy kupacban, egymáshoz szoros közelségben állnak, hogy egyetlen kézigránát is elég legyen a nagyseggű anyabaszók sok kis nagyseggű anyabaszó darabokká való aprításához, és egyébként is kollektíve hiányoztak, amikor a fedezékbe húzódás hasznosságát tanították a levelező kommandósképzőn. Tudom, hogy drága egy katonai tanácsadó felbérelése, de a logika azért ingyen lett volna. Ezekből aztán következik, hogy az akciójeleneteket nehéz megállni röhögés nélkül, mindenki lő mindenkire, mindenből, minden irányba, a gránátokat pedig találomra dobálják, abban bízva, hogy a bajtárs remélhetőleg nincs a közelben. A közelharcokat pedig néha érthetetlen okból felgyorsítják, amitől röhejesen burleszk-szerű lesz az egész.
Mattei egyik kedvence, a parancsnokot alakító Reb Brown (a zseniálisan tré Strike Commando „sztárja”, de volt ő Amerika Kapitány is) erre a szerepre termett, pont annyi tehetség szorult belé, mint az ilyen szőke kékszemű izomtibor katonák megformálásához kell, de a slepje is hasonló filmeken érett kultikus figurákból áll. Itt van a sok szarból ismerős amerikai Jim Gaines, aki úgy néz ki, mint egy csimpánz, és ráadásul sokkal rosszabb, ha még mosolyog is. Láthatjuk még a veterán Romano Puppo-t, és a nem kevésbé kultikus és általában ilyen lökött katonaszerepekbe ragadó Massimo Vanni-t is, aki erre a forgatásra a Chuck Norris hasonmásversenyről érkezett. Vicces egyébként, hogy a végén a stáblistán összekeverték Vanni-t és Gaines-t, mivel előbbi az Alex McBride művésznevet használta, és ez elég volt a kreditekért felelős kolléga összezavarására.
A zene még mindenképpen említést érdemel, Al Festa elektroindusztriális score-ja kellemes meglepetés, a KMFDM-et idéző riffek működnek is, de a szerencsére csak egy alkalommal felcsendülő nyálas 80’s rock dal megbocsájthatatlan, és totál felesleges is, mert mindössze csak azt a jelenetet kíséri, hogy mennek a dzsungelben és közben nem történik semmi.
A Robowar nem jobb, nem rosszabb a hasonló jellegű koppintásoktól, igazán mulattató együgyűsége miatt természetesen nagy kedvenc lehet kultfilmes vetítéseken, házibulikon, de összességében azért inkább fárasztó, és a műfaján belül messze nem számít klasszikusnak.
Egy lepukkant, retkes-rozsdás helyiségben ébredsz, a klotyóhoz bilincselve. Egy diktafonra rögzített eltorzított férfihang tájékoztat arról, hogy egyetlen esélyed a túlélésre ha levágod a lábadat. Vagy kihalászod a bilincsed kulcsát egy hulla belei közül. Vagy átvágod magad egy Baumaxra való szögesdróton. Ércsük, ugye? Emberrabló sorozatgyilkosunk mindenféle szadizós játékokkal teszi még elviselhetetlenebbé áldozatainak utolsó perceit – ugyanakkor ad is nekik némi esélyt a szabadulásra.
Az alapötlet egyáltalán nem rossz, már sorozatgyilkososfilm-viszonylatban. A Saw azonban rögtön az első perctől kezdve mindent megtesz azért, hogy kiábránduljunk belőle. Pszichó barátunk két férfit bilincselt valami ipari retyó két ellentétes sarkába. Köztük félúton, egyelőre elérhetetlen távolságban egy fejsebéből erősen vérző hulla fekszik. Csupán pár órájuk van arra, hogy rájöjjenek, miért kerültek ide, és hogy hogyan másszanak ki a slamasztikából: elrablójuk az idő leteltével előbb egyikük családját nyírja ki, utána elveszi az ő életüket is. Szóval nem árt, ha sietnek.
A fiatalabbikat Leigh Wannell, a film forgatókönyvírója alakítja. Játéka olyannyira gyenge, hogy eleinte azt hittem, oka van így játszani, a fickó talán egy un. „red herring”: egy, a gyanút feleslegesen magára vonni akaró figura. De elárulom, nem az. A csávó egész egyszerűen tehetségtelen.
A másik férfit Cary Elwes játssza; egy orvost, akit a rendőrség már korábban meggyanúsított a gyilkosságsorozattal kapcsolatban. Hogy ő milyen teljesítményt nyújt, arról lásd alább. Bővebb kifejtést érdemel.
Miközben a bajba jutott sorstársakkal ismerkedünk, rendezőkém mindenféle flesbekkeket (így nevezik a nagyon okos kritikusok a filmes visszaemlékezéseket) vág be a gyilkos korábbi áldozatainak megpróbáltatásairól. Ezekben stilisztikailag folyik tovább az a Fincheres koppintás, ami, gondolom, az alapsztorinál is már eleve nyilvánvaló volt: a Saw a He7edik alacsony költségvetésű kistesója szeretne lenni, de csak gyépés unokaöccs lesz belőle. A flesbekkek a Marilyn Manson videók megoldásait kavarják össze a sztárrendező vizuális ötleteinek koppintásaival, ügyesen ölve ki a szituációkból a legkisebb feszültséget is. Pörög a kamera, hörög az indusztriál-gitár, jól alákrenkölnek a beállításoknak, az alany „jákoblajtorjásan” kezdi el dobálni magát, én meg röhögök, ahogy a számon kifér.
A rétestésztaszerűen nyúló flesbekkek kifulladásával fogva tartott madárkáink társaságába kerülünk vissza, akik kétségbeesetten igyekeznek rájönni elrablásuk okára. A forgatókönyvíró-főszereplő érezhette, hogy némi probléma lehet története izgalomgerjesztő képességével, ugyanis ezen a ponton egy meghasonlott, levitézlett öregzsaru figurájával (Danny Glover) igyekszik azt feldobni, sikertelenül: Glover alakítása majdnem annyira rossz, mint a korábban már emlegetett két jómadáré. Mi a franc folyik itt, ez a rendező csak a legrosszabbat tudja kihozni a színészeiből? Elég az hozzá, hogy erősítés nélkül (Hello! Logika! Ááá, kár erőltetni…) ered az ekkorra már csuhába-csuklyába burkolózott szériális killer nyomába (a látvány az eredetileg szándékolt félelmetes helyett inkább sokkolóan nevetséges).
A finálé több: hasfalszaggatóan szánalmas. Már most citromklasszikussá ért az az üldözési jelenet, amelyben Glover autóval üldözi a lesántult(!) gyilkost: az éjszakai hajsza illúzióját filmesék úgy igyekeztek megteremteni, hogy fekete háttér előtt fel-le hintáztatják az autót (ennyire alacsony nem lehetett a költségvetés!), miközben a szinész elszántan tekergeti a kormányt. Ezt egyszerűen látni kell: a csalás fájdalmasan nyilvánvaló, kileng a cikimérő. Ám ez még sehol nincs Elwes az utolsó negyed órában nyújtott, egész egyszerűen HIHETETLENÜL gyenge szinészi teljesítményéhez képest – ennyire rossz alakítást olyan filmben, amellyel szemben professzionális elvárásokat támaszthatunk, komolyan mondom, még sosem láttam. Gimnazista színjátszókörökben lehet hasonlót tapasztalni, de ott is csak a próbák alatt. Fájdalom és kétségbeesés hihető ábrázolása lenne a feladata – amit helyette művel, azt egész egyszerűen látni kell. Na emiatt talán érdemes megnézni a Saw-t.
Sajnos ez a hulla-gyengén (elnézést) megírt, fantáziátlanul fényképezett és szörnyű-mód eljátszott film bűzlik attól, hogy készítői egy franchise első darabjának szánták, és be is jött a számítás, a széria a mai napig óriási siker, sikerült sokakkal elhitetni, hogy ez a szar, ez horror. Persze ilyesmihez kell a megfelelő befogadó is.
Fűrész (Saw) – amerikai horror, 2004. Rendezte: James Wan. Írta: James Wan, Leigh Whannell. Kép: David A. Armstrong. Zene: Charlie Clouser. Vágó: Kevin Greutert. Szereplők: Leigh Whannell (Adam), Cary Elwes (Dr. Lawrence Gordon), Danny Glover (David Tapp nyomozó), Monica Potter (Alison Gordon), Ken Leung (Steven Sing nyomozó), Dina Meyer (Kerry), Benito Martinez (Brett).
Géppuskás angyal a fajirtó Isten zombiserege ellen: a jenkik legújabb apokaliptikus zagyvalékában van vér, robbanás és hirig dögivel, csak a film hiányzik mögüle. De az nagyon.
Már megint rábasztunk. Nyilvánvalóan ostobák, hitetlenek, gyűlölködők, önzők és önpusztítóak vagyunk, úgyhogy Isten újfent úgy döntött, hogy ideje megtisztítani a Földet. Áradás helyett most angyalait küldi, hogy végezzék el a piszkos munkát, azaz irtsák ki az egész emberiséget. Elidőzhetnénk az alapötlet banalitásán (avagy minek pöcsöl az Úr ilyen körülményes megoldással, mikor egy gondolattal véget vethetne mindennek – persze, értem, egy újabb özönvizet még Chuck Norris sem tudna megállítani, azaz nem lenne film), de ne írjuk le a filmet ilyen korán: megfosztanánk a lehetőségtől, hogy később még ezerszer eltaknyoljon. Szóval, nyakunkon az apokalipszis. Még szerencse, hogy Mihály arkangyal úgy dönt, ez azért mégsem járja (Paul Bettanyról most már tudjuk, hogy képes nagyon-nagyon komolyan nézni – bár korábban mintha ennél több is ment volna neki), úgyhogy szárnyait feladva leszáll a földre, kirabol egy fegyverboltot, és felszerelkezve annyi skulóval, amennyit Schwarzenegger sem tudna cipelni, nekiáll megmenti az emberiséget.
A végső összecsapásra egy benzinkútállomáson kerül sor, a sivatagos amerikai semmi kellős közepén, ahol egy tucatnyi szerencsétlen átutazó (és ott veszteglő személyzet) gyorsan és kényszerűen megvilágosodik: bizony rohadt rossz helyen vannak, rohadt rossz időben. A világ sorsa a jelek szerint a Charlie nevű pincérnőcske nyolc hónapja dudorodó pocakján múlik – a megszületendő gyermek az emberi faj utolsó reménysége. Hogy miért, hogy ki lesz belőle, vagy, hogy ki volt az apja, azzal Scott Stewart író-rendező már nem untat minket, mert még a végén elvonná a figyelmünket a fegyverropogásról. Praktikus magyarázatokkal sem untat egyébként, így pl. nem tudjuk meg, hogy ha egyszer az angyalok képesek teljes, rettenetes pompájukban lecsapni az áldozataikra, akkor miért szállják meg inkább az emberek testét, hogy a benzinkút tetejéről lövöldöző hőseink számára roppant kényelmes tempóban, zombikként csoszogjanak a vágóhídra. Ja, igen: mert igazi mivoltukban pár perc alatt leradíroznák a Föld színéről az egész hóbelevancot, Mihályostul, terhes pincérnőstül és sivatagostul, és már megint ott tartanánk, hogy nincs film. Bár úgy lenne.
A Légióban mégsem a logikai triplaszaltók a legproblémásabbak, hanem az, hogy semmilyen szempontból nem képes működni. Mint horror, túlságosan híján van minden feszültségnek (rosszabb esetben röhejes, mint a jégkrémes furgonnal érkező nyakigláb szörny esetében), mint akciófilm, legfeljebb félóránként szolgál egy kis lövöldözéssel, majd egy elnyújtott, és a trendeknek megfelelően szarrá vágott végső leszámolással, mint fantasy, átgondolatlan és kidolgozatlan, a sztori drámainak szánt aspektusait meg a legnaivabb néző is popcornnal a szájában röhögi körbe. Mert attól nem lesz egy film mély, hogy van egy karakterünk (a csehó tulajdonosa, Dennis Quaid), aki minden alkalmat megragad az önostorozásra, („óistenem, óistenem, minden az én hibám”), és hogy valaki minden hirig után látványosan elsírja magát. Ha meg épp nem folyik se vér, se könny, akkor a random módon összehajigált, érdektelen, ágyútöltelék szereplők bonyolódnak kínosan hosszú, csikorgó mondatokkal csúfított beszélgetésekbe teljesen irreleváns dolgokról, vagy épp Mihály hadar el gyorsan egy tömör kétsoros bölcsességet a szeretetre, reményre és változásra képes emberiségről. Vajon sejtenétek ezek után, hogy a túlélők a végén a naplementébe autóznak el (illetve lehet, hogy napkelte volt, de most őszintén: kit érdekel)? Ugye, hogy nem…
A pocsék érzékkel összezagyvált Légió bő húsz évvel később készült el a kelleténél. Nem mondom, hogy kicsit sem hatásos, ahogy Paul Bettany két géppuskával szórja az ólmot a zombiangyalok sátánian viselkedő seregére (igen, Isten hírnökei nagyon gonoszul tudnak nevetni és kárörvendeni, és ez csak egy példa a kontextust magasról leszaró banális horrorelemekre), de az efféle „keveset mondok, sokat ölök” karakter nem divat már a ’80-as évek óta. Ráadásul akkoriban Scwarzi és társai duplaennyit véghezvittek, pedig csak mezei halandók voltak (na jó, ez utóbbit még végig kell gondolni, de értitek). Az, hogy a film képi és zenei világa olykor egész ügyesen dolgozik össze, és hogy a mindössze 26 milliós büdzsé ellenére egyik-másik akciószekvencia egészen pofás lett, már nem sokat számít a végelszámolásnál. Pedig olyan ígéretes volt az egész: angyalos-szörnyes-lövöldözős-apokaliptikus akció-fantasy, még leírni is jólesik. De hiába. Már megint rábasztunk.
Szép lassan majd az összes Star Wars-filmről megírjuk a definitív kritikát (ha nem mi, ki?), elsőként íme az öreg sokkmagazin.hu-ról átmentett klóntámadásos.
Lucas karrierjét elnézve kétféle következtetésre juthatunk. Tekinthetjük őt tehetséges filmesnek, aki az utolsó harminc évben azt csinálta, amit akart, és elsősorban neki köszönhető, hogy a kaliforniai Skywalker Ranch a mozis látványtechnikát olyan szintre fejlesztette, amelyért trükkösék örökké hálásak lehetnek neki. Ugyanakkor azt is el lehet mondani róla, hogy a film történetének éppen abban az évtizedében aratta szörnyűséges sikerei közül a legelsőt, mikor a nemzetközi mozikultúra felnőni látszott - ám Lucas alkotásainak hatására az elkövetkező (legalább 2) generáció ízlésvilága valami brutálisan infantilizálódott.
Huszonöt év telt el a Csillagok háborúja sikere okozta eufória óta - amelyből még Reagan elnök politikai szótára is profitált, a ruszkikat a "Gonosz birodalmának", Amerika űrvédelmi programját pedig "Csillagháborús védőpajzsnak" nevezve. Az aranyosan naívak pszeudo-kultúrája is átvett belőle dolgokat, pl. az "Erő legyen veled!"-szólást. A régmúlt Hollywood akciósorozatainak emléke, Kurosawa és Leni Riefenstahl munkásságának nyomaihoz hasonlóan egyaránt megtalálható volt Lucas 1977-es filmjében. Folytatásai sikerükben nem maradtak el az első résztől, ráadásul közülük a Birodalom visszavág nem csak mint szórakoztató film képes megállni a helyét. A Jedi visszatérrel egyetemben ők Lucas űropera-szagájának közbenső, negyedik, ötödik és hatodik részei. Mondtam ezzel akárkinek is újat?
A Klónok támadása a II. epizód, un. prequel, a lábat-földbe-gyökereztetően katasztrofális első rész, a Phantom Menace után. És mivel prequel, majdnem teljesen híján van az izgalomnak, hiszen tudjuk, mi történik majd később. Tudjuk, hogy a Galaktikus Köztársaság helyére a Birodalom lép. Tudjuk, hogy Obi-Wan Kenobi (McGregor) jedi lovag később Alec Guiness-szé változik. Tudjuk, hogy tanítványa, Anakin Skywalker (Christensen) Darth Vaderré ambícionál, és hogy Anakin valamint Padme hercegnő (Portman) gyermekei, Luke és Leia szembeszállnak majd apjukkal. A régi Star Wars-filmek gyermeki csodavárása helyébe az elkerülhetetlenség érzete lép. Mikor Obi-Wan azt mondja Anakinnak: "Te leszel a halálom", nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
Még a fanatikusokat is basztatta kissé a Phantom Menace agyonbeszéltsége (persze nem nagyon), a nyögvenyelős expozíció. Az új film már egy óriási robbanással kezdődik, sozusagen, a Padme elleni merénylettel. Obi és Ani az ő testőrei, akiknek miután egy második, mérges százlábúak segítségével (egy az egyben koppintás a Dr. No-ból) végrehajtott gyilkossági kísérletet is sikerül megakadályozniuk, Blade Runner-szerű légikocsis üldözésbe keverednek, amelynek csúcspontján a merénylő épp akkor hal meg, mikor megnevezné megbízóját.
A film innentől párhuzamos sztorikra bomlik: Ani hazakíséri Padmét a Naboo bolygóra, Obi-Wan pedig a Kamino planétán kezd nyomozni a hercegnő elleni összeesküvés irányítói után. A Kaminón a Harmadik típusú találkozások idegen lényeire hasonlító csókák klónhadsereget termelnek(?), állítólag a Köztársaság biztonságának megerősítésére. Ezek a paralell narratívák lehetővé teszik Lucas számára, hogy mindig oda "kapcsoljon", ahol éppen valami akció zajlik.
Anakin alakjánál sem cicózik, jó széles ecsettel festi meg azt, hogy hogyan is lesz a már eleve nyavajgós, idegesítő, de alapjában véve rendes kölökből sötét autoritás. Padme és Anakin hancúrozása az alpesi mezőn valóban egyszerre szeretne utalás lenni a Muzsika hangjára és Ausztriára meg a fasizmusra, vagy csak én szavazok meg túl sok bizalmat Lucas intellektusának? Oh, ezek a kétségek… Viszont biztos, hogy az a John Ford Searchers-éből lopott jelenet, mikor Anakin lemészárolja az anyját kissé elgyötört állapotban hagyó bennszülött törzset, John Wayne totalitárius alakjának - és mindannak, amit képvisel - megidézése.
A párhuzamos történetek Geonosis sivatagbolygóján találkoznak, ahol Dooku gróf, egy renegát jedi a saját klónhadseregét termeszti. Dooku-t Christopher Lee játssza. Csakúgy, mint a Hammer horrorstúdió másik veteránja, a Tarkin tábornokot alakító Peter Cushing a Csillagok háborújában, Lee jelenléte is emblematikus, tisztelgés örök szerepskatulyája, Drakula gróf és úgy általában a kultfilm-történet előtt. Meg egyébként is, ha Lee megjelenik a színen, a film IQ-ja több szintet ugrik felfelé. Egyedül a 190 cm magas Dooku és a 80 cm "alacsony" Yoda közti fénykardpárbaj problematikus - lásd, mint fentebb: nem tudtam, hogy sírjak-e vagy röhögjek.
Kettő elkészült, hátra van még egy (a cikk évekkel ezelőtt íródott), így már jobbára teljes biztonsággal kimondható, hogy Lucas elő-trilógiája csecsén becsomagolt filmes fast food, amelyet spirituális pótléknak szánnak egy spirituálisan üres korban - de ennél aztán tényleg nem több. A speciális effektek - képi és audió-szempontból egyaránt - lehengerlőek, ám uszkve fél óra elteltével már csak kellemetlenül zsibbasztóak. Ráadásul bántóan kilóg a komputergrafika digitális lólába. Az Industrial Light and Magicből hiányzik az utóbbi. Na és a párbeszédek… Igaza volt Harrison Fordnak az első rész forgatásán: "George, lehet hogy könnyű ezt a szart legépelni, de hogy elmondani nem lehet, az biztos."
Nem győzöm hangoztatni, hogy aDominionmangáért (is) mennyire hálás vagyok a Fumaxnak, még ha sajnos úgy tűnik, hogy ezzel a rajongással nem vagyunk éppen valami sokan. Shirow Masamune mester klasszikusának érthetetlen sikertelensége után várható volt, hogy a kiadó legközelebb óvatosabban választ majd. Sajnos ez a választás azonban nem sikerült túl jól. Mert bár a Csillagsivatag jó eséllyel sokkal népszerűbb lesz, mint elődje, de a tini korosztályon már jócskán túllépett mangarajongók többségének valószínűleg csalódást okoz majd.
A Fumax kiadványainak külcsínére sosem lehet panaszunk, a Csillagsivatag is tetszetős külsővel bír, ráadásul a kiadó első alkalommal jelentetett meg védőborítóval ellátott mangát, így legalább a por okozta ártalmak miatt nem kell aggódnunk, bár a túl sokszori olvasásból származó rongyolódásoktól sem, igaz, azért egészen más okokból. A borító képe ugyanakkor már kissé zavarba ejtő: csillagképes háttér előtt a szokásos shonen/shojo karakterek, iskolai egyenruhás kislány és lányos arcú kamaszfiúk feszítenek unalmas pózban. Nem mondanám, hogy elsőként ezt venném le a polcról.
Manami a visszahúzódó, magányos iskolás lány találkozik a nála idősebb Hitoshival, aki egy üvegműves boltban dolgozik. Hitoshi egy zöld üveggolyót ad ajándékba a lánynak, aki rajong az ilyen dolgokért, mivel apja is üvegmíves volt régebben, és mert elmondása szerint az üveg a csillagokra emlékezteti őt. Kenji, Manami fiú ikertestvére aggódva és gyanakodva nézi kettejük barátságát, nem igazán érti, hogy testvére mit keres állandóan az idegen fiú közelében. Hamarosan furcsa esemény történik, Manami szobájában megjelenik egy ijesztő sötét alak, és rátámad a lányra. Hitoshi megmenti őt, de a ház leég, és Kenji is megsérül, amikor a lángokkal borított házban összefut egy szőke kisfiúval, aki valamilyen Talshas nevű drágakövet követel tőle. Hitoshi később elárulja az ikreknek, hogy a Talshas nem más, mint az a bizonyos zöld üveggolyó, és hogy ez valójában egy másik bolygóról származó, varázserővel bíró entitás, amire a távoli világok két ellenséges népe egyaránt feni a fogát. A történet innen aztán átcsap egy tudománytalan-fantasztikus, intergalaktikus bonyodalomba, aminek megértése már nem olyan egyszerű feladat.
Bár a Csillagsivatag borítója seinen mangát ígér, valójában semmi olyan nincs ebben a kötetben, ami egy felnőtt ember érettségét indokolná az elolvasásához. Sőt! A Talshas éjjele valójában csak egy újabb, elsősorban lányoknak, de másodsorban is csak érzelmesebb fiúknak szóló tucatmanga, a szokásos unalomig ismételt sablonkarakterekkel és sablonhelyzetekkel, valamint egy nehezen kibogozható cselekménnyel.
Yuya Aoi írónő ismerős klisépatronokat durrogtat. Adva van a világ összes fájdalmát magán viselő kislány, akit valami érthetetlen módon a saját anyja se szeret. A fiú ikertestvér a szokásos védelmező szerepét látja el, és amikor belép a képbe egy titokzatos idősebb fiú, az máris magában hordozza a tiltott szerelem lehetőségét, de ez szerencsére meg is maradt csupán lehetőségnek.
Tehát a karakterek nem igazán képesek szimpátiát ébreszteni az olvasóban, de sajnos maga a történet sem túl eredeti, de még csak nem is igazán izgalmas ahhoz, hogy a fejezetekre bontás nélküli folyam hosszabb szakaszokra lekösse a figyelmet. Így aztán nehéz abbahagyni az olvasását, csak nem éppen azért, mert olyan nagyon jó, hanem mert nincs hol.
Lassú iskolai, családi drámából hirtelen komplikált fantázia mesébe csap át a dolog, amiben szokás szerint csak úgy repkednek az érthetetlen fantázia nevek, a nehezen megkülönböztethető karakterek, és persze a követhetetlen akciójelenetek sokasága. Nem kétlem, hogy a hasonló mangákhoz szokott tizenéves korosztály fejében lévő dekódoló egység még képes ezeket összefésülni, de azok, akik a mangát a seinen besorolás miatt tették be a virtuális vagy a valós kosarukba, bizonyára csalódni fognak.
Funato Akari rajzai is teljesen átlagos, lánymangákat idéző rajzok, unalmasak, a karakterekből hiányzik mindenféle egyediség és eredetiség, mint ahogyan láthatólag a hátterek kidolgozása sem rabolt el túl sokat az alkotóidejéből. Az akciójelenetek nem meglepő módon kaotikus, sebességvonalakba és hangeffektekbe fulladó dinamikátlan mozzanatok.
