Ethan Burke különleges ügynök rettenetesen szar állapotban ébred: egy patak partján tér magához, megfosztva személyes irataitól, pénzétől és emlékeitől, ismeretlen eredetű sebesülései vannak, iszonyatosan hasogat a feje, kába, fogalma sincs, mi történhetett vele, és elképzelni sem tudja, kitől várhatna segítséget. A címben szereplő álmos kisváros élére vasalt lakói gyanakodva méregetik, bizalmatlanok vele, sőt, a helyi seriffnek mintha egyenesen érdekében állna akadályozni őt. Burke hamarosan bizarr, felfoghatatlan események egyre sötétebb mélységekbe tartó örvényébe kerül, olyan labirintusba, melyből kikeveredve minden vélt tudása, egész addigi élete, teljes, rendíthetetlennek hitt valósága örökre és visszavonhatatlanul megváltozik.
A hazánkban - az Agave Kiadó áldásos tevékenységének köszönhetően - ezzel a regénnyel bemutatkozó, pofátlanul fiatal (37 éves), irgalmatlanul termékeny, Stephen Kingéhez hasonló megszállottsággal alkotó és kiemelkedően tehetséges Blake Crouch legnépszerűbb műve, a Wayward Pines-trilógia első kötete lehengerlően szellemes, olvasóját folyamatosan kétségek között tartó, újra és újra sikerrel megdöbbentő munka, őrült ötletekkel telepakolt, nyaktörő lendülettel robogó, torokszorongató és agyfacsaró hullámvasút.
Wayward Pines mikroközösségével, a csendes, kisvárosi idill hibátlan díszleteivel már az első lapoktól kezdve baromira nem stimmel valami. Pontosan tudjuk, hogy itt semmi sem az, aminek mutatja magát, a fordulatok azonban így is váratlanul hatnak, a cselekmény még a rutinosabb rejtvényfejtőket is könnyedén megvezetheti.
Crouch élvezettel, az olvasót sem kímélve kergeti főhősét egyik mélyponttól a másikig: Burke-öt rendszeresen összeverik, kínozzák és fenyegetik, alig eszik, alig él, kis túlzással szakadatlanul az eszméletvesztés leheletvékony határán imbolyog. A városka lakóinak mosolya mészárosok kíméletlen szadizmusát leplezi, a kórházi személyzettől kezdve a patikuson keresztül a makulátlan kertekben vidáman sütögető családokig mindenki gyanús, a sör ízetlen, a tücsökciripelés hangszórókból szól. Burke paranoiája egyre indokoltabbá válik: a városból nincs kiút, nincs menekvés, a - viszonylagos - megváltás pedig csak lemondáson, totális megadáson és hazug öncsaláson keresztül érhető el.
A könyv feszült thrillerből vált brutális, véres horrorba, majd sci-fibe, és Crouch - óriási szerencsénkre - a szégyentelen ponyvamegoldásoktól sem tartózkodik. Minden erejével azon van, hogy szórakoztassa közönségét, így Burke kálváriájának egyre szürreálisabb elemei többszörös mindfuckkal jutalmazzák az arra érdemeseket. Persze hosszan lehetne sorolni a nyilvánvaló előképeket Philip K. Dick munkáitól a Twin Peaksig, vagy akár a Lostig, a szerző nyílt kártyákkal játszik, vagyis nem kíván a zseniális innovátor szerepében tetszelegni - a hozott anyagokból pedig ellenállhatatlanul vonzó, mindenki számára élvezetes és eredeti koktélt mixel.
Mint említettem, a kötet egy trilógia nyitódarabja, de önmagában is teljes értékű mű, felvezetése, cselekménye és fináléja hiánytalan, kompakt, kerek egészet alkotnak. A tétek folyamatosan emelkednek, a szálak bonyolódnak, a kérdések sorjáznak, a válaszok pedig sejthetően csak időlegesek - türelmetlenül várom, hová képes fejlődni ez az önmagában is bivalyerős sztori a későbbiekben. A kiadó mindenesetre - joggal - magabiztos az ügyben: A pokol kapujában címmel még ebben a hónapban érkezik a második felvonás, márciusban pedig a boltokban üdvözölhetjük Az utolsó város című lezárást is.
A Wayward Pines a FOX figyelmét is felkeltette: májusban debütál a könyv alapján készült tévésorozat olyan arcokkal, mint Matt Dillon, Toby Jones, Terrence Howard, vagy Juliette Lewis, egy-egy epizód rendezői székében pedig ott találjuk M. Night Shyamalant (oké, ez nem annyira menő) és Antal Nimródot (ez már annál inkább) egyaránt.
