A nép fia
Talán túlzás Willist az utolsó akcióhősnek neveznem (ezért utolsó előtti), hiszen tűnnek majd még fel hollywoodi macsók a filmvásznon, míg csak áll az álomgyár – ám ő az, aki még úgy-ahogy aktív a hetvenes-nyolcvanas évek hőstriászából, a Schwarzenegger-Stallone-Willis szentháromságból, és ő az, aki a legtöbb sikerrel vette a közönség ízlésének és elvárásainak változásait.
Willis főleg rendkívül jó humorérzéke miatt szimpatikus – akárhányszor feltűnik valamelyik amerikai, késő esti talk showban, az ember biztos lehet benne, hogy pár perc múlva dőlni fog a nevetéstől, a sztár ugyanis született komédiás, és csak a sors szeszélyének köszönheti, hogy akcióhősként emlékszik majd rá vissza a filmtörténelem. Legyen szó akár arról, hogy a Letterman showba kell az utolsó percben műsorvezetőként beugornia (2003), a legőrültebb szkeccsekben szerepeket eljátszania vagy villámgyorsan rögtönöznie: Willist a humora sosem hagyja cserben, és ez rendkívül szimpatikussá teszi.
A nem túl nehéz kezdet
Nem is csoda, hogy először komédiákban tűnt fel (már ha eltekintünk az olyan, szinte láthatatlan szerepeitől, mint pl. a Frank Sinatra főszereplésével készült 1980-as Az első halálos bűn-ben (The First Deadly Sin) alakított ember, aki kimegy az étteremből mikor Delaney belép, vagy a tárgyalótermi klasszikus Az ítélet (The Verdict, szintén 1982, ebben bírósági megfigyelőt játszott). Első komolyabb szerepét Michael Mann a nyolcvanas éveket meghatározó popkultúrális zanzájában, a Miami Vice-ban kapja: gátlástalan, arrogáns bűnözőként is hiteles.
Tiszta sor, hogy a method acting ilyetén súlyú megnyilvánulása után már főszerepeket aggatnak rá! Blake Edwards méltánytalanul lenézett vígjátéka, a Meglátni és megszeretni (Blind Date) Willis már-már jutalomjátéka nyomán válik az érdekes alapötlettel rendelkező forgatókönyv emlékezetes filmmé. Bár ebben Kim Basinger elképesztő gyönyörűsége is segítségére van… Persze Edwards nem a fenti, nyúlfarknyi szerepei által tett benyomás hatására figyelt fel Willisre – ahhoz a Moonlighting kellett, ez a tv-sorozat médium számára forradalmi újításokat hozó széria.
A Moonlighting több szempontból is újító erejűnek bizonyult. Először is – ez addig sem a tv-képernyőn, sem moziban nem volt túl gyakori – „ledöntötte a negyedik falat”. Ez a kifejezés arra vonatkozik, mikor a szereplők úgymond kibeszélnek a közönségnek, közönséghez, és a Moonlighting amikor csak tudott, élt ezzel a lehetőséggel. Talán már ebből is nyilvánvaló, hogy a sorozat nem vette túlságosan komolyan sem önmagát, sem a műfaji kötöttségeket: vígan eltocsogott a noir, a thriller, a komédia és a szappanopera közti sáros mezsgyéken, anélkül, hogy akármelyikbe is erőteljesebben beletoccsant volna. Cybil Sheperd, Willis partnere a sorozatban, állítólag utálta Bruce-t, ami, ha lehet hinni a pletykáknak, kölcsönös volt – mindenesetre az ellenszenvnek nyoma sem érezhető ki ebből a bájos, bár az utolsó szezonban megbicsakló sorozatból, amelyről nyugodtan elmondható, hogy Willis a karrierjét köszönheti neki.
McLane mindenki ellen
Ahhoz azonban, hogy valaki világsztárrá legyen, országhatárokon átívelő, kontinensrengető, moziromboló siker kell. És akkor Willis csinált egy aprócska filmet, egy kis észrevehetetlen, icuri-picuri izét. Az volt a címe
DRÁGÁN ADD AZ ÉLETED (Die Hard, egyébként. 1988).
Dióhéjban: ez egy remekmű. Egyszerűen tökéletes. A magamfajta, az egzisztenciális macsófilmeket – szóval az olyasféléket, amelyek a férfi-mivoltot igyekeznek általában a rendszerrel vagy bármiféle autoritással szembeszálló magányos főhős harca által definiálni – mindennél többre tartom, ugyanis egy olyan korban, amikor a férfiasság már-már szitokszóként funkcionál, az ilyenek remek útmutatóként tudnak szolgálni. A Die Hard-filmek pedig kivétel nélkül erről szólnak (az nem zavarjon senkit, hogy John McLane terroristákat aprít – mondom, mindegy hogy milyen formát ölt az elnyomó erő, a lényeg, hogy elnyomjon.) Szinte felesleges hozzátennem, hogy az első rész a legjobb a sorban, amely nagyrészt a fájdalmasan tehetséges rendezőnek, a NAGY John McTiernannak köszönhető. A mai napig ő Hollywood legjobb akciórendezője, amely tényt a szintén általa jegyzett kiváló harmadik rész is megerősíti (a második epizódot a finn Renny Harlin jegyezte).