Mindazonáltal nem lehetetlen olvasmány, maximum a besorolása félrevezető. Közel sem olyan emészthetetlen, mint az Angyali Menedék, de aki érett történetet, mögöttes mondanivalót, meglepő fordulatokat, vagy csak vért és szexet vár, az nyugodtan megspórolhatja az árát. Ez bizony elsősorban a fiatalabb csajoknak szól, de náluk viszont valószínűleg nagy sikerre számíthat.
A kilencvenes évek hurráoptimista hangulata nem kedvezett az apokaliptikus vízióknak. A reageni politika meghozta a gyümölcsét, Szovjetunió darabjaira hullott, az USA és a nyugati világrend győzedelmeskedett. Nehéz hitelt érdemlően atomháborúval és annak következményeivel riogatni egy konkrét elllenségképet nélkülöző közegben. A Waterworld is inkább az akkoriban egyre nagyobb nyilvánossághoz jutó globális felmelegedés témáját használta fel, a Postman pedig a katasztrófa utáni újjáépítés folyamatát állította a középpontba. A film hangvételét talán azzal a jelenettel tudnám a legjobban érzékeltetni, amelyben a bányatavat körbeülő túlélők türelmetlenül várják az éjszakai mozizás kezdetét. A mozigépész a Tökéletes katona tekercsét helyezi be a gépbe. Peregni kezdenek a film képkockái, az emberek zugólodva veszik tudomásul Dolph Lundgren feltűnését, elégedetlenségük nőttön-nő, kövekkel kezdik dobálni a mozigépész viskóját, aki behódolva a közakaratnak, a Muzsika hangjára cseréli le az akciófilmet. Valóban - anélkül, hogy idő előtt belemennék a film értékelésébe - ez a legoptimistább poszt-apokaliptikus film, amit valaha láttam. A kérdés az, hogy egy világégés utáni állapotokat taglaló filmmel összeegyeztethető-e a pátosz és a kritikátlan derűlátás. Látva a Postmant, azt kell hogy mondjam, hogy nem.
Sok mindenért lehet kárhoztatni Kevin Costnert, egy tulajdonságáért azonban mindenféleképpen irigylem: a megtörhetetlen önbizalmáért. Ismerjük a közhelyt, hogy magasról lehet a legnagyobbat esni. David Lean a Ryan leányával már korántsem volt képes megismételni az Arábiai Lawrence és a Doktor Zsivágó sikerét. A kritikusok fanyalogva fogadták, a nézők elmaradtak. David Leant igencsak megviselte filmjének fogadtatása: 14 évre visszavonult a rendezéstől. Kevin Costner, rendezőtársával ellentéttben, a Waterworld világraszóló fiaskója után három évvel, bizonyos tekintetben még ambiciózusabb filmmel jelentkezett. Immáron ő volt a vállalkozás főszereplője és rendezője is egyben. Új filmjében már nyoma sem volt a Waterworldöt jellemző rombolásban kiteljesedő játszótéri hangulatnak. Costner szeme előtt nem kisebb cél lebegett, mint hogy legendát teremt. Egy új mitikus hőst helyez John Wayne mellé az amerikai nemzeti hősök pantheonjába. Aki ezúttal nem az amerikai történelem legnagyobb veszteseinek szolgáltat igazságot (Farkasokkal táncoló), hanem a közeli jövőben egyberántja a darabjaira hullott amerikai nemzetet. Kevin Costner egyszerre akarta eljátszani John Wayne és John Ford szerepét. Ez körülbelül olyan vállalás volt a részéről, mintha Koeman megigérné, hogy a következő világbajnokságra nemcsak hogy kijut a magyar válogatott, hanem a döntőig menetel és azt megnyeri.
A film első háromnegyed órája eminens tanulóként felmondja a poszt-apokaliptikus filmek összes kötelező kellékét és a westernből is átemel bizonyos elemeket. Magányos vándor (Kevin Costner) kóborol a sivatagban. Egyetlen barátja a lova, akivel gyakran beszélget. Módszeresen kerüli az emberi civilizációt és ha csak a szükség úgy kívánja, akkor látogat el egy faluba és amatőr színi előadásokkal szórakoztatja a Shakespeare-i ékesszólásra fogékony lakosokat. Az apokalipszis túlélői kicsiny, egymástól függetlenül létező falusi közösségekbe tömörülnek, a társadalmi berendezkedés és a technikai fejlettség a kora-középkori állapotokat idézi. Központi hatalom nincsen, csupán egy helyi földbirtokos által alapított militáns szekta, a holnisták zsarnokoskodnak a falvak felett. Betlehem tábornok (Will Patton) sorra járja a településeket és "önkéntesek" toboroz a hadseregébe. Így kerül akarata ellenére a Kevin Costner által alakított vándor Betlehem magánhadseregébe. A holnisták főhadiszállásának helye logisztikai és védelmi szempontokból totális melléfogás, egy hatalmas külszíni fejtés közepén táboroznak, viszont a sivár táj tovább erősíti a poszt-apokaliptikus miliőt.
Ha mást nem is, de színészi képességeinek korlátait tisztán látta Costner, és ez önirónikus formában meg is jelenik a filmben, a magányos vándor hiába tud - nagyvonalakban legalábbis - elszavalni teljes Shakespeare darabokat, az átéléssel már problémái akadnak. Betlehem viszont zengő hangon, átlényegülve idéz a Julius Caesarból. A szónoki párbajt Betlehem nyeri, ez nem is meglepő annak fényében, hogy egész életében arról álmodozott, hogy történelmi léptékben mérve is nagy ember lesz belőle és ez az új világrend következtében be is következett. Könyveket éget, náci ideológiát hirdet - az erősek uralmát a gyengéken, közben a saját portréját festegeti és Machiavellihez hasonlítja magát. Mégis van valami szánnivalóan tragikus benne, a kisember, aki belebolondul a hatalomgyakorlásba és az önimádatba. Messze ő a legizgalmasabb karakter a filmben, Kevin Costner szerepe kimerül abban, hogy állandóan akarata ellenére kerül az események középpontjába.
Costner, miután sikeresen megszökik a holnisták fogságából, magához veszi egy elhunyt postás egyenruháját és oldaltáskáját és levélhordói minőségben próbál bejutni a falvakba, ingyenes étkeztetést remélve. Ez az a pont, amikor helyrehozhatatlanul megbicsaklik a film dramaturgiája. A poszt-apokaliptikus miliő szertefoszlik, mintha sosem lett volna és helyette egy kisvárosi melodráma veszi kezdetét. A Postás nagy nehezen elnyeri a helyiek bizalmát, falusi mulatságon vesz részt és még bérapának is felfogadják. Én pedig hiába várok a holnisták feltűnésére. A Postás, azzal hogy leveleket kézbesít és ezáltal kapcsolatot teremt a környék települései között, az újraszerveződő Egyesült Államok szimbólumává válik. A holnisták pedig arra a rettenetes tettre ragadtatják magukat, hogy elégetnek egy amerikai lobogót - ők köszönik, de nem kérnek a régi világrendből. A film felénél végérvényesen nyilvánvalóvá válik, hogy Kevin Costnernek mindösszesen arra kellett a poszt-apokaliptikus filmekből ismert alaphelyzet, hogy kinyilvánítsa hazaszeretetét, dicsőítse az amerikai kisvárost és megmutassa, hogy az amerikai nép szabadságvágyát nem lehet elnyomni. Ez így filmnek nagyon kevés és innen Európából nézve még teljességgel érdektelen és bárgyúan naiv is. A mélypontját akkor éri el a film, amikor lassított felvételben láthatjuk, ahogy Costner vágtatva közeledik egy kisfiú felé és kiragadja a kezéből a levelet. Ezt a jelenetet bátran be lehetne illeszteni a giccs definíciójához bármelyik multimédiás enciklopédiába.
A filmbe, a cselekményt teljesen megakasztva, még egy negyed órás "Thoreau kiköltözik a vadonba" epizód is jutott, amelyben a Postás és a nő, akibe reménytelenül szerelmes (Olivia Williams) egy fakunyhóban vészeli át a telet valahol a Sziklás-hegység közepén. A civilizációba való visszatérésükkel, sajnos nem változik a helyzet, a történet továbbra is tyúklépésekben halad előre. Újabb és újabb emberek csatlakoznak a Postás kiépülő hálózatához, a holnisták pedig újabb és újabb úton lévő postást vadásznak le. Az különösképp' kínos, ahogy újabb és újabb jelenetekből értesülhetünk arról, hogy a messiástól a nemzetegyesítő hazafin keresztül milyen sok nagyszerű eszményképet testesít meg a Postás. Érthetetlen, hogy miért kellett közel három órássá dagasztani a filmet, vagyis feszültséggyilkos önismétlésekkel, és vontatott melodrámával kitölteni a játékidőt. Kevin Costner végre megtanulhatta volna, hogy a hosszú játékidő miatt még nem válik automatikusan eposzi méretűvé egy történelmi film.
A tetszetős helyszíneken (Oregon és Washington állam) kívül azt mindenképpen a film javára kell írni, hogy egy olyan koridegen szemléletet próbált lenyomni a nézők torkán, amellyel nem sok film próbálkozott az elmúlt húsz évben. (A koordináta-rendszer másik végében ott van Jarmusch szüreális haláltánca az 1995-ös Dead Man, amelyben nincs újrakezdés, csak lassú elmúlás.) A Postman visszanyúlva a John Ford-i hagyományokhoz a legenda szükségességét hirdette egy nemzet magára találásának feltételeként. Még akkor is, ha az a legenda eredendően hamis, gondolok itt a Postás kezdeti motivációjára vagy az Aki lelőtte Liberty Valancet filmvégi párbajának valódi lefolyására. A probléma kibontása elől azonban a giccsbe és a zászlólengetésbe menekül a Postman. Sokkal érdekfeszítőbb film lehetett volna, ha Costner kilépett volna ebből a rózsaszín színezetű utópiából, elhagyva az olyan blőd mondatokat, hogy az új elnök se nem demokrata, se nem republikánus, az új rendszerben nincsenek pártok, és megpróbálta volna filmre rögzíteni azt, hogy a valóságban hogyan épülhetne ki megint a központi állam a kiskirályok ellenében egy majdnem mindent elsöprő katasztrófa után. A film alapjául szolgáló könyvet mindenesetre megvettem, hátha az tetszésemnek inkább megfelelően foglalkozik a témával. Azt hiszem, ez summázza is az ambivalens érzéseimet a Postman irányába. Egy olyan filmet sem tudok mondani ezen kívül, amelyet két csillagra osztályoznék, és utána még érdekelne a film alapjául szolgáló könyv.
Egy biztos, hogy Costnernek égető szüksége volt a film bukásával járó józanító pofonra, anélkül biztos nem tudta volna elkészíteni néhány évvel később, élete eddigi legjobb filmjét, a Fegyvertársakat.
Mióta a tudósok felfedezték, hogy az ózonrétegen lyukak tátongnak, és hogy ez az emberiség diszkomfort-érzetét a jövőben némiképpen növelni fogja, azóta – pontosabban: mióta ez a médiában is slágertéma lett – a legnépszerűbb poszt-apokalipszis szcenáriók közé tartozik a felperzselt-kiégett Föld víziója. A Neon City is egy ilyen világot próbál bemutatni, annyi különbséggel, hogy itt az ózonréteget egy katonai kísérlet vágta végképp haza. Meghatározhatatlan időközönként atomvillanáshoz hasonlító „napkitörések” tarolják le az amúgy is tar vidéket, máskor pedig radioaktív felhők vonulnak végig rajta. Az emberek többsége egymástól elzárt városokban él (2053-ban járunk egyébként), az utakat ugyanis motoros banditák uralják.
Ismerős? A Mad Max joggal ugorhat be, de a Neon City csak látszólag hasonlít Mel Gibson klasszikusára. Kezdjük ott, hogy a törvényesség határán ügyködő főhős itt nem abszolút főszereplő. Harry Stark egy keménytökű fejvadász (Michael Ironside), aki legfrissebb fogását, a Reno névre hallgató vadóc nőt (Vanity) kénytelen a semmi közepén fekvő Jericho városából Neon City-be szállítani, ha meg akarja kapni az őt megillető pénzt. Egy menetrend szerint közlekedő teherbusz-járattal indulnak el, egy kisebb csoport társaságában. Az utasok közt van orvos, luxusprosti, elkényeztetett gazdag kislány, egy önjelölt komikus és egy tudósforma öreg. Útközben természetesen meg kell küzdeniük az útonállókkal, mialatt sikerül jobban megismerniük egymást, és lassan kiderül – tadam! -, hogy senki se az, akinek látszik.
Ismerős? A történet gyakorlatilag John Ford alapwesternjének, a Hatosfogatnak az átdolgozása, nem csak az alapszituáció stimmel, de még a szereplők is hasonlóak (orvos, prosti, kőrözött gyilkos). Jó helyről merítettek tehát az alkotók, a poszt-apokaliptikus filmek esetében a western-párhuzam egyébként is adja magát (még akár a 3:10 to Yuma is beugorhat), de itt különösen adja magát a dolog.
Az alapötlettel nincs is gond, low budget filmhez képest a látvány is korrekt (ügyesen alakították át a fagyos Utah-beli tájat világégés utáni senki földjévé), ahogy a díszletek és a jelmezek is rendben vannak. A Neon City egyáltalán nem gagyi, de sajnos nem is jó: csak középszerű. Igazi ’80-as évekbeli másodvonalbeli akció-kalandfilm lehetne, ha nem ’91-ben készül, és ha egy kicsit rosszabb színészek játszanak benne, vagy ha több és látványosabb akciójelenetet pakolnak bele. Utóbbi esetben akár még akár szórakozni is lehetne rajta, mint jóféle rosszfilmen, így viszont csak a poszt-apokaliptikus zsáner legnagyobb rajongóinak ajánlható, és azoknak, akik szeretnék egyszer Michael Ironside-ot pozitív szerepkörben látni.
A magyar thrillernek jóformán csak gyökerei vannak. Pszichológiai motivációval rendelkező magányos tettes jelenik meg Fazekas Lajos hetvenhetes Defektjében, majd a nyolcvanasok végén Tímár Péter próbálkozott a denevér röptének rövidre szabásával. A rendszerváltás megrázkódtatásai után a rendezők inkább a társadalmi változásokat igyekeztek ércnél maradandóbb celluloidba foglalni, semmint hogy holmi tettesre/ nyomozásra irányuló pszichológiai igényű bűnügyi történetekkel szarakodjanak.A kétezresek sem hoztak túl sok változás (kivétel a Hukkle és a Kontroll – bár sima krimiknek nem tekinthetjük őket, ahhoz túl sok szerzői vonás volt bennük), ám a tízes évek első próbálkozása már ebben a zsánerben fogant. De minek?
Bár személy szerint a Béla bácsi 38 perces tangólépéseitől övsömört kapok, erre a keringőre még vasalt Derby-típusú cipősarkam felemelését is sokalltam. Adott egy politoxikomán rendőrnő - nem elég, hogy terhességét és ezzel kapcsolatos magánéleti válságát kell rendeznie, de a legrosszabb pillanatban feltűnik rég nem látott apja is, aki minden áron bele akar furakodni az életébe.
A főcím ötletes - a vízben feloldódó vércseppek látványa ügyesen sejtet - de roppant hosszúra sikerült. Hősnőnk, Elza kokaint szív üvegasztalról ötezressel, Red Johnnyt vedel üvegszám, Dunhillt szív láncban: öngyűlölete egyértelműbb lehetne tán? Mikor apja, a neves nyomozó betoppan, a csaj megpróbálja összerántani a kérót - hiába, hiszen Rusty(!) öreg róka, átlát a szitán.
A főhősnő karakterét komplexre tervezték- a gyermekkor életreszóló kihatása, az érzelmi labilitás ábrázolásának igénye ott munkál benne - DE: egyik sem sikerül. A forgatókönyv nem tud összhangot teremteni két fő karaktere között, végig két idegen van egy térben - semmilyen közvetlen konfliktus nincs köztük. Az egymás ellen nyomozás érdekes lehetne - de csak a film felénél indul be és köbö 15 percig tart. A dialógokon érződik, hogy melyik született a forgatókönyv első változatából (kb 80%-a) - mindenki elmeséli az élettörténetét, a motivációit, a célját. (Ha már érzelmi labilitás és annak kivetülése: Joe Pesci is folyton káromkodott, mint a ballábbal kelt, feldühített kocsis fizetésnapkor - viszont sosem mondta ki, mitől ilyen.) Üresjáratok, felesleges dumálás vég nélkül.
Köves Krisztián Károly ugyan tud bánni a színészekkel, de a film képi világát láthatólag a Fűrész 3 alapján tervezte meg: fakó színvilág, végtelen körfahrtok - Michael Ballhaus atmoszférája, és John Schwartzmann pátosza nélkül. Az erős, motiválatlan hanghatások is egyfajta zsánerfilmmé válásra vágyásról vonyítanak, de ez nem műfaji film, ez egy pszichodráma üresjáratokkal, amely nem tudja elhitetni a nézővel, hogy szereplői azok, akik.
A film második felébe csöppenve olyan zavarodottan nézek, mint Geronazzo Mária kilenc fasz között. Mi van??? A film úgy veszti el méltóságát, a sejtelmes somolygással legépelt „hitelességét”, mint Kelemen Anna a neglizséjét egy ötszázeurós láttán. A kezdettől fogva lassú tempót a rendező még jobban visszafogja. A karakterek vezértulajdonságai kibontása helyett az első percektől sejthető rejtély körül pepecsel.
És hát az olvasót feszítő kérdésre is megadom a választ: Dobó Kata igenis képes szinészi alakításra! Tény, hogy néhol mesterkéltnek tűnik, túlartikulál (bazmegelni olyan laza könnyedséggel kell, ahogy egy kofa dobja a mérlegre a vérnarancsait), de mikor kétségbeesetten az ablaknak dől és be mer kúszni a karakter alá, meglepően őszintén adja a magányos, védtelen nőt.
Kernben alaphangon munkál a karakter - egyszerre érezhető nála egy second hand Columbo csökönyössége és Porfirij rábeszélőkészsége. Mészáros Béla és Lengyel Tamás próbálkoznak, de alig van idejük jobban kibontakozni.
Egy rossz vígjátékot könnyebben visel el az ember, mint egy rossz thrillert. Egyrészt a vígjátéktól csak pár vidám pillanatot várunk - magyar mezőnyben köbö a poénok fele csattan - és már nem basszuk le „Mindentvissza!”–üvöltéssel a jegyet a minimálbérért szívó plázaketreces elé. Thrillernél végig éreznünk kell a hős fenyegetettségét, a folyamatosan kitartott feszültséget, oldva némi humorral, hogy a végén annál vérfagyasztóbb legyen a rettenet lezárása. Na, erről itt szó sincs, csak az elkúrt gyerekkor, meg a bazmegelés.
Hozzáállásában, kiforrottságában, megvalósításában hasonlít a Pinprickre. De miért kell viszonylag alacsony költségvetéssel külföldi (elsősorban tévés) piacra gyérséget gyártani? A hatáskeltés és a hatásvadászat más pályán játszanak. Esetünkben egy tízperces kisjátékfilmet sikerült másfélórásra nagyítani - kiszámítható végeredménnyel. Ezt akarták?
Halálkeringő. 2010. Magyarország. Rendező: Köves Krisztián Károly. Forgatókönyvíró: Szabó István. Operatőr: Dobóczi Balázs. Zene: Kovács Áron Ádám és Rakonczai Viktor. Producer: Deák Péter, Kovács Gábor, Pataki Ági. Szereplők: Dobó Kata, Kern András, Mészáros Béla, Lengyel Tamás, Újlaky Dénes.
A tökéletes anti-Alkonyat lehetett volna, ha jól csinálják. De nem jól csinálták, így csak az év egyik legunalmasabb filmje lett – Megan Fox teste ide vagy oda.
A legfélelmetesebb ebben a filmben az, hogy egy Oscar-díjas író munkája: Diablo Cody a Juno című édes-bájos komédiával lopta be magát az Akadémia és a fél világ szívébe, hogy aztán második egészestés művével a horror birodalmába keveredjen – és jól el is vesszen benne. Pedig olyan ígéretesnek tűnt minden: a tinédzserfiúk álma, a szuperdögös Megan Fox egy (szó szerint) férfifaló szépség szerepében, tömény szexualitással és leszbikus csókjelenettel körítve, egy feminista felhangokkal színesített, okos horrorvígjátékban. De attól eltekintve, hogy sokszor mutatja Megant csábító pózokban (persze érdemi látvány nélkül), a Jennifer’s Body semmi izgalmassal és érdekessel nem tud szolgálni.
A röhejesen gyönyörű Jennifer és kapcsolatukban egyértelműen az alárendelt szerepet játszó barátnője, Needy, egy este épp hogy kikeverednek egy lángokba borult bárból, amiben egy sátánista rockbanda a vendég. Másnapra azonban Jennifer megváltozik, mintha csak valami démon költözött volna belé, és hamarosan lassú, de biztos fogyásnak indulnak a kisvároska ifjú bikái, akik megszállt hősnőnk lába közére pályáznak.
Cody helyenként ugyan sikeresen feldobja a forgatókönyvet pár frappáns, a nőiességet és a szexualitást horrorba oltó dialógussal, de a cselekmény olyan lassan, laposan és ötlettelenül döcög előre a sematikus fordulatok útján, a kiszámítható és unalmas fináléig, hogy a néző még akkor is elaludna, ha Megan Fox az egész filmet meztelenül játszaná végig (persze a „játszik” itt csak szófordulat). Tényleges horrorjelenetből kevés van, ráadásul az a kevés is vértelen és sótlan, a fáradt poénok pedig legjobb esetben is csak halvány félmosolyokban csapódnak le. A komédia és a horror kilövése után már csak az alkotók által oly büszkén és bőszen hangoztatott női öntudatossággal, feminizmussal és tinédzserléttel kapcsolatos metaforák és okosságok maradnak, illetve maradnának, ha legalább tized akkora jelentőségük lenne, mint amekkorára a számtalan öntömjénező interjú után számítani lehetett.
A problémák a karakterekben gyökeredznek: ha Cody és fantáziátlan rendezője, Karyn Kusama (Aeon Flux) nem gore- és gegfestet terveztek, akkor gondoskodniuk kellett volna olyan figurákról, amiken keresztül élvezetesen és hitelesen tudják közvetíteni mondandójukat. Jennifer és Needy (ezt nevezem névválasztásnak: nagyjából olyan intelligens és visszafogott, mintha John Rambo-t Bad Motherfuckernek hívnák) zsarnok-alattvaló kapcsolata azonban éppúgy kihasználatlan marad, mint számtalan másik, egyébként érdekes, de parlagon hagyott ötlet. Így például Jennifer sajátos havibaja (menstruáció helyett férfievési kényszer), a középiskolai, szívtipró bombázó és a démoni szívzabáló (haha) ribanc közti bájos párhuzam, vagy éppen a pubertáskori változások, a felnőtté válás útjának horrorisztikus metaforája.
A férfinézők legalább legeltethetik a szemüket a két főszereplőn – persze a finoman szólva is igen mutatós Amanda Seyfriednek úgysem hiszi el senki, hogy egy szerencsétlen kis nerd, csak mert szemüveget hord, és kócos a haja. És sajnos ugyanez a felszínesség jellemző a film egészére, ami pedig pont azzal csábított, hogy a horror és a komédia mellett sorok közti mondanivalóval is kényeztet majd. Ehhez képest még Megan Fox testét sem láthatjuk…
2003 óta a harcművészeti filmek kisebbfajta forradalmáról beszélhetünk, hála néhány kreatív thaiföldi filmesnek. Tony Jaa jött, látott, ütött, vágott, rúgott, csontokat tört szilánkosra és végül győzött, rendkívül látványos és már szinte aggasztóan reális verekedéseinek köszönhetően pedig az egyszerű thaiföldi parasztgyerek egy (könyökkel fejtetőre mért) csapásra a harcművészeti filmek új sztárja lett. Az utánpótlásra sem kellett sokat várni, Jijaa Yanin személyében ráadásul rögtön egy női trónkövetelő lépett a színre, a (egyébként remek) Chocolate című bemutatkozásában pedig ugyanolyan lenyűgöző, ha nem még látványosabb koreográfiákat láthattunk tőle, mint elődjétől. Mindez persze nem véletlen, hiszen mindkettejük mögött ugyanaz a páros, Prachya Pinkaew rendező és Panna Rittikrai rendező-koreográfus állt. Ezúttal azonban bizonyos Rashane Limtrakul kezébe került a direktori gyeplő és sajnos ennek meg is lett böjtje, Jijaa második filmje ugyanis minden szinten csalódás.
Harcművészeti filmtől általában felesleges épkézláb történetet várni, ha van, az csak bónusz. A Tony Jaa filmekben is csak alibi sztorik voltak a szakadatlan bunyóözön felvezetésére, a Chocolate-nak sem éppen a történet volt az erőssége, a Raging Phoenix esetében viszont már a dialógusokat is megspórolták, ami nem is baj, mert a sztori úgy ahogy van, amúgy is egy eszméletlen nagy baromság, minek azt még szóban is magyarázni.
