„Én azt hittem, Pesten soha többé nem lőnek már.”
1956 október, AZ a bizonyos nap. Azon utazik vissza Gordon Zsigmond a feleségével Budapestre, kilencéves bécsi távollétet követően. Mert miután ’45-ben hosszú hónapokig volt alkalma határozottan nem élvezni az ÁVO ragaszkodó vendégszeretetét, és csak egy kisebbfajta csodának köszönhetően menekült meg (Budapest romokban), nem vágyott vissza az országba, ami azóta is a holtteste látványáról ábrándozó hatalom igája alatt nyög. Most sem vágyik, mégis kénytelen visszatérni. Nem azért, mert valami nagy dolog történik Budapesten, ő pedig újságíró, hanem azért, mert egy bécsi hullaházban megkérték, hogy azonosítsa nevelt lánya, Emma holttestét. A szülő rémálma a tiszta fehér lepel szelíd felemelésével nehezen kifejezhető megkönnyebbülésbe fordult, amikor a meggyilkolt lányról kiderült, hogy nem az, akinek a papírjai alapján lennie kellene. Csakhogy a megkönnyebbülésből való kijózanodás nyomában új, nyugtalanító kérdések járnak: hogy került Emma útlevele egy másik magyar lányhoz? Miért nem kaptak tőle levelet Budapestről már hónapok óta? És ahogy a határ lezárása előtti utolsó vonat befut Gordonnal és Krisztinával a Nyugati pályaudvarra, és mindenki forradalomról és Rákosi Dunába hajításáról beszél, noha senki nem biztos benne, hogy mi történik valójában, már tudják, hogy nem Emma megtalálása lesz az egyetlen problémájuk.
A rejtélyes ködbe burkolózó Kondor Vilmos (vagy akármi legyen is az igazi neve) 2008-ban megjelent Budapest noir című regénye nem egyszerűen egy jó magyar hardboiled krimi volt, nem csak egy döbbenetesen valóságszagú korhangulatba, sőt, kordokumentumba ágyazott noir, hanem egy jelenség, egy kinyilatkoztatás, egy demonstráció. Hogy Hammett és Chandler örökségét lehet művelni itt is, így is, átvéve a tengerentúli klasszikusok motívumait, megoldásait, hatásmechanizmusait, de jellegzetes, és a lehető legjobb értelemben vett magyarságba öltöztetni őket, ami messze nem csak a helyszín Los Angelesről Budapestre cserélését jelenti, hanem minden más, az atmoszféra, az attitűd, a gondolkodásmód látványos, mégis finom kalibrálását, és a XX. századi magyar történelemnek a sztoriba integrálását. Gordon karakterétől a gyilkossági nyomozáson át a korabeli főváros ábrázolásáig a Budapest noirban minden tökéletesen a helyén volt, szebb, kifinomultabb, kerekebb krimit nehéz elképzelni. A nagy siker (melynek legutóbbi állomása a könyv USA-beli megjelenése, és ottani pozitív visszhangja) persze nem feltétlenül csak széppel és jóval jár. Az, hogy húzza maga után a folytatásokat, egyértelmű, de sajnos az is, hogy ezek legtöbbször kiszámíthatóan rossz irányba, lefelé indulnak a színvonallal.
A sorozat remek második kötetében (Bűnös Budapest) ez még csak alig-alig volt észrevehető, a harmadikban (Budapesti kém) viszont már túlságosan is. Kondor arányérzéke felborult, a második világháborús háttér és a budapesti „városnézés” (honnan hová megy Gordon, pontosan hogy jut oda, milyen utcák érintésével, azoknak mi a története, mi a mostani neve, mi volt a régi, és miért, illetve társaik) fojtogatni kezdte a narratívát és a főhős karakterét. Mindaz a nyilván hihetetlen kutatómunkát igényelt háttérismeret, ami az első két könyvet olyan autentikussá tette, túlságosan előtérbe tolakodott, rátelepedett a sztorira, tudásfitogtatássá vált, de gondolom, ha az ember évente, menetrendszerűen dobálja piacra az újabb és újabb regényeket, az előbb-utóbb megbosszulja magát. A helyzet a negyedik részre (Budapest romokban) sem változott sokat, sőt a könyv még lassú és zavaros is lett, az pedig semmi jót nem ígért, hogy Kondor az utolsó részt, a Budapest novemberben-t már nem „önszántából”, hanem felkérésre írta meg. Mégis ez lett a sorozat második legjobb darabja.
