Ha egy regényt olvastál tőle, akkor olvastad az összeset. Ezzel az egymondatos életmű-összegzéssel próbált annak idején egy ismerősöm elrettenteni Lőrincz L. László (külföldiül: Leslie L. Lawrence) munkásságától – természetesen hiába. Ponyvát azért olvasunk, amiért gyorsétterembe is járunk: hogy mindig ugyanazt fogyaszthassuk, ugyanolyan csomagolásban. Ha első alkalommal tetszett, amit kóstoltunk, akkor jó eséllyel újra és újra át akarjuk majd élni az élményt, még ha néha tartunk is közben kisebb-nagyobb szüneteket. De nem csak az ismerős ízekért térünk vissza, hanem a garantált minőségért is, mert – és itt zárjuk le a rendkívül frappáns és eredeti étteremmetaforát –, a jó ponyvaszerző a leggyengébb regényében is üzembiztosan szállítja azt a minimumot, amit a törzsközönség elvár tőle.
A tavaly elhunyt krimilegenda, Elmore Leonard sem okozott soha csalódást a rajongóknak, de meglepni se nagyon akarta őket. Erre (mármint a formabontásra) persze igény se mutatkozott, a kezdet kezdetén önmaga számára lefektetett szabályok (minimalizmus, életszagú dialógok, a túlzott karakter- és környezetleírások mellőzése, stb.) annyira működőképesnek bizonyultak, hogy nem volt oka változtatni. Műfajt is csak egyszer cserélt: amikor western helyett crime fictiont kezdett írni a hatvanas évek végén. A szereplői viszont maradtak ugyanazok: szimpatikus, vagány rosszfiúk és/vagy zsaruk, akiket általában ravasz szélhámosokkal, nagymenő és/vagy földbuta wannabe-gengszterekkel, illetve a két világ határán egyensúlyozó izgalmas nőkkel hoz össze a sors. A cselekmény nincs túlbonyolítva, (anti)hősünk többnyire egy zen buddhista szerzetes nyugalmával, az underdog pozíciójából veri át az ellene fenekedőket, és ennyi. Nem látunk bele a karakterek fejébe, nincs lélektani mélyfúrás, katarzis vagy un. „tanulság”, mintha csak egy film irodalmi forgatókönyvét olvasnánk.
A Dinamit sem lóg ki a sorból, pont olyan könnyen és gyorsan fogyasztható igényes ponyva, mint a többi, magyarul megjelent Elmore-regény. Van benne vagány zsaru (Chris Mankowski, bombaszakértő), ravasz szélhámos (kettő is: Skip és Robin), újgazdag idióta (Woody) és az ő rendkívül dörzsölt fekete sofőrje (Wendell), illetve a kötelező jócsaj (Greta), aki még okos is. A szálak az elvárható módon és mégis kiszámíthatatlanul bonyolódnak (Skip és Robin Woody pénzére pályáznak, Chris a nyomukban van, de saját zsebre is dolgozik, közben mellesleg összejön Gretával, akit állítólag Woody megerőszakolt, Wendell meg ezalatt mindenkit át akar verni), a többszereplős játszmában folyamatosan változik a felállás, alkalmi és látszat-szövetségek kötődnek, de Leonard még a fináléban is ráérősen, a rá jellemző tárgyilagos lazasággal mesél, mintha igazából nem is történne semmi különös.
Van azért valami, ami kiemeli a Dinamitot a többi Leonard-regény közül, és nem a címbéli robbanószer az. A könyv a ’80-as évek végén játszódik, a szereplők pedig 40 felé járnak, vagyis a hatvanas-hetvenes években voltak fiatalok. A „régi szép idők” újra és újra szóba kerülnek köztük, van, aki még mindig úgy viselkedik, mintha beszívott huszonéves lenne, és van, aki az elveit már feladta, de a radikális módszereket megtartotta. Leonardtól persze a hippikorszak iránt érzett nosztalgia nagyon távol áll, a szereplőkről ki is derül gyorsan, hogy a „virágforradalom” nekik csak egy éveken át tartó hedonista bulit jelentett (Mark és Woody) vagy ürügyet arra, hogy robbantgatós terroristát játszanak (Skip és Robin). Chris, a főhős is ott volt Woodstockban, de neki sikerült túllépnie ezen a korszakon, és valószínűleg pont ezért ő a főhős. Leonard világában ugyanis nincsenek ideológiák, mindenkit a pénz mozgat, még a főhősöket is, a különbség köztük és a (még) rossz(abb) arcú szélhámosok közt, hogy ők a méltóságukat megőrizve, stílusosan és lazán tudnak hülyét csinálni az ellenfeleikből. A Dimanit is csak ennyiről szól, de ennyi bőven elég is.
Jaffa, 2013. 280 oldal. Fordította: Totth Benedek