A The Raid a vihar előtti csend pillanatainak ábrázolásáért igazán jó. Mint egy szamurájfilmben, ahogy a harcosok kivont karddal, némán, mozdulatlanul állnak egymással szemben egy szélfútta réten. Vagy mint egy westernben, ahogy a párbajhősök izzadva néznek farkasszemet egy poros városka kihalt utcáján, kezüket a pisztolytáska fölött nyugtatva. A csontzúzásokat megelőző momentumokra itt szűk, sötét, kopott folyósokon, vigasztalan, lepukkant, rommá lőtt-vert-lakott lakásokban kerül sor, ami az említett toposzok, ha nem is eredeti, de tökéletes átmentése a harcművészeti filmek világába.
És valljuk be, látványos bunyójelenetet bárki tud rendezni, aki felkér egy ügyes koreográfust, de ahhoz, hogy a humán erő- és pofonforrások redukcióját élvezhető és értékelhető filmes kontextusba ágyazza, már nem mindenki képes (ld. Tony Jaa dügunalmas és szentimentális bullshitekkel összeragasztott rúgófesztiváljait). Gareth Evans előző filmje, a Merantau is ennek a kontextusnak a hiányától szenvedett, bármilyen bámulatosak voltak is az akciói. A The Raid már egy nagy lépés a jó irányba – nem tökéletes, nem a zsáner új alfája (bár majdnem), amiként sokan ünneplik, de így is az utóbbi évek legjobb csontőrlője.
A sztori pont olyan pofátlanul egyszerű, amilyennek lennie kell. Egy rendőrségi kommandó megszáll egy fegyveres bűnözőkkel és bujkáló gyilkosokkal teli épületet, amit egy kegyetlen gengszter ural. Mire rájönnek, hogy akciójukat hivatalosan nem hagyták jóvá, így hiába is várnak erősítésre, a ház kiutak nélküli halálcsapdává válik számukra: minden lakó rájuk vadászik.
Elindul a film, és mire hármat pisloghatnál, a szereplők már vagy húsz hullát kitermeltek a fegyvereikkel – Evansnak 10 percébe sem telik, hogy belecsapjon a lecsóba. És az első akciójelenet félelmetes erejű. Ahogy a kommandósok rájönnek, hogy megszállókból üldözöttekké váltak, a rendező ólomzáporokon, vérgejzíreken, falakon, plafonon, padlón keresztül menekíti őket szinte felfoghatatlanul őrült iramban. A The Raid elsőszámú problémája, hogy ennek a negyed órának a légzésgátló intenzitását később már nem tudja megfejelni.
Már csak azért sem, mert a játékidő előrehaladtával kényszerűen elhagyják a lőfegyvereket (amit mellesleg semmilyen dramaturgiai szükség nem indokol, csak az örökzöld „így írták meg a forgatókönyvet” érv, és a harcművészeti film címkéje), és azok nélkül egyszerűen kevésbé változatosak az összecsapások. Tény azonban, hogy a szereplők, a nézők nagy megelégedésére, lelkesen használnak mindenféle egyéb fegyvert, ami a kezükbe kerül, legyen az kard, bot vagy akár a fal – ha jól csinálják, azon is kenődik olyan szépen az agyvelő, mint a pisztolygolyón. (Roppant élvezetes egyébként a film fan-service jellege – ha valakinek a fejét már háromszor izomból hozzákúrták a falhoz, nyilván nincs rá szükség, hogy ezt még ötször megismételjék, de ha egyszer olyan rohadtul jó nézni…)
A The Raid másik problémája, hogy Evans nem elégedett meg a puszta zúzással, muszáj volt belevinnie valami pluszt. Ezért félúton kiderül, hogy az egyik kommandós és az egyik gengszter testvérek, ami akár egy nagyon izgalmas és érdekes drámai szállá is kinőhette volna magát, mondjuk John Woo ’80-as, ’90-es évekbeli hong kongi filmjeinek mintájára. De elnagyolt és felületes marad az egész, a személytelen, jellegtelen karakterekkel együtt, ami főleg akkor tűnik fel, amikor Evans erre akarja kifuttatni a filmvégi katarzist, és látványosan kudarcot vall vele. Vagy dolgozni kellett volna a sztori ezen aspektusán, vagy hagyni a fenébe az egészet – elvégre ezeknek a filmeknek úgysem ez a lényegük. (Miért, a Die Hardban pl. mi volt a dráma? Jófiú összezárva rosszfiúkkal, aztán hadd szóljon!)
Ezek a hiányosságok gátolják meg a The Raidet abban, hogy igazán nagy film legyen belőle, de a bántó túlzások, a felesleges szentimentalizmus és az erőltetett coolságok nélküli, képileg és zeneileg is csodálatosan megtámogatott küzdelmek brutalitása, nyersessége és viszonylagos realisztikussága így is gondoskodik a kellő élvezetről, és a kb. ötpercenkénti, geekboldogító „aztakurva!” jelenetekről. Az ég óvja Hollywoodot attól, hogy Evans egyszer írjon egy ilyen hirigjéhez egy igazán jó forgatókönyvet.
PS: Hogy a „Redemption” mi a búbánatra utal, arról fogalmam sincs.