Bizonyos szempontból az Evil Dead az egyik legtökéletesebb példája annak, hogyan kell filmet csinálni. Hagyni, hogy csak a rettenetes késztetés hajtson, és mikor az innen-onnan összekapart, minimális büdzsé a nyakunkra ül, és nyom minket rendesen, lerázzuk magunkról, aztán új utakat keressünk, olyan megoldásokat, amelyekre a cinikusok sosem számítanak, és amelyek láttán csak a szájukat fogják tátani. EZT, ENNYIBŐL? Döbbenet.
Sam Raimi – külseje alapján könyvelő – a hetvenes évek body-in-pieces fantáziái által előkurkászott műfajokat gyúrja itt össze: az Evil Deadben a zombifilm keveredik a vallásos horrorral, ami aztán slasherbe csappan, és ezen a fortyogó-rotyogó katyvaszon Herschell Gordon Lewis ül tort. Az Evil Dead nem jöhetett volna létre elődei nélkül: nem jöhetett volna létre a hatvanas-hetvenes évek a konzervativizmust lerázó, a zsigeri excesszt ünneplő amerikai low budget filmjei nélkül. Egyfajta lezárás is (annak ellenére, hogy a nyolcvanas években reneszánszát éli majd a splatter): azután a csúcspont után, amit az Evil Dead jelent, már csak több-kevesebb iróniával lehet az amerikai horrort megközelíteni, és azt művelni (lásd például a remekművet, amely a szent Re-Animátor.)
Az Evil Dead egy nitroglicerinnel telepakolt tehervonat, és a vészféke már az első lejtőn tönkremegy. Raimi nincs tisztában a visszafogottság jelentésével: rendezésének rettenetes-kinetikus ereje beleakasztja a mutatóujját a néző segglyukába, és így, segglyuk-húzva, kegyetlen erővel elvonszolja egy hegyvidéki erdő közepére, egy lerobbant faházikóhoz, ahol öt fiatal egy hétvégét szeretne eltölteni, ám sajnos már első este megidézik a hely szunnyadó démonait, akik szó szerint erőszakot tesznek testükön és lelkükön.
Az Evil Dead ennek az öt embernek a gerincén végigtipegő, horror-tematikus kötéltánc: első menetben az oldschool rettegésre, az erdő éjjeli feketeségétől remegő egyén kiolthatatlan félelmére épít. Raimi elképesztő teremteni-vágyása nem keresi a szubtilitást: már a film aránylag decens első félórája is egyetlen ordítás: TAKARODJATOK INNEN A FRANCBA! Persze „hőseink” túl hülyék ahhoz, hogy vegyék az adást, és amikor a fák elkezdik őket megerőszakolni, a démonok pedig egymás után szállják meg őket, akkor virágzik ki igazán az Evil Dead, és lesz belőle az elszabadult kreativitásnak és vérontás-kedvnek olyan játékos/megállíthatatlan mesterműve, amely simán kiérdemli a „klasszikus” titulust.
Hibátlan? Nem. A színészek, bár elviselhetőbbek, mint a slasherfilmek korahuszasnak beállított koraharmincas áldozati bárányai, legjobb alakításukat mégis démonsminkkel a pofájukon adják. A másik probléma maga a démonsmink, pontosabban ahogy azt a modern technika visszaadja: dvd-n vagy blu-rayen az effektek primitív volta első blikkre nyilvánvalóvá válik. A modern horrorhoz szokott nézőt ez azonnal „kiveszi” a filmből. Bár ez legyen az ő baja. VHS-en, mondjuk tizenkét évesen, az Evil Dead tökéletes.