Vallomással kezdeném: nem kedvelem különösebben a fantasy műfaját, sem képregényben, sem filmen, sem prózában, sőt meséket is viszonylag ritkán olvasok vagy nézek. Mégis, Neil Gaiman, az előbb citált műfajok kortárs nagymestere, az egyik kedvenc szerzőm. Eddig nem nagyon próbáltam magyarázatot találni erre a paradoxonra, de a Tükör és füst elolvasása után, azt hiszem, egy kicsit okosabb lettem.
A novellás gyűjtemény nem először jelent meg nálunk, 1999-ben már kiadták magyarul. Az Agave döntése, hogy újra a közönség elé tárja a kötetet, egy kicsit sem meglepő, azóta ugyanis komoly rajongótáborra lett a brit zseninek, hála a Sandmannek vagy a sikeres filmes adaptációknak (Csillagpor, Coraline és a titkos ajtó). Hogy szükség volt-e ehhez újrafordíttatni a szövegeket, arról nem tudok nyilatkozni, a kiadvány mindenesetre színvonalasra sikerült, úgy kívül, mint belül.
A Tükör és füst több szempontból is kiszolgálja a Gaiman-fanokat. A változatos műfajú és témájú szövegek önmagukban is érdekesek, kuriózum értékük sem csekély, merthogy először olyan antológiákban, magazinokban jelentek meg, amelyekről a magyar olvasó soha nem hallott, hallhatott. De ami még izgalmasabbá teszi őket, az Gaiman majd’ 40 oldalas bevezetője, amelyben külön-külön mindegyik novellát vagy verset kommentálja, elmeséli honnan jött az ötlet és milyen körülmények közt készültek el. Tanulságos olvasmány ez azoknak, akik úgy képzelik el az alkotás folyamatát, hogy a múzsa által homlokon csókolt művész az írói eksztázis hevében papírra veti agyszüleményeit, spontán és minden külső kényszertől mentesen. Gaiman ehhez képest, a kommentárok szerint, a legtöbb novelláját szerkesztői felkérésre írta meg, igazolva a tételt, mely szerint az alkotói munkát leghatékonyabban a határidő tudja ösztönözni. Kiderül továbbá az is, hogy a mára összetéveszthetetlenül eredeti stílussal bíró Gaiman egy-egy szöveg megírásakor sokszor tudatosan próbálta másolni kedvencei stílusát. Szó sincs természetesen ihlethiányról vagy pálgiumról; ez inkább csak stílusgyakorlat, hommage, irodalmi játszadozás. Van, hogy egy 17. századi történész stílusát imitálja (Baglyoknak lánya), Lovecraft előtt tiszteleg (Shoggoth ófőzdei banyaszomorító; Megint csak világvége), Raymond Carver novellát ír (Egér), és van, amikor már a cím is egyértelművé teszi, hogy mi a cél (Egy élet, Moorcock korai stílusában).
A legjobb szövegek azonban nem ezek, hanem azok, ahol a stílusok helyett a témákat, motívumokat tükrözteti. Ebből a szempontból is találó a kötet címe – szinte mindegyik novella egy klasszikus történet átköltése, újragondolása, egy szokatlan nézőpontból történő felvillantása. Mint a könyvet záró, zseniális Hó, üveg, alma, ahol a jól ismert Hófehérke-mesét az ezúttal nem is annyira gonosz mostoha elbeszélésében ismerhetjük meg; a Mr. Fox („az angol Kékszakáll) történetét elmesélő verses A fehér úton vagy a Beowulf és a Baywatch (!) motívumait ötvöző Baywolf: ordas világ. Ugyanilyen könnyedén és élvezetesen játszadozik el a műfajokkal is, akad utópikus sci-fi (Változások), krimi-fantasy (A gyilkosság misztériuma), örkényien groteszk szatíra (Nagykeráron beszámítjuk, Babavilág) vagy épp farkasemberes horror (Megint csak világvége). Személyes kedvencem mégis inkább egy besorolhatatlan novella, Az aranyhalas medence és más történetek, amelyben Gaiman (az író) Los Angelesbe utazik, hogy egyik műve megfilmesítéséről tárgyaljon hollywoodi fejesekkel, akikről persze kiderül, hogy szürreálisan ostobák.
És végül, visszatérve a költői kérdésre, mi szerint miért fogyasztható Gaiman munkássága azok számára is, akik nem kedvelik a fantasy-t vagy a meséket, íme a válasz: a határátlépés könnyedsége. Gaiman soha nem önmagukba zárt világokkal dolgozik, a hétköznapi „valóság” és a fantázia világa nála soha nem válik ketté, bármikor át lehet csúszni az egyikből a másikba, ahogy azt a könyv első novellája, a Lovagkor is remekül illusztrálja. Gaiman nem fantasy-t ír, hanem egy alternatív valóságról mesél, amely sokszor csak egyetlen apróságban tér el a mi világunktól, és ebben nincs nála nagyobb mester.
Részlet a könyvből: itt.