Deu árva, és mellesleg egy hisztis kis tinédzser, akit éppen kiraktak a zenekarából, amit elég rosszul visel. A felzaklatott lányt egy parkolóban megpróbálják elrabolni, de segítségére siet egy idegen férfi és ahogy az a mesében lenni szokott, megmenti. A Sanim névre hallgató kockás hasú hős megmentő később még az ő saját kis kommandójának is bemutatja Deu-t, akik egytől egyig kivételes harci tudással rendelkező fiatalokból áll. A csapat specialitása a részeges kungfu-hiphop-muay-thai-taekwondo keverék, amit néhány délután meg is tanítanak az ifjú regrutának, és némi alkoholbevitel után már indulnak is leszámolni a nőrabló maffiával, akik egyébként a föld alatt egy olyan gyógyszerlabort üzemeltetnek, ahol az elrabolt nők könnyeit összegyűjtik, és aztán vagyonokért eladják a burzsujoknak.
Izgalmas, mi? Én nem is firtatnám az okokat, szerintem az egész történetet ott helyben találták ki, ez megmagyarázná a párbeszédek csekély számát is, az összecsapott karaktereket és persze a történet összevisszaságát is. Próbáltak humort és egy kis drámát is erőltetni bele, sőt, még némi plátói romantika nyomait is felfedezhetjük, de a dolgok hátterét megmagyarázni már nem nagyon igyekeztek, így pl. a titokzatos főellenség és az ő földalatti mozgalma a film vége után is titokzatos marad.
Jijaa a Chocolate óta a kócos autista kislányból csinos modern tinivé érett (valójában itt már 25 volt, de akár tízet is letagadhatna a korából. Nem véletlenül járnak abba az országba bizonyos európai turisták…), és ezzel a színészi eszköztárából is több mindent vehetett elő, de lássuk be, nem ezért a tehetségéért fogunk rá emlékezni. A részegsége rendkívül erőltetett, valószínűleg a leányzónak nincs túl nagy tapasztalata az ivásban, viszont a hisztizése már annál hitelesebb, ebben valószínűleg annál nagyobb tapasztalata van.
Már a Chocolate-nál is idegesített, hogy a harcművészetet Tony Jaa filmekből és a szomszéd muay-thai iskolába való rendszeres leskelődéssel is meg lehet tanulni (kidobott pénz volt az évekig fizetett karate iskolai tagdíjam), itt meg egy szokásos zenés montázzsal le lett tudva az egész képzés. Ennél már az is jobb, ha az Ufókra vagy a nagy Vishajamnianta isten égből lesújtó jótékony áldására fogják a dolgot. Hiába ezen a téren teljesít a legjobban a film, sajnos ezúttal a harcok is hagytak kívánni valót maguk után. A hitelességet teljesen feláldozták a látvány oltárán, így aztán ez a hip-hopos adok-kapok ugrabugra néhol már nem is vérre menő verekedésre emlékeztetett, sokkal inkább valami hülye mozgásszínházi performanszra, pedig a koreográfia itt is Rittikrai műve. Persze legyünk igazságosak, azért ezek még így is messze a legszebb harci koreográfiák közé tartoznak, szóval ha másért nem is, de ezekért azért mindenképpen érdemes átpörgetni a narratív részeket.
Filmként abszolút megbukott a dolog, a bunyót illetően pedig szintén húzhatjuk a szánkat. Érezhetően valami modern, popos filmet akartak Jijaa alá tenni, talán azzal a nem titkolt szándékkal, hogy instant sztárt faragjanak belőle, de sajnos azt nem így kell. Jijaa tehetséges harcos, ráadásul egészen dekoratív, a neve pedig már most is ismert nyugaton, szóval szerencsésebb lenne hagyni a Megatáncot a francba és visszatérni a hagyományos kőkemény valagbarúgásokhoz. És persze talán nem ártana megpróbálkozni normális történetet és forgatókönyvet is írni hozzájuk. Ha meg nem megy, akkor segítséget kérni valakitől. Én mindenesetre nagyon szurkolok Jijaa-nak, mert nagyon kellene már egy csaj fájter is a mezőnybe. Mondjuk Tony Jaa oldalán vagy akár vele szembe. Talán legközelebb.
Aki egy kicsit is ismerős az anime műfajában, annak nem lehet ismeretlen Osamu Tezuka Astro Boy című sorozata, amelyet most Hollywood is felfedezett magának, hogy aztán David Bowers, az Elvitte a víz rendezője elkészítse erősen hollywoodizált változatban. Még most az első bekezdésben leszögezem: anime rajongók messzire kerüljék el, ez egy szimpla gyerekfilm.
Azon kedves Olvasók számára, akik mégis kíváncsiak, de nem ismerik a történetet, íme egy rövid összefoglaló (a többiek addig nyugodtan kalandozzanak el, egy bekezdés, és újra velük leszek): a film elején egy rövid Galaxis Útikalauz Stopposoknakban látható animáció meséli el Metro City történetét, amely város lakói megelégelve a szennyezettséget meg a szemetet felemelkedtek városukkal együtt a levegőbe, így betonozva be a szociális-társadalmi különbségeket. Odafent az élet nagyszerű: mindent robotok csinálnak, az embereknek nincs gondja semmire - szemlátomást vagy mindenki tudós vagy katona, esetleg politikus. Ebben az idillben él Dr. Tenma a tudományos miniszter (eredeti hangja vajon ki lenne, ha nem Nicolas Cage) és fia, a szintén zseniális Toby - aki egy az egyben úgy néz ki, mint Doktor Genya űrhajója az Austin Powersből. Azonban egy rosszul sikerült kísérlet során Toby meghal (illetve eltűnik, csak hogy a gyerekek ne törjenek össze). Dr. Tenma bánatában elhatározza, hogy újraalkotja Tobyt: megépíti tökéletes robot-mását. Hamar kiderül, hogy az új Toby nem pont olyan, mint a régi - hogy pontosan miben más, arról csak homályos sejtései lehetnek a nézőnek - és némi üldözést követően a hatalmas roncstelepre emlékeztető felszínen találja magát. Itt egy aranyos Evil Dead 2 idézet keretében a kidobott robotok elől menekülve beleütközik néhány gyerekbe, aki a felszínen lakik, köztük a női főhőssel, Corával (az eredetiben Kristen Bell hangjával), az otthonról szökött tinilánnyal, és egyben kiderül, hogy a felszínen is van élet. De a dolgok nem ennyire egyszerűek: Stone, a gonosz elnök, aki éppen az újraválasztási kampányával van elfoglalva, mindenáron el akarja kapni Astro Boyt, mert apja beleépítette azt az erőforrást, amire neki nagy nagy szüksége van ahhoz, hogy - ki nem találják - egy nagyon nagy és erős robotot működésbe hozzon.
A Pixar annak idején győzelemre vitte az olyan animációs filmeket, amelyeket bármelyik korosztály megnézhetett, mindenki találhatott bennük neki szóló dolgokat. Az Astro Boy - amellett, hogy nem is Pixar mű - nem ilyen, bár meg kell hagyni, robotos poénok tekintetében messze a Transformers 2 felett helyezkedik el - gondolok itt a Kőszegi Ákos által megszólaltatott hallgatag kőművesrobotra, vagy a szemeteskuka-formájú kutyára, amint szó szerint mindent bevet, hogy a külvilág tudtára adja, hogy Astro Boy robot: egyenesen beleírja a porba. A pozitív jelzők véget is érnek itt: az Astro Boy csupán szimpla történet arról hogy egy különleges gyerek hogyan találja meg a helyét - végigjárva ennek a toposznak minden, ezerszer ismételt stációját a nyomortelep bolondos mellékkaraktereitől egészen a nagy-nagy összecsapásig. A magyar szöveg fiatalos és trendi akar lenni, de nincs rosszabb annál, mint amikor az egyik szereplő Forgács Gábor hangján azt mondja mindenre, hogy "Zsír!". Mint minden modern animációs film, ez is tele van filmes és kulturális kikacsintásokkal, de ezek vagy angolszász gyökerűek (és nagyon hiányoznak a Supermanből), vagy szimplán olyasmik, amiket a Mátrix emelt át a japán kultútából - szomorú, de igaz: ez bizony még Anime Lightnak is nagyon kevés lenne.
A legegyedibb megoldás a Robot Felszabadítási Front nevű kommunista szervezet szerepeltetése - akik jelentéktelenebbek, mint az MSZMP szabolcsi alapszervezete. A Napoleon Duarte mozgalmát idéző szerencsétlen bagázs miatt kap két csillagot ez az... animációs izé. "Ez pont olyan, mint egy videojáték" - mondja Stone elnök a film elején, és igaza is van; a harcjelenetek szépek, látszik hogy rendesen izzadt a szerverpark a renderelés során, és ha a forgatókönyvet nem pont száraz pilótakeksszel és romlott Szobi szörppel kínzott meseírók írják, akkor a percenkénti közhelyszám sem érné el a nyolcvanat. Szerintem tíz perccel hosszabb a kelleténél - a mellettem ülő kollégák szerint kilencvennel - és a legutolsó snitt nem hagy kétséget afelől, hogy hamarosan érkezni fog a folytatás is - ha egy mód van rá, azt nem szeretném látni.
Kár, hogy a kreatív energiák csak néhány apró, háttérbe húzódó dologban merülnek ki. Ilyenkor hiába kérném számon a American McGee's Scrapland ötletességét mind történeti mind produkciós dizájn szinten, vagy hiába emlegetem fel a Wall-Et, ha már robotos animációs filmről van szó. Az Astro Boy mindössze trendi üzenetekre korlátozza magát: legyél környezettudatos, szeresd a másikat, a politikusok (az Obama-karakterű elnökjelölt kivételével) mind szemét militarista állatok - és Nathan Lane (Hamegg) álszent. Beilleszkedési nehézségekkel küzdő negyedikeseknek, harmincas kétgyerekes marketingeseknek kötelező. Minden más normális ember inkább menjen el egy parkba sétálni, amíg még nincs elviselhetetlenül hideg. Sokkal hasznosabb és persze környezetbarát.
Roland Emmerich már öt éve nem próbálta elpusztítani a Földet, úgyhogy bőven ideje volt az újabb megalomán katasztrófapornónak. Drámai családi krízis, gyönyörű világvége, magvas mondanivaló az emberi összetartásról, könnyfacsarás és giccscunamik – de pár évig most megint biztonságban leszünk.
A katasztrófafilmek ritkán kínálnak nagy mozgásteret egy kreatív cselekmény kiötléséhez: a főhősnek és fogyatkozó kompániájának jellemzően el kell jutnia A pontból B-be, és ha ez sikerült, megmenekültek. Ezután, ha van pár mosolygó gyerek, egy vakkantgató kutya, a háttérben meg egy naplemente, esetleg egy lobogó amerikai zászló, kész a könnyfacsaró happy end, mindegy, hány milliárd ember hagyta ott a fogát az azt megelőző két órában (á la Holnapután). A 2012-ből ugyan hiányzik a zászló (!), de Emmerich és tettestársa, a (meglehetősen gyatra) komponistából (még gyatrább) forgatókönyvíróvá vedlett Harald Kloser az összes többi klisét megbízhatóan csatarendbe állította.
Mivel a jégkorszak és a meteor/üstököszápor már kipipáltatott, a pusztítás ürügyét most a maja kalendárium szolgáltatta, ami néhány, komoly tudósok által körberöhögött kókler szerint 2012 decemberére teszi a világ megsemmisülését. Az elején gyorsan lezavarják a sztori mögötti „tudományt” (óriási napkitörések következtében vészesen felmelegszik a bolygó belseje, hatalmas földrengéseket, szökőárakat és vulkánkitöréseket okozva), és röpke fél óra elteltével már kezdődik is a pixelorgia. A káosz közepén egy elvált író és limuzinsofőr, Jackson Curtis áll (John Cusack kissé túljátssza szerepét), aki kétségbeesetten igyekszik Kínába menekíteni a családját, ahol a Föld kormányai az emberi faj túlélésének biztosításán fáradoznak, főleg Adrian Helmsley segítségével (Chiwetel Ejiofor viszont élvezetes alakítást nyújt).
A játékidő több mint feléig a 2012 meglepően jól működik: szépen dőlnek össze a toronyházak, látványosan robbannak a hegységek, és bár a Curtis család folyamatos, véletlen megmenekülései fényévekkel vannak túl a röhejesség határán (Bustor Keaton összes karakterének együttvéve nem volt ekkora mázlija), érezni a megőrült anyatermészet roppant, félelmetes, mindent elsöprő erejét, ami a minőségi CGI-nak hála, a film nyilvánvaló gyengeségei ellenére is karfamarkolásra késztet. A humor, önirónia (naná, hogy Hollywood pusztul el elsőként – kár, hogy a híres feliratot nem látjuk eltűnni egy hasadékban) és Woody Harrelson már-már paródiába illő, mégis hatásos kergemarha-figurája mellet hiába vonul fel a sablonok és a fájdalmas karaktersztereotípiák egész sora, a néző azt csinálja, amiért megváltotta a jegyét: szórakozik.
Aztán hasonló történik, mint anno a Holnaputánban: az impozáns, globális rombolásmaratont és a sodró iramot felváltja a kínosan hosszúra nyújtott, nyálban fuldokló menekülés, és a film lendülete menthetetlenül megtörik. Mégis miből gondolták úgy az alkotók, hogy több milliárd ember halála és a világ pusztulása után érdekes látni John Cusackot, ahogy fél óráig pöcsöl a víz alatt valami fogaskerekek közé beszorult plot device kipiszkálásával, hogy be tudjanak zárni egy rohadt ajtót? Ezen a ponton az ötpercenként beszúrt, pármásodperces hosszúságúra csökkentett katasztrófajelenetek már bőven kevesek ahhoz, hogy kihúzzák a forgatókönyvet a szarból. A nemes önfeláldozások, a nagy példabeszédek, az összetartás giccses örömünnepei, a gazdag seggfej bűnhődése, a rokonok könnyes búcsúja, a kutya és a gyerek megmentése, az apját szerető fiú hősködése, a halottnak hitt főszereplő felbukkanása (kétszer!), az elvált szülők szerelmének újjáéledése és az egyéb ostobaságok mind keservesen megbosszulják magukat, és a határozottan jól indult film színvonala gyorsabban zuhan, mint a vásznon az emberiség létszáma. Úgyhogy, ha jót akarsz magadnak, kijössz a moziból, amikor a főszereplők egy teherszállító gépen Kína felé veszik az irányt. Ezzel megajándékozod magad nagyjából másfél órányi felhőtlen szórakozással, és megkíméled magad egy órányi fejfájástól.
Érzelgős Joker, beszari Batman, pojáca Rébusz, joviális Pingvin, és persze gonosz Hush, akitől nagyon kell félni, mert gyolcsba van tekerve, és tud háztetőkön szaladgálni. Visszatért, de minek? Minden idők alighanem legfeleslegesebb magyarul megjelent Batman-képregénye.
Nem nagyon tudok más okot elképzelni a Hush visszatér megjelenése mögé, mint hogy a Képes Kiadónál (egyébként jogosan) úgy gondolták, ezzel a címmel szinte bármit el lehet majd adni a Jeph Loeb-féle Hush derekas sikere után. Ugyanis A. J. Lieberman és Al Barrionuevo képregénye minden szempontból lényegtelen, felesleges és főleg, rossz. A történet szerint a halottnak hitt Hush, azaz Bruce Wayne gyermekkori barátja, Thomas Elliot visszatér, és végső bosszújára készül az életét szerinte tönkretevő Batman, és a Hush-ban amazt manipuláló Rébusz ellen. Utóbbi az egyetlen olyan emberhez menekül, aki megvédheti őt, és akinek múltjáról tud valamit, aminek segítségével rá tudja venni, hogy meg is tegye: Jokerhez.
Már az elején fontos megjegyezni, hogy a Hush visszatér nem Batmanről szól, hanem az imént felsorolt ellenségeiről – és ezzel nem is lenne semmi baj. Csakhogy egy Batman füzetet mégiscsak bajos eladni a Sötét Lovag nélkül, ezért Lieberman görcsösen és értelmetlenül beleerőszakolta őt a történetbe, hogy aztán végig ne csináljon benne semmit, és ne legyen semmiféle befolyása a cselekményre. A denevér már a Hush-ban is csak inkompetens pojácaként sodródott az eseményekkel, a folytatás pedig még egyet, és még nagyobbat rúg a 70 éves mítoszba. Batman csigalassúsággal rakja össze a tényeket, tudálékosan vizsgálgatja a nyomokat, hogy aztán az egésznek ne vegye semmi hasznát, sehová ne érjen oda időben, és amikor mégis, akkor is csak álljon a robbanó rendőrautók között, és nyafogjon az Orákulumnak, hogy irányítson fölé egy műholdat, mert látnia kell a terepet. Egyetlen egyszer lép ténylegesen akcióba, és akkor is csak egy nevetségesen felesleges, a sztori szempontjából teljesen irreleváns bunyóba keveredik saját szövetségesével, a Zöld Íjásszal. Igaz, neki legalább örülhetünk, ő az egyetlen tisztességesen írt karakter a képregényben.
Mert Batman nem csak felesleges (ha teljesen kiemeljük őt a cselekményből, nem változik semmi), de ábrázolása még karakteridegen is. Be van tojva Hush-tól, olyannyira, hogy rémálmai is vannak vele, és hirtelen veszélyesebbnek tartja, mint Jokert – mi meg csak nézünk, hogy mégis mi alapján. Ez a gyolcsba tekert pojáca, aki háztetőkön állva szavalta Arisztotelészt az esőben, és akivel Rébusz úgy játszott, mint egy cica a gombolyagával? Veszélyesebb Jokernél? Nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor egy író erőlködve sulykol az olvasóba olyasvalamit, amit nem képes történetmeséléssel és karakterrajzzal alátámasztani – Hush-ról pedig csak onnan tudjuk, hogy nagyon veszélyes, hogy ezt mondják róla, de nem csinál semmi olyat, ami ezt meg is alapozná. Sőt, ami azt illeti, magasan az utóbbi évtized egyik legfantáziátlanabb és legerőltetettebb gonosza, akár motivációit, akár Batmannal való kapcsolatát, akár céljait és tevékenységét vesszük (helyesbítek: csak volt, ugyanis azóta Paul Dini vette magának a fáradságot, és mélységet adott neki – de ez már egészen más lapra tartozik).
Nyögve-nyelve előadott, lapos bosszúhadjárata pedig a többi karakternek is a rovására ment: ugyanis belegondolva, lehet, hogy Hush mégis veszélyesebb Jokernél, vagy legalábbis az itt bemutatott Jokernél – mert a Bohócherceget, dacára 7 évtized számtalan inkarnációjának, még soha nem láthattuk ilyen sótlannak, unalmasnak és érdektelennek. Az őrült, tömeggyilkos komédiás első jelenetében látványosan kesereg halott feleségének fényképei fölött (legyünk jóindulatúak, és nézzük el Liebermannak, hogy némi változtatással készpénznek veszi Joker Gyilkos tréfa-béli, megbízhatatlan eredettörténetét, és ezzel balga módon eloszlatja a karakter körül időtlen idők óta fenntartott misztikus ködöt), később pedig Pingvinnek szomorkodik egy kandalló tüze előtt ülve. (Legyünk jóindulatúak, és nézzük el Liebermannak, hogy valószínűleg még ő sem tudta, Pingvin miért van egyáltalán a könyvben, mi a szerepe a történetben, és hogy sokkal inkább tűnik egy jóságos papinak, mint alvilági vezérnek.) Mindeközben az őrületnek a szikráját sem mutatja, és nincs egyetlen valamirevaló, jellegzetesen jokeres beszólása sem – csak egy szürke fantáziátlan gengszter a sok közül, akit megfosztottak lényegétől. Ami pedig Rébuszt illeti, ő a fél Gothamet manipuláló mesterbűnözőből hirtelen egy nyöszögő-nyávogó-remegő ronccsá devolválódott, aki ráadásul Al Barrionuevo rajzainak köszönhetően úgy fest, mint egy tinédzser. Arra már kár is kitérni, hogy egy másik gonosz, Prometheus szerepeltetésének sem nagyon van értelme.
Lieberman a karakterek legalapvetőbb jellemvonásaival nincs tisztában (ergo ezt nem lehet újítási szándékkal és hasonló kifogásokkal kimagyarázni), és ha a rengeteg felesleget lehámozzuk a cérnavékony sztoriról, aminek mellesleg lezárása sem nagyon van, akkor rögtön látszik, hogy az egészet kényelmesen el lehetett volna mesélni legfeljebb két részben. Igaz, jobb úgy se lenne, de legalább hamarabb túlesne rajta az ember. Az egyetlen a képregényben, ami nem érdemel súlyos kritikát (igaz, dicséretet sem – és a Hush-ban legalább ez megvolt), az a képi világ: a rajzok az említett tini-Rébuszt és egy groteszkül vaskos Méregcsókot leszámítva korrektek, viszonylag realisztikusak, és a célnak megfelelnek – bár egy jottányit sem emelkednek ki a nagy, összességében unalmas szuperhősátlagból. Ami a magyar kiadást illeti, az rendben van: a fordítás többnyire gördülékeny (bár akadnak nehezen csúszó mondatok), a papír minősége kiváló, a nyomtatás hibátlan, és a kötetek elején lévő karakter- és előzményismertetők is hasznosak. Ami viszont az árat illeti, az nem valami barátságos. A két kötet (hat rész, 180 oldal) összesen 6000 Ft-ot kóstál, és ezzel a Hush visszatér hivatalosan is belép a legdrágább kiadványok szűk klubjába (jóval többe kerül pl. az 50 oldallal hosszabb Sandmannél is).
Batman: Hush visszatér 1 - Társkeresés Batman: Hush visszatér 2 - Kényszerű szövetségek (Képes Kiadó, 2009)
Dél-afrikai Köztársaság, ötvenes évek, apartheid. Egy fehér családnak takaros fekete kislánya születik: nem ébenfekete, mint az őslakosok, de azért mégsem fehér. Szülei – főképp az apartheidet, ha nem is túl lelkesen, de támogató apuka – foggal-körömmel próbálják fehérnek nyilvánítani, aztán mire sikerül, a kiscsaj összejön egy feketével. Családból kitagadás, sírás-rívás, úgyse jó, ha fehér, úgyse, ha fekete, és mire a kilencvenes évek első felében végre – papíron – eltörlik az egész beteg rendszert, Sandra Laing élete romokban, szüleitől, testvéreitől, volt férjétől elszakadva, egyedül neveli (fekete) gyermekeit, miközben egy gyárban húzza az igát.
Az, hogy Sandra Laing története igaz történet, az ilyenkor szokásos „hümm”-nél többet nem igazán képes kiváltani a nézőből. Elbaszott egy életút, annyi biztos, szépen rávilágít az apartheid abszurditására, de ebben a sótlan midcult-tálalásban, amit a Skin képvisel, minden élét és erejét elveszíti. Valós alap ide vagy oda, a Skin maga a megtestesült didaxis, melynek minden sematikus szereplője, a jól ismert sablonok mentén viszonyul a szerencsétlen kislányhoz és bőrszínéhez: édesanyja szereti, bármi is legyen, a Sam Neill által – amúgy kiválóan – alakított apuka bosszúsabb pillanataiban egy headshottal tenne pontot az ügy végére, fekete férjéről meg nyilván kiderül, hogy ugyanolyan rasszista, mint a fehérek. A rendszer képviselői – tanárok, irodisták, biológusok, ügyészek – pedig beszűkült barmok, elég is róluk ennyi.
Ezt a történetet hagyományos életrajzi formában feldolgozni a lehető legszerényebb vállalás, amit Anthony Fabian rendező-forgatókönyvíró (és másik három forgatókönyvíró-társa) maradéktalanul teljesít. Ez elegendő is volt ahhoz, hogy bezsebeljenek pár díjat néhány kisebb fesztiválon, de ahhoz kevés, hogy filmjük maradandó tiszteletadás legyen Sandra Laing élete és szenvedései előtt, vagy éppen mementóként szolgáljon a rasszista rendszerek ellen. Középszerűségéből fakadóan a legizgalmasabb kérdéseket a Skin óvatosan ki is kerüli: például arra, hogy valójában maga a film is ugyanúgy különlegességként mutogatja hősét, mint Sandra apja tette, nem kapunk semmilyen reflexiót – pedig valljuk be, a puszta tény csavarint egyet a rendezői koncepción. A történetben rejlő szatíra-potenciál szintén kiaknázatlan marad: szereplői nem elég elrajzoltak ahhoz, hogy a film ebbe az irányba mozduljon, ahhoz viszont túlzottan egyszerűek és sematikusak, hogy többek legyenek egy tanmese illusztrációinál. (Jellemző, hogy a Skin egyik legmegrázóbbnak szánt jelenete is csak halkan pukkan: a kicsi Sandra a mosdóban összekutyult tisztítószerekkel próbálja magáról lemosni a bőrszínét – lehetne gyomorrúgás-szinten kegyetlen pillanat, de ehelyett simán szájbarágós és határozottan kínos.)