Pedig ’56 húzós téma. Lassan hat évtized telt el azóta, de a sebek még mindig nem gyógyultak be, az indulatok még mindig képesek felforrni, az aktuálpolitika kötélhúzóversenyében még mindig eszközként használatos, olyan meg még nem fordult elő, hogy egy szórakoztató mű csupán választott zsánerének hátteréül használta volna. De a semmilyen körülmények közt meg nem alkuvó főhős személyisége, a kapzsi, opportunista bűnözők utáni nyomozás és a történelmi események káosza nagyon szépen, hatásosan egészítik ki egymást – és Kondor nem fél őszintén beszélni ’56-ról. El sem tudok képzelni annál rosszabbat, mintha pont ez a sorozat nyúlt volna pátosszal, bagatellizálással vagy bármiféle részrehajlással a témához. A könyvben ott van minden. A felkelők izzó, szenvedélyes haragja és tenni akarása, és ahogy ez az ártatlanok számára is életveszélyes lincselésekbe fordul. A forradalom alapvető fejetlensége, a magyar honvédség hovatartozásának kérdése, és hogy a tűzharcok sokszor úgy folynak le, hogy senki nem tudja, ki kezdte őket, vagy még azt sem, hogy éppen kiknek kikre kell lőniük bennük. És persze a győzelemmámor, amibe azért vegyül egy kis árulás is, mert az év embere (Times), a magyar forradalmár sem biztos, hogy szent, és ahogy ebbe a mámorba kétely és félelem vegyül, hogy talán nincs még vége.
Ez a bizonytalanság, ez a kétely, ez a furcsa létállapot, mint valamiféle (máig) konstans magyar jellegzetesség zárja keretbe a cselekményt. A Bécsben élő Gordon és Krisztina az első oldalakon csak homályos pletykákat hallanak arról, hogy valami történik Budapesten, majd ahogy közelednek a városhoz, összeilleszthetetlen mozaikdarabkák keltenek kísérteties hangulatot. De amivel ezt az egészet Kondor igazán életre kelti, az a karakterek hitelessége. A főszereplők a minden korábbinál szebben és intimebben ábrázolt kapcsolatukkal (talán ha egy csókot váltanak az egész könyvben, de az írónak elég csak egyetlen rezdülésükre utalni, hogy mindent értsünk köztük), az alvilág különböző mélységeiben elmerült alakok, akik minden rendszerben megtalálják a kiskapukat, a politika nagy túlélői, akik hithű fasiszták, ha jobbról fúj a szél, rendíthetetlen kommunisták, ha balról, és a nemzetközi újságírógárda színes tagjai, köztük Jean-Pierre Pedrazzini, aki valóban élt, és valóban a Köztársaság téren kapott halálos sebet.
A Budapest novemberben tökéletes lezárása Kondor sorozatának, és nem csak azért, mert visszahozza az első két rész színvonalát, hanem azért is, mert úgy hagyja ott Gordont a zárójelenetben, a magyar történelem egyik tragédiájának előestéjén, hogy sorsa az ország sorsával együtt burkolózik ködbe, a nép immár vajmi kevés utast hordozó, de azért süllyedve is büszke, és a maga módján masszív erkölcsi hajójának kapitányaként. Nincs kérdés, hogy mi lesz vele, hogy túléli-e a következő napok invázióját, és a következő évek megtorlását, hogy sikerül-e kiszöknie külföldre, mert ez nem számít. Az számít, hogy ott van, ahol lennie kell, bármi történjék is.