A katonai tudományos-fantasztikus irodalom az alzsáner jellemzőiből fakadóan nagyon szűk mozgástérrel rendelkezik, és hiába népszerű az olvasók körében, a 2010-es évekre igencsak embert próbáló feladat lett újat mutatni a műfajban - pláne John Scalzi után. Ezért merül fel jogos kérdésként Marko Kloos Frontvonalak-sorozatának magyarul debütáló első kötete kapcsán, vajon elegendő-e az üdvösséghez (és a magas eladott példányszámhoz), ha a mű pont hogy nem gyökeresen változtat, hanem újrázik (célkitűzés szerint persze igényesen).
Nyilván nem Scalzi találta fel a spanyolviaszt, már ami a military sci-fit illeti, de még csak nem is Haldeman vagy Heinlein (elég a Wikipédia szócikkben megadott számos címet végigböngészni), viszont úgy nyúltak a témához és olyat hoztak ki belőle, ami garantálta a sikert. Nézzük pusztán a tényeket: Kloos eddig négy részre nyúló szériája siker a tengerentúlon (pedig először nem akarta a kutya se kiadni, magánúton jelentette meg a szerző), a nyitókötet pedig 2013-as születési ideje óta bekerült a legjobb háborús sci-fi regények közé.
A főszereplő, Andrew Grayson, akinek a szemén keresztül végigélhetjük a háború borzalmait, egy zárt rendszerű segélyvárosban tengeti életét, így a szürke betonbolyból és a jegyre kapható szintikaják, illetve agyolvasztó semmittevés világából egyetlen kiútként a katonaságot látja. Semmi patriotizmus, semmi hazafias hevület, csupán a jól felfogott önérdek, hogy ötévnyi szolgálat után egy távoli gyarmatbolygón telepedhessen le. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, jön a kőkemény kiképzés, a kopaszok bakává érnek és mehetnek is az első bevetésre.
Kloos nagyszerűen tolmácsolja Grayson gondolatait, akinek elsődleges célja túlélni a sereget, és annak ellenére, hogy nem egy bonyolult lélek, megvan a magához való esze, így könnyen azonosulhatunk vele. Ugye nem nagy meglepetés, hogy a Frontvonalak lényege nem a hiteles lélekrajzi ábrázolás, hanem az egyszerű, pörgő cselekmény és a testközeli akciók minél átélhetőbb átadása. Jelentem, ezen a területen talán még jobban is vizsgázik, mint Scalzi, mert kevésbé monumentális, sokkal földközelibb, életszagú, a jelenkor harci bevetéseihez hasonló szituációkat kapunk (egészen a befejezésig, amely pont ezért erős, és jól megágyaz a folytatásnak).
Ezek megjelenítése, levezénylése is teljesen értelmezhető, felfogható, elképzelhető, miközben a fordulatszámból és a feszültségből semmit nem veszít, tisztán érezni a terepen és a hadsereg berkein belül szerzett tapasztalatot (kiváltképp jó példa erre a fegyverhasználat reális következményeinek ábrázolása). Az akciófilmes jelleg tehát teljes pompájában jelen van, ezt pedig remekül egészíti ki a katonai életpálya olykor váratlan fordulatokkal megspékelt bemutatása. Ebben persze semmi újdonság nem lenne, hiszen felszolgálták már számtalanszor, és láss csodát, ezúttal sincs.
Mi újat tud akkor mutatni? A két, egymással versengő földi frakciót? Ugyan már. A távol-keleti sinoruszokról ráadásul elsőre egy idegen faj juthat eszünkbe, lévén a háttér a Frontvonalakban is elég elnagyoltan kerül feltérképezésre - hoppá, még egy Scalzi-párhuzam. A kérdésre válaszolva: alig valamit. De mitől jó? Mert jó, ez kétségtelen, az a fajta könyv, amely olvastatja magát és azt veszed észre, hogy le sem bírod tenni, annyira belemerültél.
Talán ennyi elég is a sikerhez: olvasmányos, izgalmas, átélhető, egyfelől ideális Scalzi-pótlék (és többet nem jövök a nevével, ígérem, csak hát annyira adja magát a dolog), másfelől kicsit olyan, mintha kedvenc háborús sci-fidet nagyobb felbontásban, sőt rendezői változatban néznéd újra, eddig nem látott részleteket fedezve fel benne. A Frontvonalak az elejétől a végéig leköt, nem vacakol vakvágányokkal, beledob a sűrűjébe, ahogy kell, aztán nem ereszt. Magyarán piszok jó móka, és igazi szórakoztató olvasmány.
Eredeti cím: Terms of Enlistment, fordította: Farkas István
Agave Könyvek, 2016, 320 oldal