Mindennek köszönhetően az az izgalmas helyzet állt elő, hogy a szintén a Dél-afrikai Köztársaságba helyezett District 9 ufótücskeivel és videójáték-esztétikájával sokkal hatásosabban és emlékezetesebben beszélt akár a másságról, akár az apartheidről – miközben a cselekmény egy pontján, mintegy erősítve a párhuzamot, Sandra is elkeveredik Johannesburgba. Blomkamp filmjében elérte, hogy a néző, ha nem is undorodjon, de minimum némi távolságot tartson a ciripelő alienektől – eltekintve a megszállott ízeltlábú-rajongóktól –, hogy aztán a főhőssel együtt kezdje elfogadni a másik kultúrát. Fabian filmje ezzel szemben nem több történelemórára való szemléltetőeszköznél, ami után a hatvanéves tanárnő álmatagon megkérdezheti, hogy miért is volt ez szomorú, gyerekek?
Kilenc évvel ezelőtt a filmesek kitalálták a tökéletes sorozatgyilkost. A Nagy Kaszás végtelen számú folytatásban szerepeltethető, nem kell minden rész végén kinyírni, és minden következő elején feltámasztani, és bármilyen bizarr, hihetetlen, túlspilázott módon lecsaphat az áldozatokra. Nem csoda, hogy már negyedszer nyomják le a torkunkon ugyanazt, és az sem, hogy mi meg csak unottan öklendezzük fel a kéretlen repetát.
A horrorfolytatások sosem az eredetiségükről voltak híresek (ahogy a Sikoly 2-ben elhangzik: a műfajt a sequelek nyírták ki), de egy idő után az alkotók mégis rendre megpróbáltak kitörni az adott széria keretei közül, vagy legalábbis kicsit módosítani a rozsdás formulákon. Wes Craven kegyetlen gyerekgyilkosából, Freddyből, gonosz humorú komédiás vált, láthattunk Péntek 13folytatást Jason nélkül, a cenobiták pedig már teljesen mást jelentenek ma, mint bő két évtizede, a Hellraiser első részében. A Végső állomás esetében azonban soha senkinek nem kellett tartania efféle „mítoszrombolásoktól”: az összes sequel gépiesen, pontról-pontra lekövette az első rész dramaturgiáját, és ez alól a most mozikba kerülő negyedik sem kivétel. Egy fiatal srác előre megérez egy katasztrófát (ezúttal egy autóversenyen), és egy maréknyi emberrel távozik a helyszínről, mielőtt az bekövetkezne. A halál persze berág, amiért néhányan elhajoltak a kaszája elől, és később egyenként hozza be a lemaradást. A szereplők nagy részének elhullása után a túlélők egy ponton meggyőződnek róla, hogy kicselezték a halált, és biztonságban vannak, de egy gyors stáblista előtti jelenetben persze kiderül, hogy tévedtek.
Ezek után nem csoda, hogy a stúdió már oda se merte írni a cím után a sorszámot (Final Destination 4 helyett így kaptunk The Final Destinationt, ami egyébként akár remake-ként is értékelhető), sőt, még a korábbi részekre is csak egy sebtében odavetett félmondattal utalnak. Ez persze nem meglepő, mert a filmben egyébként is csak sebtében odavetett félmondatok vannak. A karakterek jó esetben pofátlanul egydimenziósak, rossz esetben a röhejes drámai hatás érdekében szomorú múlttal terheltek – de minek, mikor ezeknek amúgy sincs jelentőségük, hisz a szereplők és a köztük lévő dialógusok, konfliktusok úgyis csak szükséges ragasztóanyagként szolgálnak a furmányos haláljelenetek közt (ezért fárasztó és felesleges a sztori erőltetett csavargatása is), és végülis ez utóbbiak miatt ülnek be az emberek a moziba. Ám míg az első részben ezek a jelenetek valóban ötletesek és ügyesen kivitelezettek voltak, a többségük mostanra fárasztóan abszurddá, eltúlzottá vált, és szerencsétlenül, akaratlanul egyensúlyoz a komédia határán. Jól gondolták az alkotók, hogy ez az elkoptatott gimmick önmagában már nem elég, és kell valami más nézőcsalogató fogás is: ez lett az egyre elterjedtebb 3D, amit itt jól ki is használtak. A másfél óra tobzódik a három dimenzió előnyeit demonstráló beállításokban, a néző arcába csapódó belsőségekben, alkatrészekben és egyéb halált okozó eszközökben, így aztán a gorefest, még ha nem is vehető komolyan, kielégítheti a rajongók igényeit.
Persze a 3D „csodáját” hamar megszokja az ember, azután meg csak egy slendrián fércmű marad, ami negyedszer meséli el tökugyanazt, és hol nincs benne semmi fantázia, hol meg túl sokat is akarnak beleerőszakolni. És ezzel még nincs vége: a film elég szépen gyűjtögeti a zöldhasúakat, úgyhogy abban a szerencsés helyzetben lehet részünk, hogy ha négyszer még nem volt elég, hamarosan ötödször is megnézhetjük „ugyanazt” a filmet – aztán meg még ki tudja, hányszor…
Amikor néhány hónapja megjelent a Hajsza a föld alatt előzetese, rossz érzés fogott el: már megint egy feldolgozás, ami nyilvánvalóan rosszabb, mint az eredeti. Emiatt pedig boldogtalan leszek, és azon fogok keseregni, ez vajon miért kellett? Biztos forrásból tudom, hogy rengeteg, megfilmesítésre váró eredeti forgatókönyv van a stúdiók birtokában, amelyeket egy hatalmas raktárban őríznek több száz ládába zárva. El tudom képzelni, hogy még most is ott lapul az egyikben a Szövetség Ládája. Aztán megláttam a videó végén, hogy Tony Scott rendezi. Hűha. Sajátos hollywoodi ökölszabály, hogy Tony Scott páros számú filmjei nagyon jók, a páratlan számúak pedig nagyon rosszak. A Hajsza a föld alatt pedig páratlanra jött ki.
A történet ugyanúgy kezdődik, mint az 1974-es eredeti: egy reggel New Yorkban maroknyi elszánt bűnöző Robert Shaw (akarom mondani, John Travolta) vezetésével hatalmába kerít egy metrószerelvényt, és váltságdíjat követel. Az egyetlen ember, aki segíthet a diszpécser, aki éppen szolgálatban van: innentől pedig a szokásos mederben folynak a dolgok, a hatóságoknak egy órájuk van arra, hogy kifizessék a 10 millió dolláros váltságdíjat, vagy a túszoknak annyi. Az alaphelyzet már annak idején sem váltotta meg a világot, de nem is ez volt a lényeg - ez a mostani filmre is hatványozottan igaz. A Hajsza a föld alatt egy harsogó 5,7 literes V8-assal hajtott, lángolva driftelő AC/DC koncert - ami a klímaváltozás és a kredit kráncs tükrében nem tűnik annyira menőnek manapság, - bárhogyan is próbálja a forgatókönyv azzá tenni - viszont mindenképpen jól néz ki.
Kezdetnek kapunk egy tízperces stáblistát ahogy azt megszoktuk Tony Scott-tól - nem tudom elképzelni, hogy Chris Lebenzon erőltette volna ezt a fajta indítást - majd elképesztő tempóban folytatódnak a dolgok. A kor kihívásainak eleget téve telerakták divatos elektronika eszközökkel, enyhe hazafiassággal és fontos szerephez jut a hitelválság is - de ezt még fogom emlegetni. Nem spóroltak semmin: több tucat rendőrautó, motorosrendőrök, kommandósok, helikopterek, apróra vágott panorámaképek, hülye belassítások és vizuális effektek - csak hogy az ember érezze a törődést.
Az iménti impozáns listából a teljesen értelmetlenül jelen lévő John Turturro és James Gandolfini lóg ki - Nem mondom, van jelenlétük - ami nagyon fontos bármilyen színész esetében - viszont elfelejtettek nekik épkézláb karaktereket írni, vagy legalább egy-egy normális mondatot, hogy ne állandóan Turturro közhelyei legyenek a végszavak. John Travoltáról annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy megint üvöltözik - ami esetében inkább kislányos sikongatásnak felel meg. Ezen kívül kövér is - itt véget is ér a színészi eszköztára. Denzel Washington ellenben jól csinálja amit csinál, de amikor a film utolsó tíz percére akcióhőssé változik az egyszeri - egyébként korrupcióval gyanúsított - köztisztviselő, az a film legnagyobb tragédiája.
A fentiekből az derülhetett ki, hogy a Hajsza föld alatt rossz film - ennél azért bonyolultabb a dolog. Ez a film olyan, mint egy Corvette ZR1. Nem csavaros vagy ötletes, több botox van benne, mint John Travolta arcában, és ha beleülünk, mindenhol undorító műanyag meg faimitáció vesz körül. De veszettül pörög, ordít és lenyűgözően erős. Félreértés ne essék, nagyon szeretem az akciófilmeket, de a legjobban az bánt, hogy az eredeti sokkal jobb volt akkor is és ma is - Tony Scott nem tett mást, mint belepasszírozott néhány tucat akciószekvenciát. És éppen ez a lényeg: aki egyszerűen látni akar egy akciófilmet, amiben autók törnek össze, visítanak a szirénák, és emberek eltökélt arccal fognak különböző fegyvereket egymásra, nem fog csalódni. Mindent egybevetve jól lehet rajta szórakozni, ha félre tudjuk tenni a film időnként ordítóan buta párbeszédeit, ostoba és rossz helyen lévő benyögéseit és negyedgázon üzemelő sztárjait.
Michael Bay filmen meglepődni nem menő. Az explosion porn (most találtam ki) nagymestere sosem házalt zsákbamacskával, Roland Emmerich kollégához hasonlatosan csak nagyon nagyban bír gondolkodni, vagyishogy gondolkodásról végképp nincs szó, csak látványról és nagyon nagy robbanásokról, ütközésekről, üldözésekről, meg röhejes túlzásokról. Nevezhetnénk az ő művészetét akár exploitationnek, merthogy a legelemibb nézői ösztönök kielégítésére pályázik, és ezt tulajdonképpen mesterien műveli. Bevallom, a Bad Boys egyik-másik poénján egészen jól szórakoztam, de a Sziget is a guilty pleasure kategóriába tartozott nálam, a Transformers első részét viszont már sehogy se vette be a gyomrom, hiába mondták tanult Geekzes kollégáim, hogy ezt tulajdonképpen vérbeli camp, és mint ilyen, baromi szórakoztató. A Transformers második részében Bay és bűntársai a hollywoodi folytatások esetében megszokott módszert követték: megtripláztak mindent, kezdve a robotok számától az infantilis poénokon át a Megan Fox bájain legelésző beállításokig. Utóbbi fejleménynek ugyan felettébb örülünk, minden egyéb vonatkozásban viszont továbbra is igaz a South Parkemlékezetes paródiája: Bay nem tudja, mi a különbség a speciális effektusok és az ötletek között, viszont nem is érdekli.
De mint mondottam, ezen meglepődni körülbelül olyan, mint sajnálkozni azon, hogy Woody Allen legújabb filmje már megint nem a Marsról érkezett leszbikus űrmongúzok inváziójáról szólt. Akinek tetszett az első rész, és a bevételi adatok alapján nem egy szűk baráti társaságról beszélünk, annak nincs joga panaszkodni A bukottak bosszúja alcímen futó projektre, ez ugyanis egy teljesen következetes folytatás. A történet váza ugyanaz, most is egy McGuffin után folyik a hajsza, a tét persze az egész univerzum sorsa, ami az immár egyetemista Sam kezében van, ismét. (Tekintve, hogy Shia LaBeouf nemrég még ifjú Indiana Jones-ként akciózott, az egyiptomi sivatagban játszódó, kincskeresős jelenetek alatt olyan érzésünk lehet, mintha az Indy 4 hi-tech változatát látnánk – a hasonlóság nyilván nem a véletlen műve.)
Bár ez az első részben fokozhatatlannak tűnt, a robotok még idétlenebbek, mintha csak gyerekeknek készült akciófigurákról mintázták volna őket – és tényleg. A hivatalos marketingszöveg szerint 40 új robot lép színre, de az akciójelenetek során Bay annyira rövidre veszi a snitteket, hogy felismerni se nagyon lehet, ki gyepál éppen kit. Némileg sajnálom a szerencsétlen CGI-szakmunkásokat, azért görnyedtek hónapokon át a monitorok előtt, hogy a millió részletből megtervezett robotok látványa csak villanásnyi időre jusson el a nézői agykérgekbe? Apropó CGI: mondhat bárki bármit, ez a film is arra bizonyíték, hogy a digitális effektek nem tudják igazán pótolni a valós robbanásokat, hiába amortizálódik le fél Párizs, hiába dőlnek le súlyos tornyok, repülnek levegőbe épületek, robotok, nem érezni a látvány valódiságát, anyagszerűségét azt, hogy a filmben is ugyanolyan gravitációs törvények hatnak, mint a vászon másik felén. És amikor hiányzik a valóság illúziója, könnyen elunja az egyszeri néző a grandiózus akciókat, legyenek azok bármilyen jól megkoreografálva. (A Transformátors-nak csúfolt Terminátor: Megváltás esetében kevésbé éreztem ezt a problémát.)
A film ráadásképpen 150 perces, ennyi időn át zúdul ránk az infantilis viccelődésekkel súlyosbított effektorgia. Ami a humort illeti, Bay és írói olyan mélységekig süllyedtek le, amit nehéz lesz a készülő harmadik részben alulmúlni (azért sikerülni fog, bízzunk bennük). A csúcspont, amikor Megan Fox lábát egy öleb méretű robot megerőszakolja, de emlékezetes az a pillanat is, ahol egy óriásrobot hereszerű (!) fémgolyói majdhogynem belelógnak szerencsétlen Turturro arcába. Bayéknek egyébiránt egészen sajátos – fogalmazzunk így: primitív – világképük van. Ahogy egy blogger kolléga megállapította, itt minden nő szextárgy (még Sam anyja is), a katonaság csupa jószívű legényből áll, míg a kormány ügynöke a patás ördög, tobzódnak a sztereotípiák (Párizsban pantomimes zaklatja Sam szüleit), és az enyhén rasszista szubtextusok, kezdve a „fekete hangú”, aranyfogú (!) robotokkal, akik történetesen nem tudnak olvasni, folytatva a törpe egyiptomi határőrrel vagy a "vicces néger" kliséjére redukált fekete parancsnokhelyettessel.
A világért se akarok senkit lebeszélni a filmről, akik szerették az első részt, úgyis megnézik a folytatást, a trailer és Bay eddig munkássága alapján mindenki tudhatja, mire számítson. A magam részéről viszont csak akkor leszek kíváncsi a Transformers 3-ra, ha Shinya Tsukamoto vagy Chris Cunningham rendezi, és Megan Fox végre nem csak playmate pózban pózolgat, de vetkőzik és szexszel is, mondjuk egy tökös robottal (a nyámnyila LaBeouf-karakterre hiába is várunk), olyat még úgysem látott az IMAX-mozik közönsége.
Mitől számít mangának egy manga? Anélkül, hogy rögvest képregénytörténeti vagy esztétikai fejtegetésekbe bonyolódnék, annyi biztosan kijelenthető: a Mangattack kiadó gondozásában való megjelenés nem előfeltétel. A Földfény címen piacra dobott képregényük ugyanis csak a nevében manga. Sem stílusában, sem történetvezetési technikáiban, sem szellemiségében nem hasonlít arra, amit a köztudatban mangaként szokás aposztrofálni. Ettől persze még bőven lehetne remekmű.
Az alapszituáció például egészen ígéretes. Ahogy a címből sejthető, sci-fivel van dolgunk, de – szerencsére – nem egy messzi-messzi galaxisban járunk, hanem 2068-ban. Ekkorra már bekövetkezett, amitől a mai jövőjósok félnek: a Föld elkótyavetyélte természeti erőforrásait, egyedül a napenergia maradt, amelyet a Hold körül keringő energiasugárzók gyűjtenek össze és irányítanak a Földre. A rendszer működtetésére egy nemzetközi kutatóállomás felügyel. Ez a Földfény-kolónia, 228 felnőttel és 42 gyerekkel, akik közül többen már a Holdon születtek, és soha nem is jártak a Földön. És nem is vágynak már oda, a legtöbb ország ugyanis – élen Oroszországgal, Kínával és Angliával – az összeomlás szélén áll, a szegénységből és az óriási munkanélküliségből fakadó társadalmi feszültségeken túl pedig a terrorista mozgalmak megerősödése is sújtja őket.
Minderről persze csak hallomásból értesülünk, mivel a Földfény mindkét eddig megjelent kötete a Holdon játszódik. A történet elején az űrállomás multikulti idilljét három tinédzser halála rázza meg. A fiatalok brahiból felmásznak egy csillagvizsgálóra, ahol baleset éri őket. A tragédia következtében a kolónia vezetőjét leváltják, utóda Aaron Cole, aki jóval pragmatikusabb és politikusabb alkat. A beilleszkedés legnehezebben fiának, a 15 éves Damon-nak megy, akit egyedüli földi születésűként a Földfény Akadémia többi diákja folyamatosan zaklat, de az sem növeli jelentősen a népszerűségi indexét, hogy anyja az egyik tanár. Bonyolítja továbbá a helyzetet, hogy a lány, aki a legjobban tetszik neki, az osztály legbalhésabb bully-jának barátnője.
Az első kötet cselekményét nagyjából le is fedi ennek a konfliktusnak a kibontása. A Földfény legnagyobb trükkje, hogy sci-finek álcázza magát, miközben a sztori játszódhatna akár egy földi gimnáziumban is, ugyanazokat a sablonos tinikaraktereket és konfliktusokat láthatjuk, amiket egy mai tinfilmben vagy képregényben. Az persze régi evidencia, hogy a sci-fi-k többsége is mai viszonyokra reagál így vagy úgy, de mégiscsak kínos, hogy ennyire nem tudnak elszakadni a kliséktől az alkotók. Az első paneltől az utolsóig kiszámítható sztorit a kötet végére tartogatott csavar menti meg: az egyik főszereplőről kiderül, hogy egy brit terrorista csoport tagja, ebbéli minőségében elfoglalja az irányítóközpontot, és kilátásba helyezi, hogy egy energianyalábbal földi városokat fog elpusztítani. A folytatásban így aztán a melodráma helyett több tér jut az akciónak, ami egészen szórakoztatóvá teszi a kötet első felét, a másodikban viszont – miután a terroristát sikerül kivonni a forgalomból – gyakorlatilag semmi nem történik.
Enyhe vigasz, hogy ez a semmi, viszonylag ízlésesen van megrajzolva. Ahogy a felütésben jeleztem, stílusban alig van nyoma a hagyományos manga-esztétikának, ha csak a fekete-fehér paneleket nem számítjuk (nem számítjuk). Christopher Schons, akinek ez az első önálló képregény-sorozata, tehetséges rajzoló, a figurái néhol elnagyoltak, de a kompozíciói izgalmasak, hatásosak – többet is kihoz a sztoriból, mint amennyi benne van. Stuart Moore a fülszöveg szerint „elismert regény- és képregényíró”, dolgozott a Rozsomákon és a Csillagkapu: Atlantiszon is, ennek ellenére a már említett sablonos karaktereken túl a történet aránytalanságait is fel lehet neki róni. Az első kötetben illetve a folytatás második felében olyan komótosan ballag a cselekmény, mintha egy 20 kötetes szériáról lenne szó, noha állítólag már csak egy kötet fog elkészülni.
Akadnak problémák a fordítással is: sokszor merev, szó szerinti magyarítást kapunk a szituációhoz illő mondatok helyett. („Adjatok egy leckét neki” – mondja a főgonosz, nyilván a „Give him a lesson” fordításaként, és van még jópár hasonló.) A legfurcsább a magyar kiadást illetően, hogy ugyan van benne tartalomjegyzék, de oldalszámokat egyik lapom se találni. Ez vajon egy új divat, vagy csak lemaradt?
A fentiek ellenére egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a célközönséget (13-15 éves fiúk) ez a sci-fi-nek álcázott kamaszdráma képes lekötni, de hogy totálisan középszerű munkáról van szó, az ténykérdés.
Földfény 1-2. Eredeti cím: Earthlight. Írta: Stuart Moore. Rajzolta: Christopher Schons. Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence. Kiadó: Mangattack. Kiadás éve: 2007. Ár: 1416 Ft.
Nincs ember, aki akármelyik Péntek 13-filmet a kedvencei közé sorolná. Ha mára kialakult egy olyan alműfaj, amelyet torture porn-nak nevezünk, akkor a slasher filmek, élükön a Péntek 13-sorozattal a kill-porn (a fikciós kill-porn, persze. A snuff-filmek, az teljesen más. Azok nem is filmek.) Nem nagyon érdekel senkit, hogy a gyilkosságok között mi történik a szereplőkkel, csak az un. kreatív halálnemek, a figurák kicsinálásának különböző módozatai izgatják a néző fantáziáját. Szóval a pornó-párhuzam megállja a helyét, ott is áttekerjük az unalmas részeket.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy ne készültek volna izgalmas, sőt, kimondottan jó slasher-filmek, csináltak emlékezetes őrültgyilkosos, sorbaölős mozikat dögivel (Just Before Dawn, Halloween, Terror Train, Maniac, Black Christmas, stb). Csak éppen Sean Cunningham producer/rendező kikotlotta a sikerreceptet, a slasher-alapvetés lehető legegyszerűbb, legeladhatóbb változatát, többek között Mario Bava Reazione a catena című 1971-es klasszikusának lekoppintásával, amikor megrendezte az 1980-as Péntek 13-at.
És mivel különösebb művészi igényt nem támasztott saját alkotásával szemben, az 1980-as Péntek 13 csak egy gép lett, egy olajozottan futó gyilok-masinéria, pont ahogy a folytatásai is, szám szerint 10 db.
A 2009-es változat micsoda? Folytatás, re-make? Most hogy megnéztem, nem is érdekel. Egy biztos: felesleges film. Egy az egyben ugyanazt a dramaturgiát alkalmazza, mint elődei. Egy csapat fiatal Crystal Lake mellett letáborozik, pontosabban kúrni és tépni megy egy ottani gazdaggyerek nyaralójába. Jön Jason, kicsinálja őket. Pont.
A költségvetés valamivel magasabb a szokásosnál, de csak éppen hogy, és az operatőri munka színvonalasabb, bár utóbbi meg reklámfilmesen csilivilivé teszi az egészet. Anyádat, Michael Bay. A rendezés sem egy nagy vasziszdasz, sőt, voltak ennél jóval izgalmasabb Péntek 13-ak. Színészi játékról éppen hogy csak beszélhetünk, a vérontás hatásfoka pedig meg sem közelíti a nyersebb epizódok gore-kvóciensét (egy kedvesen kellemetlen csavarhúzós gyilkosság kivételével). Tíz perce néztem meg, de *már* kezdem elfelejteni.
Valami történhetett Hollywoodban; lehet, hogy egy reggel arra ébredtek a producerek, hogy egyetlen igaz barátjuk sincs. Ezen nincs mit csodálkozni: tulajdonképpen senki sem szereti őket, az esetek többségében még a saját anyjuk sem. Sokak élete, de főleg karrierje függ tőlük, éppen ezért mindenki rendkívül óvatos és vigyáz arra, mit mond a közelükben, mert a producerekről nem mindig lehet kitalálni, hogy milyen hangulatban vannak: éppen lecseszték a stúdióvezetők a csökkenő bevételek miatt, vagy az előző este megismert feltörekvő színésznő nem volt eléggé meggyőző az ágyban; egyszóval igazi szociális csőd lehet az életük. Nem is szeretik a romantikus komédiákat: feszengnek tőle.
Ellenben titkon mégis szeretnék őket szeretni, hiszen üzembiztosan hozzák a bevételt, talán nem is lehetnek olyan rosszak. De miért érzik mégis rosszul magukat? Valószínűleg a producerek magányosságát a hölgytársaság kevéssé enyhíti: szexuális beállítottságtól függetlenül nagyon vágyhatnak egy barátra. "Legyen olyan, mint a Túl a barátságon, de semmi buzulás." kezdi óvatosan elővezetni az ötletet a rendezőnek, lassan és vontatottan. "Tudod, nem csajt akar, éppen hogy az van neki, de nincs egy barátja sem." réved a távolba, majd összeszedi magát, mégiscsak ő a Producer (Nagy P-vel), úgyhogy tettetett könnyedséggel hozzáteszi: "Nem tudom, ezt a részét találd ki."
A Spancserek ezért egyszerű, mint a faék: szedj elő bármilyen romantikus komédiát az elmúlt húsz évből, cseréld ki a csajt férfira, a "szerelem" szót barátságra és kész: hősünk Peter Klaven (Paul Rudd) ingatlanügynök álmokkal, szép szemekkel és csodálatos menyasszonnyal: ám kénytelen rájönni, hogy saját kaliforniai álmából vastagon kimaradt a "barátság", mint kifejezés: mivel közeleg az esküvő napja, és nincs olyan férfi a környezetében, akit (jó szívvel) felkérne násznagynak, ezért "randizni" kezd férfiakkal, amelyek - minő meglepetés - egyre-másra katasztrofálisan sülnek el, pedig öccse, a meleg fitnesszedző (Andy Samberg, aki jó) mindent megtesz, hogy sikerüljön neki. Azonban amikor Peter a tévélegenda Lou Ferrigno (igen, ő Hulk a tévéből) házán próbál - vastag jutalékért - túladni, belefut Sidneybe (Jason Segal), aki szinte tökéletes ellentéte Mr. Tökéletesnek - és akkor itt kezdődnek a mindenféle bonyodalmak a koránt sem meglepő, ám borzasztóan sablonos befejezésig.
