A prológusban egy kislány estefelé biciklizni indul vidéki házukból, majd teljesen véletlenül rábukkan egy szabályos gödör mélyén heverő, hatalmas, ismeretlen anyagból készült kézre. A következő fejezetben, sok évvel később már ő vezeti a műtárgy eredetét vizsgáló bizottságot, amelynek - a projekt lassú előrehaladásának, valamint az egyre növekvő politikai és tudományos érdektelenségnek köszönhetően - néhány fős létszámmal és szűkös büdzsével próbálja megválaszolni a nehéz kérdéseket: ki, mikor, hogyan és miért készítette el a hatalmas szobrot, és mi csalta elő azt a föld mélyéről?
A történet efféle nagyvonalúsága - pont a tárgyra rátaláló kislányból lesz szakmájának megbecsült tudósa, aki megkapja az addig türelmesen rá várakozó kutatást - remekül előrevetíti, hogy a színpadias események mindvégig elsőbbséget élveznek majd a valószerűséggel szemben (a későbbiekben megmagyarázatlan véletleneknek a fentinél sokkal jellemzőbb példái fordulnak majd elő).
Azzal persze önmagában még nincs gond, hogy a meseszerűség a realizmus elé kerül, főleg ha vállaltan. A történetben ugyanis egy később felbukkanó, titokzatos öregember a neki feltett kérdésekre válaszok helyett meséket kezd mondani a kutatás vezetőjének, mármint klasszikus királyos-királyfis gyerekmeséket. Mintha csak azt jelezné nekünk az író, hogy nyugodtan függesszük fel felnőttes, cinikus kétkedésünket az eseményekkel kapcsolatban - akiknek egymásba kell szeretnie, úgyis egymásba szeretnek, a dolgok fatalista módon döcögnek előre útjukon -, inkább allegóriákat és mögöttes üzenetet érdemes keresgélni.
Csakhogy mégsem mesébe illőek sem a történések, sem ahogy a szereplők viszonyulnak hozzájuk: miután a bolygó különböző pontjain további titáni testrész-monolitok bukkannak fel, melyek begyűjtését nem lehet titokban tartani, egyre komolyabb játékosok szállnak be a komoly katonai technológiákat ígérő nagyhatalmi játékba, Sylvain pedig kémtörténetekre és modern, koszos sci-fikre jellemző kiábrándultsággal skicceli fel az egyre szélsőségesebb acsarkodást.
Nemcsak a szokványos világpolitikai színtereken nő a hidegháborús feszültség (USA VS Oroszország, Észak-Korea VS Dél-Korea stb), az Egyesült Államokat belső szervezeti problémák is terhelik: úgy tűnik, mást akar az elnök és tanácsadói, a szakértők és tudósok, a hadsereg, illetve a projekt mögött álló titokzatos “Ő” (aki messze a legidegesítőbb okostojás a regényben, ráadásul végig, éveken át, képtelen álnevet vagy becenevet adni neki az összes nagyszájú szereplő).
Egy ennyire komplex, sok tényezős cselekményt pedig már önmagában (romantikus és sci-fi tartalom nélkül) is nagyon nehéz úgy megírni, hogy az ne hasson otrombának és bárgyúnak. Világpolitikai hatalmi játszmáról tapasztalataim szerint vagy brutális elszántsággal, sok szálat futtatva, sok száz oldalon keresztül lehet jól mesélni (mint mondjuk James Ellroy Underworld USA trilógiája), vagy rettentő óvatosan, óvakodva a patetikusságtól, szárazon és annyira közelről, hogy a nagy kép csak sejthető legyen, ne jól kivehető (mint mondjuk John le Carré kémhistóriái).
Sylvain Neuvel azonban, a fenti szerzők tehetségének vagy szorgalmának híján, sajnálatos módon módszeresen agyonveri ígéretes alapkoncepcióját. A cselekmény folyamatosan léptéket vált - időben, térben, realisztikusságban -, egyszer gyermekes idealizmust, máskor vénemberes kiábrándultságot követel meg az olvasótól, a nagyvonalú tömörséggel előadott, sablonos politikai-katonai epizódokat pedig hosszas dialógusok váltják, melyek a kutatócsapat tagjainak állandó konkurálását, szerelmi ügyeit és féltékenykedéseit tárgyalja, akik több fárasztó melodrámát és indokolatlan érzelmi kitörést produkálnak, mint egy komplett középiskolai osztály a szalagavatón. (Ráadásul annyi modorosságot, vagánykodást és elméskedést ritkán olvashat az ember, mint amennyit e párbeszédekben szereplőink kitermelnek.)
A regény ihletői között a World War Z - Zombiháború és A marsi tűnik a legjelentősebbnek (habár az Alvó óriások sztorijának egyáltalán nem használ az interjúkból és beszámolókból álló narratív mechanizmus, mely a kézenfekvő, hatásos leíró jeleneteket és akciószekvenciákat egyből lehetetlenné teszi), és a young adult sci-fik jellegzetességei is feltűnnek, de komolyabb összeget tennék rá, hogy az író a Neon Genesis Evangelionból és a nyomán kisarjadó óriásrobotos anime sorozatokból is több ötletet merített (magánéleti és önértékelési válságokkal küszködő pilóták, akiket az irányítópultok választanak ki maguknak, ezért nem lecserélhetőek, a háttérben álló, szadista hajlamú, kontroll-freak apafigura, aki a szálakat mozgatja, illetve maga az idegen eredetű, hatalmas erejű, bentről irányítható óriásrobot).
A regény szándékolatlanul megidézett, ám legjellemzőbb őse azonban nem más, mint Mary Shelley klasszikusa - Az alvó óriások ugyanis ízig-vérig frankeinsteini mű, korábban működő egészek darabjaiból összefércelve, de híján az éltető mágikus szikrának. Öreg vagyok és cinikus, így hidegen hagy, hogy kellő mennyiségű kamaszos elkeseredettséggel és naiv idealizmussal talán élvezhetőek a történet kimódolt drámai fordulatai (ilyesmire a plot device kifejezést szokás alkalmazni angolszász területeken), valamint hogy a túláradó érzelmek, a sci-fi körítéssel előadott romantika és a dialógus-orientáltság manapság mind piacképességet ígérő jellemzők (akár Hollywoodban is) - ezt az ötletet jobb lett volna aludni hagyni.
Eredeti cím: Sleeping Giants, fordította: Török Krisztina
Agave Könyvek, 2016, 288 oldal
