Már megint azok a csodás 80-as évek!
A blogon már annyiszor méltattuk őket, hogy nehéz, és valószínűleg fölösleges is bármilyen nagy lélegzetvételű tirádát zengenem róluk, ugyanakkor képtelen vagyok nem rácsodálkozni újra és újra, micsoda őrült, sziporkázó korszak volt ez a popkultúrában. Kétségtelen, hogy a rajongás egyik fő összetevője a gyerekkor iránti nosztalgia, és a tény, hogy az első élmények a legmaradandóbbak. Mégis, idősebb fejjel visszatekintve, régi kedvenceimet elő-elővéve a legtöbbször azt találom, hogy ha meg is öregedtek, de többségükben bizony kiállták az idő próbáját, gyakran pedig olyan erényekkel bírnak, amiket manapság nagyítóval kell keresgélni. Műfajok alakultak és kristályosodtak ki akkoriban, a legtöbb vicc új volt, így hát nem is volt szükség semmiféle kikacsintgatásra, idézőjelbe tevésre, dekonstrukcióra, a legtöbb zsánerfilmet nyugodtan névértéken lehetett venni, és ami még jobb: bőven akadt szabad mozgástér és lehetőség kísérletezgetésre, járatlan utak felfedezésére. Mondjuk kitalálhattad, hogy egy évszázadokon átívelő történetet akarsz elmesélni néhány rejtélyes halhatatlanról, akik a modern New Yorkban összegyűlve csapnak össze, mert – ki tudja, miért – nem maradhat, csak egyetlenegy.
Így, pőrén leírva az ötlet, ha akarom, izgalmas, de mondhatnám éppen furcsának is, ahol a furcsa azt jelenti, hogy olyan, mintha egy harmadrangú ponyvaíró a valagából cibálta volna ki a határidő lejárta előtt két perccel, másnaposan. Egyszerűen nincs mihez kötni vagy hasonlítani, ennélfogva aztán kétélű kard (haha): egyszerre van meg benne a potenciál, hogy idióta B-film, vagy monumentális fantasy süljön ki belőle. Szerencsére utóbbi lett, de akkor gyorsan próbáljuk meg elképzelni azt a mai producert, aki erre a szinopszisra rábólint, és mondjuk nem az van a névjegykártyájára írva, hogy SyFy Channel. Ugye nem megy.
Az igencsak szellős, az alapfelvetés magyarázgatásával nagylelkűen mit sem törődő koncepcióból adódóan a Hegylakó aztán végig veszélyesen keskeny vonalon egyensúlyoz. Minden mozzanatában ott a lehetőség, hogy kibillenjen, és se füle, se farka katyvasszá váljon. Hogy nem teszi, az gyaníthatóan kevésbé a szertelen, túlzsúfolt és kicsit céltalan forgatókönyv, mint inkább a rendező, Russel Mulcahy érdeme. Ahogy nemrég már szó volt róla, Mulcahy a korai klipgyártás pápája, az ezen a téren szerzett tapasztalatai, kikísérletezett és tökélyre vitt megoldásai pedig jócskán tehetnek arról, hogy Connor MacLeod kálváriája ne csak nézhető, de piszkosul szórakoztató is legyen. Elég, ha a kezdő képsorokat vesszük: Sean Connery titokzatos narrációja után olyan elemi erővel robban be a Queen nyitódala, mint amikor egy stadionkoncerten hirtelen kigyúlnak a reflektorok, felharsan az első riff, és felujjong a közönség. És lám, tényleg stadionban vagyunk, a lelátót ellepő tömegen lélegzetelállító svenkben végigpásztázó kamera pedig magabiztosan szúrja ki az egyetlen komor tekintetű nézőt, akit nem érint a plebs őrjöngése – különb dolgokat látott ő ennél. Aztán snitt, az igénytelenül ripacskodó pankrátorokat és a vérért üvöltő csőcseléket hirtelen ködös hegyvidék, szélfútta törzsi lobogók, a csúcspont felé közelítő gitárszólót pedig időtlen, kiességet sugalló dallam váltja fel (a Queen és Michael Kamen zenéi nem csak önmagukban marha jók, de egymást is szépen kiegészítik - itt, és az egész filmben egyaránt). Múlt és jelen, magány a tömeg közepén, elidegenedettség, silány szórakozást szolgáló erőszak az igazival szembeállítva, o tempora, o mores: hibátlan kollázs és sűrítés, alig pár percben.