Körülbelül a tizenhetedik percig azon gondolkodtam, hogy én most kimegyek. Nem hittem a szememnek: a filmtörténet legbénább első jelenetét követte a filmtörténet legbénább második jelenete. Úgy kapaszkodtam a karfába, hallgatva a kínosabbnál kínosabb dialógusokat, mintha az életem múlna rajta - azonban a tizenhetedik percben elkezdett érdekessé válni a dolog, ugyanis a kellékes végre átadta a helyét a forgatókönyvírónak; elkezdtek élni a karakterek, és Phoebe férjéről a Jóbarátokból (ez minden, amit Paul Ruddról tudni érdemes) lassan kiderül, miért is akkora seggfej. Persze az óvatosság jegyében a meleg-poénok minimálisra - és a kevésbé viccesekre - lettek véve, viszont akadt egy-két őszintén vicces pillanat, mint mondjuk a dzsemmelés (sic!) a kanapén, vagy mondjuk Peter menyasszonyának szingli barátnőjének kényszeres pasit-találhatnékja. (Ide kapcsolódik a film legviccesebb párbeszéde, ezt megosztom, hogy ezért ne kelljen végigülni a száz percet: "Miért kell, hogy minden rólad szólnia? - Mert szingli vagyok." Sikerült ezzel a mozdulattal gyomorszájon vágni Carrie Bradshawt - aki, mint tudjuk, tudja, milyen a jó szex, vagy nem fél írni róla. Isten veled, szinglifilm, megjött a bromantic comedy!
Az eddig méltán ismeretlen John Hamburg (akiről ebből a filmből nem derül ki, hogy ő rendezte az Apádra ütöket) és szerzőtársa Larry Levin - aki olyan feledhetetlen alkotásokkal tette magát felejthetővé, mint a Dr. Dolittle mindkét része - összehozott egy egészen közepes, időnként irgalmatlanul borzalmas filmet. Hiába szerepelnek benne egészen jó komikus színészek, mint mondjuk Jason Segel (a film egyetlen értékelhető szereplője a főhős apját játszó J.K. Simmons mellett), mindez sem elég ahhoz, hogy kibekkeljük azokat a kínos perceket, amikor a Família kft. óta nem látott legcikibb, legbántóbb termékelhelyezéseket (szaknyelven product placementeket) kell végigülnünk, amelyek színvonalban együtt sem érik el egy tetszőlegesen kiválasztott teleshop műsor első tíz percét. A visszatérő poénnak szánt szombat esti kötelező kábeltévé-nézés olyan könnyedén illeszkedik a cselekménybe, mint német minimáltechno-DJ a Havanna lakótelepre. Lehet, hogy jól szól, de két percen belül megölik a szomszédok.
ASpancserekhez muszáj márkás öltönyt és egyéb trendi, ezekben a sorokban nem taglalható gyártmányú elektronikai kiegészítőket beszerezni, mert ezek nélkül úgy fogjuk magunkat érezni a vetítés alatt, mint egy menekült afgán nő a Dolce&Gabbana tavaszi bemutatóján Monte Carlóban. Ez a film olyan, mint egy borzalmas játszótéri keverék kutya; ha ránézel, elhányod magad, büdös, koszos, és pontosan úgy viselkedik, ahogy kinéz. De ha jobban megismered, egy kicsit meg fogod kedvelni, és nem utálod már annyira. Viszont soha nem vinnéd haza a lányodnak.
Adaptációk esetében mindig ott a kérdés: megadjuk-e a filmnek az esélyt, hogy magában, önálló művészeti alkotásként ítéljük meg, vagy az eredetivel hasonlítjuk össze mindenáron? Ez utóbbi választás jelen esetben különösen szigorú – ti. a Dragon Ball azon manga per anime sorozatok egyike, ami hazánkban is igen-igen népszerű státuszt vívott ki magának (az iskolában nálunk mindenki kámehámézott, de az egyik haverom még farsangkor is Son Gokunak öltözött) – mégsem fog pirulni az orcám, amiért innen közelítek. Hogy miért? Mert ez a pofátlanul összetákolt hollywoodi „termék” (a legdegradálóbb szó egy film esetében, durvább, mint ha beszólsz az anyjára!) pontosan erre a szilárd rajongói bázisra épít, egyben pedig: baszik rájuk, kérem alássan.
És még csak nem is szívtelen filmről van szó! Son Gokut, akármilyen gyökér feje van a színésznek, egészen hamar meg lehet szokni (és tényleg van némi arcbeli hasonlóság is), karakterének jellemző vonásából pedig, miszerint a harcmezőn lenyűgözően ügyes, mindenhol máshol viszont egy ismerősen és hétköznapian szerencsétlen alak módjára viselkedik, akiben kellemesen magunkra ismerhetünk, jól sikerült komédiajeleneteket hoztak ki a készítők. Ja, és Chow Yun-Fat az isten, még akkor is, amikor hülyéskedik – de ezt eddig is tudtuk. És sajnos a pozitívumoknak a végére értünk…
A Dragon Ball sorozat, biztosan sokan tudjátok, nem egyenletes mennyiségben adagolta az alkotóelemeket: eleinte könnyedebb volt, sokkal több kedves Akira Toriyama®-féle humorral, erotikus poénok tömkelegével és nagy adag meseszerűséggel. A későbbiekben azonban az egész történet elment a vég nélküli gyepálás irányába, ahol a harci erőt speciális szemüveggel olvassák le egymásról az ellenfelek („It’s over 9000!!!” – ebből például egyenesen egy internetes mém lett), a szőkébb és hosszú haj brutális képességeket jelent, és mindenkit többször meg lehet ölni.
Én mindkét fajta Dragon Ballt szerettem (bár mostanra az előbbi fajtát jobban), és kíváncsian vártam, hogy a film melyik korszakot választja. Nos, az Evolúció („természetesen” semmi értelme a címnek, ne is keressétek…) hangulatában közelebb áll a nem véresen komolyan vehető, komikus elemekkel megpakolt vonalhoz, a jó alaposan lebutított történet azonban minimum világmegváltásról kell szóljon, ugyebár…
A legnagyobb méreg ez: a film nem bízik eléggé az alapanyagban, annak dacára, hogy annak híre és minőségi volta veszi rá a nézőket, hogy egyáltalán beüljenek a moziba. Toriyama természetes, szándékosan egyszerű mesélői stílusát kidobták, és a történetet amerikai tinédzserfilmek kliséivel és tizedrangú, tévére készült sci-fi sorozatok eszköztárából kölcsönzött fordulatokkal tömték tele. Biztosan az járt a fejükben, hogy aki soha nem olvasott vagy nézett Dragon Ballt, az megnyugtatóan otthonosan érezze magát a sokszor látott sablonok között, így hangzanak el olyan örökbecsűek is (legalább tízszer), mint a „az a fő, hogy bízz magadban!!!”, amitől én rögtön falra mászok, aztán ott a „megígértem, hogy nem verekszem” (pedig valójában már a kis Son Goku is milyen lazán elvert bárkit!), sőt kissé bátortalanul még az „ő a kiválasztott” patron is eldurran.
Harcból sincs sok, pedig a Dragon Ball későbbi sorozatainak (így a nálunk vetített Dragon Ball Z-nek is) nagy százalékát az tette ki. Ebben sem bíztak, így a lövéseket és Shenlong sárkányt is életszerűbbre próbálták venni a CGI-s effektekkel – vesztükre. Piccolo egy zöld, két lábon járó, veszélytelen gumiuborkának tűnik, aki roppant geci ugyan, de a PG besorolás keretein belül ezt még be sem tudja bizonyítani, és a többi harc is közelebb van a Herkules sorozatban eljátszott pofonokhoz (amelyeknél én még az általánosban a tesitanáromtól is nagyobbakat kaptam), mint a Dragon Ball tökös gyakásaihoz.
Bejött a papírforma, na. Kínai rendező amerikai közönségnek lebutítja a japán alapanyagot, és csodálkozik, hogy az eredmény még rajongóknak is messzire kerülendő…
Dragonball Evolution – amerikai, 2009. Rendezte: James Wong. Írta: Ben Ramsey. Operatőr: Robert McLachlan. Szereplők: Justin Chatwin (Goku), Chow Yun-Fat (Roshi mester), Joon Park (Yamcha), Jamie Chung (Chi Chi), Emmy Rossum (Bulma). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 89 perc.
Arra már jó régen rájöttem, hogy a nők által, és főleg nőknek írt mangák legtöbbje olyan, mintha kódolva lenne, hogy azt csakis a célcsoport érthesse meg, a többieknek szinte kár is próbálkozniuk, mindössze furcsa rajzok és szövegek kaotikus sokaságával szembesülnek majd. Így aztán nekem, mint leginkább a macsó témák iránt érdeklődő, ám bizonyos fokig mindenre nyitott hímnemű mangaolvasó geeknek igencsak embert próbáló feladat volt átrágni magamat az Angyalok menedéke című manga első három kötetén. A Delta Vision kiadó logójával ellátott vaskos könyvek tartalma ugyanis egy teljességgel követhetetlen és felfoghatatlan katyvasznak tűnt a számomra. Mintha csak egy szexuálisan frusztrált női mangaka kissé perverz és teljesen infantilis elméjébe kaptam volna betekintést. Brrr….
A műfaj elvileg romantikus, misztikus goth-fantasy, némi enyhe horror beütéssel, ami mint a tapasztalat is mutatja, a tinilányok kedvenc zsánere, de ugyanakkor a mangán ott figyel a 18+ jelzés is, nem minden indok nélkül. Mindjárt kiderül, hogy miért:
A történet szerint a középiskolás Mudó Szecuna szerelmes a Szarába. Nem az ürüléke iránt táplál gyengéd érzelmeket, hanem a Szara nevű húga iránt (bár kétség kívül az előbbi felállás sem tűnik teljesen elképzelhetetlennek a mangák világában). Persze így se sokkal jobb a helyzet, de ez még semmi, mert közben kiderül, hogy Szecuna egy Alexiel nevű női(!) angyal reinkarnációja, akinek testét a Mennyben egy kristályba zárták, ám két szolgája ellopta ezt a kristályt és most a Földön (amit az angyalok Ásziának hívnak, csak az Isten tudja, hogy miért) addig hergelik Szecunát, míg elő nem hozzák belőle az angyalt. De Alexiel testvére, a gonosz Rosiel is éledezik és nagyon úgy tűnik, hogy a világ pusztulását akarja. Ezalatt egy Angyalok menedéke nevű számítógépes játék sorra szedi áldozatait, számos fiatalt találtak a gépe előtt holtan. Közben pedig a testvérszerelemre is fény derül és a megszégyenített testvérpárt megpróbálják elválasztani egymástól, sikertelenül. Majd idővel szépen lassan mindenkiről kiderül, hogy valamiféle mennyei teremtmény emberalakot öltve, és sejteni lehet, hogy itt valami nagy háború előkészületei zajlanak.
Az Angyalok menedéke története első blikkre amilyen sűrű, olyan unalmas. A hosszú oldalakon tartó önsajnálat és a húg iránt érzett szerelem által keltett kínzó bűntudat taglalása csak simán fárasztó, de ehhez közben hozzákeveredik még a különböző angyalok és démonok közötti kibogozhatatlan kapcsolatrendszer ismertetése is, és a végén csak azt veszi észre az ember, hogy az első kötet végére kapott egy egyhelyben maradt, se füle-se farka sztorit, meg egy rakás furcsa nevű karaktert, akiket az Istennek sem sikerül megkülönböztetnie egymástól. A második kötetben sem sokat javul a helyzet, tovább bonyolódik a mennyei szappanopera, Szecuna tovább kínlódik saját lelki és érzelmi nyomorától, és közben egyre inkább kezdi felfogni, hogy ki is ő valójában, de mire mi is kezdenénk végre elkapni a történet fonalát, megint érkezik néhány új szereplő és kimondhatatlan nevű szárnyas lény, ami aztán újra megbonyolítja a sztorit. A harmadik kötet már valamivel könnyebben követhető, Szecuna megszökteti Szarát, akit éppen Londonba akarnak férjhez adni, és közben Szecuna legjobb és tulajdonképpen egyetlen barátjáról Kiráról is kiderül, hogy szintén egy újjászületett lélek, aki a még szunnyadó Alexiel kvázi őrangyala. Majd egy gyilkossági ügyben Szecunát gyanúsítják, amit aztán Kira vállal magára.
Elég furcsának hat ezt a nyilvánvalóan sokakat megbotránkoztató testvérszerelmi szálat egy ilyen fantáziakörnyezettel párhuzamosan olvasni. Persze önmagában egyik szál sem túl érdekes, de ez a romantikus „iskolai élet”, és ez a túlkomplikált misztikus fantasy vonal együtt nekem nagyon nehezen fér össze. De ez még ettől függetlenül működhetne is, ha Juki Kaori nem akart volna ilyen sokat markolni egyszerre. Az eredetileg 20 kötetes mangafolyam első három könyvében már olyan sok szereplőt és olyan egy nyakatekert történetet kapunk, hogy el se tudom képzelni, hogy egyáltalán a szerzőnő hogyan bírta követni. Ami pedig tovább nehezíti az egyszeri olvasó dolgát, hogy megpróbálja követni az egészet, azok a rajzok. Itt nem csak hogy minden férfi hasonlít egymásra, és minden nő hasonlít a másikra, de ráadásul minden féri is hasonlít minden nőre. Egyébként tipikus női mangarajzok, lányos fiúk, tündibündi angyali csajok, nagy szemek, hegyes állak, piszkafa végtagok. A legnagyobb jóindulattal sem mondhatni egyedinek, a maga stílusában viszont szépek és jól kidolgozottak.
A manga nyelvezete a sztorihoz illően meglehetősen szofisztikált, ugyanakkor az SD karakterekhez illő, infantilisen bárgyú kiszólásokban sincs hiány. Az olvasást nehezíti, hogy az eredetileg fentről lefele haladó japán írásjelekre szabott szövegbuborékokba olykor csak sokszorosan elválasztott mondatok, szavak kerülhettek. Esztétikai hibát pedig mindössze csak annyit találtam, hogy a harmadik kötetben erős átnyomódások találhatóak, de ezek az olvasást nem nehezítik meg.
A mangaka a kötet végi epilógusok mellet a lapszéleken olykor lelkes kommentárokat fűz az olvasottakhoz, melyekből túl sok hasznos információhoz nem nagyon jutunk ugyan, de legalább jobban megérthetjük a kissé túlpörgött művésznő lelki világát. Nem sikerült megtalálnom a pontos életkorát, de olybá tűnik, hogy egy harminc feletti, ám lelkében örökre egy kislánynak megmaradt, javíthatatlan romantikus alkotóval van dolgunk. Ez persze nem baj, csak ha mi magunk nem tudunk azonosulni ezzel a mangából áradó rózsaszínű szirupos életérzéssel, akkor igencsak bizarrnak tűnhet számunkra a végeredmény.
Az Angyalok menedéke csak azért szól 18 éven felettieknek, mert a vérfertőzés, és az alkalmanként egy kicsit durvább képek miatt nem árt az óvatosság, de véleményem szerint mivel az európai kamaszlélek másképpen működik, mint a japán, így valószínűbbnek tartom, hogy nálunk a 18 év pont a felső korhatár, amíg ez a manga egy lánynak érdekes lehet, a fiúk számára viszont korhatár nélkül is teljesen érdektelen. E három kötetből készült egy anime feldolgozás is, valószínűleg arról is hasonló véleménnyel lennék.
Ez a film valahogy úgy születhetett, hogy a Disneynél egy fejes hátradőlt, és a pénzügyi válság küszöbén azt találta mondani: "Tudjátok mire lenne szükségünk? Mint A nemzet aranya, csak aranyos földönkívüli gyerekekkel. Meg kutyával. Legyen mondjuk E.T. találkozik Nicholas Cage-el. Az eredeti Boszorkány-hegyre meg úgy sem emlékszik már senki." "Logikus" - felelte a producer - "de ő éppen nem ér rá, meg különben is; sokba kerül." Ezek után már csak át kellett alakítania a két - viszonylag - kezdő forgatókönyvírónak (Matt Lopez és Mark Bomback - maximum az utóbbiról hallhattunk, ő írta a Godsendet). Beszerezték Dwayne Johnsont (a. k. a. The Rock), egy jócsajt (Carla Gugino), két aranyos gyereket, valakit aki, csúnyán tud nézni, aztán irány Vegas! "Majd dől a lé" - dőlt hátra elégedetten a stúdiófejes.
Andy Fickmannek nem nagyon kellett vacakolnia holmi karakterekkel vagy történettel: Adott a főszereplő, Jack Bruno, aki mellesleg kemény mint a szikla (haha) és nagyon jól vezet, mert muszáj neki: taxisofőr Las Vegasban. Az élet - és az írói szeszély - összehozza két földönkívülivel, akik teljesen úgy néznek ki, mint két kiskamasz. A feladat tehát adott: juttasd haza a két nebulót, lehetőleg közben jöjj össze a csinos, ámde teljesen bolond asztrofizikus csajjal, verj szét tucatnyi elitkatonát, földönkívüli gyilkost és las vegasi vagányt, mindezt anélkül, hogy teljesen lezúzd a taxidat. Persze van nekünk földi rosszemberünk is: a gonosz washingtoni bürokrata, Henry Burke (Ciarán Hinds játssza) aki a Patrióta Törvényre hivatkozva el akarja kapni az aranyos cuki idegen gyerekeket. Mert hogy megteheti. Ebben ki is merült a karakter: csúnyán néz mint Arnie, és passz.
A küldetés sikerült: a film pörög. Mint az állat. Szüksége is van rá; a történet annyira sablonos, hogy az már fáj. A látványtervezők pedig nyilvánvalóan elsikkasztották a pénzt: szinte minden űrkütyü, helyszín a Csillagkapu sorozatból ismerős. A megállíthatatlan csillagközi fejvadász sem okozott nagy fejtörést: öltöztessük be a Predatort Anubis kull harcosának kosztümébe. Mellesleg hogy lehet egy megállíthatatlan harcost Szifonnak keresztelni? A tét pedig szokás szerint hatalmas: ha a két prepubertás alien nem jut haza, jönnek a rokonok és beköltöznek a helyünkre.
Legnagyobb fájdalmam nem is ez, hanem hogy belementek a készítők a "mossuk össze az UFO hívőket a sci-fi nördökkel, majd csináljunk belőlük hülyét" nevezetű játékba. Ezt én, mint enye fokú sci-fi fan kérem ki magamnak. A running gag-ként állandóan felbukkanó két ostoba Birodalmi Rohamosztagos meg minden, csak nem vicces. És ha már a sci-fi (vagy mi a szösz) szóba jött: régen láttam ennyi rosszul sikerült CGI snittet: mind csúnya, rosszul komponált borzalom. Egyébként alkalmazkodik a filmhez: közhelyes megoldások, ezerszer látott fordulatok mindenhol. Az akciójeleneteket ugyanígy tudták le - sajátos kormányzati elképzelés, hogy minden titkos kormányügynök szigorúfekete Chevrolet behemótokkal jár - a Kredit Kráncs ellenére.
Néhány érdekes dolgot azért megtudhatunk: szennyezzük a környezetünket jobban, mert különben még megtetszik valamelyik másik bolygónak, 'oszt jönnek és elfoglalnak minket jól. Nem kell félteni a stúdiót: biztos sokan meg fogják nézni. De mégis, szerintem jobban jár mindenki, ha ehelyett a Planetáriumba viszi el a kölköket: legalább ilyen izgalmas, ugyanakkor sokkal hasznosabb, mint ez a száz perces General Motors reklám.
Race to Witch Mountain – amerikai, 2009. Rendezte: Andy Fickman. Írta: Andy Fickman, Matt Lopez, Mark Bomback, Alexander Key. Operatőr: Greg Gardiner. Zene: Trevor Rabin. Szereplők: Dwayne "The Rock" Johnson (Jack Bruno), Alexander Ludwig (Seth), AnnaSophia Robb (Sara), Carla Gugino (Dr. Alex Friedman), Ciarán Hinds (Burke). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 98 perc.
Kötelességemnek érzem azzal a vallomással kezdeni, hogy tetszettek az eddigi Karib-filmek. Igen, mindegyik. Mert igaz, hogy a színvonal folyamatosan csökkent, de még az elnyújtott, és helyenként erőltetett harmadikban is több ötlet és humor volt, mint öt másik tetszőleges hollywoodi megafilmben együttvéve. Lehet, hogy Gore Verbinski csak egy iparos (bár a Rango után már ebben sem vagyok olyan biztos), de annak roppant ügyes. Viszont a negyedik etapra Rob Marshall ült helyette a rendezői székbe, és akárhogy töröm a fejem, nem tudom elképzelni a stúdiófejeseknek és a producereknek azt a gondolatmenetét, ami ehhez a rendezőválasztáshoz vezetett. „Egyértelmű, adjuk oda Marshallnak a könnyed, pörgős, kreatív, akciódús, látványos nyári blockbustersorozatunk új részét, hiszen ő csinálta a…” Chicagót? A Kilencet? Az Egy gésa emlékiratait? Mégis melyiket tekintették referenciának egy Karib-sequelhez? De jobban belegondolva, tökmindegy, mert már a forgatókönyvnél bukik az egész. Meg Johnny Deppnél. 
A cselekmény ezúttal a fiatalság forrása körül bonyolódik. Az örök élettel kecsegtető vízre pályázik a spanyol flotta, a (nem minden hátsó szándék nélkül) Barbossa vezette brit hajóhad, Sparrow régi szerelme, Angelica, és az ő apja, a kalózok réme, Feketeszakáll. A karaktereket összekötő kapcsolati hálóban lenne fantázia, de az alkotóknak egyszer sem sikerül meglepniük a nézőt, és mind az apa-lány, mind a férfi-nő viszony reménytelenül üres, mesterkélt, és teljesen híján van a legalapvetőbb emocionális töltésnek is. Még Barbossa és Feketeszakáll küzdelme lehetett volna a film legélvezetesebb aspektusa (már csak Geoffrey Rush és Ian McShane miatt is), ha nem úgy vetik oda az egészet, ahogy az ember a válláról pöcköl le egy ráhullott levelet. A pap és a szirén szerelmi szála pedig nem több játékidőt növelő tölteléknél. 
És senki ne reménykedjen benne, hogy majd az akciók kárpótolják, ugyanis a filmnek meglepő olcsóságszaga van. A legnagyobb látványelem néhány hanyagul megkoreografált, ügyetlenül vágott, csoportos kardozás valami sötét helyszínen (kocsma, barlang), ami az első három rész Errol Flynn-akrobatikát és Buster Keaton-bulreszket frenetikusan vegyítő küzdelmei után annyira érdekes, mint pár bárányfelhő az égen. És nincsenek óriásszörnyek, nincsenek tengeri csaták, nincsenek guruló malomkerékben vívott harcok, egyedül a szirének támadásának jelenetébe szorult egy ebihalfingnyi spiritusz, de az akcióhoz láthatóan semmilyen érzékkel nem rendelkező Marshall majdnem tönkrevágja azt is. Az idei nyár egy tetszőleges hollywoodi megaprodukciójának előzetesében (!) több a látványelem, mint az egész Karib 4-ben. Szóval mi a tökömre ment el az a 150 millió dolláros költségvetés? Ja, hogy csak Depp visszaédesgetéséhez 35 millió kellett? Az a pénz is jó helyre ment…
.jpg)
Az Egy szerb film korántsem azért tekinthető a kínpornóként megbillogozott alműfaj díszpéldányának, mert megélhetési kéjelgés és valószerűtlen mérvű bántalmazások egyidejű megjelenítésével múlat mintegy száz percet, sokkal inkább farizeusi igyekvése okán, mellyel az alantas vágyak kielégítésének alantasságát vagy épp egyszerűségét cáfolja. Tekintete kancsal: bőszen kacsint csekélyszámú cinkosa felé, a művészi koncepcióját érő támadásokra készülve pedig hóna alatt zsírosít egy görbe tükröt. Rajta felirat: „GÖRBE TÜKÖR!!!44!!!!!” A rendező eme lelemény korlátai között próbál minden leírt és kimondhatatlan határt átlépni, amiben mondjuk Bret Easton Ellis olvasóinak szemében érdektelen kudarcot vall, de filmjében legalább basznak újszülöttet. Mert van, akinek minden vicc új..jpg)
A cenzúra és a tekintélyes vállait aggodalmaskodva pöckölgető érdekek leginkább azt hagyják figyelmen kívül, hogy miközben még az Egri csillagok filmváltozatára is tizenkettes karikát követelnek, mesterségesen gerjesztik a – mellesleg évezredes hagyományú – erőszak-ábrázolás igényét. Amekkora árkot ásnak a néplélek és a média tematikailag érintett zsánerei közé szemből, akkora földhidat hánynak össze a másik oldalon. A futószalag és a másodpercenkénti elévülés termelői közegében a creative killing látszólag a leghatékonyabb eszköze lehet a horrornak, ami komolyabb népszerűségnek azonban csak akkor örvendhet, ha elébe megy a morális pánikoknak. Erőszaktétel közben lefejezni, vagy a tagbaszakadt kopaszt szemüregen keresztül jól megszeretkezni – csak majdnem elég. .jpg)
Spasojevic melák allegóriája pusztán ürügye az izzadtságszagú extremitásoknak, legitimációs habiszti. És ahogy diktafonjaiból a Fűrész halálra vált léleksebésze sem a filmbeli áldozatoknak vagy a kínpornó hallatán is fanyalgó közönségnek recsegi az erkölcsi, spirituális megújhodás ígéretét, pontosan úgy az Egy szerb film sem más, hanem önkéntes hívei számára teszi önmagát morálisan elfogadhatóbbá. Azoknak, akik lélekben sokkalta érettebbnek és erősebbnek és mokányabbnak vélik magukat, mint, mint mondjuk egy ma született bárány.
