The Descent. Nagy-Britannia, 2005.
A The Descent egyszerű film: történetét nem bonyolítja mindenféle felesleges mellékszál, tolakodó firlefranc: amit Neil Marshall elénk tár, az egyértelmű, brutális és borzasztóan félelmetes.
Hat gyönyörű, fiatal nő (eddig totális slasher-klisé a dolog), kifogyván az extrémsport-alternatívákból, az Appalache-hegység egyik zordon barlangrendszerét indul birtokába venni. Kegyetlen a kő: ahogy a végtelen sötétségben egyre mélyebbre jutnak, úgy szaporodnak a problémáik. A visszautat sziklaomlás zárja el, felszerelésük rohamos ütemben amortizálódik, pont úgy, ahogyan nyugalmuk. Ráadásul mintha nem lennének egyedül odalenn...
Ugye mondtam, hogy szimpla a sztori? A The Descent esetében nem a mi, hanem a hogyan számít, és ahogy Marshall ezt a történetet elénk tárja, arról a legnagyobb horroristák is példát vehetnek. Felidézni sem tudom, mikor sikerült egy rendezőnek így megrémítenie, a különböző suspense-stratégiákat ennyire jól alkalmaznia. A két alapvető mélyfélelmre, a haláltól és az izolációtól való iszonyodásunkra játszik rá pofárlan ügyességgel, ráadásul rendkívül szűk helyeken, ezer tonnányi kőomlások alatti negyven centis réseken keresztül kúszatja-mászatja a szereplőit, úgyhogy üdvözlöm a klausztrofóbiásokat – a Descent az ilyesmi miatt (is) az évtized eddigi legjobb horrorfilmje.
Marshall ráadásul a kezét sem rest bemocskolni: aki utalásokkal operáló elegáns-viktoriánus rémisztgetésre számít és vágyik, az messze kerülje el a filmet. Az utolsó fél órában szakad a hús és ömlik az epe, amely az idegtépő, csúcsra járatott egyórás expozíció után szinte katarzisként hat. Ilyet is ritkán él meg az ember, mostanában, moziban vagy a dvd-t bámulva.
Szóval nem tudom eléggé dicsérni.
"We couldn't even hear you, in the night... No one could. No one lives any nearer than town. No one will come any nearer than that, in the night, in the dark."
The Haunting (1963), rendezte: Robert Wise