Nagy spíler ez a Lev Grossman: megint megcsinálta! A varázslókirállyal hozza ugyanazt a bravúrt, amit az idén magyarul kiadott A varázslókkal már eljátszott, csak ezúttal másképp és mégis ismerősen. Ha A varázslók érzelmi hullámvasútja, coming of age jellege és a varázslatos mesékkel való metabűvészkedése tetszett, akkor biztos lehetsz afelől, hogy A varázslókirály is be fog jönni.
Pedig a könyv első fele alapján még erős kétségek merülhetnek fel. Sehol az előző kötet érzelmi kavalkádja, a mindennapok fekete-szürke-fehér ritmikája, a felnőtté érés kínkeserves lépcsőfokai. Hol is lenne, letudtuk az első részben. Vagy csak azt hisszük. Quentin és varázslótársai elérték céljukat, teljesült az álmuk, Fillory mesés-mágikus birodalmának királyai és királynői lettek. Semmire nincs gondjuk, azt teszik, amihez épp fűlik a foguk, nincs felettük semmi, ami parancsolhatna nekik.
Hiszen a többségünk erre vágyik: a problémák nélküli boldog életre. Csakhogy Quentin egy idő után rohadtul unatkozni kezd, már nem élvezi úgy a tunyulásukat, mint egykor, szíve mélyén többre vágyna, de az elkényelmesedés nagy úr, így a depis sóvárgáson kívül érdemi előrelépés csak akkor történik, amikor beüt a krach. Fillory órafáival valami fura történik, a Látó Nyúl, a mesevilág egyik egyedi lénye pedig halált és pusztulást jósol. Quentin végre feleszmél, és a titokzatos, introvertált Juliával, egykori plátói szerelmével együtt felkerekedik, hogy utánajárjon a dolgoknak (illetve nem pont emiatt, de nem akarom lelőni a poént, hiszen itt is vannak a háttérben végig meglapuló mozzanatok, amiknek később jelentőségük lesz).
A könyv tehát egy erős Narnia utánérzéssel indul, amiből nem is szándékszik lejjebb adni, hiszen az egész koncepció arra épül, hogy demitizálja a cukormázas ifjúsági meséket, és lerántsa azokat a valóság rögös talajára. Meglepő módon e vonulat egészen a regény feléig takarékon égve üzemel, több benne a tényleges Narnia, mint A varázslók kíméletlen pszichológiai pofonfája, ráadásul a mesék törvényszerűségei miatt logikát sem lehet benne találni. Már épp kezdene kihunyni az olvasóban a lelkesedés lángja, amikor Grossman megforgatja kicsit bennünk a tőrt, és innentől fogva garantált a pofára esés.
Ebben szerepe van a két szálon futó cselekménynek is: megismerjük végre Juliát, aki az első részben kipotyogott Varázskapu tesztjén, de nem hatott rá az emléktörlő bűbáj, így megszállottan kutatni kezdi a mágiát. Amíg az egyik szálon a jelenben kalandozunk, addig a másik vonalon visszaugrunk A varázslók elejére, és végigkísérjük Julia kanosszajárását. Grossman brillírozik a lány történetével, egyszerűen és átélhetően, de nem hatásvadász módon tárja fel összeomlását és őrült fanatizmusát, ami A varázslókirály végére szépen összeér Quentin varázskulcskeresésével, és kerek egészet alkotva zárja be a kört.
Ha hibát kellene mondani, akkor egyértelműen ez lenne az. A Julia-szál határozottan erőteljesebb, mélyebb, érdekfeszítőbb és átgondoltabb, talán pont amiatt, mert javarészt a valódi Földön játszódik, nélkülözve minden mesés elemet, a fantasztikum pedig már-már (ál)tudományos igényességgel bontogatja szirmait. A Quentin és Julia története közti váltások megtörik a regény egészét, de Grossman egy idő után belejön, és szerencsére a regény második felétől kifejezetten hatásos a két sztori egymásra vetülése.
A Julia által bejárt út ugyanis olyannyira különbözik Quentin varázstanulmányaitól - a mágikus világ továbbgondolása, a rétegek lehámozásának újabb fejezete tárul elénk -, hogy ez A varázslókirály fő csapásvonalának oka és okozata egyszerre, amiben persze Quentinnek is nagy szerepe van, sőt, több, mint gondolnánk. Grossman nem bánik kesztyűs kézzel a karaktereivel - akik továbbra is hús-vér emberek, szerethetők, haragszunk rájuk, és velük bánkódunk -, úgyhogy a koncentrált érzelmi gyomros garantált.
A varázslókirály ott folytatja a szívünk facsargatását, ahol az előző kötetben abbahagyta, csupán az intenzitást helyezi más csomópontokra, a befejezésre tartogatva a puskapor nagy részét. A sztoriban főleg a mesék szabályai érvényesülnek, csak realista szűrőn át közvetítve, és az egészet a lelki és jellembeli fejlődésre kifuttatva. Más, mint A varázslók, mégis hasonló.
Eredeti cím: The Magician King, fordította: Dr. Sámi László
Agave kiadó, 2015, 412 oldal