A remake-ek – túl azon, hogy rendre rosszabbak – hagyományosan véresebbek, zajosabbak és szájbarágósabbak, mint az eredeti, de egyébként ugyanazokhoz a műfaji szabályokhoz tartják magukat, mint amazok. Így a Sikoly 4 folyamatosan hangoztatott alaptézise, hogy a „szabályok teljesen megváltoztak”, csupán mesterkélt, alap nélküli jelmondat marad, amit ráadásul sehogysem sikerül ténylegesen érvényesíteni a cselekményben (mellesleg „az eddigi szabályokat felejtsd el” kártyát már kijátszották a harmadik részben is – hasonlóan hatástalanul).
Az eredeti színésztrió visszatérése természetesen örvendetes, de lássuk be: Courtney Cox bazi öreg már, szegény Neve Campbell meg annak látszik. Karaktereiket haloványra, érdektelenre írták, a többi csajnak meg még a nevét sem tudjuk megjegyezni, annyira jellegtelenek, és annyira nem érdekel minket, hogy mi történik velük – ágyútöltelékek mind, egyedül Hayden Panettiere karakterébe sikerült némi életet lehelni. A filmelemző horrorfan, Rory Culkin is csak sótlan utánérzete az első két rész Jamie Kennedyének. Elmond valamit a szereplőkkel való mostoha bánásmódról, hogy a tucatnyi jónő ellenére valószínűleg a férfiakban is a még mindig szimpatikus David Arquette figurája fog a legjobbam megmaradni. 
Láttak már olyan filmet, amiben Jack Nicholson nem mosolyog? Vagy olyat, amiben Megan Fox nem jó nő? Forgatott-e bárki is olyan jelenetet, amelyben Arnold Schwarzenegger Proustot olvas fel féllábú eritreai kisgyerekeknek? Ugye hogy nem. Ha rá van írva a plakátra, hogy Jason Statham, nem gondolja senki, hogy éppen egy Tarr Béla filmet fog látni. Nyilván lesznek autósüldözések, nagy robbanások, véres csonkolások és izzadó cicik. Ha a Kedves Olvasónak ennyi elég, akkor itt be is fejezheti az olvasást: irány a mozi. %20vs_%20Official%20HD%20Movie%20Trailer-Jason%20Statham%202.jpg)
Az előző két bekezdés azt hiszem elég jól megmutatja, hogy problémáim vannak ennek a kritikának a megírásával. Jason Statham jól játszik, Ben Foster úgy néz ki, mint egy bostoni kocsmatöltelék, Donald Sutherlandet megint kinyírják a tizedik percben. Hiányérzetem van. Gyorsan belekerülünk az események sűrűjébe - hogy aztán ugyanolyan gyorsan ki is jöjjünk onnan, percekig bámulva, amint a bérgyilkos feltesz egy klasszikus zenei lemezt a rendkívül hájend Bang&Olufsen lemezjátszóra. Megint egy remek akciószekvencia - aztán hallgathatunk louisianai közhelyeket az életről. Nem tudom, hogy Richard Wenk (A Forgatókönyvíró, Aki Megírta Richard Donner Utolsó Filmjét) vagy a rendező akart-e többet egy sima bérgyilkosos-jasonstathames akciófilmnél, de a Tomb Raider után tévére ítélt Simon Westnek most nem sikerült eltalálnia a ritmust. 
Mert ha - teszem azt - csak egy sima bérgyilkos-bérgyilkos-nagyfőnök szentháromságban született akciófilm lenne, el tudnám intézni azzal, hogy "jó-jó, de inkább előveszem John Woo hongkong-i munkáit, ha maradandóra vágyom". Azonban A mestergyilkos három-négy jelenetenként belekezd valami nagyívűbe - hogy aztán félúton rájöjjön, hogy ő "csak" egy akciófilm, úgyhogy folytatja valami mással. A "finom utalásnak" szánt apróságok elnagyoltak, mint egy T-72-esen a hegesztési varratok. Az óvatos "figyelj, ezek is emberek, jóóó?" módra beletuszkolt életképekkel és karaktermélyítésre szánt közhelyes marhaságokkal csak vesztegetik az időnket. Pont annyira, hogy kizökkenjünk, és magunk elé meredve azon kezdjünk gondolkodni, vajon elzártuk-e a gázt otthon. Sajnos a filmet semmi sem tudja megmenteni a totális happy endtől - amely legalább annyira kiábrándító, mintha 
Mit csináljon az ember, ha ígéretes fiatal forgatókönyvíró Hollywoodban? Vehet például drága autókat, járhat a legmenőbb klubokba, hogy aztán - gondolom - elégtételt érezve minden középiskolai megaláztatásért végighallgassa, amint összesúgnak, amint belép. "- Azta... - Mi van? - Ne nézz oda, ott jön... mondom, ne nézz oda, ott jön George Nolfi. Tudod, az a csóka, aki egy valag pénzért eladott két forgatókönyvet, mielőtt megcsinálta volna a PhD-jét filozófiából... Ne nézz így, ő írta az Ocean's Twelve-t meg A Bourne-ultimátumot... Jó, ott volt A testőr is, de azt most hagyjuk, szóval... érted. Muszáj ráköszönnöm." És ő mosolyog, és azon gondolkodik, vajon meddig fognak még emlékezni rá. Írni már nem nagyon van kedve - most komolyan, hallgassa a hülyébbnél hülyébb rendezőket és az ő "művészi meglátásait"? Belenéz a légkondicionált, füstmentes levegőbe, amelyben keveredik a konyak és a "természetes hatóanyagokat tartalmazó" citrusillatú légfrissítő, és elmereng. "Bezzeg Tony Gilroy... Ő az igazi király, ha van kedve, csak úgy összedob egy filmet a haverjaival." 
Ha valaki eddig a bekezdésig nem jött volna rá, nos, akkor most szólok: innentől kezdve nem fog szó esni Philip K. Dick-ről. Sem más, a science fiction műfajához tartozó dologról. Mert a Sorsügynökség - noha az előzetesek alapján úgy tűnhetett - nem sci-fi. Hanem romantikus film, amibe némi misztikusságot akart csempészni az író/rendező - ki nem találják - George Nolfi. Rögtön a tizenötödik perc környékén merül fel a kérdés először az emberben, hogy minek. Fel-alá mászkál néhány egészen tisztességes színész, (John Slattery, a régen látott Terence Stamp és Anthony Mackie) akiket úgy öltöztettek fel, mintha az 1960-as római olimpián lennének a szovjet delegációt kísérő KGB ügynökök. Szerepel egészen pontosan két darab Ford SUV, néhány érdekesen izgő-mozgó ábrákkal díszített könyv, New York Ajtajai, meg egy neoklasszicista irodaház. Ezekről kellene elhinnünk - meg a bőrkabátos-rohamsisakos statisztákról - hogy ők lennének a Sorsügynökség, akik azon ügyködnek, hogy a Sors Könyvében leírtak úgy legyenek, ahogy az meg van írva.
Ha ezen túl tudunk lépni - márpedig muszáj, ha már beülünk rá - akkor koncentráljunk a valódi sztorira. Adott a fiatal, ambiciózus szenátorjelöltünk, David Norris (Matt Damon, ha nem jöttek volna rá), aki ha nem követne el egy-két csacskaságot, akkor már rég megválasztották volna. Csacskaság alatt persze - hiszen ez Hollywood - nem nokiásdobozokat vagy nagy értékű, állami pénzen vett luxusautókat értünk, hanem egy kocsmai verekedést meg egy fenékmutogatást valami egyetemi bulin. Az elvesztett választás éjszakáján összefut a balett-táncos Elise-el. Sajnos ennek a találkozásnak nem kellett volna megtörténnie - innentől Davidnek versenyt kell futnia a látszólag mindenható - valójában a történet megfelelő pontjain kellően tehetetlen - Sorsügynökséggel, ha együtt akar maradni a lánnyal.
"Most akkor nézzük meg, vagy ne?" merülhet fel a kérdés teljes joggal a Kedves Olvasóban. Ha Ön történetesen rajongója Philip K. Dicknek, és rossz néven veszi, ha rajongása tárgyát íly rútul kihasználták alantas pénzszerzés céljából - nos, akkor ne nézze meg. Sőt, írjon kommentet, amelyben a Nagy Gonosz Stúdiót hibáztatja a világban található minden rosszért. Ha viszont Ön képes túllendülni az ilyesmin, és már régóta szerette volna elvinni kedvesét egy romantikus filmre, amelyet aztán nem kell letagadnia barátai-kollégái előtt - nos, akkor foglaljon helyet péntek estére. Azért az éttermet Önnek kell majd kiválasztania.
Van egyszer egy Steven Spielbergünk, mint producer: a film nagy lesz és fontos. Aztán van egy Peter Morganünk (Az utolsó skót király, Frost/Nixon), mint író: a filmben szépen kibontott karakterek és remek dialógusok lesznek. Van egy Clint Eastwoodunk, mint rendező: a film elegáns, méltóságteljes és lassú lesz, de ott fog szunnyadni benne az erő is. És van egy halálközeli élmények és túlvilági misztikumok körül forgó történetünk: a film érdekes, elgondolkodtató és katartikus lesz. Ja, és van még egy Matt Damonunk is, de ezt most inkább hagyjuk. Mert előbb sorolt ígéretei ellenére az Azutánnak nélküle is van baja bőven. Ugyanis mindegyik ígéretét megszegi. 
A film csúcspontjára két percig kell várni, utána csak csökken a színvonal: egy cunami (az a bizonyos 2004-es) elsöpör egy thaiföldi tengerpartot (ügyesen megkomponált jelenet, ami sokkal inkább összpontosít a katasztrófa emberi oldalára, mint a pusztítás ábrázolására), magával sodorva többek közt a francia újságírót, Marie Lelayt is. A nő, mielőtt kimentenék, és magához térne, bepillantást nyer a másvilágra. Közben a Föld túlfelén a 12 éves londoni Marcus próbálja feldolgozni ikertestvérének tragikus halálát, és mindent megtesz, hogy valahogy kapcsolatba lépjen a szellemével. Itt jön be a képbe a San Franciscó-i médium, George (Damon akár egy élőhalott, de a többiek sem sokkal jobbak), aki képes beszélni a holtakkal – de képességére átokként tekint, mert megakadályozza benne, hogy normális életet éljen. 
Kivéve, hogy tudjuk, Marie írt egy könyvet az élményeiről, és a kiadásáig tartó folyamat során meg kellett küzdenie a témával kapcsolatos összes előítélettel, és ez a bátor, kemény és kitartó harc, amivel kiírta magából minden frusztrációját, nyilván hozzájárult a lelki békéjének megleléséhez. Nyilván. Ez a kulcsszó. Mert mindezt, ami a lényeg lenne, onnan tudjuk csak, hogy maga Marie elhadarja egy félmondatban... Ha ezt a fél mondatot kibővítették volna mondjuk bő fél órára, lehetőleg a siralmasan üres és klisés szerelmi szál kárára, az Azután akár jó film is lehetett volna. Ugyanez áll George és Marcus történetére is – katasztrofálisan strukturált mindkettő, és még a kevés hatásos jelenet (mint Damon és Bryce Dallas Howard félresikerülő randija) is recseg valamennyire. Eastwood valódi érzelmek és karakterek híján mesterkéltnek ható melankolikus rendezői stílusa (vagy mondhatnám azt is, hogy nagypapás – hiába, ő sem a régi már, utolsó zseniális filmjét 8 éve csinálta) csak ront a helyzeten, ahogy fantáziátlan és unalmas zenéje is. 
Tudom mire gondolnak, és igazuk van: önként és dalolva szaladtam bele ebbe az ökölbe. Pontosabban Nicolas Cage meglehetősen szőrös ujjbegyeibe. Az történt ugyanis, hogy Michael De Luca (akinek produceri munkái között sok minden előfordul a Penge 2 és a Közösségi háló által behatárolt területen) és René Besson (aki azzal írta be magát a Filmtörténet Nagy Könyvébe, hogy lehetővé tette a Bosszú mindhalálig elkészültét) rávették, hogy csináljanak egy filmet. "Jó lesz, Nick!" lelkendeztek a producerek. "Tisztára olyan lesz, mint a Szellemlovas! Csak kocsikkal! Meg 3D-ben!" kacsintottak a lelkesen bólogató Patrick Lussier felé (aki néhány MacGuyver és Hegylakó epizódon és a méltán... khm... közismert Doctor Who tévéfilmen (héééé! - WF) kívül csak olyan apróságokat vágott, mint például a Sikoly sorozat) Amikor Cage kicsit értetlenebbül reagált erre a felvetésre a szokásosnál, hozzátették: "Hiszen tudod, ő csinálta a Véres Valentin 3D-t! Meglátod, jó lesz!"
Nicolas Cage visszajön a pokolból egy motoron... akarom mondani valamin, ami messziről egy Buick Rivierának látszódik, kapásból szétlő három embert meg felrobbant egy kisteherautót... és ekkor döccen először a film. Esetünkben időt szakít arra, hogy Piper, a jócsaj, lepukkant helyen dolgozik, mocskos főnökkel (Jack McGee) és még mocskosabb vőlegénnyel (Todd Farmer, akinek felkoncolását élvezettel néztem végig). Ő csatlakozik Cage-hez, aki - most kapaszkodjon meg minden Chuck Norris és Steven Segal rajongó - saját csecsemőkorú unokáját igyekszik kiszabadítani a gonosz sátánista szektavezér (Billy Burke) és követői karmaiból. Persze a pokolban nem veszik túl jó néven, ha valaki csak úgy lelép családot menteni, úgyhogy a Könyvelő (William Fichtner) jön, kérdez, és érmét dobál. 
Persze mindezt nem ezzel a lendülettel kell elképzelni, mint ahogy ezt fentebb felvázoltam. Valahogy minden egyes akciójelenetet Todd Farmer (az illetőt Wostry Urunk gondolom látatlanban gyűlöli, ő jegyzi a Hellraiser újrájának forgatókönyvét) (még nem készült el, előre nem utálom! - WF) megakaszt némi melodrámával, amely sajnos jóval hosszabb, mint szükséges. Az akciójelenetek frissessége is erősen megkérdőjelezhető, megidéződik a Golyózápor (igen, Nick Cage dugás közben lövöldözi a rátörő szektatagokat, persze sokkal bénábban, mint tette ezt Clive Owen), és az autós üldözések jó részét még a sokadik Halálos iramban is felülmúlja. A film pedig egészen pontos képet nyújt arról, mit is gondolnak Los Angelesben Amerika déli államairól: csupa szexéhes Jessica Simpson hasonmás és tönkfejű redneck, akik leginkább isznak és kúrnak, amikor éppen nem mészárolnak csecsemőket.
A történet még egy Walker a texasi kopó epizódot is alulmúl, David Morse feltűnése is inkább fájdalmas sóhajra késztet. Egyedül William Fichtner nyújt némi vigaszt: gesztusai, lazasága már-már Alan Rickman-i magasságokba emeli, de minek az erőfeszítés, ha a végeredmény szó szerint eltűnik a pokolban, amely úgy néz ki, ahogy azt a nyolcvanas években elképzelték. Ezek után joggal merül fel a kérdés: ha ennyire utáltam, miért kap mégis két csillagot? Nos, ott van Amber Heard, nyilván. A második csillag pedig két olyan dologért jár, amelyek bármely - ismétlem, bármely - filmet kiemelnek a "borzasztó, semmiképpen se nézd meg!" kategóriából. Ezek pedig: az 1969-es Dodge Charger és az 1971-es Chevrolet Chevelle SS396 Hardtop Coupe
Ha Hollywood-ban remake-t készítenek, már meg se rántja a vállát az ember. Elöntötték a mozikat a felújítások, újraértelmezések és folytatások, de úgy látszik, üzletileg a legtöbb sikeres, ami nem is meglepő, hiszen a nem filmfanatikus moziba járók arrafelé csak angol nyelvű filmekre ülnek be. Az utóbbi időben a Távol-Keleten is, elsősorban Japánban igyekeznek újraforgatni a régmúlt legendás kasszasikereit, ám rögvest hozzá is lehet tenni, hogy azért még nem gyártják futószalagon az egyébként igencsak felemás minőségű, sokszor feleslegesnek tűnő felújításokat. Hogy az üzleti sikeren kívül miért éri meg még remake-t készíteni, az már egy másik, igencsak nehéz kérdés. Főleg egy olyan adaptáció esetében, mint John Woo legendás akciója, az A Better Tomorrow.
Először is le kell szögezni, hogy a 80-as évek közepétől néhány éven keresztül valami egészen különleges időszak zajlott a hongkongi film történetében. Talán soha sem lesz még egyszer jelen egyszerre ennyi zseniális filmes egy ilyen kis helyen. Ennek a korszaknak az elején került a mozikba John Woo A Better Tomorrow-ja (ami egyébként szintén egy remake volt), ami nemcsak a filmvásznon teremtett divatot, hanem a való életben is (Mark kabátja keresett ruhadarab lett akkoriban), ráadásul szupersztárt faragott az addig a mozivásznon szinte csak csetlő-botló Chow Yun-Fat-ból, aki a már akkor is öreg motorosnak számító Ti Lung és a popikon, Leslie Cheung társaságában új fogalmat adott a „menőség” szónak.
Mit lehet hozzáadni egy ilyen filmhez egy felújításban? A sztorit megváltoztatni nagyon nem lehet, ráadásul az „átértelmezések” nagy eséllyel bukások lesznek, amire talán legjobb példa a Tégla, amire máig haragszom, mert akik látták, nem hajlandóak megnézni a 2000-es évek szerintem legjobb hongkongi filmjét. Hiába ajánlom nekik, az a válasz, hogy mi jó lehet abban, ha a Tégla is rossz volt (hozzáteszem, nem láttam azt a változatot, így nem tudom, hogy tényleg rossz-e). Ha már Martin Scorcese remekműve szóba jött, 2009-ben Korea is készített remake-t az Infernal Affairs-ből Sorry for the City címmel és ott igyekeztek a koreai jellegzetességekkel megfűszerezni a történetet, azaz a legváratlanabb helyeken rukkoltak elő humorbombonokkal és brutális bunyókkal. A dolog hellyel-közzel működött is, azonban az A Better Tomorrow stábja nem tudott ilyesmivel előrukkolni. A sztoriban apró változtatásokat hajtottak csak végre, nincs humor, a brutalitás pedig sehol sincs az I Saw Devil, vagy éppen a Man from Nowhere jeleneteihez képest.
Ha a sztorin nem érdemes változtatni, akkor marad a látvány fokozása. Ez Korea esetében bizakodásra adhat okot, a gyönyörű képi világgal rendelkező mozijaik alapján könnyen túl tudnak tenni bármin, nem is beszélve arról, hogy a közelmúltbeli legnagyobb sikereik szinte kivétel nélkül igencsak véres, kőkemény thrillerek voltak, tehát nem okozhat nekik bonyodalmat egy heroic bloodshed leforgatása sem. Robbanásokban, nagy fegyverekben nincs hiány ebben a filmben sem, de az akciójelenetek kidolgozottsága és főleg a tempója meg sem közelíti Woo eredetijének felejthetetlen kompozícióit. Néhány jelenet szinte egy az egyben került bele a felújításba, de igazából csak ócska másolatként hatnak.
A látvány fokozása mellett még egy összetevőn lehet javítani, mégpedig a színészeken, ha megfelelő karizmájú, lenyűgöző egyéniségű alakokat sikerül kiválasztani a szerepekre, sokat tudnak dobni az összképen. Csakhogy, ezúttal Chow Yun-Fat-et, Ti Lung-ot, Leslie Cheung-ot és Waise Lee-t kellene felülmúlni. Ilyesmire a milliók által rajongott hollywoodi sztárok közül sem képes senki, nemhogy a faarcú Lee Byung-hun-t első számú sztárként felvonultató koreai mozi. Pedig rutinos aktorok kapták a szerepeket, köztük a Musa-ban is látott Joo Jin-moo, de be kell látni, egyikük sem egy olyan karizmatikus valaki, mint a ’86-os változat legendái. 
Szóval a 2010-es Better Tomorrow csak egy szokásos mostani koreai akcióthriller lett, ami egyetlen pillanatra sem ér fel John Woo változatához. Az első 40 perc heveny ásítási rohamokat okoz, szinte nem történik semmi, a két testvér közötti kapcsolat abszolút nem átérezhető, ezáltal a fő drámai rész sem jön át, az akciójelenetek pedig nem hozzák azt a lenyűgöző látványt és menőséget, amik eredetileg az egész sztori savát-borsát adták. Ráadásul az egész el van nyújtva, mint a rétestészta, rengeteg a lassú, időrabló jelenet, egyszóval a film úgy, ahogy van, unalmas. Ennél nagyobb hibát pedig egy akciófilm esetében nem lehet elkövetni, úgyhogy én mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ha látta a ’86-os változatot, hagyja ki ezt, ha pedig nem látta, akkor azt szerezze be ez helyett.
A Vampire Warriors-ról mindent elmond az a három szó, hogy Dennis Law rendezte. Az úriembert nyugodtan nevezhetjük a hongkongi Ed Wood-nak, vagy Uwe Boll-nak, elvégre nyílt célja, hogy kiérdemelje a legrosszabb helyi filmrendező titulust és bizony minden egyes újabb produkciójával bizonyítja, hogy érdemes a megtisztelő címre. Viszont a Vampire Warriors-ról mindent elmond az a pár szó, hogy Jiang Lu-Xia a főszereplője, azaz rossz film nem lehet. A kérdés csak az, hogy Law, vagy Jiang jelenléte számít-e többet?
Law mester múltjáról annyit érdemes tudni, hogy az Egyesült Államokban folytatott filmes tanulmányokat, ám amikor hazatért Hongkongba, úgy vélte, hogy az ingatlanbizniszben jobban tud majd érvényesülni. Ez így is történt, ám sokak pechjére összehaverkodott az egyik legnagyobb filmproducerrel, a triádfőnökként is elhíresült Charles Heung-gal, aki azt ajánlotta neki, hogy lessen el filmes trükköket a rutinos öreg rókáktól. Law így is tett, amiből az következett, hogy 2005-ben már Johnnie To-ékkal dolgozott együtt, többek között a két Election producereként és befektetőjeként, sőt, egy ideig a Milkyway Images elnökeként is tündökölt. Ha már lúd, legyen kövér alapon pedig belevágott saját ötleteinek megvalósításába, amihez a producerként szerzett kapcsolatoknak köszönhetően neves sztárokat, állandó szereplőket és jó nevű operatőröket, valamint akciókoreográfusokat tudott szerződtetni. Rendezőre és forgatókönyvíróra nem akart költeni, hobbiját szerzői filmekkel akarta kiélni, úgy vélte, ő maga a hongkongi Kitano Takeshi.
Ám amíg a nagy Kitano tett már le ezt-azt a filmvilágban, addig Law mesterről már nem mondható el mindez. Filmjei a guilty pleasure kategóriába esnek, a kritikusok minden egyes mozijáról lehúzzák a keresztvizet, ráadásul túl sok eredeti ötletre sem tellett még tőle. Korai ártatlan tinivígjátékai (The Unusual Youth, Love @ First Note) még inkább a Gold Label fiatal sztárjainak promotálásáról szóltak és első akciófilmje, a Fatal Contact sem zavart sok vizet. A fordulópontot az SPL spinoffjának szánt, rettenetesen rosszul összetákolt Fatal Move jelentette, amiben minden benne volt, ami egy jó filmhez kell (Herman Yau az operatőr, Li Chung-Chi az akciókoreográfus, a főszerepekben pedig olyan nevek, mint Sammo Hung, Simon Yam, Wu Jing és Danny Lee), de benne volt a Dennis Law faktor is, ami tönkrevágta az egészet. Azóta készített drámát (A Very Short Life), Pang bratyókat majmoló horrort (Womb Ghosts) és egy újabb látványos, de gyengécske akciófilmet (
Mindezek tökéletesen jellemzőek legújabb mozijára, a Vampire Warriors-ra is. Sajnos Law mester is áldozatául esett az Egyesült Államokból kiindult vámpír és Twilight mániának, amit a maga sajátosan idétlen módján igyekezett hozzáigazítani a helyi nézők igényeihez. Hihetetlen fantáziával kitalált három vámpírtípust, a „jó” vámpírokat (értsd: vegetáriánusok, azaz csak disznóvéren élnek), a „rossz” vámpírokat (embervérrel táplálkoznak) és a „főgonosz” vámpírt (vámpírvérrel táplálkozik). Zseniális. Hogy miért nem próbált némi színt vinni a játékba a legendás „hopping vampire” filmek karaktereiből, rejtély marad. Homályosan emlékezett rá, hogy hongkongi film nem lehet meg kungfujelenetek nélkül, úgyhogy gyorsan újfent leszerződtette a a Bad Blood-ban már bevált párost, az amúgy nagyszerű koreográfus, Li Chung-Chi és a legjobb fiatal akciósztár, Jiang Lu-Xia személyében. Innentől kezdve csak annyit kellett volna a forgatókönyvbe beletenni, hogy minél többször essenek egymásnak a vámpírok és Jiang, már ezzel egy jó kis kungfu mozit ki lehetett volna hozni a sztoriból.