A hirtelen jött szupersztárság Willist saját projektek beindítására ragadtatta: például a Michael Lehmann által rendezett Hudson Hawk is ilyen. Ez az egyedi hangulatú, a paródia és a kalandfilm közötti mezsgyén egyensúlyozó farce hangulata szempontjából a kilencvenes évek egyik legeredetibb hollywoodi alkotása.
Bár a mozipénztáraknál megbukott, a Tom Wolfe bestsellere alapján készült Hiúságok máglyája (1993) extravagáns kísérlet volt Brian DePalma részéről arra, hogy a politikai szatírát sztárok – köztük természetesen Willis – segítségével nagyobb tömegek számára is eladhatóvá, illetve emészthetővé tegye.
Következő filmje új lökést ad Willis karrierjének (puristák talán észreveszik, hogy a sztár jó pár moziját kihagyom ebből a kis összefoglalóból, erre egyrészt a helyszűke, másrészt az kényszerít, hogy nem mindegyik szerepe volt karrierje szempontjából, pro vagy kontra, jelentős.)
Az utolsó cserkész (The Last Boyscout, 1991) már megint egy macsó mestermű, méghozzá az egyik utolsó az igazán nagy hollywoodi akciófilmek sorában. Ez szintén olyan egzisztencialista fajta, tele a Shane Black-iskola (ő volt a Halálos fegyver forgatókönyvírója, aki figuráival, párbeszédeivel és jellemző fordulataival stílust teremtett) elmaradhatatlan blikkfangjaival – ráadásul még posztmodernul is sűrűn kikacsint („Ez a kilencvenes évek. Nem lehet csak úgy leütnöd bárkit. Előtte kell, hogy mondj valami lazát” – elnézést, ha a magyar szövegben nem ez van, az angolból fordítottam.). Willis karrierje legjobb alakítását nyújtja az élet által megroggyantott Joe Hallenbeck magánnyomozó szerepében, akin a sors úthengere vagy tucatszor átrobogott már – s mikor átrobogott, utána visszatolatott… Nemcsak szenzációs akciójelenetek és óriási dumák, hanem cinikus, ám ugyanakkor megszívlelendő életbölcsességekkel is tele van a film – nem lehet nem szeretni.
A nyeregben
A kilencvenes évek Willis számára sok felejthető mozi mellett több kasszasikert (Ötödik elem, Armageddon, stb.) is fialt, sőt, két olyan filmet is – az említett Utolsó cserkész mellett, természetesen -, amelyekről elmondhatjuk, mára klasszikus rangra emelkedtek.
Tarantino jelentősége megkerülhetetlen, Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994) című munkája pedig, ha nem is műfajteremtő erejű, de meghatározta az évtized filmes hangulatát. Az epizódokból álló film talán legjobb figuráját, az anális nemi erőszak elől hajszál híján kereket oldó, leharcolt boxolót száz százalékban Willisre szabták, akinek számára az élet váratlan-hirtelen borzalmai paradox módon új esélyeket csillantanak fel, új utakat nyitnak meg. Tarantino magnum opusa éppen erről, a sors teljes kiszámíthatatlanságáról szól, olyan hatásosan, hogy egész kultuszt sikerült önmaga köré építenie a film által.
Az 1999-ben készült Hatodik érzék-et (The Sixth Sense) ugyanabban az évben forgatták, mint Nakata Hideo Ringu című japán filmjét, és ez a kettő együttesen indította be a természetfeletti horrorfilmek világszerte, a mai napig tapasztalható reneszánszát. Willis a tőle megszokott szerepek fonákját, tehetségének másik oldalát mutatja meg a Hatodik érzékben: a gyenge szavú, érzékeny, empatikus pszichiáter figuráját ugyanolyan átéléssel játssza el, mint korábbi akcióhőseit. Hiába, multitalentum!
Az új évezred beköszöntével Willis továbbra sem lassít, sőt – bár nem az övé a főszerep – karrierjének egyik legmaradandóbb figuráját sikerül életre keltenie Robert Rodriguez képregény-adaptációjában, a Sin City-ben.
Frank Miller eredetije tipikusan az a kreatív szörny (a lehető legjobb értelemben), amilyet a majdnem-fasiszta Reagan-éra (utóbbi meghatározó képregény remekművét, a Dark Knight Returns-t szintén Miller alkotta) és a kilencvenes évek kultúr-hendikeppes vákuuma eredményezhet. A noir külsőségeivel hivalkodó, ám annál sokkal brutálisabb és nihilistább történetek szinte kínálták magukat a megfilmesítésre – az már más dolog, hogy korábban erről szó sem lehetett volna, a nézők az erőszakhoz való (többek között éppen Rodriguez és Tarantino filmjei által fellazított) liberálisabb hozzáállása szükségeltetett ehhez. Miller már-már a barbarizmus szintjén létező figurái közt csak ritkán akad megkapóan emberi, és Willis a jók között is a legjobbat alakítja, Hartigant, Miller érzelmileg legpusztítóbb történetének, a That Yellow Bastard-nak a főhősét. Tökéletesen, teszem hozzá.