Ez a folytonosan előre-hátra utalgató, az idősíkokat és témákat okosan egymásba fűző megközelítés menti meg a filmet attól, hogy szanaszéjjel essen, bár a léc olykor vészesen meginog. A történet nagyobb egységeit (Connor szülőfaluja, Ramirez melletti tanulóideje, valamint az újkori jelenetek) újra és újra a fősodorhoz csak nagyon lazán kapcsolódó szegmensek akasztják meg: a két (!) szerelmi szál, a semmibe tartó rendőrségi nyomozás, a vietnami veterán fegyverbuzi magánakciója, a Connor titkárnőjéhez és a Kastagirhoz kapcsolódó flashbackek, no meg a klipszerű, zenés betétek mind nagyon közel járnak ahhoz, hogy fölöslegesnek hassanak, végül azonban csak sikerül valahogy belesimulniuk az egészbe, egy kicsit jobban árnyalniuk, kerekebbé tenniük azt. A végén még azt is elhiszem, hogy egy halhatatlan élettörténetét máshogy nem is nagyon lehetett volna elmesélni, és ez, kérem bravúr.
De hagyjam már abba a szerkezet szétcincálását, akad itt egyéb is, bőven. Kezdjük talán azzal, hogy a Hegylakó egy istenverte urban fantasy remekmű, mégpedig abból az időszakból, amikor mondjuk Neil Gaiman, de úgy általában maga a fogalom jóformán még a kanyarban sem voltak. Még egyszer: évszázadok óta közöttünk bujkáló halhatatlanok gyűlnek össze a 20. századi New Yorkban, hogy egymás buksiját lenyiszálgatva megküzdjenek egy számukra is rejtélyes jutalomért. Mi ez, ha nem a műfajban azóta klisévé avanzsált, modern színfalak mögött titokban dúló, természetfeletti háború egyik legelső prototípusa? Innentől aztán nem is nagy baj, hogy se a halhatatlanok eredetére, se a jutalom pontos mibenlétére nem kapunk magyarázatot, sőt, végső soron pont ezek a képlékeny motívumok hordozzák a legtöbb jó fantasyre jellemző költőiséget. A saját lét értelme és célja feletti töprengésre egy adekvát válasz van, mégpedig az, amit magunk adunk. Ezért lehet, hogy a Kurgánnak a győzelem (vélhetően) az abszolút hatalmat, az emberiség leigázását jelentette volna, míg MacLeod számára a megnyugvást és a megvilágosodást hozza el.
Példás mértékletességről tanúskodik, hogy mindezt nem dörgölik az arcunkba, sehol egy nagymonológ, még az ehhez legközelebb kerülő jelenet (Ramirez elmélázása a csillagokról és a mindenségről) is egyszerű és visszafogott. Csupán itt-ott elejtett mondatokból rakosgathatja össze magának, akinek kedve van, a többieknek meg még mindig ott van egy kurva jó, látványos kalandfilm. Igaz, az akció gerincét kitevő, és a szerzőt akkoriban méretes falécekkel való, önmaga és főleg mások testi épségét komolyan veszélyeztető játszótéri hadonászásra ihlető kardpárbajok mára kissé ügyetlennek hatnak (kivéve a végső leszámolást a Silvercup neonreklám tövében – na, az ma is nagyon fasza), de hát hol máshol kapunk egyetlen filmben középkori romantikát, nagyvárosi akciófilmet, misztikumot, rendőrségi nyomozást?
Nem lehet szó nélkül elmenni a film két legjobb alakítása mellett sem: Sean Connery, mint bohém, gunyorossága ellenére nagyon is humanista és önzetlen apa- és tanítófigura remekel (nagyjából innentől kezdve aztán szépen benne is ragadt az excentrikus mentor szerepkörben), a sajnálatosan alulértékelt Clancy Brown Kurgánként pedig maga a megtestesült káosz és rombolás: nyers, sötét, ugyanakkor valami ijesztő, nyugtalanító módon a kajánságnak és a humornak sincs híján (ide kívánkozik, hogy a templomi jelenet szövegét Brown nulláról improvizálta, ami olyan remekül sikerült, hogy a forgatáson jelenlévő valódi papok állítólag sűrűn vetették magukra a kereszteket közben). Az akkor már/még sztárgyanús Christopher Lambert ugyan különösebb mélységek és magaslatok nélkül lötyög a főszerepben, ám az mindenképpen a karakter javára válik, hogy mivel ez volt a színész második angol nyelvű filmje (az elsőben – Tarzan, a majmok ura – jóformán megszólalnia sem kellett), a nyelvet akkor még alig beszélő Lambert szinte végig fonetikusan bemagolt szöveget adott elő, ezzel is hihetőbbé téve a 20. századba tévedt, környezetétől idegen halhatatlan alakját.
Sajnos az alkotók nem szívlelték meg saját alaptételüket („There can be only one”), így öt évvel később megbüntettek minket egy, az eredetit már puszta létrejöttével meggyalázó, és azon túl is minden ízében borzasztó második résszel. Mulcahy becsületére válik, hogy tök más filmet képzelt el, utólag el is határolta magát, csak hát már megint a gonosz stúdió. A végeredményről annyit azért el lehet mondani, hogy megfelelő tudatállapotban megtekintve elképesztően vicces, a további folytatásokat, a tévé- és rajzfilmsorozatokat azonban tényleg inkább hagyjuk.
Sajnos állítólag úgyis jön a remake.