Persze nem így történt, Law mester meg akarta ismertetni a vámpírlét kínjait és nehézségeit a nézővel. A cím ellenére a film első felében gyakorlatilag nem történik a világon semmi, a „jó” vámpírok jajveszékelnek csak, hogy milyen sanyarú az ő sorsuk és milyen rossz az, hogy nem éreznek semmit. Ezzel nagyon következetes is a rendező, hiszen amint bunyóra kerül a sor, egyből érző lényekké válnak és alig bírnak felkelni az ütések és rúgások után, de ez persze csak a leglátványosabb marhaság a sok közül.
Az IRIS Dél-Korea eddigi legmonumentálisabb, legdrágább és legsikeresebb tévésorozata, amit 2009-ben epizódonként úgy 1 millió dollárnak megfelelő összegből forgattak, jópár helyi sztár főszereplésével, a nézettségi rátája pedig hatalmas, mintegy 30%-os volt. Nemcsak a nézők, hanem a kritikusok is rajongtak a 20 részes szériáért, ami a 2009-es KBS Drama Acting Awards-on elnyerte (többek között) a legjobb sorozat és a legjobb főszerep díját. A forgatókönyvírók igyekeztek mindent kiadni magukból, a nagyon menőnek gondolt, nemzetközi összeesküvést a középpontjában tudó sztori jeleneteit több országban vették fel, aminek legfőbb érdekessége, hogy a legtöbb külföldi jelenet Magyarországon játszódik. A sorozatot övező hatalmas hype-ot igyekeztek a producerek kihasználni, már bejelentették, hogy lesz második évad, valamint készült belőle egy spin-off Athena: Goddess of War címmel és a koreai sorozatok közül elsőként a mozikat is megcélozták a most tárgyalandó mozifilm, az IRIS: The Movie révén.
Tévésorozatból nem könnyű jó filmet készíteni, főleg abban az esetben, ha a sikereket látva akár még a széria kifutása előtt elkezdik megtervezni a moziváltozatot. A Távol-Keleten általában a sorozat stábjára bízzák a film leforgatását is, ez pedig számtalan buktatót szokott magában hordozni, hiszen a másfél-két órás játékidő kitöltésében gyakorlatlan rendezők sokszor elvesznek a részletekben, így a végeredmény gyakran dögunalmas lesz. Japánban nagy hagyománya van ennek a módszernek, csak az elmúlt néhány évben olyan félresikerült darabok kerültek így a mozikba, mint a teljesség igénye nélkül a GTO: The Movie, az Unfair: The Movie, a Trick: The Movie trilógia, vagy éppen a Gokusen: The Movie. Annak ellenére, hogy nehéz lenne ezeket jó filmeknek tartani, mégis, maga a módszer nem rossz, hiszen világszerte használják (az USA-ból is lehetne számtalan példát említeni), hogy a már megkedvelt karakterek vagy új kalandokba keverednek, vagy a sorozat eseményeinek előzményeit/folytatását taglalják tovább.
Van azonban a sorozatból mozifilm készítésnek egy másik, jóval egyszerűbb és primitívebb változata is, amit elsősorban kínai nyelvterületen szeretnek alkalmazni. Ilyenkor csak fogják a már elkészült produkciót és összevágnak az érdekesebb és látványosabb jelenetekből egy hosszas mixtúrát, azaz gyakorlatilag az eredeti cselekményt besűrítik nagyjából két órába. Véleményem szerint ez egy teljesen értelmetlen vállalkozás, mert a sorozat rajongóit nem fogja érdekelni (minek nézzék meg ugyanazt röviden, amit már hetekig tartóan végigizgultak egyszer), filmként pedig egyáltalán nem működnek ezek a fércmunkák. Talán a legjobb példa ennek szemléltetésére a 2010-es The Kungfu Master, ami egy 120 részes tévésorozat röpke 100 perces kivonata. Hiába verekszi végig az egészet Yuen Biao és hiába néznek ki a csaták és a harcok úgy, mint a 30 évvel ezelőtti Shaw Brothers mozikban, a sztori ilyen rövid idő alatt nem érthető meg, így az egész nagyon hamar tömény unalomba fullad, ráadásul a sorozatokban használt képi világ nagyon szegényes a mozifilmekhez szokott szemnek.
Mindez azonban még messze nem jelenti a hibák és problémák végét, sőt, ennél sokkal nagyobb bajaim voltak az IRIS-szel, leginkább persze a hitelesség. Ki veszi be még 2010-ben a nemzetközi összeesküvés meséjét, amit néhány popsztár kinézetű nagyon titkos és nagyon különleges ügynök leplez le? Ezzel a háttérrel már csak a zs kategóriás amerikai akciófilmeket lehet eladni, azokat is egyre nehezebben. A pár éve még mozinagyhatalom Dél-Korea a tévében ennyire igénytelen lenne? Továbbá, 2010-ben menő, vagy inkább röhejes az a főhős, aki egyesíti magában a Mission: Impossible technikáját, Sandokan elpusztíthatatlanságát és MacGyver agyafúrtságát? Már az első pár percben nevethetnékem támadt Lee Byung-hun szenvedéseit látva, ahogy haldoklás közben, lőtt sebbel intéz el a Budai Várban egy rakat kommandóst (akik 2 méterről is folyton mellélőnek, de az egész filmben nem tud normálisan lőni senki , majd egy ki tudja honnan előkerült drótkötéllel ereszkedik le a várfalon. Talán a forgatókönyvírót nem Bollywoodba kellett volna szakmai gyakorlatra küldeni...
A hiteltelenség végig folytatódik a majd’ 2 óra során. Az északiak egyik misztikusnak szánt figurája, a bérgyilkos úgy néz ki, mint bármelyik itteni emós gyerek. Hogy gondolták azt, hogy T.O.P., egy fiúcsapat (Big Bang) oszlopos tagja jócskán kisminkelve hiteles lesz északi kémként? Mindent a nézettségért, biztos tinilányok milliói lettek a sorozat rajongói őt látva. Vagy ott van a kollégája, a nehézbombázó Kim Seon-hwa, aki bármelyik déli agassi-t felülmúlja a külsejét tekintve. Ez nem is meglepő, mert egy igazi déli agassi alakítja Kim So-yeon személyében. Biztos velem van a baj, de nem tudom ugyanahhoz a néphez tartozónak elképzelni, mint 
Igazából mind a sorozat, mind a film a teljesen érdektelen, nézhetetlen kategóriába tartozna, ha nem lenne benne a magyar szál. A sztori első harmada ugyanis javarészt Pest megyében és a Balatonon játszódik, és ezek a jelenetek mentik meg az egészet. Igazi guilty pleasure végignézni, ahogy Lee Byung-hun sorba áll vonatjegyért a Nyugatinál, nem akar gulyást enni (ha jól azonosítottam be) Vác főterén, gépeltérít a tököli reptéren, stb. Jópofák a régi Bujtor István filmeket idéző autós üldözések, amik legjobbja az a jelenet (figyelem, Opel Astra-val üldöznek egy 5-ös BMW-t és utolérik!!!), amikor a Nagykörútról egy gyors vágással beszáguldanak a résztvevők előbb az Alagútba, utána a Hajógyári szigetre, majd az elmaradhatatlan balesetet (egyébként miért van minden újabbkeletű koreai thrillerben legalább 1 autóbaleset?) mindenki lazán, szinte sérülés nélkül túléli. A legemlékezetesebb pillanat mégis a Vasúttörténeti parkban látható, amikor az egész film legjobb alakítását nyújtó magyar takarítónő (akit minden bizonnyal egy magyar takarítónő alakít) észreveszi a lőtt sebbel ájuldozó Lee Byung-hun-t, majd imádni való hanglejtéssel szól be a mentőknek telefonon, hogy „itt fekszik egy vérző ember az irodába’!”.
A magyar filmszakma kocsmája mostanság bezzeg hangos (munkálkodik a Cimbalmos), így hangsúlyozottan fordítom vigyázó szemeimet a megtisztulásra váró magyar film felé. De hiába; az Üvegtigris 3-ban az a legbosszantóbb, hogy a sorozatból egyetlenként benne rejlik egy jó film örökké beváltatlan ígérete. A történet szerint Lali bekattan és elköt egy luxuskocsit, amit ügyvéd tulajdonosa szeretne visszakapni. Budapestre kerül és belekóstol a pazarló, dekadens, rózsadombi világba, nőkkel ismerkedik, pénzt mos, még egy ékszerbemutatóra is elkeveredik. A többiek pedig vissza akarják téríteni a nagyvárosból.
Ahhoz kellenének karakterek, de típusoknál senki nem több. Meg színészek is. Az állandó csapat hozza az ásító rutinú semmit. Rudolf a Beugróban ezerszer látott eszköztárából dolgozik, Csuja böfög, Gáspárnak meg van parókája. Figyelmet érdemel Besenczi Árpád rendőre, mert ő visszafogottan teszi a dolgát. Az újak közül Kamarás Iván „játékának” gerincét adja, hogy toporzékolás közben felsőteste úgy hintázik, mint Ray Charles a Hit the Road Jack alatt. Méltó párja Pikali Gerda, aki a mozi utolsó sorában ülő rövidlátó betépett holdkórosnak játssza el a megcsalt feleséget. Szabó Erikának ugyan integrálnám a függvényét, de a vonzó fénytörésen túl benne rejlik egyedül az akarás, hogy selyempapír mélységű szerepét jól játssza. Az operatőri munka magyar filmes standardhoz képest pocsék, a zene szóra sem érdemes, a termékelhelyezések sastamási értelemben véve finomak.
Az egész franchise hordozza azt a káeurópai tragédiát, hogy az embereknek nincs közük a saját életükhöz. Ebben a részben is benne van a geopolitikai helyzetünk okozta társadalmi- szociális viszonyok keltette pszichoszomatikus torzulás, az erőforrások feletti rendelkezés korlátozottságának frusztrációja, de Rudolf mégsem válik a magyar Pasolinivé, mert ez puszta poénforrás. Pláne, ha a saját egót simogatjuk szálirányban tollpihével (ez már a midlife crisis egyik jele!) A nagy pénz közelébe kerülés, jó nők megfektetése, a luxusélet lehellete utáni keserű kiábrándulás lehet hosszan érlelt élettapasztalat, de Rudolf, mint rend
Találós kérdés: hogy lehet rossz egy olyan film, amiben Helen Mirren estélyiben lyuggat szitává egy autót egy böhömnagy gépágyú segítségével? Egy tökéletes világban erre a „sehogy” lenne a helyes válasz. De csak ha még esetleg nem tudnánk, Robert Schwentke gyorsan a tudomásunkra hozza, hogy nem egy tökéletes világban élünk. A Red a „hogy pocsékoljunk el egy remek színészgárdát” versenykiírás idei győztese. Kínos akciókomédia, ami unalmas lövöldözésekkel, fárasztó egysorosokkal, nem létező történettel és olcsó poénokkal próbál lépést tartani Bruce Willisszel, Morgan Freemannel, John Malkovich-csal és Mirrennel, akik még lábukat lógatva is zsebrevágják az egész produkciót. Igen, sajnos egyáltalán nincs nehéz dolguk.
A képregényhez képest a filmbe pakolt összes plusz matéria ellenére a sztori ugyanolyan szimpla maradt, a forgatókönyv főleg azzal van elfoglalva, hogy feldobálja a labdát a színészeknek – igaz, ők legalább le is csapják. Willisnek elég rutinból hoznia a tökös, megállíthatatlan szuperügynököt, fegyverrel a kezében neki bármit elhiszünk, bár nem egyszer tűnik úgy, mintha csak unalomból vállalta volna a filmet. Morgan Freeman kisujjból rázza ki a tőle megszokott joviális nagypapaszerepet, ami mindig jól áll neki, John Malkovich pokoli élvezetesen játssza túl az évtizedekig LSD-vel agymosott, paranoiás félbolondot, Helen Mirren meg született jéghideg dáma, akiről soha nem hittem volna, hogy ilyen jól áll a kezében egy géppisztoly. Karl Urban, Mary-Louise Parker és Brian Cox „csak” megbízhatóan asszisztálnak, viszont a legendás Ernest Borgnine kurta szerepében is telitalálat, mint a CIA-archívum mindentudó őskövülete. Akcióvígjáték mivolta ellenére a Red igazi színészfilm. És ez ebben a műfajban nem valami jó.
A kritika .png)
Nem, a helyzet az, hogy ezt már én sem tudom kezelni. Az tudvalévő volt, hogy megváltoznak a dolgok az "Odaát háza táján" Eric Kripke távozásával. Először csak mérhetetlen szomorúságot éreztem azzal kapcsolatban, hogy fogják és lerombolják az öt év alatt majdhogynem tökéletesre kiforrott történetet valami végtelenül bugyuta klisével. Aztán - jóval a hír kézhezkapása után -, volt időm egy kicsit átgondolni a dolgokat, és arra jutottam, hogy nem árt egy kis vérfrissítés a sorozatnak. Az apró kiszivárgott hírek is mind arra engedtek következtetni, hogy pofás kis hatodik évadot kapunk, amiben a mélyére áshatunk a dolgoknak, tágítjuk a Supernatural univerzumát, újabb szörnyek és fenevadak felbukkanása közepette. Mekkorát tévedtem..png)
A baj nem ezzel van. A probléma forrása az átívelő szálakban leledzik. Ami eddig az előnyére vált a sorozatnak, az most hátrány. Direkt hagytam magamnak időt, ezért is írok csak most a sorozatról. Hagytam a sorozatnak időt, hogy a kezdetben még meglévő tétovaságából összeszedje magát és megpróbáljon valami újat adni. Jelölje ki az irányokat, lássam magam előtt a teljes képet és majd nyilatkozom utána az egyik legjobban szívembe zárt széria legújabb évadjáról. Jelentem sikerült felállítani az új játékszabályokat, és felállítani a képzeletbeli lécet, csak az a baj már nem érdekel, hogy megugorják-e vagy sem. A nevetséges főszál, aminek se füle se farka, keveredik egy erőltetett mellékszállal, ami ismét berántja a Mennyet a játékba. Miért? Mert egyáltalán nincs más ötlet, amivel elő tudnának jönni. Arról nem is beszélve, hogy saját kardjába dől a sorozat a címben és fémjelzett rész cselekményével. Nem tudom kinek volt szüksége arra, hogy ismét a két fivér saját és egymás lelkivilágával folyó harcba keveredjen. Teszem hozzá, hogy ezt a kártyát már réges-rég kijátszották, méghozzá tökéletesen koreografálva, így okafogyottá válik az újbóli behozatal. .png)
A Dobogó kövek sajnos még több sebből vérzik. Az igazán ütős low budget filmet arról lehet megismerni, hogy nem látszik rajta az olcsóság, vagy ha igen, egyáltalán nem zavarja a műélvezetet (lásd: El Mariachi, Following, Bad Taste), sőt az sem feltűnő, hogy amatőrök készítették. A Dobogó kövek nem ilyen, a történet csapongó, a poénok színvonala egyenetlen, ahogy a színészek játéka is. Martin Csabának a színészek instruálását illetően még van hová fejlődnie, azok a szereplők, akik épp nem beszélnek, látványosan nem tudnak magukkal mit kezdeni, akik meg beszélnek, úgy szavalják sokszor a szöveget, mintha könyvből olvasnák.
Ismerik azt a viccet, hogy két zsaru bemegy a befektetési ügynökhöz? Nem? Akkor most elmondom: adott Gamble nyomozó (Will Ferrell), az Excel táblák szelíd, környezettudatos megszállottja és társa Mark Wahlberg, akik a többi rendőrrel együtt csak asszisztálnak New York hőseinek, Highsmith (Samuel L. Jackson) és Danson (Dwayne "The Rock" Johnson) nyomozók munkájához: míg utóbbiak izgalmas autósüldözéseken keresztül amortizálják a várost - és kénytelenek elviselni szebbnél szebb nők megfektetését - addig a Többiekre (lásd: eredeti cím) a papírmunka meg a többi unalmas foglalatosság marad. Igen ám, de mint kiderül a hősök nem halhatatlanok: egy ékszerrablást követően a két sztárnyomozó otthagyja névjegyét a manhattani flaszteron - örökre.
Azt hiszem, a Bourne ultimátum producere, Patrick Crowley és társai nagyon sok pénzt veszíthettek el annak idején Bernie Madoff ténykedése nyomán: a cselekmény középpontjában ugyanis egy harminckét-milliárdos csalás és a rendőrségi nyugdíjalap játssza a fő szerepet. Ennél többet nem is érdemes elárulni: lényeg, hogy legyen valami fő szál, amire a szkeccseket fel lehet fűzni. Mert a Pancser Police (úristen, de utálom ezt a címet!) nem más, mint egy másfél órás Saturday Night Live különkiadás. Nem csoda, hiszen a rendező-társíró, Adam McKay is ebből a szombat esti esztrádműsorból indította pályáját, Will Ferrellhez hasonlóan. Felbukkan a Wayans testvérek távoli rokona Damon Wayans Jr. (Komolyan. Unokatestvér), újra láthatjuk Michael Keatont komédiázni, aki valljuk be, már régóta hiányzott, és Steve Coogan megint eljátszhatja Alan Partridge-t. Nagyjából ennyi. 
Hogy hol van Mark Wahlberg? Jó kérdés, itt láttam valahol a környéken. Nem mintha valaha nagyformátumú színész lett volna - önmagát mondjuk kiválóan tudja játszani - itt azonban halványabb, mint Argentína jövő évi költségvetésének sarokszámai. Nagyon nagyon próbál önironikus lenni, de mindebből csak arra futja, hogy a borzalmas Max Payne filmet idézze fel bennem úton-útfélen - ennek a filmnek az emlegetési tilalmát is belefoglalnám az új médiatörvénybe. Az a helyzet, hogy Will Ferrell kénytelen egyes egyedül elvinni a vállán a dolgot, a Ron Burgundy legendájától eltérően ezúttal nincsenek igazi játszótársai. Eva Mendes még mindig nagyon szép - ne is várjunk mást tőle, Michael Keatonnak van ugyan egy-
Nagyobb baj azonban, hogy Nacume érdemben semmit sem tud hozzátenni a sötét lovag karakteréhez, amit ne láttunk volna már: hiába szélesebb a már-már disszociatív személyiségzavarként azonosítható hasadék a Wayne-személyiségek között, mint eddig bármikor, az öntudat fenyegetettsége nehezen átérezhető. A drámai dialógusok és monológok, a sablonos képi metaforák, valamint a harcjelenetek látványos, jelképes pózai valóban színházat idéznek, vélhetően a koncepció szerves részét képezve, ám egyúttal erős elidegenítő hatásuk is van. Batman egyéniségének fenyegetettsége ezúttal nem belülről emésztő intim pokolra, inkább egy kontrasztosan megvilágított, színpadias, poros rémfilmre emlékeztet az 50-es évekből, amiben ma már semmi ijesztő nincs.
Mathieu Kassovitz - érdemei elismerése mellett - a szélesebb értelemben vett közönség szemében akkor is csak "az a fiú az Amélieből" marad, akárhogyan is próbálkozik szegény. Pedig van neki rendezői filmográfiája is, benne a Bíbor folyókkal - a Luc Bessonnal turbózott folytatásról most felejtkezzünk el egy jótékony pillanatra.
A nem túl távoli jövőben a tokiói driftben megfáradt Vin Diesel tengeti életét a polgárháborús Jugoszlávia és a Sziget fesztivál keverékének tetsző, ki tudja miért anarchiába fordult Oroszországban mint mezei zsoldos. Egy nap a környék nagyhatalmú ura, Gorsky (az eltorzult fejű, takaréklángon üzemelő Gérard Depardieu) megbízza egy elsőre egyszerűnek hangzó feladattal: juttasson el egy lányt, Aurorát (a gyönyörű Mélanie Thierry) New Yorkba. Az úton a lány pótanyja, Michelle Yeoh kíséri őket - és szép lassan kiderül, hogy a lánnyal valami nagyon nincs rendben...
Vin Diesel nyilván vágyott egy művészi filmszerepre, ahol megmutathatja, mekkora színész is valójában. Sajnos a dialógusai még a maradék reményét is elvették erre: utoljára a botoxban fürdetett Mickey Rourke arca volt ennyire kifejezéstelen. Semmi gond nem lenne ezzel: nagyon kellemes, az első félidőben a nyolcvanas évek posztapokaliptikus filmjeit idéző, egy-két látványos akcióval feldobott filmet kapunk. Elhangzik benne a "Mindenhol jó, de legjobb otthon", meg más hasonló borzalmak, de őszintén: manapság melyik filmben nincsenek ilyen és ehhez hasonló, nyilvánvalóan helykitöltőnek szánt félmarhaságok? Nagyobb problémának tekintem, hogy a harmadik harmad inkább a történet lezárására tett elkeseredett kísérlet mint bármi más. 
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a nosztalgia súlyos betegség. Főleg akkor, ha elhisszük azt, amit a hozzáértők mondanak, miszerint
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hogy lehet szeretni egy olyan sorozatot, amiben minden részben ellőttek tízezer töltényt, felrobbantottak legalább egy tucat Dodge Coronet-et vagy Jeep-et és senki soha nem halt meg (Kivéve a negyedik évad utolsó részében Fullbright tábornok másfél perces haldoklását)? A játszótéri homokozós Tom és Jerry stílusú játékos, prepubertás fiús attitűdnek köszönhetően lett népszerű a Stephen J. Cannell által teremtett sorozat, ami - az utolsó borzalmas, ugyanakkor szerencsére rövid évad kivételével - soha nem vette komolyan saját magát. Volt például egy jelenet, amiben egy helikopter nekiütközött a sziklafalnak, felrobbant, majd később a lángoló roncsok közül sértetlenül támolyogtak ki a pilóták. Hogy lehet egy
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hiszen benne van Liam Neeson is - akitől sokat vártam az Elrabolva után, most azonban annak ellenére, hogy elméletileg ő a főszereplő, alig van mozgástere. Ugyanis a filmet simán ellopja Patrick Wilson (Lynch), - 
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; nem szabad túlzott elvárásokkal beülni A szupercsapatra. Hiszen vannak benne helikopteres akciók, robbantások meg rengeteg lövöldözés - az első húsz perc úgy zseniális, ahogy van. Ami utána jön, az nehézkes, vontatott és túlságosan bonyolult ahhoz, hogy igazán gördülékeny akciófilm legyen belőle. A cselekmény és az egymással szemben álló karakterek viszonya annyira bonyolult, hogy akármennyire is szeretnénk, hogy vigyenek magukkal az akciók, mindig azon fogunk gondolkodni, hogy éppen most kinek is kéne drukkolni. A Szupercsapat kemény, mint a szikla - ugyanakkor vannak itt százdolláros nyomólemezek, zsoldosok, renegát CIA ügynökök, katonai rendészek és elhárítók, akik között könnyű összekeveredni, mert mindegyik ugyanúgy néz ki. És - mint a filmből kiderül - ugyanannyira béna, ha hangtompítót kell egy pisztolyra csavarni. .jpg)
M. Night Shyamalan-re rossz idők járnak. Két évvel ezelőtt kijött Az esemény - a világ talán legunalmasabb katasztrófafilmje - és hirtelen minden elcsendesedett körülötte. A producerek és stúdióvezetők szemrehányóan bámulták, ahogy lassan bekászálódik a taxijába, és elhajt. "Ott megy" mondták maró gúnnyal "a csodagyerek." Eltelt közben némi idő, és hősünk nagyon szeretett volna csinálni valamit. A producerek nem felejtették el, hogy egykor David Vogel gondolkodás nélkül fizetett ki kétmillió dollárt a Hatodik érzék jogaiért - és a film kasszasiker lett. Ugyanakkor eltelt négy év a Lány a vízben, és hat A falu óta, úgyhogy igyekeztek biztosra menni: a Nickelodeon sikeres Avatarját (a James Cameron-féle Avatarhoz nincs köze) kellett filmre adaptálnia - hogy a Paramount Marvel-filmjei mellé legyen valami kis aranyos-fantasys darabjuk is nyárra.
Az első produceri leirat valami olyasmit tartalmazhatott, hogy legyen látványos, mint a Gyűrűk ura, legyen akrobatikus, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek és legyen egyedi, mint Az esemény. Ebből aztán az lett, hogy Az utolsó léghajlító olyan egyedi, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek, olyan látványos, mint Az esemény és annyira akrobatikus, mint a Gyűrűk ura Entjei. Ha valaki nem ismerné az Avatar - az utolsó léghajlító történetét, (amellett, hogy nem szükséges ismerni a filmhez) annak itt egy rövid összefoglaló. Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… Oké, szóval nem ott, de nagyon régen négy nemzet népesítette be a bolygót: a négy őselemnek megfelelően a tűz, a víz, a föld és a levegő népe. A népek harmóniáját pedig az a Jedi (akarom mondani, Avatar) vigyázta, aki Buddha módjára folyton reinkarnálódott, mindig a négy nép valamelyikében született újjá. Azonban ez a Jedi, (bocsánat, most már oda fogok figyelni) szóval ez az Avatar már száz éve nincs meg - és a világ káoszba fordult. Valahol a messzi északon két kékszemű eszkimógyerek, Katara (Nicola Peltz) és Jackson Rathbone a Twillightból megtalál egy jégbe fagyott kisgyereket, Aangot. Róla rövidesen kiderül, hogy ő az utolsó Léghajlító - akiket a Tűz népe - pontosabban a Steampunk népe - már régen kiírtott. Ha ez nem lenne elég, hamarosan az is kiderül, hogy ő az elveszett Avatar - és itt az ideje, hogy egyensúlyt teremtsen az Erőben. Pontosabban az elemek között.
A Csillagok Háborúja buddhista módra - intézhetnénk el a filmet sommásan, és igazunk is lenne: itt van a Yoda sárkánybőrben, Jeditrükkök lézerkard nélkül, sok sok Feng Sui, Csi és Kung-fu. Valószínűleg Scott Aversano (a producer) és Jeff Habberstad (a másodstáb-rendező) végig lefogták M. Night Shyamalan mindkét kezét az írástól a vágás végéig: utoljára a rettenetes Quantum csendjénél volt az az érzésem, hogy a filmet az akciórendező rendezte, aztán megengedték Marc Forsternek, hogy összerakja az operaházi jelenetet. Valami hasonló történik Az utolsó léghajlítóban is: a látványos küzdelmek mellé - amik tényleg jól néznek ki - kapunk olyan tőmondatos blődségeket, hogy csoda, hogy nem ájultak el a színészek forgatás közben. Értem én, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült, de úgy látszik a stúdió elfelejtette, hogy ők nem hülyék; nem lehet csak és kizárólag látvánnyal lekenyerezni őket. Az utolsó léghajlító egyfajta higított buddhizmussal megöntözött mezei fantasy - szerencsére idegesítő mellékkarakterek nélkül, mert nincs annyi vászonidejük, hogy megutálhassuk őket. 
Noha Dev Patel (Zuko herceg) már a Gettómilliomosban bizonyított, a forgatókönyv mindössze három mondatnyi mélységet engedélyezett neki. Valószínűleg a producerek elbóbiskoltak, ezért maradhatott benne ez a halvány reménysugár arra, hogy együttérezzünk a száműzött herceggel. A mellé beosztott Shaun Toub pedig Sir Alec Guiness módra hátratett kézzel járkál és időnként dühösen néz. Nem tudom hibáztatni. "Te leszel a mi Avatarunk" mondja az egyik szereplő a film egy pontján, és valószínűleg a Paramount illetékesei így is gondolták: az utólagos háromdésítésnek áldozatul esett a látvány is - technológiai okokból soha nem lehet olyan az utólagos átalakítás, mint a valódi 3D-re készült film - mivel fel sem tűnik, hogy lenne. Képről képre, beállításról beállításra idéződik meg A király visszatér ostroma - állítom, hogy még a statiszták is ugyanazok - az ötletesség kimerül a Tűz népének gőzmeghajtású szerkentyűiben és a Délkelet-ázsiai tájképek újrafeldolgozásában. Ha valamire nem lehet panasz, akkor azok a harci jelenetek: szépen koreografáltak, nincsenek ezer apró darabra vágva - tisztességes iparosmunka, de semmi több. Ugyanezt mondhatom el az egész filmről - amelynek utolsó jelenete kétséget sem hagy afelől, hogy lesz folytatás. Már csak egy kérdésem van: minek? 
Fesztiválszezon van, jelenleg is a fél szerkesztőség vagy a Balaton Sound utóhatásait kezeli, vagy már lent van Orfűn az EFOTT-on. Velük együtt a marketingszakma által különösen kedvelt 18-35-ös korosztály is inkább valami kellemesebb helyen tölti a kánikulai napokat, mintsem a még éjjel is forróságot lehelő betonrengetegben - vagy adott esetben a jégverem klímájú mozitermekben. A filmforgalmazók és marketingesek ezekben a napokban - hacsak nem ők is fesztiváloznak vagy vizisíelnek a Fertő-tavon - szomorúan ülnek az irodában: a légkondícionáló lefagyasztja a fejüket, lábukat égeti a háromrétegű thermoüvegen is átütő erejű nap, és arra gondolnak, vajon mit is lehetne csinálni, hogy a júliusi teljesítményértékelő-értekezleten ne égjenek le jobban, mintha otthon felejtették volna a naptejet az adriai vitorlázásra menet. Ilyenkor a nagyköltségvetésű sikerfilmek már be vannak táblázva, de a közbeeső heteket kénytelenek azzal kitölteni, ami éppen kezük ügyébe akad. Erre a célra pedig bolondbiztos módszer, ha kikeresik a "Romantikus komédia" varázsszót az Excel táblázatban. A romantikus komédia olyan, mint a Neogranormon: bármilyen bőrbetegséget eredményesen kezel - a leégés ellen pedig nem is kell más. Az istenített "célcsoport" úgy sincs a városban, tehát befűzik a szülőket - meg azokat, akik elmúltak harmincöt évesek, így számukra nem léteznek, és máris itt az Újrakezdők - A Világ Leghosszabb És Legértelmetlenebb Alliteráló Alcímű Alkotása. 
Emlékeznek még a Kedves Olvasók, a Spancserekre? Nem baj, ha nem: annak idején a filmet azzal hirdették, hogy ez a világ első Bromantic Comedy-je - ezzel a nehezen lefordítható szójátékkal utaltak arra, hogy itt bizony két egynemű ember szexualitástól mentes romantikus kapcsolatára épül a film. (Ez az, amit a régi világban barátságnak hívtak.) Az Újrakezdők ennek megfelelően ismét a műfajba tesz valami egzotikusat, így jött létre a MILF Comedy (Ezt nem fordítom le). Valahogy úgy kell a dolgot elképzelni, mint amikor a Diploma előttbe beledaraboljuk Carrie Bradshawt - aki mint tudjuk, tudja milyen a jó szex, vagy nem fél írni róla. Történetünk akár a Született feleségek egyik epizódja is lehetne: Sandy (Catherine-Zeta Jones) a Tipikus Kertvárosi Negyvenes Anyuka Főszereplő egy napont a Termékelhelyezett Népszerű Számítógépen meglátja férjét, amint éppen a szomszédasszonnyal… de ezt inkább az Olvasók képzeletére bízom. Kábé három perc alatt el is válik tőle, és két gyerekével beköltözik New Yorkba, hogy új életet kezdjen. Hamarosan össze is hozza az élet a Tipikus Huszonéves Szüleivel Élő Zsidó Férfi Föszereplővel (Justin Bartha), aki előbb bébiszitteri (lásd a borzalmas alcímet) majd szeretői státuszba kerül. Persze ott van az a fránya korkülönbség, szóval nem lesz egyszerű az életük. Teszem hozzá, a miénk sem, ha végignézzük.
Nem tudom hol siklott igazán félre a dolog: van egy úgy-ahogy érdekes alaphelyzetünk (újrakezdés negyven évesen két gyerekkel), néhány abszolút sztereotíp karakterünk és New York, amit az Isten is arra teremtett, hogy romantikus komédiákat - és akciófilmeket - forgassanak benne. 
Családi perpatvar hongkongi módra: miután a triádfőnök apuka volt olyan balga, hogy Kínában seftelt hamis bankókkal (ugye arrafelé nem szeretnek pöcsölni a hatóságok: puff, golyó a fejbe), egymás után kezdenek hullani az örökösök. A tét természetesen nem csak egy zsáknyi pénz, hanem az alvilág egy jelentős szeletét uraló gengszterbirodalom vezetői pozíciója is. Két nagy kérdés van. Az egyik, hogy ki a felelős a gyilkosságsorozatért: az ártatlankának tűnő lány, Audrey? A kurvától született kívülálló fiú, Calf? Esetleg az ő protezsáltja, a néma kungfu csaj, Dumby? Vagy a vezéri posztot gyorsan magáévá tevő Funky? A másik nagy kérdés, hogy mindez ki a tökömet érdekel. Előbbire kapunk választ, utóbbira soha. 
A Bad Blood egyébként is katasztrofálisan strukturált film. Dennis Law-nak fingja sincs róla, hogy kell felépíteni egy történetet, össze-vissza hajigálja egymás után a jeleneteket, mindig sikerül oda beszúrnia a flashbackeket, ahová a legkevésbé valók, feleslegesen sokat időz lényegtelen eseményekkel, viszont elsiet fontos dolgokat – egy pofátlanul egyszerű sztorit fárasztó zagyvasággá kuszál. Az egész szerencsétlenségből csak a szépen megkomponált, és egész pofásan fényképezett harcjelenetek érnek valamit, de azok is inkább csak akkor, amikor a néma Dumbyt alakító Jiang Lu Xia alázza a rátámadó sokaságot (kézzel, bottal, késsel, amit csak akarsz – ha a csetepaték kreativitásából csak egy csöppet átmentettek volna a történetbe és a figurákba, beljebb lenne a film). Bár ehhez is hozzá kell tenni, hogy a hathatós pofonokból jócskán kijut a hitelességnek is, főleg a vége felé. A rutinos szarházi, Simon Yam szolgál még kellemes pillanatokkal, kétségkívül emlékezetes pl., ahogy dögös, térdig érő sárga ballonkabátban áll neki kardozni nővérével. De sok lapot neki sem osztottak. Újabb hongkongi tucatvagdalkozás a süllyesztőnek. 
Ülök a moziban, egy órája megy a Brooklyn mélyén, és az órámra való sűrű pillantások közepette azt kérdezem magamtól, mit tudtunk meg eddig. Richard Gere szenved, mert egy kiégett, öreg kopó, ráadásul igazi balfék, és a töke tele van a világgal. Don Cheadle szenved, mert beépített zsaruként szarrá ment az élete, és a töke tele van a világgal. Ethan Hawke szenved, mert a rendőri fizetésből nem tudja eltartani a családját, és a töke tele van a világgal. Mindenkinek a töke tele van a világgal, de egyébként senkivel nem történik semmi – pedig túl vagyunk a játékidő felén. Antoine Fuqua sokadszor bizonyítja, hogy egyfilmes rendező. A bő lére eresztett Brooklyn mélyén keretei közt rengeteget beszél, de a sok rizsa közt csak egyvalamit tud mondani: hogy szar az élet. Köszönjük, Mr. Fuqua. 
A három történetszálból egyedül Don Cheadle-é élvezetes valamennyire, az ő karaktere az egyetlen, akit meg tudunk érteni, akivel hellyel-közzel képesek vagyunk azonosulni. Tudjuk, hol siklott ki az élete, értjük, miért hozza azokat a döntéseket, amiket, és nem utolsósorban, a bajtársiasság, a becsület, a barátság értékei hajtják előre a fim utolsó etapjában. (Más kérdés, hogy szerencsétlen Wesley Snipes figurájának egyetlen értelme, hogy bosszúba hajszolja Cheadle-t.) Ezzel szemben Gere egy unalmas, bután és összevissza motivált, kiégett roncs, ráadásul fogalmunk sincs róla, hogy miért az – csak azt tudjuk, hogy sajnálnunk kellene, mert más is döngeti a kurvát, akihez rendszeresen eljár. Az élet nagy tragédiái, ugyebár… Hawke karaktere meg olyan hülye, hogy képtelenség együtt érezni vele. Aki nem tudja eltartani háromgyerekes családját, az nem csinálja fel negyedszer is a feleségét. Aki veszélyes magánakcióra készül, hogy ellopja egy rakás gengszter pénzét, az nem csatolja le magáról a golyóálló mellényt, mielőtt elindul. Aki nem akarja, hogy kollégái megtalálják, az nem hagyja ott a mobilját az asztalán, mint valami intő jelet, pont amellett a papír mellett, amin jól láthatóan bekarikázta a célállomása címét. .jpg)
Újabb szép példája született a különféle popkulturális médiumok közötti átjárhatóságnak - vagy, kevésbé elegánsan fogalmazva, Hollywood újabb szobrot épített az amerikai szórakoztató-ipar ötlettelenségének. A titánok harca (Clash Of The Titans) ugyanis bár alapvetően az azonos című 1981-es fantasztikus film újrafeldolgozása, mégis több vonatkozásban sokkal inkább emlékeztet a God Of War című videojáték-sikerszériára (nagyon konkrét jelenet-nyúlásokra kell itt gondolni), melynek legújabb képviselője túl van egymillió eladott példányon a PlayStation 3 konzolon. 
Bármit! Ma, az Álomgyárból Pénzgyárrá avanzsálódott Hollywoodban már úgyis az a tét, hogy beül-e elég néző legalább egyszer a filmre, hogy megtérüljön a rengeteg CGI borsos ára. És be fog, mert csábítanak a monumentális harcjelenetek, meg persze bizsergető az újra felkapott 3D-s technológia is, az Avatár farvizén sokan el tudnak evickélni.
A 80-as, 90-es években nem csak a legjobb akciófilmek születtek, de a legszarabbak is, amiért részben az úgynevezett rip-off filmek is felelőssé tehetőek. A korszak nagy sikerű zsánerfilmjeinek sorra készültek el az olcsó másolatai, pofátlan lenyúlásai, melyek az esetek többségében olasz mesterek lelkiismeretét terhelték, bár a fülöp-szigeteki és persze az amerikai filmeseknek is elvitathatatlan érdemei voltak az ízlésrombolásban. A Cápa, Star Wars, Rambo, Terminátor ripoff-ok elárasztották a VHS piacot, de meglepő módon ezek a fröccsöntött utánzatok is egészen szépen megéltek az elődöktől elcsórt ötletek, a harmadosztálybeli színészutánzatok, és a gagyiság fogalmát teljesen kimerítő trükkök ellenére is. 
A hadsereg szupertitkos robotja, bizonyos Omega-1 megkergül egy szigeten, és ezért mindenre lő, ami mozog, még a saját helikopterükre is. Ezért a B.A.M. (vagyis a Big Assed Motherfuckers) nevű speckó egységet küldik a nyomába, csak éppenséggel nem közlik velük, hogy pontosan mi is az, ami után kajtatnak. Adnak melléjük egy külsőst is, aki nem más, mint a robi tervezője, és akinél ott van a távirányító, hogy kikapcsolja a megkattant konzervet, ha elég közel kerülnek hozzá. A motherfuckerek bevetik magukat a dzsungelbe, majd a Predatorhoz való hasonlóság kedvéért közben még gyorsan felszabadítanak egy gerillatábort is, ahonnan nem váratlan módon egy csaj csapódik hozzájuk. Omega-1 közben sorra levadássza a nagyseggűeket, és ahogy az lenni szokott, a végén csak egy maradhat, meg a nő.
Sajnos az elején sok dögunalmas dzsungeltúrát kell végigszenvednünk, az akció nagyon kéreti magát. Ugyanakkor még katonának sem kellett lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a csapat a valóságban még a partra sem jutott volna el élve, ugyanis minden egyes megmozdulásuk teljesen ellentmond bármilyen harcviselési módnak, szabályzatnak. Kezdjük ott, hogy mindenre azonnal lőnek, már az első gyanús neszre kitáraz az egész kommandó, azaz csak kitárazna, ha nem az akciófilmekből ismert végtelen kapacitású, kifogyhatatlan fajtájúval szerelkeztek volna fel. De ha ez még mindig nem hívta volna fel rájuk a figyelmet, akkor a rengeteg üvöltözés, kiabálás már biztosan. És a nagy kedvencem, az állandó csoportosulás sem maradhat el, vagyis, hogy folyton egy kupacban, egymáshoz szoros közelségben állnak, hogy egyetlen kézigránát is elég legyen a nagyseggű anyabaszók sok kis nagyseggű anyabaszó darabokká való aprításához, és egyébként is kollektíve hiányoztak, amikor a fedezékbe húzódás hasznosságát tanították a levelező kommandósképzőn. Tudom, hogy drága egy katonai tanácsadó felbérelése, de a logika azért ingyen lett volna. Ezekből aztán következik, hogy az akciójeleneteket nehéz megállni röhögés nélkül, mindenki lő mindenkire, mindenből, minden irányba, a gránátokat pedig találomra dobálják, abban bízva, hogy a bajtárs remélhetőleg nincs a közelben. A közelharcokat pedig néha érthetetlen okból felgyorsítják, amitől röhejesen burleszk-szerű lesz az egész.
Mattei egyik kedvence, a parancsnokot alakító Reb Brown (a zseniálisan tré Strike Commando „sztárja”, de volt ő Amerika Kapitány is) erre a szerepre termett, pont annyi tehetség szorult belé, mint az ilyen szőke kékszemű izomtibor katonák megformálásához kell, de a slepje is hasonló filmeken érett kultikus figurákból áll. Itt van a sok szarból ismerős amerikai Jim Gaines, aki úgy néz ki, mint egy csimpánz, és ráadásul sokkal rosszabb, ha még mosolyog is. Láthatjuk még a veterán Romano Puppo-t, és a nem kevésbé kultikus és általában ilyen lökött katonaszerepekbe ragadó Massimo Vanni-t is, aki erre a forgatásra a Chuck Norris hasonmásversenyről érkezett. Vicces egyébként, hogy a végén a stáblistán összekeverték Vanni-t és Gaines-t, mivel előbbi az Alex McBride művésznevet használta, és ez elég volt a kreditekért felelős kolléga összezavarására.
Kilenc évvel ezelőtt a filmesek kitalálták a tökéletes sorozatgyilkost. A Nagy Kaszás végtelen számú folytatásban szerepeltethető, nem kell minden rész végén kinyírni, és minden következő elején feltámasztani, és bármilyen bizarr, hihetetlen, túlspilázott módon lecsaphat az áldozatokra. Nem csoda, hogy már negyedszer nyomják le a torkunkon ugyanazt, és az sem, hogy mi meg csak unottan öklendezzük fel a kéretlen repetát. 
Ezek után nem csoda, hogy a stúdió már oda se merte írni a cím után a sorszámot (Final Destination 4 helyett így kaptunk The Final Destinationt, ami egyébként akár remake-ként is értékelhető), sőt, még a korábbi részekre is csak egy sebtében odavetett félmondattal utalnak. Ez persze nem meglepő, mert a filmben egyébként is csak sebtében odavetett félmondatok vannak. A karakterek jó esetben pofátlanul egydimenziósak, rossz esetben a röhejes drámai hatás érdekében szomorú múlttal terheltek – de minek, mikor ezeknek amúgy sincs jelentőségük, hisz a szereplők és a köztük lévő dialógusok, konfliktusok úgyis csak szükséges ragasztóanyagként szolgálnak a furmányos haláljelenetek közt (ezért fárasztó és felesleges a sztori erőltetett csavargatása is), és végülis ez utóbbiak miatt ülnek be az emberek a moziba. Ám míg az első részben ezek a jelenetek valóban ötletesek és ügyesen kivitelezettek voltak, a többségük mostanra fárasztóan abszurddá, eltúlzottá vált, és szerencsétlenül, akaratlanul egyensúlyoz a komédia határán. Jól gondolták az alkotók, hogy ez az elkoptatott gimmick önmagában már nem elég, és kell valami más nézőcsalogató fogás is: ez lett az egyre elterjedtebb 3D, amit itt jól ki is használtak. A másfél óra tobzódik a három dimenzió előnyeit demonstráló beállításokban, a néző arcába csapódó belsőségekben, alkatrészekben és egyéb halált okozó eszközökben, így aztán a gorefest, még ha nem is vehető komolyan, kielégítheti a rajongók igényeit. 
Amikor néhány hónapja megjelent a Hajsza a föld alatt előzetese, rossz érzés fogott el: már megint egy feldolgozás, ami nyilvánvalóan rosszabb, mint az eredeti. Emiatt pedig boldogtalan leszek, és azon fogok keseregni, ez vajon miért kellett? Biztos forrásból tudom, hogy rengeteg, megfilmesítésre váró eredeti forgatókönyv van a stúdiók birtokában, amelyeket egy hatalmas raktárban őríznek több száz ládába zárva. El tudom képzelni, hogy még most is ott lapul az egyikben a Szövetség Ládája. Aztán megláttam a videó végén, hogy Tony Scott rendezi. Hűha. Sajátos hollywoodi ökölszabály, hogy Tony Scott páros számú filmjei nagyon jók, a páratlan számúak pedig nagyon rosszak. A Hajsza a föld alatt pedig páratlanra jött ki.
Az iménti impozáns listából a teljesen értelmetlenül jelen lévő John Turturro és James Gandolfini lóg ki - Nem mondom, van jelenlétük - ami nagyon fontos bármilyen színész esetében - viszont elfelejtettek nekik épkézláb karaktereket írni, vagy legalább egy-egy normális mondatot, hogy ne állandóan Turturro közhelyei legyenek a végszavak. John Travoltáról annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy megint üvöltözik - ami esetében inkább kislányos sikongatásnak felel meg. Ezen kívül kövér is - itt véget is ér a színészi eszköztára. Denzel Washington ellenben jól csinálja amit csinál, de amikor a film utolsó tíz percére akcióhőssé változik az egyszeri - egyébként korrupcióval gyanúsított - köztisztviselő, az a film legnagyobb tragédiája. 
Bár ez az első részben fokozhatatlannak tűnt, a robotok még idétlenebbek, mintha csak gyerekeknek készült akciófigurákról mintázták volna őket – és tényleg. A hivatalos marketingszöveg szerint 40 új robot lép színre, de az akciójelenetek során Bay annyira rövidre veszi a snitteket, hogy felismerni se nagyon lehet, ki gyepál éppen kit. Némileg sajnálom a szerencsétlen CGI-szakmunkásokat, azért görnyedtek hónapokon át a monitorok előtt, hogy a millió részletből megtervezett robotok látványa csak villanásnyi időre jusson el a nézői agykérgekbe? Apropó CGI: mondhat bárki bármit, ez a film is arra bizonyíték, hogy a digitális effektek nem tudják igazán pótolni a valós robbanásokat, hiába amortizálódik le fél Párizs, hiába dőlnek le súlyos tornyok, repülnek levegőbe épületek, robotok, nem érezni a látvány valódiságát, anyagszerűségét azt, hogy a filmben is ugyanolyan gravitációs törvények hatnak, mint a vászon másik felén. És amikor hiányzik a valóság illúziója, könnyen elunja az egyszeri néző a grandiózus akciókat, legyenek azok bármilyen jól megkoreografálva. (A Transformátors-nak csúfolt Terminátor: Megváltás esetében kevésbé éreztem ezt a problémát.)
Minderről persze csak hallomásból értesülünk, mivel a Földfény mindkét eddig megjelent kötete a Holdon játszódik. A történet elején az űrállomás multikulti idilljét három tinédzser halála rázza meg. A fiatalok brahiból felmásznak egy csillagvizsgálóra, ahol baleset éri őket. A tragédia következtében a kolónia vezetőjét leváltják, utóda Aaron Cole, aki jóval pragmatikusabb és politikusabb alkat. A beilleszkedés legnehezebben fiának, a 15 éves Damon-nak megy, akit egyedüli földi születésűként a Földfény Akadémia többi diákja folyamatosan zaklat, de az sem növeli jelentősen a népszerűségi indexét, hogy anyja az egyik tanár. Bonyolítja továbbá a helyzetet, hogy a lány, aki a legjobban tetszik neki, az osztály legbalhésabb bully-jának barátnője. 
Enyhe vigasz, hogy ez a semmi, viszonylag ízlésesen van megrajzolva. Ahogy a felütésben jeleztem, stílusban alig van nyoma a hagyományos manga-esztétikának, ha csak a fekete-fehér paneleket nem számítjuk (nem számítjuk). Christopher Schons, akinek ez az első önálló képregény-sorozata, tehetséges rajzoló, a figurái néhol elnagyoltak, de a kompozíciói izgalmasak, hatásosak – többet is kihoz a sztoriból, mint amennyi benne van. Stuart Moore a fülszöveg szerint „elismert regény- és képregényíró”, dolgozott a Rozsomákon és a Csillagkapu: Atlantiszon is, ennek ellenére a már említett sablonos karaktereken túl a történet aránytalanságait is fel lehet neki róni. Az első kötetben illetve a folytatás második felében olyan komótosan ballag a cselekmény, mintha egy 20 kötetes szériáról lenne szó, noha állítólag már csak egy kötet fog elkészülni. 
.jpg)
